Franklin Longbottom

Igazából nem tudom eldönteni, hogy mennyire szerethető tulajdonság az, hogy mindig elmondom a véleményemet, legalább is nem kenyerem a hazugság, épp ezért rendült meg a bizalmam a körülöttem lévő felnőttekben, mert az elmúlt időszakban mást sem csináltak, csak titkolóztak és hazudoztak. Én nem vagyok ilyen. Mindenről megvan a véleményem, ha valakit érdekel, akkor megosztom az illetővel, de megfogadtam magamnak, hogy nem fogok úgy viselkedni, mint a szüleim.
A szüleim válása előtt nyitott, közvetlen emberként ismertek meg, aki valahol mélyen most is bennem lakozik, csakhogy jelenleg nincs energiám arra a pörgésre, amely eddig jellemzett. Pedig még gyerekként is könnyen szereztem barátokat. A Foltozott Üstben üldögélő alakok közül nem egy történetét hallgattam meg (persze szigorúan csak azokért, akiket anyáék ismertek). Szóval a másokkal való kapcsolatteremtés nem okoz gondot. Talán még egy kicsit rugalmasnak, elfogadónak is tartom magam. Én legalább is nem fogok senkit azért bántani, hogy hogyan néz ki, vagy milyen körülmények között nőtt fel.
Apámtól az udvariasságot és a kedvességet kaptam értékekként, igaz mostanában nem vagyok a legbarátságosabb ember, akaratlanul is kicsúszik a számon néhány kéretlen megjegyzést, de nem tartom magam rossz embernek.
Anyámtól azt az elvet sajátítottam el, hogy rend a lelke mindennek. Nem csak körülötted, hanem önmagadban is.
Talán mindkettejüktől, talán csak apától örököltem a nyitottságot és azt, hogy rengeteg dolog iránt érdeklődök. Nekem nem ciki az, ha a könyvtárban ülve töltöm a délután, hiszen próbálom megtalálni azokat a dolgokat, amik érdekelnek és tehetséges is vagyok bennük, mert egyelőre nem tudom mi lesz a jövőmmel.
Emberként talán akad bőven hibám, de ha valaki fontos nekem, akkor a saját problémáimat is félredobom, hogy ottlegyek a másiknak. Nekem a hűség minden kapcsolat alapja, ezért a végletekig kitartok azok mellett, akikről úgy érzem, hogy megérdemlik.

Talán az egyik legrosszabb tulajdonságom, hogy ugyan bár nehéz megütni azt a bizonyos mércét, de ha sikerül, akkor szörnyen érzékeny tudok lenni, amely időnként strucc-politikával, vagy teljes elzárkózással társul. Ilyenkor nehéz kezelni, főként mert ha olyasvalaki próbál közelíteni felém, akivel probléma van, akkor elhajtom az illetőt. Vagy éppen olyan nagyívben elkerülöm, hogy esélye se legyen hozzám szólni.
Mivel imádok új dolgokat kipróbálni és tudást felhalmozni, ezért néha előfordul, hogy kérkedek vele, de nem tartom magam egoistának, azonban mégis előfordulhat, hogy az okoskodásom zavar, vagy idegesít másokat.
Ezek a tulajdonságaim pedig a válás óta teljesen eluralkodtak rajtam. Azóta kevesebbet nevetek, többet vagyok egyedül, vagy csak egy-két emberrel, akik közel állnak hozzám.
Gyakran vagyok kedvetlen, olyankor pedig maga Merlin se tudna rávenni arra, hogy megmozduljak. A konokságom talán anyától van, hiszen ő is elég határozott természet. Én is olyan vagyok, hogy ha egyszer valamit a fejembe veszek, akkor nem tágítok.
Ilyenkor hajlamosabb vagyok csínytevésekre, de még így is tisztában vagyok vele, hogy meddig mehetek el. Csak azt akarom, hogy figyeljenek rám. Hogy lássák, hogy amíg mindenki szépen megtalálta a maga „élete szerelmét”, addig én itt vagyok tök egyedül.

Neville:

Mindig is szerettem a nagyinál lenni, mert olyankor kiszabadulhattam a szabadba, és ráncigáltam magammal apát is. Most is beállítottam őt egy kavicsokból és botokból kialakított kapu elé, hogy védje ki a lövéseimet.
Ragyogóan sütött a nap, kicsit már kezdtem kimelegedni, hiszen húsz perce biztosan a kaput – és apát – bombáztam a lövéseimmel. Már ekkor elkezdett feltűnni, hogy egész ügyesen célzok, bár a betalált labdákat eleinte nem a saját tehetségemnek, hanem apa kétbalkezességének tudtam be, vagy pedig annak, hogy hagyott nyerni. Sosem tudtam eldönteni igazán, de emlékszem arra, hogy imádtam ott lenni.
Apa már lehet kevésbé élvezte, amikor eltaláltam őt, vagy ugrottam azzal, hogy megint beengedett egy labdát, de mindig ott volt nekem. Abban a pillanatban azt éreztem: mindig számíthatok rá.

Most pedig itt állok a pályaválasztás küszöbén, fogalmam sincs, hogy merre tovább, de olyan szépen szétbombázták az életemet, hogy legszívesebben elsüllyednék jó mélyre, és megszűnnék létezni.
Gyerekként azt hittem, hogy a mindennapi hősömmel bármit megbeszélhetek, és hogy a családunk örökre egyben marad, erre fogta magát, szétbontotta azt a szent köteléket, ami összekötötte anyával, hogy egy másik nővel lehessen. Mindezt akkor, amikor a gyerekei elindulnának lassan a felnőtté válás útján, és szükségük lenne rá. Legalább is, nekem jól esne, ha mellettem állna, de jelenleg azt érzem, hogy tök egyedül vagyok.
Betöröm a szobámban lévő tükröt. Nem számolok azzal, hogy néhány üvegszilánk a kezembe fúródik, és vérezni kezdek. Azt hiszem, megyek, megkeresem anyát.

Hannah:

Anya egy olyan állandó volt az életemben, hogy bele sem merek gondolni abba mi lesz, ha ő nem él többé.
Volt egy időszakom, amikor állandóan tele voltam sebhelyekkel, de ő mindig itt volt, hogy segítsen rajtam. Még akkor is, ha a saját butaságomból estem le a fáról, és törtem el a csuklómat, pedig akkor igazán megérdemeltem volna, hogy hagyja, magától forrjon össze. Ehelyett meggyógyított, nyomott egy puszit a homlokomra, és arra kért, legyek kicsit figyelmesebb. Én pedig hallgattam rá.

Azonban ahogy feltépem a szobám ajtaját, és kilépek a folyosóra, hiába szólok neki, hiába kiabálok. Sehol sincs. Biztosan megint az új pasijával van valahol.
A kezemet a mellkasomhoz szorítva megyek át a fürdőbe, és nekiállok magam kiszedegetni a szilánkokat. Mint látható, nincs senki, aki törődne velem.
Megfordul a fejemben, hogy átmegyek Goldie-hoz, de ez azt jelenti, hogy apával is találkoznom kell, így csak leülök, és írok egy levelet Cassie-nek.

Cassie:

Sajnálom, hogy végig kell nézned, ahogy megfulladok a saját problémáimban. Pedig szerintem még te is emlékszel, hogy mennyivel másabb volt az év elején. Akkor minden könnyebb volt, én is nyitottabb volt, ezért miután segítettem neked a könyvtárban, arra kértelek, hogy töltsünk egy kis időt együtt. Egyrészt, mert Amerikából jöttél, és Amerika menő. Másrészt pedig neked is kellhettek barátok, arról nem is beszélve, hogy osztozunk a kviddics iránti rajongásban.
Talán te vagy az egyetlen, akinek nyíltan merek beszélni arról, hogy mi zajlik a fejemben, ezért is írok neked egy levelet. Meg azért is, mert tudni szeretném, hogy mi van veled.
Lezárom a boríték, megcímzem, és útjára bocsájtom a levelemet. Aztán feltápászkodok a helyemről, a korábban befáslizott kezemmel felemelem azt a családi fotót, amin mind a négyen együtt voltunk, majd kelletlenül az ágyamra hajítom.
Azt hiszem, átugrok Jameshez.

James:

Neked nem szoktam mesélni arról, hogy szar van a palacsintában, ha érdekel, úgyis látod, ha meg nem, akkor nem. Nem azért, mert nem bízok benned, de szerintem neked is van elég gondod, és nem akartalak sose a saját családommal traktálni. Meg aztán, kviddicsezés közben ki akarna az otthoni dolgokon keseregni?

Nála töltök egy-két órát. Dumálunk, ő elkezdi a hülyeségeit, én pedig rákontrázok, mint a régi szép időkben. A segítségével egy kicsit enyhül a mellkasomban lévő nyomás, és hetek óta most nevetek először. El is felejtettem, hogy amúgy mennyi mindenről tudunk beszélni: átbeszéljük a terveket a jövő évi kviddiccsel kapcsolatban, hogy melyik barátunkkal éppen mi a helyzet, de amikor a jövőre terelődik a szó, elkomorodok. Elmegy a kedvem mindentől, és egy ostoba kifogással elköszönök.
Mégis csak benézek Goldie-hoz.

Goldie:

Tavaly ilyenkor egy hatalmas tál pop cornnal állítottam be a szobájába, hogy van-e kedve megnézni immár ezredjére a kedvenc filmünket. Még mindig érzem a pattogatott kukorica ízét a számban, és emlékszem, hogy a filmmel szinkron mondjuk a szöveget. Talán már mindketten kívülről fújjuk.
Aztán bolondozni kezdek, azzal cukkolom, hogy biztosan nem tudja a szájával elkapni a kukoricát. Az életemmel játszok, mert tudom, ha mindent összemorzsázok, akkor anya morogni fog, de bízok benne, hogy még azelőtt feltakarítok, mielőtt észrevenné.

Hiányoznak ezek az esték. Most is az a tervem, hogy nézhetnénk valamit, ha már sikerült úgy megérkeznem, hogy apának nem tűnt fel. Talán nem is volt a házban, amikor megjelentem.
De a tervemnek végül lőttek, hiszen teljesen más jár az eszedben. Már megint az a srác? Szerintem amúgy mindig akad egy srác, aki egy kicsit is úgy néz rád, vagy aki éppen neked tetszik. Én pedig ilyenkor mindig féltelek, de tudom, a túlzott védelmezésem mostanában leginkább csak az agyadra mehet. Azért szeretlek és jó testvér módjára meghallgatlak téged, sőt ha szeretnéd, még a hajadat is befonom.
Amint esteledik jobbnak látom felhúzni a nyúlcipőt, és lelépni azelőtt mielőtt apának feltűnik, hogy itt vagyok, és marasztal éjszakára.

Egyedül:

Újra a szobámban. Újra egyedül. Ki sem megyek enni, vagy megnézni, hogy anya hazajött-e. Csak ledőlök az ágyamra, és bámulom a plafonon lévő repedést.
A nyári szünetben minden nap hasonlóan telik: kerülöm a szüleimet, próbálok időt tölteni a húgommal, vagy a barátaimmal, visszaírok Cassie-nek, és várok, hogy múljanak a napok, hogy ismét elkezdődjön a tanítás, mert a Roxfort legalább elég nagy ahhoz, hogy elbújjak mindenki elől.

Sokan azt mondják, hogy apám ki vagyok. Ezt utálom hallgatni, mert amikor a tükörbe nézek, én saját magamat szeretném látni, nem pedig az öregemet.
Épp ezért rengeteget dolgoztam azon, hogy a kviddics-csapatba beilleszkedjek: értve ezalatt a rendszeresen beiktatott testmozgást, és mivel terelőként nem árt némi izomzat sem, ezért kénytelen vagyok folyton edzeni. Meg aztán, nem akarok sem elhízni, sem pedig olyan pocakot növeszteni, mint amilyen apának van. Mégsem állítom magamról, hogy kigyúrt lennék, csupán kellően jó kondiban vagyok ahhoz, hogy tudjam tartani a lépést a játékban.
Igazából, ha bárki rám néz, azonnal képet alkot rólam: valaki szerint aranyosan festek, mások szerint addig vagyok olyan, amíg meg nem szólalok, megint mások pusztán ütnivalónak találnak. Szerintem teljesen átlagos ember vagyok, csupán annyi különbséggel, hogy engem senki nem lát majd rendezetlen külsővel. Amíg kicsi voltam anya gyakran csípett el megigazítani a taláromat, vagy a hajamat, és mivel ez elég kellemetlen volt a többiek előtt, ezért megtanultam, hogy sokkal jobb, ha úgy csinálok, ahogy anyu akarja, és odafigyelek a megjelenésemre, mint az, hogy leégetem magam.