Sosem voltam kifejezetten oda a Zsebpiszok közért, de sajnos a sötét varázslók többsége szeret itt időzni, valamilyen különös oknál fogva, ezért én is viszonylag gyakran látogatom a helyet, akármennyire is irtózok az egésztől. Ez is egy olyan dolog, amit le kell küzdenem, és már-már kezdem megszokni a koszos sikátorokat, a sötét alakokat és mindent, ami ezzel a hírhedt területtel együtt jár. Most is, már nem tudom, hogy pontosan mennyi ideje ácsorgok itt az egyik sötétebb sikátorban, szemben egy totál lepukkant, sötét kis kocsmával, ahova bement a megfigyelésem tárgya. Őszintén szólva nem is igazán kellene itt lennem, csak szokáshoz híven a saját kezembe vettem a dolgokat, mert nem tudtam a fenekemen ülni. Neem, mert mi is lenne jobb annál, mint hogy itt szobrozzak ebben a büdös sikátorban, csak azért, hogy elkapjak valakit, aki egyelőre semmilyen gyanús tevékenységet nem folytatott? Elnyomok egy előtörekedni kívánó ásítást, és hiába érzem azt, hogy kezdek fáradni, erővel elnyomom magamban ezt. Mert igazából ez az egyetlen oka annak, hogy itt vagyok, mert így legalább nem kell aludnom. Tudom, hogy Xan biztosan aggódik már, amiért még mindig nem értem haza, de úgy érzem, hogy a tegnapi különösen rossz rémálom után, képtelen vagyok csak úgy egyszerűen hazamenni, lefeküdni és csak bízni abban, hogy a mai nap ugyanaz nem fog megismétlődni. Vannak jobb és rosszabb időszakok, most éppen a rosszabb időszak közepén vagyok, és bármi mást szívesen csinálok most, csak ne kelljen az alvásra gondolnom.
Nem is tudom, hogy mikor tűnik fel először a furcsaság. A tudatom mélyén már egy ideje ott motoszkál az, hogy nem vagyok egyedül, de ez a gyanúm csak akkor erősödik meg, amikor a szemem sarkából mozgást érzékelek az eddig kihalt sikátorban. Nem mozdulok, továbbra is a kocsma ajtajára meredek, nem mutatom semmivel sem azt, hogy tudom, hogy már nem vagyok egyedül, de az érzékeim egyből erősebbé válnak és még jobban rászorítok az eddig is a kezemben lévő pálcára. Mégis ki az az elvetemült, aki szintén ezt a sikátort választotta arra, hogy áthaladjon itt? Azt tudom, hogy errefelé nem járkálnak túlságosan szimpatikus emberek, de a legtöbben nem ostobák, és pontosan tisztában vannak azzal, hogy egy ilyen sikátoron soha nem érdemes áthaladni. A hülye rémálom miatt még a szokásosnál is paranoiásabb vagyok, így amikor az a valaki a közelembe ér, egy pillanatig sem habozok: az egyik pillanatban még a falnak támaszkodtam, most viszont már pördülök is meg és küldök felé szinte követhetetlen gyorsasággal egy lefegyverző átkot, ami, ha minden jól megy el is találja a célpontomat. Ha így történik, akkor közelebb lépek hozzá, a jobb kezemben forgatva az ismeretlennek a pálcáját, miközben a saját pálcámat továbbra is rá szegezem. Egyáltalán nem zavar a tény, hogy ő is sokkal inkább fölém magasodik, ahogy a legtöbben általában. - Szóval… ki vagy, és miért ólálkodsz itt a sötétben? - Érdeklődöm csevegő hangnemben, de a könnyed hangvétel ellenére, látszik a szemeimben, hogy a pálcámat nem félek használni, ha fenyegető mozdulatot tenne felém.
Ozzy az élet apró mozzanataira figyelt, le akarta rögzíteni egy vásznon, hogy mi is történik tulajdonképpen körülötte. De egész nap csak egy üres vászon előtt állt, az ecsete nem mozdult meg a festékes palettáról, pedig nagyon koncentrált, hogy valami felvállalhatót alakítson. Az agya azonban nem volt elég tiszta ahhoz, hogy ez sikerüljön is. Mindenfelé cikáztak a gondolatai, mindent meg akart tenni, minden egyes feladatot amit arra a hétre kértek tőle, de ettől túlságosan eluralkodott rajta a bizonytalanság, a pánik ha úgy tetszik és semmire sem jutott a nap középső felében. Enni sem volt sok kedve, ezért a napját az ihlet kereséssel de legfőképpen fölösleges stresszeléssel töltötte el. Tenni akart valamit és lehetőleg most abban a pillanatban, amikor neki jó lett volna. Hiszen ideje lett volna, csak az ösztönző ihlete hiányzott és ez eléggé rányomta a nyomott hangulat bélyegét a napjára. Semmihez sem volt kedve már a nap végére, legszívesebben csak sajnáltatta volna magát, hogy ami régen egy csettintésre ment, most mégis alább hagyott egy kicsit. De már nem volt sok hátra az akadémiából. Úgy gondolta, hogyha ez mégsem lesz élete foglalkozása, akkor vált. Sokkal nagyobbat, mint amit elképzelnek róla, de nem aggódik. Azt reméli, hogy ez csak időszakos, hogy majd elmúlik. Rájön, hogy nem otthon kell keresnie az ihletforrását, hanem valahol máshol.
A másholt valahol a Zsebpiszok közben találja meg, amire eskü nem büszke, de most valami nyomott hangulatú helyet keres az amúgy is nyomott hangulatához. Ezért megy vagy inkább csak menne egy pöttöm lány mögött a sötétben, mert – őszintén szólva még ő sem tudja mit remél, már készíti a pálcáját is, hogy megvilágítsa az utat magának, de mielőtt kimondhatná, hogy Lumos addigra a lány felé pördül és le is fegyverzi őt. Meglepődik, nyilván egy ártatlan Lumosért még senki sem akarta őt lefegyverezni, fel is szökik rendesen a szőke szemöldöke amikor a lány közelebb kerül hozzá és még kérdőre vonja. Ozzy csak néz és nem tudja hová tenni a dolgot, mondjuk azt aláírja, hogy tényleg a negyedik utca az amin át véletlenül kísérte a lány lépteit is. De neki konkrét célja van, csak az Egérlyukba akar eljutni, bár lehet, hogy nem erre kellett volna ahhoz jönnie, az azonban mind mellékes most. – Hogy én ki vagyok? Éppen Lumost akartam használni, amikor lefegyvereztél, mert észre vettem, hogy már nem ér el idáig elég fény. – nyugodtan kitérhetett volna a lefegyverző varázsige elől, de túlságosan elmélázott, hogy ezt meg is tehesse. – Én is kérdezhetném, hogy te ki vagy és miből gondolod, hogy ólálkodok! – vág vissza végül, nyilván lehetne rendesebb is, de mivel ma egész nap ilyen elnyűtt volt, esze ágában sincs válaszokat adni a lánynak. – Visszakaphatnám a pálcámat? – kételkedik abban, hogy ez megtörténik, de azért egy próbát mindenképp megért.
Sosem voltam kifejezetten oda a Zsebpiszok közért, de sajnos a sötét varázslók többsége szeret itt időzni, valamilyen különös oknál fogva, ezért én is viszonylag gyakran látogatom a helyet, akármennyire is irtózok az egésztől. Ez is egy olyan dolog, amit le kell küzdenem, és már-már kezdem megszokni a koszos sikátorokat, a sötét alakokat és mindent, ami ezzel a hírhedt területtel együtt jár. Most is, már nem tudom, hogy pontosan mennyi ideje ácsorgok itt az egyik sötétebb sikátorban, szemben egy totál lepukkant, sötét kis kocsmával, ahova bement a megfigyelésem tárgya. Őszintén szólva nem is igazán kellene itt lennem, csak szokáshoz híven a saját kezembe vettem a dolgokat, mert nem tudtam a fenekemen ülni. Neem, mert mi is lenne jobb annál, mint hogy itt szobrozzak ebben a büdös sikátorban, csak azért, hogy elkapjak valakit, aki egyelőre semmilyen gyanús tevékenységet nem folytatott? Elnyomok egy előtörekedni kívánó ásítást, és hiába érzem azt, hogy kezdek fáradni, erővel elnyomom magamban ezt. Mert igazából ez az egyetlen oka annak, hogy itt vagyok, mert így legalább nem kell aludnom. Tudom, hogy Xan biztosan aggódik már, amiért még mindig nem értem haza, de úgy érzem, hogy a tegnapi különösen rossz rémálom után, képtelen vagyok csak úgy egyszerűen hazamenni, lefeküdni és csak bízni abban, hogy a mai nap ugyanaz nem fog megismétlődni. Vannak jobb és rosszabb időszakok, most éppen a rosszabb időszak közepén vagyok, és bármi mást szívesen csinálok most, csak ne kelljen az alvásra gondolnom. 
