Max & Amy

Már csak pár hét van vissza a tanévből, aztán mindenki hazatér a családjához. Hiányoznak már a szüleim és a fivéreim is, mégis... valahogy egyre furcsább érzés lesz magam mögött hagynom a Roxfortot és a varázslatot. 17 éves koromig nem varázsolhatok az iskolán kívül és bár eleinte tartottam tőle, mostanra egyre jobban a részemmé vált. Talán... talán a sok rossz ellenére, ami itt történt velem valahol mégis elkezdtem jól is érezni magam. Elvégre, némileg csökkentek a szekálások, talán én magam is változtam.
Nagyon vártam már ezt a Roxmortsi hétvégét, szeretem a varázslófalut és hiába nem először járok az utcáin, ugyanúgy lenyűgözve nézek körbe, majd némi idő után betérek a Három seprűbe. Eleinte idegenkedtem a vajsör ízétől, de mostanra az egyik kedvenc italom lett. A pulthoz érve kérek is egy nagy pohárral, majd azt fogva kerülgetem az italozóban lévőket, igyekezve eljutni az egyik üres asztalhoz. Később tervezek találkozni néhány háztársammal, de addig még megiszom ezt az italt és élvezem a hely hangulatát.
Mivel kellemes idő van odakint, így ma egy törtfehér, kötött pulóvert húztam fel, világoskék színű farmernadrággal, hajam pedig kibontva hagytam. Hatalmas, kék szemeimet némileg kiemeltem, a lányok mondták, hogy a smink sokat segíthet az ember kinézetén és... talán igazuk van. Amióta időnként alkalmazom, azóta kevésbé néznek rám furcsán és a fiúk is más szemmel tekintenek felém, ami még mindig zavarba ejt, reagálni nem is igazán tudok rájuk, inkább úgy teszek, mintha észre sem venném őket. De oh, bár a velem szemben lévő srácot időben kiszúrnám, meg valaki meglök oldalról, miközben a pult felé halad, így én arrébb lépek, majd előre és már meg is történik a katasztrófa. A vajsöröm szinte teljes tartalma szerencsétlen srácon köt ki, bár az én pulóverem is kap belőle valamennyit. Arcom vörössé válik, majd zavartan nézek fel az ismerős fiúra. A kviddics meccseken kint szoktam lenni, így egyértelműen felismerem Maxot, bár beszélni még soha se beszéltem vele. Repülni igaz nem tudok, de van valami ebben a varázslósportban, ami lenyűgöz, ezért ki nem hagynék egyetlen mérkőzést se.
- Jaj, bocsánat, ne haragudj! Figyelmetlen voltam, én... - nyúlok is kezeimmel felsője felé, hogy saját pulóverem aljával szárítsam fel a nedvességet, de hamar rájövök, hogy ez hasztalan. Bűbájtanból se vagyok túl jó, így esélytelen, hogy azzal megszárítsam és eltűntessem a foltokat, talán jobb meg se próbálnom, még kinevet és elküld a francba. Bár így is utóbbi sejthető reakció lesz.
- Komolyan sajnálom! Talán... talán egy bűbájjal lehetne segíteni rajta, de én... én nem tudom. Bocsánat! - még mindig szabadkozom, most már páran felénk is néznek, de van, aki csak fejet csóválva megy tovább, míg akad olyan asztal, ahol pár Mardekáros felém mutogat, nevetve, hogy na, a béna lány már megint produkálta magát. Ez persze nem segít a helyzetemen, bár megszoktam már a gúnyolódásukat, mégis fáj... mindig fájni fog. Tudom-tudom, a sarkamra kellene állnom, sokan tanácsolták már, de egyelőre még nem ment. Talán majd egyszer.

Soha se tervezem, hogy bajt okozok, mégis mindig sikerül. Reméltem, hogy ez a nap nyugodtan telik majd, erre már itt, a Három seprűben sikerül leöntenem egy szegény srácot majdnem az egész vajsöröm tartalmával. Hát ezt aztán jól megcsináltam... Sokszorosan kérek tőle bocsánatot, próbálom meg saját pulóveremmel felitatni a ragacsos italt, és hiába mondja, hogy semmi baj, egyértelműen rástresszelek a történtekre.
- Másokkal nem, de velem... sajnos sokszor. És ne mondd, hogy nem történt semmi, hát csupa vajsör lettél. - sóhajtok nagyot, majd lesütöm szép szemeimet és csak akkor nézek fel ismét a fiúra, amikor látom, hogy varázsolni készül. Az én ruhám igaz még nedves, de nem foglalkozom vele, az övé legalább jobb, bár a cukros ital foltjai még látszanak. Amikor viszont magával hív meglepetten pillantok rá, de végül követem, a Mardekárosok asztala felé pedig csak egy apró pillantást vetek.
- Hát nem is tudom, engem sűrűn megtalálnak és nem tűnik úgy, mintha megunnák a dolgot, de... hátha igazad lesz. - szóval követem és lerogyok vele szemben az asztalhoz. A meghívásra viszont tényleg nem számítok, annyira ledöbbent, így némi fáziskéséssel csúszik csak ki a nevem.
- Amy és... egy vajsör jól esne. Köszönöm, nagyon kedves tőled. - szabadkoznék, hogy nem kéne, de inkább befogom és elfogadom a kedves gesztust. Egyébként se volt még ilyesmiben részem, hogy meghívtak volna, éppen ezért esik annyira jól. El is nézek Max után, majd amíg elvan, a Mardekárosok felé pillantok, akik valóban úgy tűnik, hogy már nem velem foglalkoznak. Kissé megnyugodva sóhajtok, majd hátradőlök és várok. Az asztalon viszont látva a fiú holmijait kíváncsivá válok, de nem nyúlkálok, csak leskelődöm, amikor pedig Max visszatér, megköszönöm még egyszer az italt, majd fejemmel intek a mappa felé.
- Csak nem te is szeretsz rajzolni? - igen, én is, bár nálam most nincs semmi, ami erre utalna. Beszélgetést kezdeményezek, egyelőre csak ilyen könnyedet. Jó lenne, ha máris találhatnék vele egy közös pontot.

Ismerem az illemet, én csak segíteni akarok, bele se gondolva abba, hogy taperolásnak venné. Istenem, ha ezt tudnám biztosan elvörösödnék teljesen. A baj viszont már megtörtént, nincs mit szépíteni rajta és az én hibámból, de Ő szerencsére jobb bűbájtanból úgy tűnik, mint én, így bár rajtam nem segít, mégis halkan szusszanok, hogy magán igen. Nem lesz tökéletes a végeredmény, de jobb, mint volt.
- Zöld taláros? De fura, hogy így hívod a Mardekárosokat... - mosolyodom el, majd hallgatva a történetet hümmögök kicsit.
- Pár dolgot? Miféléket? - én nem hiszem, hogy képes lennék erre. Nem akarnék senkinek se a lekötelezettjévé válni csak azért, hogy később ne kössenek belém. De persze mások vagyunk, neki bizonyára megérte, most legalábbis úgy meséli.
- Honnan tudod, hogy a Hugrabughoz tartozom? - kérdezek rá kíváncsian, majd elmosolyodom.
- Én nagyon szeretem, mert jó emberek tartoznak oda. Tudom, hogy te Hollóhátas vagy és... a nevedet is. A meccseken szoktalak látni. - jegyzem meg zavartan, de szerintem Őt ez annyira nem lepi meg. Az iskola diákjai általában tudják, hogy kik tartoznak a házak kviddics csapataiba és a meccseken is kint szoktunk szurkolni. Én se vagyok kívétel, mert bár repülni nem tudok, valahogy nem ment, azért a kviddicset nézni még szeretem.
A meghívásra nem számítok, de ha már ilyen kedves, akkor elfogadok egy vajsört, majd miután visszaér a mappára kérdezek. Átveszem, ha már felém nyújtja, majd belelapozok. Hű!
- Gyönyörűek! Tényleg, te is rajzszakkörös vagy, igaz? - jut eszembe, mert mintha ott is láttam volna. De nem semmi, ahogy rajzol, főleg a varázslények tetszenek.
- Nem, dehogy, ide inkább nem hoztam magammal, de igen, szeretek rajzolni. A portrék nekem nem mennek, de a tájképeket és az épületeket meg szoktam örökíteni, ahogy az állatokkal is próbálkozom. Nem mindig jönnek össze. - ismerem be zavartan mosolyogva és inkább magamhoz húzom a vajsörös poharat, hogy igyak belőle néhány kortyot.
- Ezek szerint szereted a mágikus lényeket is. Ültél már hippogriffen? - kíváncsiskodom, mert hát tud repülni, ezt láttam, így nem hiszem, hogy félne a magasban. Én eddig csak távolról láttam olyan lényt, büszke egy teremtések és csodaszépek, de fel nem hiszem, hogy mernék ülni rájuk.

A Mardekár ház diákjairól általában mindenkinek megvan a maga véleménye, mégis kicsit furcsálom, hogy Max ilyeneket mond róluk.
- Azért abba a házba is járnak kedves emberek Mawell, nem is egy. - igen ez tőlem most furcsán hangozhat, engem is meglepett, amikor ez számomra kiderült, de több olyan diákkal is beszéltem már onnan, akik nagyon is normálisak voltak. Bár azt az apró információt nem teszem hozzá, hogy ezek többsége vagy az Ilvermornyból érkező cserediák volt vagy később érkezett a Roxfortba. Nem itt nevelkedtek a többiek között. Na de hallgatom a történetet, majd iszom egy kortyot a vajsörből, miközben a fiú arcát fürkészem.
- Ha úgy érzed, hogy neked jó volt így, akkor tényleg jó döntést hoztál. - biccentek, de ez után ismét némileg általánosít, mintha másik házba nem járhatna visszafogott lány. De talán tényleg emlékszik rám, ahogy én is Ő rá. Kicsit fura nekem ez a fiú, tagadhatatlan, de próbálok eltársalogni vele. Rajzszakkörön is mintha már láttam volna!
- A házak nem az embert jellemzik, te is tudod, hogy sokan befolyásolták a Süveg döntését és a saját akaratukat érvényesítették. Szerintem nem annyira helyes, hogy általánosítasz. - félénken jegyzem ezt meg, majd lesütöm pilláimat és inkább a kezeim között lévő vajsört nézem. De jobb is, hogy a rajzokat nézem meg most, azok valóban nagyon szépek, van a fiúnak tehetsége. Több, mint nekem.
- Bob Rossról még nem hallottam, de én is mugli születésű vagyok, így ismerem a varázstalan dolgokat. De sajnos a tudásom mindenre nem terjed ki. - halkan sóhajtok, mert lenne még mit megtanulnom. Szeretek rajzolni, járok rajzszakkörre, de a híres festőket vagy egyéb művészeket nem tudom. Se a mugliknál, se a varázslóknál. Jó, egy Da Vinci azért nekem is mond valamit.
- Mondtam, hogy nem hoztam magammal a rajzaimat, így visszafelé nem fogom tudni, de persze, egyszer szívesen. Majd az egyik rajzszakkör után, ha gondolod. - oda úgyis szoktam vinni a rajzaimat, hogy megmutassam őket a professzornak és kikérjem a véleményét, hogy hol min kellene javítanom, hogy jobb legyek. Kicsit bánt, hogy nem figyel rám teljesen, bár megszoktam. Próbálok azért még érdeklődni, ezért terelem a témát a hippogriff felé.
- De, nagyon szívesen, de... nem biztos, hogy én vagyok erre a legalkalmasabb partner. Én... félek tőlük és szerintem megéreznék a félelmemet és csak hátráltatnálak. - sóhajtok halkan, nem szeretnék gondot okozni még csak véletlenül se. De jól esik a közös program felvetése. Mondjuk Ő magabiztosnak tűnik, de mi van akkor, ha baj lesz? Nem tudnék segíteni...
- Na és mi a kedvenc varázslényed? - maradok ennél a témánál, ez talán beválik, miközben kortyolgatom tovább az italomat. A figyelmem teljesen Max-é, nem nagyon nézek másfelé, már egészen jól képes vagyok kizárni a környezetemet.

Nem ismerem még Maxet, így fogalmam sincs, hogy mit kell nála komolyan venni és mit nem, de hamar érzékelem, hogy amit mondott, azt nem kellett volna, hiszen kezével is jelzi tévedésem, én pedig zavartan pirulok el. Megjegyzésére viszont most nem mondok semmit, talán az előbbi után nem árt, ha hallgatok.
- Félreértesz Maxwell, én nem vitáztam. Egyébként én is úgy kerültem ide, hogy nem ismertem se az iskolát, se a házakat. Igazából a mágia létezésével is akkor tudatosultam, amikor megkaptam a felvételi levelemet, szóval… én se választottam volna mást, mint amibe beosztottak. - mosolyodom el kissé, miközben magyarázok, de azért meglep, hogy Max is hasonlóan indult, mint én. Mégis, én nem tudtam beilleszkedni, míg Ő úgy sejtem, hogy igen. Másabb, mint én.
- Oh értem! - bólogatok aprókat, és meglepően jó érzéssel tölt el, hogy értem, hogy miről beszél. A mugli dolgokkal tisztában vagyok, és végre valamiben nem én vagyok az értetlen.
- A családomnak egy farmja van, ott dolgoznak a szüleim és a fivéreim is. Én is ott voltam még a Roxfort előtt. Képzelheted, hogy nálunk is milyen furcsán néztek a szüleim erre az egészre. Nem akartuk elhinni és valahol még mindig hihetetlennek tűnik, hogy létezik a mágia és hogy én se vagyok egy átlagos lány. Mármint a varázsvilágban az vagyok, de mégis… Érted, hogy mire gondolok, ugye? - szerintem amiket elmondott, azok alapján biztosan érteni fogja. Mosolygok is rá kedvesen, mert határozottan kezdek megnyugodni most már a társaságában. A kezdeti feszültség pedig elmúlik szépen lasasn.
- És mondd csak Max, Téged mi érdekel majd a jövőben? Mihez kezdesz a Roxfort után? - visszamegy a szüleihez, ahogy majd én vagy az Akadémián tanul tovább? Esetleg egyéb tervei vannak? Komolyan érdekelne. A rajzaim tényleg nincsenek nálam, nem szokásom hazudni, de meg fogom majd mutatni neki mindenképpen az egyik szakkör után. A hippogriffekkel kapcsolatban viszont van bennem nem kevés félsz, így aprót nyelek, miközben hallgatom a fiút.
- Hát izé, én nem is tudom. Lehet, hogy jobb lenne, ha csak te próbálnád meg, én pedig távolról figyelnélek. - eléggé félek ám a dologtól, ha ez eddig még nem lett volna egyértelmű. Na de vajon mik a kedvenc varázslényei?
- Oh, a furkász nagyon édes! Én nekem… nekem azt hiszem, hogy az unikornis. Azok gyönyörűek, de a főnix is magával ragadó! - csillannak fel kék szemeim, majd a korábban feltett kérdésem is meg lesz válaszolva. Hű!
- Ez nagyon szép hivatás Max! - iszogatom közben a vajsörömet természetesen, finom és jóleső, de gyorsan fogy, hála annak, hogy a társaságot most már kellemesnek élem meg.
- Én szerintem visszamegyek majd a farmunkra és segítek a szüleimnek. Mágiával könnyebb lesz, mert a mezőgazdaságban már nem olyan könnyű minden, mint régen, nekünk pedig nincs pénzünk a modern, új gépekre. - ennyi előny tehát jár a családomnak, mint a varázslat. Azt pedig felesleges titkolnom, hogy szegények vagyunk.

Általában könnyen szót értek az emberekkel, nem szokott félreértés lenni köztünk, de Maxel mégis annyira más. Nem is értem, hogy miért. Félreértjük egymást, másként vélekedünk dolgokról, mégis még itt vagyunk, még nem távozik egyikünk se, idővel pedig kiderül majd, hogy jól tesszük-e mindezt vagy jobb lett volna külön utakon tovább haladni.
- Megkérdezhetem, hogy miért nem örült neki az édesapád? - ha nem akar róla beszélni, akkor természetesen megértem, de hogy érezze, nincs egyedül, én is elmesélem a saját történetemet, kifejtve, miként éltük meg a kezdeteket. Jó pár éve volt már, mégis friss emlékként maradt meg.
- Ez igazán kedves tőled! - tehát számára se piszkos a munka és szívesen segít a családjának. Ez megmosolyogtat, jobb színben tűnteti fel a fiút a számomra.
- Azért be kell ismernünk, hogy nem meglepő ez a viselkedés egy muglitól. Én se tudtam, hogy létezik mágia, bennem is sok kétség volt. A varázsvilág titokban van, és nehéz egy muglinak megemészteni, mert... olyan erőt birtoklunk általa, amit Ők nem tudnak, ez pedig féltékenységet szül. - sóhajtok halkan, hiszen az egyik fivérem pontosan ezt érzi és igazságtalannak tartja, hogy pont én bennem van mágia. Bánt ez tőle, mégse én akartam ezt. Én odaadnám neki, ha tudnám, de ez nem így működik.
Visszaterelem viszont a témát Maxra, érdekelne, hogy mi szeretne lenni a jövőben, hogy neki vannak-e tervei, de a válasz előtt még a hippogriff is szóba kerül, mely csodálatos lény, én mégse érzem késznek magam arra, hogy közelebbről is megismerkedjek velük. Maradnék a háttérben. Amikor viszont a fiú közelebb hajol csak elpirulva sütöm le a szemeimet, majd picit elmosolyodom.
- Köszönöm, hogy megérted. - kedves tőle, hogy nem lenéz ez miatt. Nekem is vannak természetesen kedvenc varázslényeim, de mindegyiket még nem ismerem, viszont az unikornisok és a főnixek csodálatosak. Egyszer nagyon szívesen találkoznék mindegyikkel, bár kétlem lesz erre lehetőségem.
- Tényleg? Hű, egyszer tök szívesen kipróbálnék ilyesmit! - nem, én még nem hallottam ezt a pletykát, de láthatóan felcsillannak a szemeim, mert jó kis óra lehetett.
- Bazibumm bűbáj? Azzal szerintem több kárt okoznék, mint hasznot. - mosolyom szélesebb lesz, értem én most már a viccet, talán alakulunk, hogy ne értsük folyamatosan félre egymást. A visszaútnál viszont amit mond arra aprót nyelek, majd megrázom a fejem.
- Attól tartok Max, hogy nem én leszek a te embered. Majd... majd talán legközelebb, ha felkészültem rá. - ilyen hamar nekem nem menne. A vajsör viszont nem erős alkoholos ital, így kétlem megártott volna neki, de én közel se vagyok olyan bátor, mint Ő. Inkább kiiszom én is az italom maradékát, majd elnézek az emberek felé, aztán vissza a fiúra.
- Örülök, hogy megismerhettelek Max, de én most megyek. Megígértem az egyik háztársamnak, hogy elkísérem az édességboltba. Majd még találkozunk. - kelek fel, majd elmosolyodom és ez után távozom. A hippogriffre pedig még felkészülök.

//Köszi a játékot! //