Van az úgy, hogy kétségbe esel és inkább lelépsz hajnalban, amíg a melletted fekvő még alszik, hogy aztán két hónappal később idegesen ácsorogj az ajtaja előtt. Jó, hát nem gyakran, de előfordul...Hannah-val legalábbis. Igazából most fordul elő először, de remélhetőleg utoljára. Már vagy tíz perce sétálgat a folyosón, párszor odalépett az ajtóhoz, feltartotta a kezét és visszalépett. Mint egy rossz koreográfia hétvégi kivitelben. Két hónap. Ennyi ideje nem találkoztak, és egy hónap, ennyi, amióta titkolja mindenki elől, hogy mekkora hülyeséget csinált, és annak mi lett az eredménye. Egyelőre még nem látszik semmi abból, hogy állapotos, van még egy kevés ideje arra, hogy kitalálja, ezt a családjának például hogyan fogja elmondani. Még öt perc elteltével erőt vesz magán. Megtorpan az ajtó előtt, aztán nagy levegőt vesz és kopogtat. Visszatartja a levegőt is, annyira izgul azon, mi várja majd, ha Seamus egyáltalán otthon van, és ajtót nyit. Ujjaival dobolni kezd táskája fülén, és körbepillant a folyosón. Még szerencse, hogy nem jár arra senki, mert ha dráma lenne a vége, ahhoz jobb, ha nem kapnak közönséget. Felkapja a fejét az ajtó zörgésére, a zárat kezdi el figyelni, majd mikor kinyílik az ajtó, lassan emeli a férfira a tekintetét. Borzasztóan kényelmetlenül érzi magát a szituációban, ez pedig az arcáról is lerí. - Szia - köszön halkan. - Bejöhetek? Bánja, ami történt, de nem azt, ami vele. Azt az együtt töltött éjszakát nem csinálná vissza, túl sok jót éltek át akkor együtt. Inkább csak azt, ami azután történt. Most pedig itt áll előtte, hogy elmesélje, miért nem jelentkezett, és hogy nagyobb problémájuk is akad annál, mint hogy Neville mit fog szólni hozzá.
Seamus && Hannah
Vendég
Vas. Jún. 13, 2021 9:02 pm
Hannah && Seamus Az elmúlt két hónap életem eddigi talán legnehezebb időszaka volt. Nehezebb annál, mint mikor a csata után úgy döntöttem, nem mondom el Hannah-nak az érzéseimet. Mert két hónappal ezelőtt, mikor együtt töltöttük a Valentin napot igenis elmondtam neki, és aznap este úgy tűnt, viszonozza. Aztán másnap reggel már nem találtam sehol, de még csak egy cetlit sem hagyott. Azóta írtam neki levelet, kerestem, kértem, hogy hagy beszéljünk, de egyetlen választ sem kaptam tőle, én pedig nem akartam zaklatni. Mnkába azóta úgy járok, hogy tényleg fenyegető lett az aurám, mert a kiképzés során egyre kevésbé viselem el a tanoncok bénázásait, és minden nap azt kívánom, bárcsak egy robbanás lerepítené a fejemet a helyéről. De nem, valójában nincsenek szuicid hajlamaim, és tudom, hogy ahogy az elmúlt húsz évben is sikerült elfojtanom magamban az érzéseimet, most is sikerülni fog. A nagy különbség annyi, hogy akkor még csak érzéseik voltak, most pedig emlékek. Egy fantasztikus együtt töltött éjszaka emlékei, fűszerezve szerelmi vallomásokkal, és olyan élménnyel, amilyet korábban egetlen nő sem volt képes nyújtani nekem. Mert senki nem hasonlítható hozzá. Nemrég értem haza a munkából, és éppen a kanapén ülök, kezemben egy üveg sörrel, és a tévét bámulom, mikor valaki kopogtat az ajtón. Kérdőn nézek fel, mert nem várok vendéget. Ami azt illeti két hónapja konkrétan csak munkába járok, meg haza, nulla élettel mellette, mert semmihez sincs kedvem. Nem sietem el az ajtó kinyitását, helyette belekortyolok még egyett a sörömbe, leteszem a dohányzó asztalra, és csak eztán állok fel, hogy megnézzem ki jött. Ahogy kitárom az ajtót, és meglátom az arcát magam mellé ejtem a kezemet. Még jó, hogy a sört letettem, különben kezdhetnék is takarítani, mert hirtelen olyan gyengeség fut át rajtam, hogy szinte biztos, hogy kiesett volna a kezemből. Egy pillanatra elszorul a torkom, alig bírok megszólalni, majd megköszörülöm kissé, hátha attól jobb lesz. - Hannah.... - suttogom halkan a nevét, majd kicsit kómásan félreállok az útból. - Persze... Mért ne jöhetnél? - legszívesebben azonnal letámadnám a kérdéseimmel, hogy mégis mi a fene történt az elmúlt két hónap során, hogy miért nem jelentkezett, hogy miért nem válaszolt a leveleimre, és hogy egyébként is mi van, de jelenleg megszólalni is alig tudok. Csak becsukom az ajtót, miután befárad, majd a konyhába megyek, még mindig szótlanul, és csak ott nyitom ki a számat, hogy végre kinyögjek magamból egy értelmes, összetett mondatot. - Szóval... Megkínálhatlak valamivel? Egy pohár borral, esetleg főzzek egy kávét, vagy teát? - kérdezem, mivel tisztességes vendéglátó vagyok, de közben nem tudom levenni róla a tekintetemet. A valódi kérdést, hogy mi szél fújta felém így két hónap után nem merem kibökni.
Csak a saját érzéseit ismeri, arról fogalma sincs, a másik fél miként élte meg annak a csodálatos éjszakának a másnapját. Hannah két hónapja nem találja a helyét. Folyton vacillált, százszor is átolvasta a leveleket, de mindig arra jutott, hogy ebbe nem mehetnek bele, legjobb lesz túltenni magukat egymáson és élni a saját megszokott életüket. Nem hitte volna, hogy egyszer elveszíti Seamus barátságát. Ő maga játszotta el, most pedig már alig meg a szeme elé kerülni azok után, hogy ignorálta őt. Az első hónap nagyon nehéz volt számára azután, hogy megtudta a kicsi érkezését. A legnagyobb problémája pedig nem azzal volt, hogy emiatt beszélnie kell a férfival és bocsánatot kell kérnie, hanem a magyarázat, amit a másikról kell adnia. Hisz nem hallgathatja el előle. Kezd hányingere lenni a várakozás alatt. Túl sokáig tart, míg kinyílik előtte az ajtó, a gyomra pedig még jobban összeszorul ahogy megpillantja a férfit. Nincs a legjobb állapotban, ezt elég hamar sikerül megállapítania. Feltételezi, hogy ennek az az oka, ami történt köztük, de nem venné biztosra. - Köszi - halkan beszél és besétál Seamus mellett a lakásba. Kissé idegennek érzi magát most itt, és kényelmetlenül attól, hogy bámulják. Zavarában a füle mögé tűri a haját. - Nem kérek semmit. Azért jöttem, mert beszélnünk kell és el akartam mondani, mennyire sajnálom, hogy úgy eltűntem - úgy tér a lényegre, hogy közben végig a szemébe néz. Fájdalmas így látni őt, legszívesebben leküzdené azt a pár lépés távolságot és szorosan megölelné. Teljesen őszintén gondolja amit mond, mert ha visszapörgethetné az időt, másképp csinálná. Ott maradna mellette, nem pánikolna feleslegesen, és nem keresne más társaságot felejtőnek. - Komolyan gondoltam mindent, amit mondtam, Seamus - vallja be először is a legfontosabbat. Úgy érzi, ez az elsődleges, amit szeretne tudatni a férfival, mert ha abban a hitben ringatja magát, hogy Hannah-nak csak kapóra jött Valentin napon, abból csúnya félreértések kerekednének.
Seamus && Hannah
Vendég
Vas. Jún. 13, 2021 9:43 pm
Hannah && Seamus Fel sem fogom mi történik. Az elmúlt hónapokban nem volt nap, hogy ne gondoltam volna rá. Arra, hogy miért hagyott faképnél, hogy mit rontottam el. Minden nap arra vártam, hogy egyszer érkezik tőle egy válaszlevél, vagy felbukkan az ajtómban, és minden rendbe jön. Mégis, mikor kinyitom az ajtót, és ő áll előttem, egyszerűen leblokkolok, és nem tudom, mit kéne tennem. Ki akarom faggatni, mindenről, ami azon az éjjelen, illetve az az utáni reggelen történt, és hogy miért nem jelentkezett azóta, de nem igazán tudom, hol kéne kezdenem a kérdéseket. És nem akarom támadni, egyszerűen boldog vagyok, hogy végre itt van, és láthatom. Képtelen vagyok nem őt nézni, miközben itallal kínálom, és míg beszél, kihúzom neki az egyik széket, és intek, hogy üljön le nyugodtan. "Beszélnünk kell." Be kell vallani, ez nem túl bizalomgerjesztő kezdés, de nem akarom, és nem is tudom félbeszakítani. Olyan, mintha valahogy eltűnt volna a hangom, egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy kinyissam a számat, csak hallgatom, és hatalmas szemekkel nézek rá. Ugye nem csak túlzottan megártott az a fél sör, és nem csak képzelem az egészet? Mikor kimondja, hogy komolyan gondolt mindent, amit mondott, önkéntelenül teszek felé egy lépést. - Tudod, hogy én is... Minden egyes szót... De akkor, mégis... - nyelek egyet a mondat közben, mert nem vagyok biztos benne, hogy valóban hallani akarom a válaszát a következő kérdésemre. Nem maradhatnánk annyiban, hogy mindketten komolyan gondoltunk mindent, és innen folytassuk, mintha az elmúlt két hónap meg sem történt volna, és ma lenne február 15-e reggele? Nem, sajnos az valószínűleg lehetetlen. - Szóval, mégis, miért mentél el, és mért nem jelentkeztél? - csak nézek rá, hatalmas, kérdő tekintettel, majd kicsit lehajtom a fejem. - Tettem, vagy mondtam valami rosszat, Hannah?
Helyet foglal, ha már a férfi kihúzza neki a széket. Talán jobb is így, mert félő, hogy hamar kicsúszna lábai alól a talaj. A gondolatainak ez a fele a könnyebben kimondható. Érzései tiszták, nem hazudott róla, neki nem is tudna. Túl sokat gondolkodott és minél több nap telt el, annál nehezebb lett volna odaállni a férfi elé, hogy magyarázatot adjon. Ha nem azt akarná elmondani, amit, talán el sem jött volna, az lenne az egyszerűbb. Messziről elkerülni őt, nem válaszolni a leveleire, aztán ki tudja, a végén világgá menni, mert akárhol egymásba futhatnak. Szomorkásan és félve néz Seamusre. Annyiszor átgondolta, mit és hogyan fog beadagolni, melyik mondatot mihez kapcsolja... Most viszont hosszú másodpercekig gondolkodik a válaszon annak ellenére, hogy soha semmi rosszat nem tett ez a kidobott kiskutya tekintetű ember. - Te semmi rosszat nem tettél, nem a te hibád volt - megrázza a fejét. Hogy is gondolhat ilyet? Hisz olyan szeretettel és odaadással kezelte, amit csak ritkán kap az ember. - Bepánikoltam. Amikor megkérdezted, hogy a film jó lesz-e... Nem lehetünk barátok extrákkal, a volt férjem barátja vagy. Tudom, hogy nem kellett volna elmenekülnöm, és már megbántam, de nem tudtam, mit mondhatnék... - Most sem tudja, mert a mondatok között is habozik. Még mindig kételkedik abban, ami kettejük között van, de van egy hátráltató tényező, aki majd valószínűleg mindent eldönt. - Aztán csináltam egy nagyon nagy hülyeséget...
Seamus && Hannah
Vendég
Vas. Jún. 13, 2021 10:22 pm
Hannah && Seamus Fogalmam sincs, mit mondhatnék, vagy mit reagálhatnék a válaszára. Kínzó másodpercekig gondolkodik rajta, majd azt mondja, nem tettem semmi rosszat. Akkro mégis mi a fene történt? Emlékszem, mikor visszaültünk a kanapéra, hogy megnézzük a filmet, egyik pillanatról a másikra változott meg valami, de akkor még nem sejtettem, hogy az lesz a vége, hogy két hónapra eltűnik az életemből. Kértem akkor is, mondja el mi zavarja, de csak lecsittegett, aztán az ölemben aludt el. Reggel pedig már nem találtam a lakásban, és még csak egy búcsúüzenetet sem hagyott. És most mégis, ahogy itt ül a konyhámon, ugyan azon a széken, amelyiken a közös vacsoránk közben, és szomorú tekintettel néz rám... Egyszerűen csak el akarom felejteni a kimaradt időt. Lassan lépek oda hozzá, mikor végre elmondja, mi is történt aznap, és letérdelek mellé a konyha kövére, majd olyan gyengéden veszem a kezembe a kezét, hogy a bőrünk épphogy csak összeér. Van bennem egyfajta rettegés, hogy vajon mit fogok tenni, hogy fogok reagálni, és hogyan fogom érezni magam, ha most elhúzza a kezét, de lassan elkezdem megformálni a szavakat. - Hannah... A Barátság extrákkal, a film címe. Én nem akarom, hogy barátok legyünk, extrákkal. Egyszerűen csak veled akarok lenni, és Neville-nek ehhez semmi köze nincs - nem tudom, hogy a szavaim megnyugtatják-e, vagy inkább méginkább felzaklatják, de reménnyel teli szemekkel nézek rá. Az utolsó mondatára picit felhúzom a szemöldökömet, és kérdőbe fordul át a pillantásom. Mély lélegzetet veszek, lehajtom a fejemet, majd újra visszaemelem rá a szemeimet. - Csak meséld el mi történt. Bármi legyen is az, meg fogjuk tudni oldani... - tejesen őszintén beszélek, hiszen nem létezik olyan dolog a világon, amit ne akarnék megtenni ezért a nőért.
A férfi, aki Valentin napon vallotta be, mi történt és hogy érez irányába, most itt térdel előtte, Hannah szíve pedig majd' megszakad ettől. Ha nem lett volna annyira hisztérika és félős, akkor most nem lennének ebben a helyzetben. Talán azóta is boldogan élhetnék az életüket, helyette olyan titokkal készül előrukkolni, ami talán mindent tönkre tehet. Pedig boldognak szeretné látni őt. Tudja, hogy nem kellett volna szó szerint érteni a film címét, mégis akkor, abban a helyzetben nem tudta volna másként. Mert kitisztult a feje, nem nyomták el a gondolatait az érzései, és a paranoia felülkerekedett rajta. Ha van valami, amit megbánt élete során, akkor ez az. Habozik. A szemébe néz, s megmozdítja a kezeit, ráfog Seamusére. Képzeletben végigsimít arcán, ennél többre azonban nem képes annak fényében, amit művelt vele. Egy szörnyű hárpiának tartja jelenleg magát, valamint olyan anyának, aki a cselekedetei által elveszítette tekintélyét. Hogy is papolhatna a gyerekeinek felelősségtudatról miközben ő maga így elárulta a férfit, akit szeret? - Másnap a lányokkal elmentünk szórakozni. Felejteni és lazítani akartam, azt hittem, hogy majd ha...ha lesz más...akkor majd nem gondolok rád többet - alig hallhatóan mondja ki a szavakat, a férfinak nagyon kell figyelnie, hogy értse, amit Hannah mond. - Szóval volt ott egy férfi és már csak azon kaptam magam, hogy a hotelszobában vagyunk és... - képtelen befejezni a mondatot. Túlságosan érzékeny a terhességtől, az arcáról már törölgeti is a könnyeit. Tekintetét a kezeikre szegezi miközben beszél. Csak fél perc csend után emeli fel a fejét és néz a férfi szemébe. - Seamus, terhes vagyok.
Seamus && Hannah
Vendég
Vas. Jún. 13, 2021 10:57 pm
Hannah && Seamus Lenézek kezeinkre, mikor az enyémbe kulcsolja az övét, és kicsit megszorítom, hogy érezze, itt vagyok, és nem megyek sehová. Aztán visszanézek az arcára. Látom rajta, hogy valami nagyon nyomja a lelkét, és nem akarom megtörni a kettőnk közt beálló csendet. Ha időre van szüksége ahhoz, hogy elmondja, ami miatt végre felbukkant, itt ülhetünk akár estig is a konyhán, mert hallani akarom, mert meg akarom nyugtatni, hogy semmi baj nincs, hogy nem változott semmi, és itt vagyok. Végülis mi történhetett, ami akkor problémát jelentene, amit ne tudnánk megoldani? Bennem nem enyhültek az iránta érzett érzések, és ha komolyan mondott mindent két hónappal ezelőtt, és azóta is így érez, akkor nem lehet semmi baj, nem? Bepánikolt, na és? De most itt van, itt ül előttem, én térdelek mellette, és fogom a kezét. Minden idegszálammar arra figyelek, amit mond, mert olyan halkan formálja a szavakat, hogy alig érteni azokat. Az arcom minden szó után egyre inkább komorodik el. Csak fogom a kezét, és nem tudom levenni a szememet az arcáról, és a lecsorduló könnyeiről. Fogalmam sincs mit mondhatnék. Szóval most azt mondja, hogy miután itthagyott engem egy szó nélkül, egyszerűen elment, és lefeküdt egy másik csávóval. Mert nem akart rám gondolni többet. Én pedig azóta sem szűnök meg rá gondolni, és eszemben sincs efelejteni sem őt, sem a közös éjszakánkat. Egyszerűen csak elszorul a szívem, mintha egy hatalmas sziklát tett volna rá, de továbbra sem engedem el a kezét, egészen addig, míg ki nem mondja az utolsó mondatot. Nyelek egyet, és nagyon lassan húzom el az övétől a kezemet, majd még annál is lassabban felállok a padlóról. Hirtelen hányinger tör rám, és szédülni kezdek, szóval odalépek a mosogatóhoz, és úgy engedek magamnak egy pohár vizet, hogy még mindig nem szóltam egy szót sem. A köztünk beálló vágható csendet csak a nyelésem hangja töri meg, majd egy akkora sóhaj, amit hirtelen fel sem fogok, hogy belőlem szakadt ki. Nem merek ránézni, nem akarom, hogy lássa az arcomat. Természetesen azon, amit az imént mondtam neki ez sem változtat, de lényegesen összekuszálja a dolgokat. - A kicsi... tőlem van, vagy... - kezdem a kérdést, de a hangom olyan rekedt mintha egy éve nem ittam volna egy korty vizet sem, szóval újra megköszörülöm a torkomat, és csak aztán fejezem be. - Vagy a hoteles fickótól? - nem akarom őt bántani semmivel, ezzel a kérdéssel sem, egyszerűen csak tudni akarom. Jogom van tudni, nem?
Sokféle jelzővel illetné magát, el tudná mesélni az összes benne kavargó érzést akkor, és azutánról, de örül, hogy annyit ki bír nyögni, ami fontos. Mert hiába kezdene itt bele sajnálkozásba és vallomásokba, ha ott van az a tényező, amit Seamusnek most meg kell emésztenie. Nem kell ahhoz ránéznie, hogy tudja, ez nagyon rosszkor és nagyon rosszul jön. Eddig is megszakadt a szíve a látványától, na de most. Erre nem lehet felkészülni, a fájdalmat fejben lejátszani egészen más, mint megélni, vagy látni a szeretett személy arcán. Az övén mérhetetlen csalódottságot és döbbenetet vél felfedezni. Nem próbálja meg ott tartani, ujjai erőtlenül esnek vissza ölébe amikor a férfi feláll. Hannah tekintetével némán követi őt. Ennél többet ő sem tud mondani, összeszorul a torka, a mellkasán egy elefánt súlya ül. Hosszas csend áll be, ami miatt legszívesebben felállna és elmenne, hogy Seamus egyedül emészthesse meg ezt az egészet. A teste viszont nem mozdul, az agya azt mondja, ez alkalommal eszébe se jusson menekülni. Felnéz rá. A kérdés fájó, de jogos. Megköszörüli a torkát miközben feláll az asztaltól és elsétál a másik irányba. - Nem tudom. Vele védekeztünk... Nagyobb esély van rá, hogy a tiéd - a magabiztosság teljes hiánya érezhető a hangján, de legalább nem suttog. Megfordul és Seamus hátának kezd el beszélni, ha továbbra sem hajlandó még csak ránézni sem. - Két hónapos...bár ezt te is ki tudtad számolni gondolom. Nem tudtam, mit tegyek ezek után, de már nem tudom sokáig titkolni és azt nem akartam, hogy mástól tudd meg. Megtartom.
Seamus && Hannah
Vendég
Vas. Jún. 13, 2021 11:27 pm
Hannah && Seamus Hogy fájó volt-e a Roxforti csata után félreállni Hannah és Neville útjából? Nagyon is, de kibírható volt annak tudatában, hogy a barátaim boldogságát segíti elő. Hogy most, így lassan 23 év elteltével fájó volt-e arra ébredni Valentin nap másnapján, hogy nem találom őt sehol? Elmondhatatlanul. Olyannira, hogy arra nem elég két hónap, hogy kiheverjem, mert az az éjszaka maga volt a csoda. A sok vallomás, a csókjai, az érintése... És most itt ül a konyhámon, és azt mondja, hogy közvetlenül másnap lefeküdt valami random fickóval, és most gyereket vár. És ráadásul csak nagyobb esély van rá, hogy tőlem, de nem biztos, hiszen a védekezés önmagában nem jelent 100%-os biztonságot. Ezt minden felnőtt tudja, és javasasszonyként neki kell leginkább tudnia. Bár tény, hogy nekünk aznap este eszünkbe sem jutott, hogy a védekezés esetleg szükséges volna. Mégis, ha nem azzal kezdte volna, hogy lefeküdt valaki mással... Őszintén örülnék. Minden további nélkül azt mondanám, hogy költözzön hozzám, szülje meg a gyermeket, és neveljük fel együtt. Felejtsük el ezt a két hónapot, és folytassuk onnan, ahol azon az éjszakán abbahagytuk. De így, hogy van ez a másik fickó... Fogalmam sincs mit kellene mondanom. Egyszerűen csak markolom a mosogatótálca szélét, és meredten bámulom a csapot, mintha az meg tudná mondani nekem, mit tegyek. Vagy mit mondjak. Hallom a hangját, ahogy beszél hozzám, és értem is a szavait, még olyan az egész, mintha kívülről figyelném magunkat. Lassan, teljesen fátyolos tekintettel fordulok meg, és emelem rá végül a tekintetemet. Egy pillanatig csak nézek rá, és annyi kérdés merül fel bennem, amiket nem is tudom, hogyan fogalmazzak meg. Remegő hanggal szólalok meg újra, de már nem érdekel, nem fogom az egész estét torok-köszörülgetéssel tölteni. - Mikor tudtad meg? Mikor tudtad meg, hogy várandós vagy? - ez az első kérdés, amit tisztázni szeretnék, és a többi az erre kapott válasz fényében lehet hogy sosem kerül feltételre. Tényleg szeretném ezt megoldani, ahogy ígértem, de jelen pillanatban fogalmam sincs, hogyan lehetne. Becsapva, és elárulva érzem magam, és bár az ő látványa némi megnyugvást ad, mégis nehéz ránéznem ebben a helyzetben.
Egyiküknek sem egyszerű ez a helyzet, ezt Hannah is tudja. Ha előre látta volna, mi fog kisülni abból a Valentin napból, inkább egyedül töltötte volna, csak ne kereskedjen belőle ilyen kellemetlen szituáció. Nem volt nap, vagy inkább napszak, amikor ne kettejükön járt volna az esze. Neville-en kívül nem volt más férfi az életében, gyerekkorában is csak Seamus. Ő, aki több, mint húsz évet várt arra, hogy bevallja, milyen érzéseket táplál iránta. Ezt pedig eldobta, majd még jól meg is taposta azzal, hogy ágyba bújt egy ismeretlennel, a feledést remélve. Naiv és buta volt. Csak annyit tud elmondani, ami a legfontosabb. Többre nem viszi a lélek, ráadásul feleslegesnek is tartja. Ha most Seamus akarja, akkor úgyis elküldi, ettől viszont nem fog megváltozni a helyzet. Ugyanúgy ott marad egy pocaklakóval, akiről nem biztos, hogy tőle van, de az igen, hogy eszébe sem jutna lemondani róla. - Három-négy hete - adja meg a választ, majd még azelőtt folytatja, hogy a férfi ebbe beleszólna. - Azt sem tudtam, hogy hogy kerüljek a szemed elé ezek után, hát még hogy beszéljek róla is. Hannah nem akart több gyereket. Frankie és Goldie már nagyok, ő maga pedig bőven túl van a jó évein, amikor még gond nélkül vállalhatott volna egy harmadikat. Azon az estén nem az volt a legfontosabb, hogy a jövőre gondoljanak és meg is lett az eredménye. - Elhiszed ha azt mondom, visszacsinálnám ha lehetne? Életem legnagyobb meggondolatlansága volt elmenni. De most megint elmegyek, ha egyedül szeretnél maradni.
Seamus && Hannah
Vendég
Hétf. Jún. 14, 2021 12:13 am
Hannah && Seamus Először azt kívánom, bárcsak egy rossz álom volna ez, amiből majd felébredek, pontosan február 15-én reggel, és amikor elmesélem Hannahnak kinevet majd. Aztán, mivel pontosan tudom, hogy ez nem csak egy álom, azt, hogy bárcsak visszapörgethetném az időt, hogy felébresszem magamat Hannah távozása előtt, hogy megakadályozzam, hogy másnál keressen felejtést. De az fel sem merül a gondolataim között, hogy megakadályozzam az együtt töltött esténket, vagy hogy abban bármit megváltoztassak. Ha az kell legyen a következménye, hogy gyermeket vár tőlem, hát legyen, és vállalom az apaság minden következményét. Na de így? Hogy ott van a kérdés, hogy mi van ha nem az enyém? Mégis, azé a nőé, akit mindennél jobban szeretek, akinek a boldogságáért képes voltam feladni a sajátomat. mikor megadja a kérdésemre a választ nyelek egyet, és éppen szólásra nyitnám a számat, mikor folytatja. Lassan csóválom meg a fejemet, és önkéntelenül sétálásba kezdek, először a konyhán, majd a nappali felé veszem az irányt, és lerogyok a kanapéra. - Hannah... mi az, hogy azt sem tudtad, hogy kerülj a szemem elé? Ez nem mentség. Vártalak, két hónapja mást sem csinálok, csak rád, vagy a válaszodra várok. Hisz tudod, hogy velem mindent megoszthatsz... - kezdek halkan beszélni. Az az igazság, hogy totálisan ki vagyok borulva, és nem tudok úrrá lenni a saját gondolataimon, de nem akarom, hogy ezt lássa rajtam. Egyszerűen csak megtámasztom a karom a térdemen, és a tenyerembe temete az arcom. Aztán mikor kiböki, hogy elmegy, úgy pattanok fel a kanapéról, mintha az egyik rugó lökne fel, és ránézek, egyenesen a szemébe. - Nem... - lehet, hogy túl hirtelen mondom ki ezt a szót, de az semmire nem volna megoldás, ha most hagynám egyszerűen csak elmenni. - Egyszer már itt hagytál, és nem akarom, hogy újra megtedd. - A gondolatok csak cikáznak a fejemben, és fogalmam sincs, hogyan vagyok képes megfogalmazni összetett mondatokat, de a szavak csak úgy maguktól elhagyják a számat. - Nézd, fogalmam sincs mit tehetnék, vagy mit gondoljak ezel az egésszel kapcsolatban. Egyáltalán nem kellett volna elmenned aznap reggel. Megbeszélhettük volna, és akkor most sokkal könnyebb lenne minden. - Magam is meglepődöm azon, hogy ebben a lelkiállapotban képes vagyok az értelmes beszédre, és lassú léptekkel elindulok felé. - Nem azért, mert ha nem az enyém a gyerek, akkor most nem lenne. Hanem azért, mert ha az enyém, nem kellene azon gondolkozni, hogy mi van ha mégsem - mire befejezem a mondatot, éppen odaérek elé, és mélyen belenézek a szemébe. A szavaim szerintem teljesen világosak, az hogy terhes nem változtat semmit az iránta táplált érzéseimen, de az, hogy lefeküdt valaki mással... Igazából az érzéseimen az sem, csupán az önérzetemen. Egyszerűen sért a tudat, és nem tudom, mit kezdhetnék ezzel. Legszívesebben megkeresném a fickót, és egy jól irányzott ütéssel beverném a képét. Dühít, de ezt sem akarom kimutatni. Semmi jogom ahhoz, hogy féltékeny legyek, hiszen nem fogadtunk egymásnak hűséget, mégis, valami nyomaszt, ami kérdés formájában meg is fogalmazódik bennem. - Miért akartál elfelejteni? - teszem is fel azonnal, továbbra is tartva vele a szemkontaktust...
Lelkileg felkészítette magát arra, hogy ez nem lesz egy könnyű menet. Hosszú beszélgetés, magyarázkodások sora és kiborulások. Mindennel számolt, annyiszor lejátszotta a fejében a beszélgetést, hogy talán nincs is semmi, ami újdonságnak számítana. - Szégyelltem magam. Ahogy még most is - erre pedig minden oka megvan, hiszen alul múlta önmagát a viselkedésével. Korábban soha nem tett volna ilyesmit, és nem is érti, mi vitte rá arra, hogy más, egy idegen férfi karjaiban keressen megnyugvást. Seamus túlságosan kedvesen viselkedik még most is, de azért Hannah is látja rajta, mennyire ki van borulva. Alapvetően most nem menne el, csak ha Ő azt akarja, mert inkább egyedül szeretne maradni a gondolataival. Távozásra egyelőre nem is kerül sor, a férfi olyan hirtelenséggel ugrik fel és mond nemet, hogy Hannah egy pillanatra meglepődik, de még talán meg is ijed. A szavai fájón nehezednek a mellkasára, csak egyre rosszabbá és rosszabbá téve a helyzetet. Soha nem akarta őt így látni, főleg nem úgy, hogy az miatta legyen. Csendben áll és hallgatja, mert nem tudja, mit mondhatna. Túl sok gondolat cikázik a fejében, amiből egy értelmes mondat sem áll össze. - Tudom és hidd el, ha lehetne, visszacsinálnám. Bíznom kellett volna benned - sóhajt fel. Ő is érzi, hogy ha akkor mellette maradt volna, most így két hónap elteltével nem azt kellene magyaráznia, hogy hol volt eddig, és miért hentergett mással. Egy olyan este után, amit közösen átéltek, ez elég váratlan volt. Arra viszont nem tudna választ adni, hogy csak barátokként, vagy többként állnának-e egymás mellett. Figyeli a férfit és próbál józan maradni miközben megtartja a szemkontaktust. Pedig nehéz, mert legszívesebben odalépne hozzá és megölelné, jóvá akarná tenni a hibáit. Ez azonban nem férne bele a kialakult helyzetbe, úgyhogy csak a kezeit tördeli, és tétován ácsorog. Hosszan sóhajt fel a kérdés hallatán, majd lesüti tekintetét. Megkerülve Seamust lassan a nappaliba megy, ahol helyet foglal a kanapén. Megütögeti maga mellett az anyagot, hogy csatlakozzon hozzá, mielőtt válaszolna. - Féltem. Féltem attól, hogy mik lesznek a következményei, ha ez köztünk komolyabbra fordul. Mert tényleg szeretlek, de fontosabbnak tartom a barátságot. Nem akartam, hogy kiderüljön és Neville-el emiatt megváltozzon a kapcsolatotok. Vagy a gyerekek... Tudod milyen Frankie, még mindig haragszik a válás miatt, nem tudom, mi lenne, ha ezt is megtudná - szomorúan és egyben kétségbeesetten néz fel Seamusre. Annyi kétség keringett a gondolataiban, hogy az idő csak telt és telt. - Nem tudom mihez fogok kezdeni, és ezt hogy fogom elmondani nekik. Muszáj volt veled beszélnem először.
Seamus && Hannah
Vendég
Hétf. Jún. 14, 2021 11:10 pm
Hannah && Seamus Válaszára először nem reagálok. Ha akarnék sem tudnék, hiszen fogalmam sincs, mit mondhatnék. Valahol megértem, miért szégyenkezett, illetve szégyenkezik, mégis, rosszul esik, sőt fáj, hogy nem jött előbb. Hogy másban keresett vigaszt, vagy felejtést. Azok után, ami köztünk történt, azt hittem, végre minden megváltozik, és hogy minden a helyére kerül az életemben. Hát változni épp változott, nem is kicsit, de jelen pillanatban még a lélegzetvételt is túlságosan bonyolultnk érzem. Egész addig nem szólalok meg, míg fel nem veti, hogy elmegy, akkor viszont olyan hirtelen tör ki belőlem az ellenkezés, hogy egy pillanatra látom is rajta megilletődést. De semmiképp nem akarom, hogy most elmenjen, mert nem tudom, akkor mikor látom újra. És egyszerűen tudnia kell, hogy a várandósságának ténye önmagában semmit nem változtatna a dolgokon. Azt viszont fogalmam sincs, hogyan fogom feldolgozni, ha fel tudom valaha, hogy egy vadidegen fickó karjaiban keresett menedéket, miután velem töltötte az éjszakát. Válaszára komoran bólintok egyet. - Igen, Hannah, bíznod kellett volna bennem. Minden okod meg volt rá, hogy bízz bennem. Miért nem tetted? - összeráncolt szemöldökkel nézek rá, és próbálom tisztázni a saját gondolataimat, érzéseimet. Ha aznap reggel velem marad, és megbeszéljük a kételyeit, akkor egy hónappal ezelőtt a világ legboldogabb embereként fogadtam volna a hírt, hogy apa leszek. De elment, és bár nagy az esély rá, de nem biztos, hogy valóban én leszek apa. Plusz egy hónappal később tudom meg, ami önmagában szintén nem számítana, ha ebben a hónapban itt lett volna mellettem. De nem volt itt, csak vártam, és vártam, és vártam, és reménykedtem, hogy egyszer újra felbukkan. De erre nem számítottam. És igenis tudni akarom, hogy ennek mi az oka. Hogy miért feküdt össze mással, hogy mért nem keresett, hogy miért akarta elfelejteni azt, amit én sosem akarnék. Tekintetemmel követem, ahogy elhalad mellettem, és mikor leül, és megpaskolja a kanapét lassan odalépkedem, és leülök mellé. Most nem nézek rá, inkább elveszem a dohányzóasztalról a sörömet, és az üveget forgatgatom a kezemben. Nem iszok bele, csak játszom, figyelek, ahogy az oldalán a pára lepereg, és hallgatom a magyarázatát. Mély levegőt veszek, mielőtt ránéznék, és válaszolnék a szavaira. Tekintemet mélyen az övébe fúrom, és halkan szólalok meg. - A Neville-el való kapcsolatom egyedül Neville miatt romolhat meg, neki viszont semmi köze a kettőnk kapcsolatához, és semmi joga pálcát törni felettünk. És ha arra kerül a sor ezt neki is el fogom mondani. A srácaid... Az más téma, viszont szerintem vagyok annyira jóban velük, hogy meg tudjam akár Frankie-vel is értetni, mennyire hülyeség haragudni valakire aki az anyja boldogságát tartja a szeme előtt. Mert nekem viszont ez a fontos - tekintetem az utolsó szónál visszavándorol a kezemben pörgetett üvegre, és az utolsó szavain rágódni kezdek, és gondolkodni. Ha Neville megtudja, hogy lefeküdtem a volt feleségével, először valószínűleg nem repesne az örömtől ennek hallatán, viszont tudom, hogy meg tudnám vele beszélni a dolgot. És vagyunk olyan viszonyban, hogy szerintem, ha nem is azonnal, idővel megértené. De ha mindemellett azt is megtudná, hogy Hannah lefeküdt egy random csávóval egy hotelszobában... Nos azt nehezebben lehetne megértetni vele, mert még én sem értem. Csak ráncolom a szemöldököm, majd elgondolkodva szólalok meg újra. - Nem mondhatod el neki. Mármint a hoteles csávót. - nyilvánvaló, és magától értetődő, hogy nem a gyerekre gondolok, hiszen arra vajmi kevés az esély, hogy két hónapnál tovább titokban tudja tartani. Másfelől ismerem Hannah-t... Ha nem lenne teljesen tiszta szívű, és őszinte, nekem sem mondta volna el. Ha nem teszi, talán sosem tudom meg... Bárcsak ne mondta volna el nekem se...
Alig észrevehetően rázza meg a fejét. Félt, a gondolatai kuszák voltak, nem tudta eldönteni, mi a helyes és mi nem az. Most azonban nem tud és nem is akar belekezdeni ennek is a magyarázatába, miközben már túl vannak ezen két hónapja, de van egy sokkal nagyobb és meghatározóbb problémájuk. Kell egy kis idő ugyan hozzá, de végül magyarázatba kezd. Szeretné megértetni Seamusszel, hogy miért rohant el úgy, és miért nem jött vissza. Ettől még persze semmi sem fog változni, ellenben annyit legalább megérdemel, hogy tudja, s talán megérti. Számára mindig a család volt az első. Fiatalon lett anyuka, de mindene volt a férje és a gyerekeik. Természetes, hogy azt nézi először, vajon egyes cselekedetei milyen kihatással lesznek a kapcsolataikra, vagy a gyerekek érzéseire. Illetve Neville-ére. Húsz évet ugyanis nem könnyű csak úgy eldobni és maga mögött hagyni, hisz szereti, ha már nem is szerelemmel. Mérlegre kell tennie, melyik a fontosabb. A barátság, vagy a szerelem. Csendben hallgat, de igazság szerint belátja, hogy Seamusnek igaza van. Ezt, ami kettejük között van, nem szabadott volna feladnia semmiért, de ez az ő szájából sokkal logikusabbnak tűnik, mint a gondolataiban. - Igazad van - bólint. Tekintetét az ölébe ejtett kezeire függeszti. A feszültség szinte tapintható kettejük között. Valószínűleg mindketten azon rágódnak, mi lesz a továbbiakban. Szavakba önteni azonban sem kérdést, sem kérést nem tud. Egyelőre annak örül, hogy erőt tudott venni magán ahhoz, hogy ide jöjjön, bekopogjon, aztán elmondja a beállt szituációt. Seamus szavai hallatán felvonja a szemöldökét és a férfira néz. Vár néhány másodpercet, hátha folytatja, majd vesz egy mély levegőt mielőtt megszólalna. - Nézd, Seamus, nem azért jöttem ide és mondtam el, hogy belerángassalak. Vállalom a tetteim következményét, de neked nem kell semmiért felelősséget vállalnod. Sem értem, sem pedig a babáért. Semmit nemfogok rád kényszeríteni. Nem véletlenül nem volt még az évek során egy olyan kapcsolata sem, amit igazán komolyan gondol volna mindkét fél. Hannah-nak erről az a véleménye, hogy valószínűleg Seamus sokkal jobban élvezi az agglegénységet, mint a komoly kapcsolatot. Joga van tudnia a gyerekről, joga van hallani a magyarázatot, de ennyi. Nem akar tőle semmit sem kérni, ha nem akarja, akkor meg sem kell ismernie a gyereket. Teljesen megértené.
Seamus && Hannah
Vendég
Kedd Jún. 15, 2021 3:42 pm
Hannah && Seamus Minden szavam őszinte, és tudom, hogy ha aznap mellettem marad, és megbeszéljük a kételyeit, akkor tiszta lelkiismerettel állnék Neville elé, és ha bármi problémája lenne az érzéseinkkel egymás irányába, nyugodt szívvel mondanám neki, hogy gondolkozzon már el egy kicsit. Hogy miért is hagyta kihűlni a kapcsolatukat, és hogy mióta is hetyeg az ameriai tanárnőcskével. És hogy igazából semmi köze ahhoz, hogy a volt felesége kivel mit csinál. Akkor sem, ha jó viszonyban válltak el, és barátok maradtak. De így hogy a képbe jött ez az idegen férfi is, nem tudom mit gondolna, vagy mondana, vagy hogyan reagálna. Egyelőre én sem tudom, mit gondoljak. Valahol megértem Hannah kételyeit, és már februárban is azon voltam, hogy megnyugtassam ezzel kapcsolatban, de nem igazán tudom felfogni, hogy miért gondolta bölcsebb lépésnek egyéjszakás afférbe bocsájtkoznia egy idegennel, mintsem hogy megossza velem a gondjait. Megbeszélhettük volna, és most lehet, hogy boldogok lennénk. Együtt. De boldogság helyett az agyamban csak cikáznak a gondolatok, és csak annyit tudok, hogy nem akarom, hogy Hannah becsületén csorba essen. Éppen ezért mondom neki azt, hogy ne mondja el Neville-nek a hotelben töltött kalandját, mert abból semmi jó nem sülne ki, ami az ő kapcsolatukat illeti. Mereven nézem a sörösüvegemen végigcsordogáló vízcseppeket, de szavai nyomán lassan felemelem a fejemet, és zavaros tekintettel nézek rá. - Belerángatni és kényszeríteni? - kérdezek vissza halkan, és kicsit eltorzul az arcom. Fájnak a szavai. Szeretném megérteni őket, és remélni, hogy nem úgy gondolja, ahogy én értem, de egyszerűen nem megy. - Hogy mondhatsz ilyeneket? Eszemben sincs kibújni a felelősség alól. És nem csak azért, mert nyakig benne vagyok. Hanem mert... - nem fejezem be a mondatot, mert nem tudom, mit mondhatnék. Mondjam hogy szeretem? Persze, hogy szeretem. Mondjam, hogy fel akarom vele nevelni a gyereket? Persze, hogy fel akarom, de mi van, ha valójában nem is az én gyerekem? Ha egész életében valahányszor csak ránézek majd, az fog eszembe jutni, hogy az anyja másnál keresett vigaszt, hogy elfelejtsen engem? Mi lesz, ha nem fogom tudni úgy szeretni, ahogy megérdemelné? Abban sem vagyok biztos, hogy mindez egyáltalán számít-e. Hiszen ha az a fickó nem lenne a képben, és biztosan tudnánk, hogy a kicsi a közösen eltöltött éjszakánk alatt fogant, én lennék a legboldogabb férfi most a földön. Nem tudom tisztázni a gondolataimat. Ilyen gyorsan semmiképp sem. Ehhez még időre van szükségem, de azt biztosan tudom, hogy nem akarm teljesen magárahagyni Hannah-t ezzel a teherrel. Hacsak... Az arcát fürkészem, hogy megpróbáljam kiolvasni belőle, hogy vajon jól értettem-e a szavait, majd halkan teszem fel a kérdést... - Hannah.... Te nem akarod... Nem akarod, hogy közöm legyen hozzád, vagy a kicsihez? - ha jól értettem, amit mondott az imént, és most azt fogja válaszolni, hogy nem akarja, akkor lehet, hogy tényleg jobb lett volna, ha gyerekkoromban véletlenül lerobbantottam volna a fejem valamivel, mert nem tudom, hogy egy ilyen mértékű elutasítást hogyan tudnék elviseni a történtek után...
Seamus megértése, és szavai olyan hatással vannak Hannah-ra, amitől egyszerre boldogabbnak, de szomorúbbnak is érzi magát. A bűntudat emészti. Ő maga sem érti, hogy nézhetett más férfira, amikor ott volt neki. Vagy lett volna, ha ezt hagyja, nem pedig pánikszerűen keresi a kiutat. Felsóhajt és arcát a tenyerébe temeti. Nem tudja nézni a férfi meggyötört arcát, mert legszívesebben itt helyben beleolvadna a kanapéba, vagy kámforrá válna. Mindegy, csak jussanak túl ezen valahogy. Percek is eltelnek mire hajlandó felnézni. A másik arcát kémleli, azon gondolkodik, hogy ha most megsimogatná, vajon elhúzná-e az arcát. Ha igen, akkor valószínűleg az egyébként is összetört szívét ez az érzés még jól meg is taposná, csak hogy kellően rosszul érezze magát. Már válaszolna, elmondaná, hogy nem érti, mivel érdemelt meg egy hozzá hasonló férfit, amikor Seamus felteszi azt a kérdést. Azt, amitől Hannah szemöldöke azonnal megemelkedik és kétkedve néz vissza rá. Megrázza a fejét, majd valamelyest közelebb ül hozzá és felhúzza egyik lábát, hogy szembe forduljon egész testével. - Dehogy! - vágja rá. - Én csak... Csak azt akartam mondani ezzel, hogy megértem, ha ezek után rám sem akarsz nézni, nem hogy tudomást venni a babáról - magyarázza meg gyorsan hadarva, mielőtt még a férfi minden másodperccel közelebb kerülne a szívbajhoz. - Tudom, hogy nem akartál gyereket, főleg nem így elsőre, és nem kell, hogy emiatt legyél csak az életünk része. Neki is fáj ezeket a szavakat kimondani, hiszen azután az éjszaka után másra sem vágyna, csak hogy mellette legyen. Ezt korábban is tudta, de az eszére hallgatott, ami azt mondta, nem éri meg. Már hogy ne érné meg szerelmesnek lenni? Egy évig kerülgették egymást, ezalatt az egy év alatt pedig a gyerekkori érzések mind felszínre törtek. Most csak és kizárólag a saját hibájából tartanak ott, ahol. - Én lennék a legboldogabb, ha megbocsátanál és lenne apukája is ennek a kis avokádómagnak. - Elkapja róla a tekintetét, maga elé néz csak. - Szeretlek - suttogva teszi hozzá.
Seamus && Hannah
Vendég
Kedd Jún. 15, 2021 6:02 pm
Hannah && Seamus Válaszától kicsit megkönnyebbülök, mert ezek szerint félreértettem, amit az imént mondott. Bár az, hogy azt feltételezi rólam, hogy ne akarnék tudomést venni a gyermekéről még mindig fáj, kiváltképp akkor, ha tényleg én vagyok az apja. Meg akkor is, ha az a másik fickó, hiszen az anyja biztosan ő, és tényleg azt szeretném, hogy őt boldognak láthassam. Lassan csóválom meg a fejemet, és pár pillanatig nem tudom, mit is mondhatnék. Hiszen eszembe se jutott volna olyan, hogy elküldjem, vagy ne akarjak ránézni, vagy ne akarjak tudomást venni a gyerekéről. Mikor még a konyha kövén térdeltem előtte, arra kértem, mondja el mi történt, és meg fogjuk tudni oldani. És meg is akarom oldani, és nem csak kötelességtudatból. Hanem mert fontos nekem. Mindig is az volt. És egyáltalán nem akarom magára hagyni, hogy egyedül neveljen fel egy gyermeket, azt meg pláne nem akarom, hogy annak a disznónak, aki kihasználta egy nő zavartságát, és félelmét bármi köze legyen hozzá a kis kalandjukon túl. - Sosem mondtam olyat, hogy ne akarnék gyereket... Mégis, honnan merült fel benned, hogy nem akarok? - kérdezem, mert nem igazán tudom, miért merült fel benne ilyesmi. Persze, nem biztos, hogy én vagyok a világon a legjobb apajelölt, de ha most csak és kizárólag a gyerek lenne a téma, és az a másik kis kalandozása meg sem történt volna a hotelben, őszintén, majd kiugranék a bőrömből. Csak azért nem teszem, mert ezt még mindig nem tudom hová tenni, és fogalmam sincs, hogyan reagálnék, ha kiderülne, hogy nem tőlem vár gyereket. De az, hogy ne legyek mindeközben mellette? Csak ülök mellette a kanapén, és nézek rá. Igyekszem kizárni a gondolataimból az elmlt két hónap történéseit. Mikor elkapja rólam a tekintetét, és kimondja, hogy szeret, mélyen felsóhajtok. - Nincs mit megbocsájtanom, Hannah. Elvégre nem csaltál meg, vagy ilyesmi... Egy egyedülálló, és független nő vagy, aki azt csinál, amit akar. Csak nehéz, tudod? Mert én itt voltam, és vártalak, és egyáltalán nem akarom elfelejteni azt az éjszakát. És te mégis másban kerestél vigaszt... Pedig mindent megadtam volna neked... - Nem tudom, hogyan fogom ezt feldolgozni, de a szavaim őszinték. A csillagokat is lehoztam volna érte két hónappal ezelőtt, és ami azt illeti még most is. És nem akarok másként nézni rá, mint akkor, de ezt meg kell emésztenem, és ez nem megy pár perc alatt. - Én is szeretlek, hisz tudod... De időre van szükségem ehhez, hogy feldolgozzam... - mondom, és közben lassan nyújtom felé a kezem, hogy megfogjam az övét. - De ez nem azt jelenti, hogy ne akarnálak látni téged, vagy a kicsit. Én lennék a legboldogabb, ha én lennék az apukája. És eszemben sincs magadra hagyni ezzel. - Fogalmam sincs, mikorra leszek túl a csalódottságomon, de az őszinteségem megkérdőjelezhetetlen. - Mint mondtam. Bármi történt, meg fogjuk tudni oldani...
- Mert nincs - válasza egyszerű. A jelenlegi helyzetben nem tud másként, csak negatívan gondolkodni. Nincs minek örülni azt leszámítva, hogy Seamus a világ legkedvesebb embere. Megtehette volna, hogy elhajtja, mert csalódott benne, mégis inkább azt az utat választja, hogy továbbra is támaszt nyújt és segít. Kivételesen örül annak, hogy a férfi agglegény, nincs se gyereke, sem pedig felesége, vagy aktuális kapcsolata. Ennek fordítva kellett volna történnie, előbb egy normális kapcsolat, majd aztán a gyerek, ha mindkét fél akarja. - Én sem akartam elfelejteni. Vagyis már nem. Másnap már megbántam, vissza akartam jönni, de nem bírtam lemosni magamról az idegen szagot... - elborzad attól is, hogy belegondol, milyen volt utána, amikor üresen meredt maga elé, és háromszor tusolt le, hátha attól majd tisztának érzi magát. Nem így lett, ezt pedig azóta sem tudja magának megbocsátani. - Legszívesebben elásnám magam. Újabb sóhaj hagyja el ajkait. Tudnia kellett volna akkor is, hogy ez csak egy nagy butaság, és ha Seamus mellett marad, megoldottak volna mindent. Elvégre idővel minden seb begyógyul. Igaza lehet abban is, hogy a gyerekek talán örülni fognak annak, hogy valaki azzal is foglalkozik, hogy az anyjuk boldog legyen. Tudnia kellett volna... Mikor megfogja a kezét és kimondja, hogy szereti, Hannah szíve nagyot dobban. Mélyen a szemébe néz miközben rászorít a kezére. Érzi, hogy most már biztonságban van, bármilyen hosszú út is álljon előttük a békülés felé. Ez nem valami olyasmi, amit fél óra alatt el lehetne felejteni, egyelőre pedig még azt sem tudja, mikor derül ki egyáltalán, hogy a baba melyik férfié. Nem lenne most Seamus helyében. - Nem tudom, mivel érdemeltelek meg, de el sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok - halványan elmosolyodik miközben beszél. Még közelebb húzódik, és a férfi kezét az ölébe húzza, ölelgeti, mint egy rongybabát. - Ha még nem késő, és elfogadsz így, azon leszek Seamus, hogy a világ legboldogabb emberévé tegyelek. Tudod...egész életünkben... Szavai nem túl magabiztosak, ellenben teljesen őszinték. Szeretné ezt a gyermeket vele közösen felnevelni, szeretné látni az apja vonásait a kicsi arcán, és még azt sem bánná, ha felgyújtana dolgokat. Mindegy, csak együtt lehessen vele, ha tényleg komolyan gondolja amit mondott.
Seamus && Hannah
Vendég
Kedd Jún. 15, 2021 9:17 pm
Hannah && Seamus Kicsit elhúzom a számat a válaszára, és biccentek. Jogos meglátás, de az, hogy nincs gyerekem, nem azt jelenti, hogy nem is akarok, illetve ne akartam volna. Ugyan az az oka ennek, mint annak, hogy sosem házasodtam meg: egyszerűen nem volt meg a tökéletes nő, akivel el tudtam volna képzelni az életemet, akivel családot mertem, vagy akartam volna alapítani. Nem akartam csak azért megházasodni, és gyereketvállalni, hogy ne legyek egyedül, a tökéletest kerestem, és addig elég nehéz erre rátalálni, amíg a számomra tökéletes nő valaki más felesége. De ezt egyelőre nem mondom el neki, csak egy pillanatra lesütöm a szemeimet. - Bárcsak visszajöttél volna... - sóhajtok fel. Nem haragszom rá a történtek miatt, egyszerűen csak bánt a tudat, hogy mással volt, és most, két hónap múlva mondja el nekem. Ha akkor visszajött volna, mára már valószínűleg túllennénk a nehezén, ami bennem csak most kezdődik. Mert fel kell dolgoznom magamban az információkat, amikkel elém állt. Hog van rá esély, hogy nem tőlem vár gyereket, hanem egy ismeretlen férfitól. Ha tudnám, ki az, ha tudnám, hogy néz ki... Az valószínűleg még rosszabbá tenné az egészet, mert ha felrobbantanék egy ártatlan embert, akkor úgy egy életre az Azkabanba zárnának. Nem is Hannah-ra haragszom, bár még mindig nem értem, miért ment el, és pláne miért ment bele egy ilyen afférba, de a haragom inkább a fickó ellen irányul, aki kihasználva a sebezhetőségét ágyba vitte. - Ne ostorozd magad. Mindenki követ el hibákat... - suttogom halkan, és az utóbbi mondat inkább magamnak szól. Hiszen oké, hibát követett el, de ez nem azt jelenti, hogy meg kellene változzon az iránta táplált érzelmeim bármelyike. Látom rajta, hogy mennyire szenved, hogy mennyire bűntudata van, és őszintén fáj, hogy így látom. Mindig boldognak akartam látni, akkor régen is csak emiatt nem vallottam be neki, mit érzek iránta. Azóta is, bármivel kopogott be hozzám, bármi problémája adódott, azon voltam, hogy segítsek neki, hogy megnyugtassam, hogy mellette álljak. Éppen most hagynám őt magára, mikor talán a legnagyobb szüksége van rám? Csak azért, mert sértve érzem magam? Azt nem bírnám megtenni vele. Halványan elmosolyodom, mikor a háláját fejezi ki, és hagyom, hogy magához húzza a kezemet, de csak csendben nézek rá, egy kis ideig szótlanul. Hisz mit mondhatnék? Én magam sem tudom, miért akarom ennyire, hogy ő boldog legyen, pláne most, mikor ennyire sértve érzem magam, általa. A következő szavaira felemelem a szabad kezem, amit épp nem ölel magához, és gyengéden megsimítom az arcát. Nem közeledek felé, csak nézem egy ideig, majd halkan szólalok meg újra. - Tudod, hogy miért nem házasodtam meg soha, és miért nem lett gyerekem? - kérdem tőle, bár így első pillanatra talán kicsit furcsa, és nem ide illő ez a kérdés. Hiszen önmagában a kérdés nem válaszolja meg azt, hogy elfogadom-e így, vagy sem, de a válasz talán világossá teszi.
Az időt már nem lehet visszapörgetni, pedig ha lehetne, megtenné. Mindketten megtennék, és egész máshogy csinálnák a dolgokat. Az persze nem azt jelenti, hogy Hannah most nem lenne terhes, minden bizonnyal az lenne, de legalább őszintén örülhetnének az érkező jövevénynek, mint szerelmük gyümölcsének. Nem érti, de borzasztóan örül, amiért nem ordítoznak egymással, nem veszekszenek, hanem szépen nyugodtan beszélik át a következő lépéseket. Mert lassacskán el kell mondania mindenkinek, aki számít. Még nem tudja, hogy fog hozzákezdeni és kivel, egyelőre az is kérdéses, mi lesz ennek a beszélgetésnek a végkifejlete, hogy egyáltalán az apajelölt vállalja-e ezt a pozíciót. Nagy örömmel fogadja a simogatást, amire az este folyamán először egy mosoly is megjelenik arcán. Igazi, őszinte mosoly, csak attól, hogy érzi ebben a pici mozdulatban a férfi szeretetét. Legszívesebben leküzdené a köztük levő távolságot, ebben azonban megakadályozza az esze. Mg túlságosan korai lenne a nyakába ugrani. Helyette a fejét ingatja válaszul a feltett kérdésre. Ami azt illeti, erről az évek során sosem beszéltek. - Nem, még nem mesélted. Miért? - kíváncsian pillant rá. Minden érdekli, ami vele kapcsolatos és esetleg még nem tud róla. Bár azért elég kevés ilyen van, amiről ne tudna, úgy látszik, mégis akad valami. Idő közben tovább fogja a kezét, s szabad ujjaival apró karikákat rajzolgat kézfejére. Boldognak nem lehetne mondani, de a lelke már sokkal könnyebb, na meg bizakodik. Tényleg komolyan gondolta, hogy öregségükben is szeretné boldoggá tenni őt, főleg, ha már lesz egy közös gyermekük. El sem tudja képzelni, milyen lesz két kamasz után újra pelenkázni, éjszaka etetni és ringatni, ha sír, de inkább az aggasztja, hogy Seamus hogy fogja viselni. Hogy milyen érzések keringenek majd benne, ha eszébe jut a másik lehetőség az apa személyére.
Seamus && Hannah
Vendég
Csüt. Jún. 17, 2021 12:50 am
Hannah && Seamus Őszintén, halvány lila gőzöm sincs, hogy hogyan vagyok képes megőrizni a hidegvéremet. Kamaszként ennél sokkal temperamentumosabban reagáltam volna valószínűleg, sőt talán ha nem épp Hannah-ról lenne szó ma is. De látom rajta, hogy így is magában őrlődik, és nem akarok neki még több fájdalmat okozni a szavaimmal vagy a tetteimmel. Vagyok annyira sértett, hogy akár el is küldhettem volna az első pillanatban, de tudom, hogy az semmire nem nyújtana megoldást, és igazából csak reménykedem, hogy a gyermek, akit a szíve alatt hordoz, az enyém, nem pedig másé. Mert az mindent megváltoztatna az életemben, tulajdonképpen a jó irányba. Mert tudom, hogy ami köztünk történt, nem csupán egy botlás volt, és ha az együtt töltött éjszakánk következménye egy gyermek, akkor boldogan vállalom, hogy felneveljem vele. Eszemben sem lenne másként dönteni, és igazából az iránta érzett szeretetem sokkal erősebb, mint a jelenlegi saját sértettségem. Nem lennék képes magára hagyni, de jelenleg arra sem vagyok képes, hogy magamhoz húzzam, és átöleljem. Ahhoz még időre van szükségem, hog pontosan ugyan úgy érjek hozzá, mint a történtek előtt. De mikor azt mondja, hogy egész életünkben boldoggá akar tenni, nem bírom ki, hogy ne érintsem meg az arcát, ne simítsam meg, és ne adjam a tudtára, hogy valójában ez minden vágyam. Hogy mindig is ez volt. - Mert minden nőben téged kerestelek, de belőled csak egy van. És nem akartam valakivel összeházasodni, és gyereket vállalni, aki nem te vagy. - vallom be halkan, amivel szerintem bőven megválaszolom, hogy elfogadom-e így. Persze, hogy elfogadom, de időt kell adnia, ahhoz, hogy helyreálljon bennem a rend, és képes legyek leküzdeni magamban az eszeveszett féltékenységet, hogy egy vadidegen ember hozzáért. Nem tudom, hogy ez mikorra fog megvalósulni, de őszintén remélem, hogy minél hamarabb, mert nem akarom úgy leélni az életemet, hogy nem tudok bízni benne, és nem akarom úgy felnevelni a gyermekét, hogy az lebeg közben a szemem előtt, hogy nem is biztos, hogy tőlem van. Tiszta szívemből szeretni akarom őt is, és a kicsit is, és el akarom felejteni a haragomat. Lassan húzom el az arcától a kezemet, és ejtem az ölembe, majd mély levegőt veszek. - Szóval... Mit akarsz mondani Neville-nek és a gyerekeknek? - kérdem halkan, kicsit lesütve a szememet, majd újra ránézek, és hangosabban, magabiztosabban szólalok meg újra. - Őszintén nem hiszem, hogy célravezető volna, ha megtudnák, hogy rajtam kívül mással is együtt voltál. - Egy pillanatra belegondolok abba, hogy azzal, hogy nem akarom, hogy a családja megtudja, hogy lehet, hogy nem tőlem van a gyerek, hivatalosan is magamra vállalom az apa szerepét. És őszintén: ezt egyáltalán nem bánom.
Nagyot dobban a szíve mikor tudatosul benne, mit is mondott az imént Seamus. Egyszerre érzi ettől magát boldognak és szomorúnak. Ki nem lenne boldog a tudattól, hogy valakinek ő az igazi, akire annyi ideig várt? Mellette azonban arra gondol, mennyi mindentől fosztotta meg ezzel a férfit. Ha csak egy kicsit is észrevette volna a jeleket, ha abban az egy évben kereste volna a társaságát... Talán most nem ülnének így itt, nem esett volna meg az a csodás éjszaka, és nem várna rájuk egy új élet. Hiába mennének vissza. Hiába áltatná magát, a csatában Hannah nem arra figyelt, kit szeret. Ha figyelt is volna rá, akkor is Neville felé húzta volna a szíve, pedig ekkor még nem is volt tisztában az érzéseivel. - Sajnálom, hogy nem lehettél igazán boldog - sóhajt fel. - És ezt is...hogy most sem, mikor végre... - nem tudja, hogyan kellene befejeznie a mondatot, ezért inkább elhessegeti az egészet. Reméli, hogy minden rendbe fog jönni és ők ketten úgy lehetnek boldogok, hogy nem kell úgy nézniük majd a gyermekre, mint egy idegenre, aki egy másik férfitól fogant. Hosszan gondolkodik el, mert bár sokszor átgondolta, hogyan kellene ezt tálalni a családjának, soha nem jutott egyről a kettőre. Biztosra veszi, hogy mind a hárman ki fognak rajta akadni, maximum Goldie lesz az egyetlen, aki megérti és örülni fog a kistestvér érkezésének. Bár ebben sem biztos... Az eddig átvett lehetőségek között persze az nem szerepelt, hogy Seamus gondolkodás nélkül vállalja a felelősséget és azt, hogy az apja lesz egy kisembernek. Ajkát kezdi rágcsálni, és hosszú percekig csendben ülve emészti a dolgot. Remélni sem merte, hogy így fogja fogadni, hogy meg tudják beszélni és ennek a beszélgetésnek ilyen végkimenetele lesz. - Az igazat mondom nekik rólunk. Hogy egymásba szerettünk - nagyot nyel, majd megköszörüli a torkát. A mellette ülőre néz, de fészkelődni kezd. - Ha ez a baba ide akar születni, hogy mi legyünk a szülei, annak oka van. Hátradőlve a hasára csúsztatja két kezét. Lenéz az egyelőre még láthatatlan pocakra, s visszaemlékszik, milyen csodálatos volt amkor Frankie-vel és Goldie-val volt várandós. Ebben a pillanatban szinte biztosra veszi, hogy ez a kicsi is szerelemgyerek. Az ő szerelemgyerekük.
Seamus && Hannah
Vendég
Csüt. Jún. 24, 2021 10:31 pm
Hannah && Seamus Furcsa érzé bevallani az érzéseimet, elmondani, miért vagyok még mindig agglegény, miért lógok ki a sorból azzal, hogy se feleség, se gyerek nincs az életemben. Persze, két hónappal ezelőtt már szerelmet vallottam, részben ennek a következménye, hogy most itt ülünk a kanapémon, és arról beszélünk, hogy várandós, de most nem szimplán szerelmet vallottam, hanem valami sokkal többet osztottam meg vele, mint akkor. Hogy számomra ő az igazi, akire vártam, pedig már nem is reménykedtem benne, hogy valaha együtt lehetünk. Igazából ezt így kokrétan még magamnak sem igazán vallottam be korábban, pedig annyi időt töltöttem mellette, mint a barátja, hogy biztos vagyok abban, hogy ez nem csupán önámítás, vagy hirtelen felindulás, hanem teljesen valós érzelem. Lassan csóválom meg a fejem a sajnálkozása hallatán. - Egyáltalán nem tehetsz róla. A mostani helyzet pedig... - mélyen felsóhajtok, és belenézek a szemébe. A szavak kicsúsznak a számon, és komolyan is gondolom őket, noha a szituáció nem könnyíti meg a dolgomat. - Minden rendbe fog jönni, efelől nincs kétségem. Csak kell egy kis idő... Feldolgozni az információkat - azt hiszem, ezt megértheti, hogy nem könnyű elfogadni, hogy közvetlenül az együtt töltött éjszakánk után másnál keresett menekülést, és felejtést. Az egy dolog, hogy akkor régen beleszeretett Neville-be, és összeházasodott vele, hisz őt ismertem, tudtam, milyen ember, tudtam, hogy boldogok együtt, és nem akartam volna szétszakítani őket sosem. De ez... ez csak szimplán fáj, mert nem tudom, mivel érdemeltem ki. De azt viszont tudom, hogy kettőnk érdekében, és a születendő kicsi érdekében túl kell ezen lépnem, mégpedig minél hamarabb. Válaszára gyengén, de őszintén elmosolyodom. Egymásba szerettünk. Akármilyen faramuci helyzet is alakult ki, ezt különösen jó érzés tőle hallani, és én is hátradőlök lassan, de a szememet le sem veszem róla. - Szóval akkor a hotelben töltött éjszakád köztünk marad? - tényleg úgy hiszem, hogy így lenne a legjobb, hiszen én még csak-csak meg tudok birkózni ezzel, kiváltképp, hogy elég elfogult vagyok Hannah irányába, de nem akarnám, hogy Neville meggondolatlanul bármi rosszat mondjon rá emiatt. Elég, ha én kapom meg tőle a magamát, még akkor is, ha semmi joga ítélkeznie felettünk. Megköszörülöm a torkom - újfent -, és gyenge mosollyal a konyha felé pillantok. - Nem rendelünk egy pizzát? Nem tudom, te hogy vagy vele, de megéheztem a nagy beszélgetés közepette... - lehet elég gyér próbálkozás, de gondolom nem árt, ha nem egész este szomorúan pislogunk egymásra, így hát inkább terelni kezdem a témát. Egyébként is ráfér, ha már gyermeket vár, hisz így plusz egy főt kell már most etetnie, szóval... Reménykedem benne, hogy nem akar így a beszélgetés után azonnal tovább állni. Őszintén szólva kicsit félek kiengedni az ajtón a legutóbbi után, hiába a nagy lelkizés.
Természetes, hogy türelmesnek kell lennie és az is lesz. Nincs más választása, ha már egyszer úgy döntöttek, felfedik egymás előtt az érzéseiket és ez vezetett ahhoz, ahol tartanak. Seamusben mindig is megbízott, ő volt a legnagyobb támasza a válás közben és utána is, ezért attól nem fél, hogy ő lenne az, aki bármit is elronthat ezután. Csak és kizárólag magában kételkedik, de meg fog tenni minden tőle telhetőt ahhoz, hogy a férfit boldognak lássa. - Igen. Kettőnk között marad, őszintén...nincs szükség ennél nagyobb drámára - sóhajtva mondja ki a végszót. Tényleg nem merte remélni sem, hogy ez így fog elsülni. Arra számított, hogy ezek után a férfi nem akarja látni többet, és igaza lett volna. Hannah fordított esetben nem biztos, hogy meg tudna bocsátani. Ahogy ott ül és gondolkodik, kezd összeállni a kép, körvonalazódni a jövő. Nem könnyű elképzelni így a közös jövőt, ráadásul még azt is ki kell találnia, hogyan tálalja mindezt a gyerekeinek és a volt férjének. Nem a véleményétől fél, egyszerűen csak attól, hogy ezáltal megromlik a kapcsolatuk. - Aha. Éhen halok - mosolyogva néz vissza a férfira. Az evés gondolata elsőre feldobja, aztán amikor arra kerül a sor, csak remélni meri, hogy képes is lesz valamit leerőltetni a torkán. Ha másra nem, legalább arra jó ez a pizza ötlet, hogy így legalább okkal marad tovább Seamusnél, és nem csak egymást fogják nézni, tovább fejtegetve a témát. - Köszönöm - hogy most a pizzát köszöni meg, vagy az egészet, azt már nem fejti ki. Az egész este, az egész beszélgetés, mind pozitívan hatott rá, és innentől kezdve talán némileg el tudja nyomni magában a kételyeket, hogy ne a sajnálkozást helyezze előtérbe. Szeretne a jövőjükre és a kapcsolatukra fókuszálni.
