Athalea Rowle

Soha nem szerettem az igazságtalanságot, mindig lázadó jellem voltam. Szeretem átvenni a vezetést, és magam intézni a dolgokat. Ezt a barátnőim a Roxfortba mindig is kedvelték bennem. Kiállok másokért, és az akaratomat érvényesítem. Mondhatni én voltam a kis társaságunk ékköve. A családom neve, az aranyvérem, és az hogy mindenre találtam megoldást, gondolom ezek magam köré tudták vonzani az embereket. Mindig sznobnak tűnhettem, bár igazából soha nem voltam az, ami azt illeti szerettem mélyebb dolgokról is beszélgetni. Erre pedig csak egy varázsló volt alkalmas...  Nem voltam az a tipikus mardekáros, dacára annak hogy az arisztokrata vérem igencsak megengedhette volna. Egyik jó barátnőm mugli származású Griffendéles volt. Soha nem értettem igazán a jellememet tekintve,  miért nem oda osztott be a süveg. Bár nem tagadhatom ravaszságomat. Soha nem voltam önző másokkal, mindig igyekszem odaadó lenni, és ha már oly szerencsém volt, mibe születtem bele nem voltam rest osztozkodni ha úgy adódott. Mondjuk meghívni a barátaimat egy vajsörözésre a Három Seprűbe. Esetleg egy drágább ruha darabot kölcsön adni, vagy ha már nem tetszett oda is adtam barátaimnak. ( Anyám persze kiakadt rám, majd megdicsért. )  Szerettem a zöld egyenruhámra rácáfolni, de szó se essen róla, büszke voltam a kígyók házára, a családom mindig is oda járt, így nem volt kérdés.

A nagy szám ide tartozhat. Igencsak szeretem kimondani a gondolataimat, olykor meggondolatlanul. Ezzel akár meg is tudok bárkit sérteni, de soha nem ez a célom igazán. Mindig, mindenről meg van a véleményem, és ezzel van boszorkány,  vagy varázsló akinek az idegeire tudok menni. Az órákat régen simán megzavartam a saját észrevételeimmel. Senki nem nézte ki belőlem, de megvolt a magamhoz való eszem, de szerettem ezt titkolni. Hisz nézzenek nyugodtan buta libának, majd meglepem őket. Rossz szokásaim közé tartozik, hogy gyakran elbambulok, és nem figyelek oda. Ezzel szüleim, és barátaim  idegeire  tudok menni. A megérzéseim olykor megzavarnak, és próbálok rájuk összpontosítani. Ekkor teljes kikapcs van nálam. A vízzel imádok szórakozni, sokszor tréfáltam meg valakit csínyből vagy bosszúból, hogy hirtelen arcába loccsant egy adag belőle. Mindig is imádtam a vizet, főleg hogy tudtam is gyerekkorom óta irányítani. Ez sokakat zavarni szokott, főleg mert elbambulásom közben is sokszor így teszek, kitudja közben kinek árthatok vele ezzel.   

A fejem szét megy, ideges vagyok, szinte remegek. Rossz előérzetem van, de még mennyire. Nálam ez soha nem jelent jót, mert mindig beválik, ezért is gondolok úgy rá, mint egy képességre. De most szinte fizikai fájdalmat okoz, szorongást, alig kapok levegőt. Fogalmam sincs mit kéne tennem. A mély levegővétel, és a zacskó rég nem segít ezen. Valamivel el kell terelnem a figyelmemet, lehet az még segítene rajtam. Leülök az ágyam elé, és neki dőlök a lábának. Szorosan behunyom a szemem, annyira, hogy már szinte fáj.  Valamiért elkezdek kutakodni az elmémben, vajon mikortól van a legelső emlékem? Fura, de igyekszem az iskola előtti időkre visszaemlékezni, de semmi érdemleges nem jut eszembe. Anyám tanít, tanítja nekem a helyes testtartást, a helyes evőeszköz használatot. Szerettem volna játszani a házimanónkkal, de apám rajta kapott, és nem engem, hanem őt büntetett meg, pedig csak azt kívántam tőle szálljon be a teapartimba. Soha többé nem láttam. Vajon hova lett? Mi történhetett vele? Apám... bánthatta? Vagy már mást szolgál? Igen, biztos. Az is lehet jobb sorsa van. Muszáj ezt gondolnom.  Anyám pálcáját egyszer elloptam, mert nagyon szerettem volna varázsolni, de apám szerint nem lett volna helyénvaló, még idő előtt elkezdeném. Anyám nem értett együtt vele, emlegették Nathanielt, igen a bátyámat. Úgy emlékszem. Nagyon nagy veszekedés volt, szinte most is hallom az üvöltözésüket, és emlékszem, igen akkor használtam először az erőmet, egy nagy pohár kancsó víz , és szinte az összes váza berobbant, minden víz és szilánk volt. Lehet ekkor jött rá apám, még sem lenne olyan korai 10 évesen megkapjam az első pálcám? Rá egy évre meg is jött a Roxforti levelem.  

Pánikom nem hagy nyugodni. A szemem kinyitom egy pillanatra. Amint visszatérek a valóságba sikíthatnékom támad. És ha sikítanék? Csak magyarázkodhatnék.... inkább újra lehunyom a szememet.  

Felkészülten tudtam belépni az iskola kapuján. Anyám megtanított mindenre, apám pedig fegyelmet követelt tőlem. Sokszor sugdolóztak az elején, kiderült a családomról szóló pletykák áradata, amit a kúriába zárva soha nem hallhattam. A nagyapámról, aki az Azkabanban van valójába, az öcsémről, aki állítólag már fiatalon borzasztóan kegyetlen volt. Soha nem érthettem honnan tudhatnak róla? Mindig úgy véltem, hogy egy sérelmet szerző felnőtt volt, aki a gyermekének elmesélte, ő meg tovább is adta, amint a vezetéknevemet megtudták. A süveg Mardekárba osztott be, nem volt sokat rajtam, szinte egyértelmű volt. Egy Rowle se járt máshova. Hamar leszálltak rólam, csak a friss pletyka volt, nem volt elég érdekes. Nem is bántam. Barátokra leltem, nem is telt sokidőbe. Egy lányt amúgy is ismertem édesanyám baráti köréből. A sznob Mardekáros lányokkal, hamar egy hullámhosszon lettünk. Bár volt mikor én neveltem ki belőlük a rosszindulatot, és az utálkozást. Nem éreztem soha helyesnek, hogy ha valakit a származása miatt kéne kiutálni. Egyrészt nem tehetnek róla, másrészt nem hiába voltak a háborúk, tanulnunk kell a hibáinkból. Ezt mindig anyám mondta nekem. Végül azt vettem észre hozzám jönnek segítségért, tőlem várják el a problémák megoldásait. Játszottam a szerepem, amit olyan szépen betanítottak nekem. De ahogy telt az idő nem éreztem magam teljesnek. Szerettem volna másról is beszélgetni, mást is csinálni. Viszont jóba kellett mindenkivel lennem, ezt tanultam, ezt kellett csinálnom. Majd egy este kettesbe maradtam egy idősebb Mardekáros fiúval. Caelumnak hívták, egy egész estét végig beszélgettünk, végre tudtam értelmes dolgoktól beszélgetni.  
Így szereztem egy újabb barátot...  

Fel kell állnom, úgy érzem menten kiszáradok. A rossz érzés nem akar elmúlni. Felerősödött mikor Caelumra gondoltam. Ezek szerint ő lehet a rossz érzésem forrása? Megmosom az arcom, és azonban az ablakhoz sietek, kitárva, hogy levegőt kaphassak. A csillagos ég gyönyörű, ezért jó ha az ember a semmi közepén lakik, szinte egy kastélyban. Bámulom az eget, mintha ott meglelném mindenre a választ. Hol lehet? Mit csinálhat? Miért, miért van rossz érzésem? Könnyeimet lenyelve, mivel megfogadtam soha nem sírok... újra behunyom a szemem.  


"Nagyapád úgy gondolja, a legjobb családba kell beházasodnod. Egy nőnek nem illik dolgoznia, főleg egy Rowle családban. Egy jó helyre kell csupán beházasodnod, erősítened a családunk vérét, és utódokat szülnöd." Ezt a szép beszédet kaptam meg csupán 13 évesen édesapámtól. Soha nem kérdeztem rá, hogy nagyapám hol is van valójában, hogy az Azkabanból hogy tud ilyet üzenni nekem? Természetesen nem hagytam magam. Egy 13 éves kislánynak mikor ilyet mondanak, nem hiszem, hogy bólintani fog. Mikor viszont ellent mondtam, kiabálást kaptam, mikor viszont hisztiztem egy pofont. Akkorát, hogy a lábam alól is eltűnt a talaj. Emlékszem anyámmal ismét veszekedtek, mielőtt viszont őt is megütötte volna, gyorsan felkapott, és bezárkózott velem a szobámba. Gyógyította az arcomat, nem láttam, hogy nézett ki, nem engedte... csak dúdolta a kedvenc dalunkat, és próbált engem, és önmagát megnyugtatni.  
Apám a maga módján bocsánatot kért, majd egy évvel később kiderült kit választott ki nekem. Valószínű azért, mert Blackekkel jó viszonyt ápolt, ez mindig hallottam. Lehet azt is tudta, hogy Caelummal jóban vagyunk, legalábbis édesanyámnak mintha említettem volna a nevét. Most belegondolva, lehet apám ezzel akart bocsánatot kérni? Ha már kell akkor olyannal adjon össze, akivel már ismerjük egymást, és jóban vagyunk?  

Elállok az ablaktól, mert az eső rákezdett, becsukom, majd leülök az ágyra. Rossz érzésem van, igen még mindig. Lehet addig nem fog elmúlni amíg rá nem jövök mitől? Ez a "megérzéseim" csak is azokhoz tartoznak, akik közel állnak hozzám. Olyannal kell történnie, akit ismerek. Anyám jut eszembe, de vele alig egy órája találkoztam. Sóhajtok. A gyomrom akkor szorul össze jobban, ha nem anyámra, hanem Cael-ra gondolok.  

Miután megtudtuk a hírt, én mosolyogva, viszont Caelum kevésbé vidáman fogadta. A viszonyunk itt megromlott. Került, nem beszélt már velem. Nem tudtam hova tenni a dolgot. Az én viselkedésem is megváltozott. Megtört bennem valami, ezzel csak azt sugallja felém, hogy cseppet sem érdeklem, és dühös azért amiért engem kell elvennie. Visszatértem a gyerekkori barátaimhoz, akik kicsit eltávolodtak tőlem, miután egy Griffendéles lánnyal is barátkozni kezdtem, aki mugli származású. Miután beszéltem velük, befogadták. Ismét elvesztettem önmagamat, és mint akin végre hajtották az Imperius átkot, csak hajtottam végre a feladatokat.  
Egy este hallottam, amint anyám sírt. Megkérdeztem mi a baja, majd kiderült elveszett bátyám miatt ejt könnyeket. Hiába voltam én, és az öcsém már, mégis. Állítólag látták valahol, legalábbis ezzel a névvel mutatkozott be. Pletykák keltek lábra, és futótűzként terjedt. Az elveszett Rowle gyerek nem hazudtolja meg magát. Egy gyilkosság által jött elő a neve, Amerikában. Mikor ezt apám meghallotta, anyámat leordította. Megbeszélték, hogy én és az öcsém soha nem fogunk tudni bátyámról, és az üzelmeiről. Ekkor jöttem rá, lehet ők többet is tudhatnak róla. Mikor viszont faggatni kezdtem... megkaptam életem legnagyobb pofonját.  

Az emlékre arcomhoz kapom a kezem, még mindig érzem mennyire égetett a tenyere helye. Ezt viszont nem hagytam édesanyámnak, hogy begyógyítsa... tisztán emlékszem erre a képre. Inkább elmenekültem az udvarunkban. Valaki emlékszem vigasztalt, de...  

Az emlék miután ismét lehunyom a szemem, éles képként elevenedik meg előttem. Egy fiú jelent meg, miközben épp a kerti tavunk vízével játszottam. Cael ült le mellém, amint meglátta a feldagadt fél arcomat, dühbe gurult. Fogalmam sincs mit keresett ott. Nyilván vendégségbe jöttek, hiszen a jegyesem... de miért jött ki utánam? Zavarodott voltam hisz végtelennek tűnő idők óta nem is beszélt velem. Került, mintha ártottam volna neki. De akkor ott volt, neki engedtem, hogy begyógyítsa sebemet, sebeimet...  
Ott történt meg az a bűbáj, ami összekötött minket. Amint lehetett sülve főbe együtt voltunk. Alig vártam, hogy órák után láthassam, a klubhelyiségben is mindig megvártam. Lehet örült szerelmesnek tűnhettem, jövök rá most ahogy az emlékek megrohamoznak. De nem hanyagoltam el a barátaimat, és egy pár nem így tesz? Nem várja a másikat és megy utána?  

Mikor kinyitom a szemem az ágy közepén vagyok, a térdeimet felhúzva államat pihentetem rajtuk. Üreges tekintettel bámulok előre. Hol ronthattam el? De vajon tényleg én lennék a hibás? Nagyon ragadtam rá? De ő is mondta, hogy szeret, vagy csak egy képzelt emlékbe kapaszkodom, hogy jobb legyen? Nem, nem mondta ki, de éreztette, éreztem. Márpedig az én megérzéseim tökéletesek, és mindig valósak. Ekkor megint, mintha gyomrom vágtak volna. Tudom, hogy valahol van, valahol épp szenved. Könnybe lábad a szemem, pedig megígértem magamnak, hogy soha többé nem fogok sírni.

Eljött Caelum hetedik éve a Roxfortba, én akkor lettem ötödéves. Legszívesebben én már az esküvőre készültem volna, dacára annak, hogy nekem még mindig két évem van a Roxfortban. Nem hittem volna, soha, hogy egy kényszer házasság okozhat örömöt is. Bárki, akitől hallottam, hogy erre a sorsra ítélték, inkább ugrott volna egy kútba. Volt mikor éjszakai találkákat beszéltünk meg a klubhelységben. De most nem beszéltünk meg semmit. Akkor estére nem. Még is, valamiért lementem, egy megérzésem volt, egy elég kellemetlen és egy kis hang súgta volna a fülembe: menjek le.. Csak azt láttam, hogy valaki után bezáródik a klubhelység bejárata. Zavarodottan, de utána lestem ki léphetett le, és ki jár tilosban. Ekkor vettem észre Caelumot, miközben a távolban befordul. Követni kezdtem, csupán akkor estem már pánikba, mikor a Tiltott Rengeteg felé vette az irányt. Ez nem csupán egy esti kiruccanásnak tűnt. Utána rohantam, ordítottam. Elakart menni, elakart hagyni. Nem értettem, nem adott magyarázatot, csak emlékszem veszekedtem vele, üvöltöttem, ő is … mint anyámék egymással. Végül elbőgtem magam, és könyörögtem neki. De meg kellet adnom magam. A gyomrom görcsbe rándult, mint ahogy most is teszi. Nem tudtam mit tenni csupán megfogni a kezét, és megesketni, hogy tartja velem a kapcsolatot bármerre is megy, bármit is csinál, én vele maradok. Várni fogom, segíteni akarok neki bármi is történik vele. Nem hagyom magára. Két kezem közé fogtam arcát, épphogy összeértek ajkaink, mikor már nem is éreztem, csak a sötét erdő bámult vissza rám.  

Azóta érzem az ürességet, a magányt, ami szétszed belülről. A maradék két évemet bábként tettem meg. Kérdezték, hol a jegyesem, én pedig hazudni kezdtem. Falaztam neki. Külföldön tanul, kint talált munkát magának. Mikor lesz az esküvő? Választ erre nem találtam.  Vendégségekbe járok, kószálok, akárcsak egy földhöz ragadt szellem. Anyámék titkolóznak, tudom bátyám miatt. Öcsémet borzasztóan elhanyagoltam, tudom, szörnyen érzem magam. Mikor megjött első levele Cael-nek fellélegeztem. Szüksége van rám... Konkrétumot soha nem kaptam, magyarázatot sem. Gondoltam egyszer végre megnyílik előttem, ha végre meglátja mennyire bízhat bennem. Sikerült, egy-két találkára is rábírnom, de csupán pár percig tarthatott. Nem igazán láttam őt, a valódi saját magát a szemeiben. Minden alkalommal gyomrom apróra rándult össze. Segíteni akarok, nem értem miért nem engedi.  
Az emlékek rabul ejtettek, a szenvedésem, a félelmem most kezdenek elmúlni, enyhülni. Vagy lehet csak elfáradtam? Nem tudom...  

Éveimet bezárt rabként éltem, nem mehettem tovább tanulni, nem dolgozhattam. Ha elég volt szemtelenségemből apám tudja már, hogy foghatja be a számat. Látom rajta ilyenkor nem szívesen teszi, mintha rajta is súly nehezedne. Ilyenkor csak nagyapámra tudok gondolni.  
Rég nem volt veszély érzetem, régen nem éreztem azt, hogy Cael szenvedne. Azóta nem. De biztos él, élnie kell, hiszen biztos ő küldi a leveleket. Tudom kihasznál infó szerzés céljából, de muszáj vagyok megtennem, hogy ne üldözzem el. Alig várom újra találkozzunk, mert betelt a pohár, ki kell szednem belőle mi történik itt. Utolsó levelemre ugyan választ nem kaptam.  
Nem csak nálam telt be az a bizonyos pohár, hanem a otthon is. Évek óta, a világ leghosszabb jegyességében lehetett úgy részem, hogy a vőlegény nem hajlandó megjelenni. Hiába szabatkoztam, de már ki hiszi el igazán, mikor még a Black család se tudja megerősíteni a dolgom.  
Nem rég apám bejelentette az eljegyzést felbontotta. Mást fog találni számomra. Mikor kiálltam érte, magamért, értünk agresszióba ment át... még mindig gyógyul mindegyik sebem, levelemre pedig válasz mindig nem érkezett. De megtanultam a lelki fájdalom nagyobbat üt, mint a fizikai.
Tudom más sokkal rosszabb sorsra ítéltetett, így próbálok nem panaszkodni...  

Mindig magabiztosságot sugárzok a külvilág felé, pedig oh a tudnák valójában mennyire nem vagyok az. Nem szeretem magam törékenynek, és gyengének mutatni, így igyekszem az ellenkezőjét sugározni. Édesanyám külsejét örököltem. Alacsony vagyok, hosszú vörös hajam, és igéző zöld szemeim vannak. Bár anyámat soha nem értem,szőkére bájolja a haját folyamatosan...  Mindig a legdivatosabb, és elegánsabb ruhákat hordom. Erre édsanyám szoktatott rá: "Egy Rowle-nak tudnia kell tekintélyt parancsolni a külsejével is." Tehát megszokásból teszek így ,  nem mondom hogy elutasítom a csinos darabokat. A sminkem mindig tökéletes, bár Caelum szerint nélküle is tökéletesen nézek ki. Lehet ekkor szerettem bele igazán?