Abban mindenképpen egyetérthetünk ebben, hogy nem értünk egyet. Meg tudom érteni azt, hogy miért látja úgy a dolgokat, ahogy, de attól még nem kell se szimpatizálnom a nézeteivel, sem pedig támogatnom azt. De nem is fogok emiatt vitázni vele és jobban nem is megyek bele az aranyvérűekkel kapcsolatos témába. Se az idő, se a helyzet nem alkalmas egy ilyen beszélgetésre, sőt, csodálkoznék azon, ha valaha erre igazán sor kerülne közöttünk, hiszen egyikünk sem kifejezetten kedveli a másikat.
-
Igen. - Válaszolom a kérdésére egyszerűen. Ez nem igazán titkolni való tény, habár ha valaki nem kérdez rá, akkor nem is nagyon szoktam hangoztatni.
-
Soha nem ismertem a szüleimet, az árvaház igazgatója azt mondta, hogy egy kukában találtak rám, még egészen újszülöttként. - Ez régebben sok problémát okozott nekem: főleg kamaszként, azóta viszont már rég sikerült elfogadnom, hogy ez van, és különben sem rajtam múlt, hogy így alakultak a dolgok, hiszen tehetetlen csecsemő voltam még akkor. Nem is értem, hogy miért mondom ezt el neki, valószínűleg úgysem érdekli az én szomorú háttértörténetem, és nem is azért osztok meg vele több információt, hogy sajnálatot váltsak ki belőle. Még csak az hiányozna! Nem. Viszont látszik, hogy a múltamnak ezt a részét már lezártam magamban, még ha néha a cselekedeteimben meg is jelenik ez a tény, az estén tanúsított gondoskodásom ékes példa erre, de szerencsére, arra nem emlékszik.
-
Lehetséges. Jó emberismerőnek gondolom magam. - Bólintok én is komolyan. Jól tudom, hogy minden ember különböző és más-más értékekkel rendelkezik, de néha határozottan nehéz empátiát gyakorolni másokkal szemben. Nekem pedig kifejezetten problémát szokott okozni.
-
Öregebb vagyok mint te, ez pedig azt jelenti, hogy tapasztaltabb is. - Jegyzem meg felvont szemöldökkel, de végül én sem megyek bele jobban a témába. Néha amúgy is úgy érzem magam, mintha több száz évet leéltem volna már, annak ellenére, hogy még csak a harmincas éveim elején járok.
-
Nekem a tanítás mindig remek időtöltés, még akkor is, ha ilyen makacs egyedekkel kell eltöltenem cserébe az időmet, mint amilyen te vagy. - Szúrok oda neki csak egy egészen picit, de a mosoly azért így sem tűnik el az arcomról. Tudom, hogy ez a megjegyzés semmi ahhoz képest, hogy az előbb olyan gyönyörűen megfenyegettem, de hát… ha valamit el akar érni az ember, azért tenni is kell. Néha nem túl humánus módszerekkel is.
-
Csodálkozom, hogy ebben nem ellenkezel. - Jegyzem meg.
-
Nem mintha, panaszkodnék… - Csillan derű a szemeimben egy pillanatra.
A megegyezés után olyan érzés, mintha egy tonna kő esett volna le a szívemről. Máris sokkal jobban érzem magam tudva azt, hogy legalább a nyári időszak alatt nem lesz otthon, és így az apja sem nyúlhat hozzá, vagy büntetheti, mint ahogy sejtem, hogy teszi rendszeresen.
-
Rendben, ahogy szeretnéd. - Egyezek bele bólintva. Igazából nekem sem lesz baj, ha még kihasználom majd a maradék magányomat. Soha nem éltem még együtt mással felnőttként Matten kívül, és biztos vagyok benne, hogy habár el fogjuk majd tudni kerülni egymást, kénytelenek leszünk alkalmazkodni is a másikhoz. Talán mégsem volt olyan jó ötlet ez… de most már biztosan nem fogok kihátrálni.
-
Jól van, így lesz. Vigyázz magadra. - Mondom önkéntelenül is az utolsó mondatot, és az a durva, hogy még
komolyan is gondolom. Lehet, hogy túl fáradt vagyok, hogy ennyire… puhány lettem az irányában. Ez nem jó így, ezen sürgősen változtatni kell majd a későbbiekben. Csendben figyelem, ahogy becsukódik mögötte az ajtó, majd csak sóhajtva eldőlök a kanapén és próbálom meggyőzni magam, hogy ez az egész őrültség nem lesz hiábavaló.
// Én is nagyon szépen köszönöm, tudod hogy hasonlóképp gondolom
