Kellemes, nyárias szellő fúj be a nyitott ablakon át, melynek a párkányánál néhány órája elhelyezkedtem, és bár akkor még a Nap az égen járt, mostanra már a csillagok és a Hold fénye ad számomra némi világosságot. Szemeim mégis hozzászoktak a sötéthez, így tekintek ki a fekete vízre, mely nemrég még kék színben tündökölt. Szép ez a hely, az első pillanattól fogva tetszik, mégis egyre inkább érzem a fejem fölött gyűlő sötét fellegeket. Valahogy minden kezd szétcsúszni körülöttem, mindent elrontok, hibát hibára halmozok, apám pedig eredményeket vár. Már csak pár hét és újból haza kell mennem hozzá, hogy a nyaram otthon töltsem, mint mindig. Vajon, ha szóba hoznám neki az albérlet ötletét rábólintana? Attól tartok, hogy eredmények nélkül még nem és bár részt vettem egy aurori csapatépítőn, a helyett, hogy barátságokat kötöttem volna, még az aurorparancsnokot is sikerült magam ellen haragítanom és kétlem, hogy a történtek után valaha esélyem lesz bekerülni a kommandó tagjai közé. Ez viszont megbocsájthatatlan bűn lenne apám szemében, így rettegek attól, hogy ismét a szeme elé kerüljek. Hiába tartanám titokban, rájönne, mert mindig rájön, neki egyszerűen nem lehet hazudni. Félek és ez a félelem a legrosszabb módon nyilvánul meg nálam. Még az egyik tanáromba is belekötöttem az edzőteremben... annak is gyönyörű vége lett. Szégyen ez az egész, amiről én tehetek, most pedig már túl nehézzé vált. Az alkohol soha se jó ötlet, tudom jól, hiszen az embert kiforgathatja önmagából, de nincs idefent senki, magasan vagyok az egyik toronyban és nem is tervezem elhagyni ezt a helyet egészen reggelig... vagy délelőttig. Péntek este van, szombaton aligha késhetnék el bármiről is. A lángnyelv whisky a ma esti társam, inkább ez, minthogy ismét egy lányon vezessem le a bennem lévő feszültséget. Kétlem egyébként is, hogy az elég lenne... nem lenne már igazán kielégítő. Már egyre kevesebb dolog az, már szinte semmiben se látom a boldogságot és érzem, hogy kezdek kiégni belül. Talán az ital táplálja belém ezeket a negatív gondolatokat, fogalmam sincs, de az üveg szépen fogy, már több, mint a felét megittam, talán a 65%-át is... fogalmam sincs, de nem szoktam inni, így érzem, hogy hat. Nagyot sóhajtok, hátrahajtom fejem a hideg kőnek, lehunyom szemeim, de megszédülök. Megkapaszkodom inkább a nyitott ablak szélébe és kinyitom ismét kék íriszeimet, majd veszek pár mélyebb levegőt. A fenébe is, ez nem kellemes. Ez nagyon nem kellemes. Inkább felkelek, hátha némi mozgás majd javít ezen az állapoton, de... ekkor üt be igazán. Néhány lépés, majd a fal mellé roskadok le. Az üveg mellém kerül, rajta pihen jobbom, lábaim kinyújtva, fejem némileg lehajtva, balom ölemben pihen. A fenébe... Szarul vagyok, aligha alszom el most így, gondolataim pedig egyre jobban cikáznak. A szép dolgok távol járnak, a rosszak pedig... Még Morrison szavai is az eszembe jutnak. Úgy érzem, hogy végtelenül magányos vagyok, egyedül és igazság szerint senki se vágyik az én társaságomra. Miért zavar ez? Miért ilyen rossz? Devonnal kapcsolatban is örülök, hogy összebarátkoztunk, de... annyira még sincs közel hozzám, hogy minden bajom megosszam vele, pedig a barátok elvileg ezt szokták tenni, támaszkodnak egymásra. Talán könnyebb lenne, de egyben veszélybe is sodornám, apám miatt. Nem tehetem, nem lehetek önző. Jobb ez így, ezt... ezt nekem kell végigcsinálnom, valahogy. De ahogy telnek az évek úgy lesz egyre gyötrőbb és ez a kín... Dühösen fogom meg az üveget, emelem fel, majd dobom neki a velem szemben lévő falnak. Az üveg széttörik, hangosan reccsen, az üvegszilánkok szanaszét robbannak, a whisky pedig beteríti a padlót. Eleget ittam, nincs szükségem többre... Az egyik nagyobb üvegszilánk darab viszont a közelemben köt ki, lassan felveszem, majd ujjaim között kezdem forgatni azt. Kissé sikerül is megvágnom vele magam, de nem érzem a fájdalmat, egyáltalán nem, így csak elmosolyodom, majd felemelem bal kezem és ajkamon mosollyal vágok bele tenyerembe, mélyen, függőlegesen, majd figyelem, ahogy vérem elkezd csorogni, le nadrágomra, majd a padlóra. Sokat ittam... túl sokat ittam...
Az alkohol szépen lassan átveszi az uralmat az elmém felett, kizárom a külvilágot, nemsokára már semmi se számít. Vérem kiserken, a fájdalom pedig bár észhez téríthetne, nem érzem igazán, nem elég mély a seb vagy talán túl kevés... Nem tudom. Elmerengek ezen, csak nézem, ahogy vérem további cseppjei terítik be a padlót, az érkezőt pedig egészen addig nem is érzékelem, amíg meg nem szólít. Felemelem a fejem, de csak szép lassan, ajkamra pedig kaján vigyor ül ki. - Áh, maga az? Tudtam ki hiányzott... Megkínálnám, de attól tartok, hogy elkésett. - sóhatok fel, mert rettenetesen szomorú, hogy nem ihatunk együtt, pedig biztosan jót tenne a kapcsolatunknak. Mint Holdennél... Nem, nem akarok most arra gondolni és nem is ad rá lehetőséget, mert már rá is csap kezemre, a szilánk pedig a padlóra zuhan. Ahogy elkapjam karom csak morgok valamit a bajszom alatt, de talán csak egy elégedelenkedő hé hallatszik. - Hagyjon már, jól vagyok! - próbálom elhúzni a kezem, de elég hamar feladom, így meg tudja gyógyítani. Jöhet a szemforgatás, majd vállrándítások. - Dehogy vagyok részeg, csak lazítok. Magára is néha ráférne, túl merev, én mondom. - most pedig fejemet megcsóválom, amibe kissé bele is szédülök, de csak vigyorgok, nem tudva magamról teljesen. - Jaj már, nem kell ennyire bókolnia... - vigyorgok rá, de amikor húzni kezd sikerül rendesen meglepnie. Mivel Casparban van erő, így bizonyára fel tud húzni, de nem állok túl stabilan a lábaimon, így másik kezemmel megtámaszkodom vállánál, hátam pedig nekivetem a hűvös falnak, majd fejem is hátradöntöm, lehunyom röviden szemeimet. - Nem akarok... Szédülök, ne ráncigáljon már... - motyogom, de aztán lassan kinyitom szemeimet, így tekintetünk találkozhat. Méghogy vigyen... a gondolattól mégis kacagni kezdek. - Igazán mulatságos lenne, ha itt ölbe kapna. - láthatóan rendkívül jó kedvem lett egy pillanat alatt. Csapongok, akár csak a hangulatom, semmi se áll össze jelenleg teljesen a fejemben, de határozottan most jól érzem magam és még Caspar Morrison se tántordítha el ettől az életérzéstől. - Pontosan ezért imád ennyire, kár tagadnia! - az eddig vállán tartó kezemmel most eleresztem, majd mutatóujjammal jól megbökdösöm mellkasát. Még mindig vigyorgok rá, de ha továbbra is vinni akar valahova, akkor azért próbálom követni, de nem megyek egyenesen, sőt! Az egyik faltól a másikig dülöngélek és ha ilyen tempóban haladunk, akkor reggelig se érünk oda, ahova a tanár akarja. - Fáradt vagyok... én itt most leülök egy kicsit... - motyogom pár nehéz méter után, majd nekidőlök ismét a falnak és ha nem állít meg, akkor annak aljában kötök ki, hasonló pozícióban, mint ahogy rám talált.
Szerintem senki se lepődik meg azon a tényen, hogy még részegen se csattanok ki az örömtől Morrison láttán, de legyen, ha már itt van, ihatna Ő is. Upsz, az a helyzet, hogy nincs mit. Az üveg már eltörött, a whisky szétfolyt, Ő pedig kussoltat. Remek! - Nem szeretném megfogadni és nem is kértem tanácsot... - pislogok fel rá angyali arccal, de aztán már a kezemért nyúl, hogy meggyógyítson és magyaráz tovább. A francnak hiányzik ez az egész... - Nem is akarok állni... - nekem jó így, ahogy vagyok, de csak tesz érte, hogy fel kelljen kelnem, de hogy mi a faszomnak. Mégis sikerül két lábra húznia, de azért támaszkodom rá, mert nos... hát igaza van, de be nem vallanám, nehéz megállnom. Azt pedig alig érzékelem, hogy megtart, azt hiszem, hogy a fal az vagy... vagy semmit se hiszek. Szédülök és ez baromira szar érzés. A megjegyzés valóban egyik fülemen bemegy, a másikon pedig ki, nincs rám hatással, nem is reagálok rá, de meginog testem és most megérzem, hogy tart. Jól van, akkor elesni nem fogok, ezt realizálom asszem valahol. - Drogozni? Ugyan már, inni se szoktam. - első részegségem vagy mifene és amíg eleinte kurva vidám érzés volt és remekül elvoltam, most... hát most kevésbé. Menni se egyszerű ám, de azért egy ideig próbálkozom követni, végül úgy döntök, hogy pihenek kicsit. Majd utána folytatom az utat, de arra nem számítok, hogy felkap. - Hé ne már! Mi a francot művel? Kurvára szédülök... - mert ez így... ez így nem jó. A gyomrom is felfordul, jól sejti, hogy rosszul vagyok, hogy nagyon-nagyon sokat ittam. El is sápadok, de megússza, nem hányom le, mégis kiesik az idő, amíg visz és csak akkor realizálom, hogy vagyok valahol, amikor két lábra állít, majd rettenetesen hideg víz folyik rám hirtelen a semmiből. A tegezést tehát nem is érzékelem egyáltalán, inkább csak hátam döntöm a zuhanykabin falának, majd emelem fejem a víz felé, majd kezem is, mintha ettől elérném, hogy ne rám zúduljon a víztömeg. - Hideg... Ez nagyon hideg... - didergek, de esélytelen most megállítanom, tényleg taccson vagyok, de baromira nem esik jól, ami történik, így tenni akarok ellene, lazán kisétálni, ha Caspar pedig esetleg visszatolna, akkor rákapok felsőjére és behúzom magammal, kapaszkodom belé. A testem megremeg a hidegtől, a ruháim és a cipőm is átázik, miközben nedves hajtincseim is arcomra tapadnak. A szédülés ismét erősen rám tör, képtelen vagyok megállni a lábamon, így nekidőlök ismét a falnak vagy a zuhanykabinnak, ami van mögöttem és lecsúszok annak tövébe dideregve, eleresztve közben a professzort. De a gyomrom is rakoncátlankodik, így lassan oldalra fordulok, mégse megy a hányás, pedig talán utána jobb lenne, csak arcom sápad le, verejtékezik és ez a jéghideg víz... - Megfagyok... - és nagyon szarul érzem magam. Még ülni is nehéz, de valahogy azért félig meddig ez sikerül, miközben reszketek, majd átölelem magam és igyekszem összehúzni is testem, miközben tovább zúdul rám a jeges víz. Fogaim is összekoccannak, de a hányinger kicsit alább hagy. Hol a fenében vagyok? Próbálom felfogni, de nem túl sok sikerrel megy, Morrisont se nagyon látom még, jelenleg a saját nyomorommal vagyok elfoglalva.
Mondtam, amit mondtam, nem ismételgetem magam és amúgy is egyre kevésbé vagyok képbe. A kérdésére tehát nem kap helyeslést, de talán felfogta elsőre is, hogy nem szoktam inni. De hogy mit magyaráz meg... arra csak hümmögök, majd elégedetlenkedek eleinte, hogy felkap, aztán már csak maradok nyugton és a hideg víz alatt térek magamhoz jobban, miközben próbálok lábaimon állni, nem engedni, hogy azok kicsússzanak alólam. Nagyon-nagyon hideg van, egész testemben remegek és nehezen fogom fel azt, ami körülöttem történik. A férfi hangja is túl távolinak tűnik, akár csak a lénye, amely itt van előttem, de még sincs. Kavarog a világ, szédülök nem kicsit, de azt tudom, hogy a hideg alól menekülni óhajtok, ezért próbálok utat törni magamnak kifelé, de nem enged, hátam ismét visszakerül a falhoz, de nem hagyom ám ennyiben, húzom magammal Őt is felsőjénél fogva, a víz pedig csak ömlik és ömlik. Nagyon hideg, egyre jobban reszketek alatta és egyre szánalmasabban is festhetek, de szavai most kezdenek eljutni hozzám. Mit... mit keres Ő itt? És hol lehetek? Ekkor érint meg, simítva el hajamat, én pedig aprót nyelve nézek bele szemeibe, de nem dühös most ez a tekintet, inkább elveszett. Nem értem, hogy mi történik, én... én nem értek semmit, mégis a gesztust kedvesnek fogom fel, így aprókat bólogatok arra, amit mondott, minimálisan mozgatva csak fejemet, hogy nemsokára jobb lesz, majd végül lassan előre billen fejem és Caspar mellkasán támaszkodik meg. Így szuszogok és várom, hogy vége legyen, hogy elzárja a vizet, amikor pedig ez megtörténik némi fáziskéséssel felemelem fejem. - Nem akarok... Azt se tudom, hogy kerültem ide... Nem vagyok jól... - motyogom, majd amikor érzem, hogy felemelne csak megkapaszkodom benne, de egyetlen szót se szólok, hagyom, hogy vigyen, majd amikor elfektet csak oldalra fordulok, felé. Nem jut eszembe az, hogy a cipőt le kéne vennem, se semmi ilyen értelmes gondolat, így a kérdés se, hogy vajon miért tart a férfi ilyen fiolákat az éjjeliszekrényében... - Muszáj? - veszem el tőle kicsit megremegő kézzel, de nem akarom, még mindig nem, mégis, ha azt mondja igen, akkor fel fogom hajtani és ha hatni fog, nos... remélem hoz egy vödröt. De addig is magamra húzom dideregve a pokrócot és összehúzom magam. - Maga is vizes... - nyúlok ki a pokróc alól egyik kezemmel és akaratlanul érintem meg felsőjét mellkasa környékén, mintegy tesztelve, hogy jól látom-e. Mi a fene folyik itt? Ez az egész nem lehet a valóság. De Ő vizes... meg fog fázni, így a plédet felé tolom és agyam furcsán működik most, ennyi alkohol elfogyasztása után. - Hol vagyok? - ismeretlen a szoba, a hely... a pokróc illata, minden. - Szédülök... minden forog... - motyogom, majd hanyatt fekszem, lehunyom szemeimet, de csak rosszabb lesz minden, így erősen két kézzel megkapaszkodom a takaróba vagy bármibe, ami alattam van és inkább kinyitom ismét szemeimet, hangosan zihálok, láthatóan nagyon nem volt jó ötlet ez a túlzott whisky fogyasztás, de így aligha lennék képes egyelőre elaludni vagy komolyabban pihenni. Jó lenne előbb, ha minden megállna.
Sohase akarnám, hogy bárki ilyen gyengének lásson, főleg nem Caspar Morrison, mégis úgy tűnik, hogy ez nem választás kérdése, mert mindez a valóság, én pedig itt vagyok, vele szemben, a jéghideg víz alatt. Fejem ráhajtom mellkasának, úgy tűröm csendben a hideget, akár csak apám büntetéseit szoktam, majd szavaira nagyot nyelek, de nem tudom összeszedni még magam annyira, hogy felnézzek egyáltalán rá. De ami még kellemetlenebb, hogy a mennék se menne, ahogy az se, hogy egyáltalán egyedül állva maradjak támasz nélkül. De nem is kell, mert felvesz és nemsokára már megszáradva, de még mindig nagyon dideregve egy puha ágyban találom magam. - Jó... - motyogom a bájitalra, majd elveszem a fiolát és megiszom, ahogy azt kéri tőlem. Most nincs ellenkezés, se több kérdés, semmi bizonytalanság. Teszem, amit mond és meglepően kezes vagyok, pedig... pedig ilyen vagyok valójában, apám tett róla, akinek pedig a külvilág ismer, az csak egy olyan én, aki lenni szeretnék. Bár... ez se teljesen igaz. Bonyolultak ezek a dolgok, túlságosan is bonyolultak. Érzékelem, hogy a cipőmmel babrál, de nem foglalkozok vele különösebben, gond nélkül ki tudja bújtatni lábaimat belőle és kerülhetnek elő a fekete zoknik, miközben én nekem feltűnik vizes öltözete. Ő vizes... nagyon vizes. A plédet felé tolom, de elutasítja, így csak szemeibe sandítok, majd dideregve húzom akkor magamra a takarót, próbálva elnyomni remegésem és fogaim összekoccanását. Talán tényleg jól lesz, mert varázsol, én pedig lassan felfogom, hogy egy számomra ismeretlen helyen vagyok. De vajon hol? És miért van Ő velem? Megjegyzését csak elfogadom és várom a válaszát, de arra, hogy a szobájába csak sóhajtok aprót, miközben még mindig erősen szorongatom a plédet, mint egyetlen mentsváramat, ami mintha segíthetne bármit is szédülésem ellen. De a hányingerem legalább kezd elmúlni, már... már nem kavarog a gyomrom. - Nem... nem örülnék... - mondom halkan, majd Casparra nézek. - De azt nem értem, hogy magát ez miért érdekelte és... miért hozott ide. - ismerem be. Próbálok kommunikálni vele, felfogni szavait és egyben a sajátjaimat jól megfogalmazni, de piszok nehéz, komoly erőfeszítést és koncentrációt igényel, akár csak az, hogy ne forduljak le az ágyról. De arra, hogy rosszul fekszem nem tudok mit mondani, fogalmam sincs, hogyan kellene. Csak figyelem, ahogy mellém ül, majd amikor felhúz, akkor mint egy baba hagyom magam de finoman nekidőlök és akaratlanul is elmosolyodom cseppet. - Jó illata van... - miket hordok itt össze? Fel se fogom, csak lehunyom picit szemeimet, miközben hagyom, hogy magyarázzon és igazgassa el az ágyat. Ez így most jó... ez így most annyira kényelmes, hogy magamtól vissza se dőlök, csak ha Ő dönt, mert úgy érzem, hogy el tudnék itt aludni helyben. - Asszem az adósa vagyok... - ez kétségtelen, bár hogy erre holnap mennyire fogok emlékezni... na az majd elválik.
Teljesen szétcsúsztam az alkoholnak köszönhetően és ilyen mennyiségben úgy tűnik, hogy más hatása van a szervezetemre, mint amikor az auroros csapatépítőn sörözgettem. De lehet, hogy az ital fajtája teszi, fogalmam sincs, de semmi erőt se érzek magamban, annyira rosszul leszek, így valóban tehetne most nagyjából bármit velem a férfi... De vajon másnál is hasonlóan reagálnék? Fogalmam sincs. Szavai hallatán viszont csak kicsit morogva tekintek felé. - Az én vagyok, nem kialakított! - javítom ki, mert sérti ám azt a fránya büszkeségem. Az is én vagyok, mert egy személyiség eléggé összetett, több rétegből áll, ahogy én magam is. A jellemem nem olyan könnyen kiismerhető, mint azt egyesek képzelik és erre most már Morrison is rájöhetett. Következő monológjára próbálok teljesen odafigyelni, koncentrálni a szavaira, mégis nehéznek érzem, de igyekszem... - Nem viselek álarcot... - gyermeki dacosság, de talán igaza van. Félrepillantok, majd hallgatom tovább. Más ember lenne, mint amilyennek láttatni engedi magát? Komolyan? - Azt tudom... De mégis mi a baja velem? Miért utál ennyire? - pillantok fel rá lassan, mert tudni akarom, jelenleg mindennél jobban vágyom a válaszra... arra a válaszra, amire talán emlékezni se fogok holnap. Nekidőlök ez után, ahogy felhúz magához és nem is fekszem vissza, csak teszek egy halk megjegyzést, ami csak úgy kicsúszik ajkaim közül, majd jelzem, hogy tudom, hogy az adósa vagyok. Úgy tűnik egyetértünk, keze érintése viszont idegen érzésként hat, egy pillanatra bele is remegek, mert... nem szoktak nekem kedveskedni, senki. Egy picit meg is feszülök talán, de aztán izmaim engednek, halkan szusszanok és csak lehunyom szemeimet, nem tolom el és én se húzódom el, engedek tehát tettének, mely jóleső... nagyon kellemes. - Én se híresztelném... - mosolyodom el. Már a közös zuhanyt, mert hát tök furcsán néznének ránk és amúgy is. - Nagyon hideg volt... - remegek meg a gondolattól is, majd húzom kicsit jobban magamra a plédet, de még mindig maradok Casparnak dőlve. A következő kérdésére viszont nagyot nyelek, majd letekintek bal tenyeremre, ahol már semmi jele sincs a korábbi vágásnak. - Ez... bonyolult. De nem akartam kárt tenni magamban, az nem tudom, hogy honnan jött... nem éreztem, hogy fáj. - ismerem be, majd a további szavai elgondolkodtatnak. - Nincs olyan ember... Én... senkiben se bízhatok meg. Az túl veszélyes lenne. - egyszerűbb mindenkit eltolni magamtól, ez a taktika eddig bevált és bár nehéz volt kezdetben, mégis biztonságosabb. Apám miatt. - Tudom, hogy elcseszett vagyok, és én mindent elrontok... pedig nem akarok. Apám is csalódott bennem és mindjárt itt a nyár... - nem akarok hazamenni. Nagyon nem, ahogy erről se akarok beszélni, de egyben mégis. De nem szabad, nem tehetem, mégse tudok olyan határozottan nemet mondani, mint józanul tenném. - Nem akarom, hogy bárki megtudja, hogy ilyen gyenge voltam. Kérem! - nézek fel rá, szemeimben pedig félelem csillan. - Apám soha se bocsájtaná meg! Kérjen bármit cserébe, de ne jelentse az esetet. - beindul a védekező mechanizmusom, a félelem átjárja testem, mert ha apám erről tudomást szerez... vagy akár az aurorok, akkor alkalmatlannak nyilváníthatnak, ez pedig nem történhet meg. Minden széthullana körülöttem, kitagadnának, én... én egy senki lennék utána, apámtól pedig amit kapnék, azt fogalmam sincs, hogy vészelném át. Egyre nehezebb, mert... mintha egyre agresszívabb és őrültebb lenne. Nem akarok több fájdalmat, így is viselem legutóbbi tette nyomait testemen, tett róla, hogy ne gyógyulhassanak be.
A fiolában lévő bájital valószínűleg használ, mert már nincs olyan erős hányingerem, mint amilyen volt és a szédülésem is mintha javulna. Bár ezen segíthet az, hogy az ágyban pihenek és a hideg fürdő is talán jót tett, bár azért nem volt éppen humánus módszer. - Ez nem a maga dolga, nem kell, hogy kedveljenek... nem kell, hogy kedveljen. - hiszen most mondta ki teljesen világosan, hogy nem is akar megismerni, csak rám talált és ide hozott, nincs ez mögött több. Akkor meg legyen csak mindegy a számára, hogy milyen az igazi jellemem és mi az, amit nem mutatok meg bárkinek. Bár a mostani gyengeségemet se tervezem, mégis... vagyok, aki vagyok, még talán én se ismerem saját magamat igazán. Igaza lenne abban, amit ez után mond, hogy mindannyian álarcot viselünk, hogy megfeleljünk a társadalmi normáknak? Mindenki ilyen lenne? Elgondolkodtat, talán túlságosan is, de hát ittasan az ember képes különösen sokat merengeni egyes dolgokon... - Meglehet... - végül hangosan csak ennyit mondok ki, de láthatja rajtam, hogy az agyam kattog, bár azt nem biztos, hogy sejti, hogy a szavait gondolom át, majd teszem fel azt a kérdést, ami korábban már elhangzott, mégse éreztem teljesen őszintének a válaszát. Talán most se lesz az... de ki tudja. - Én nem érzem erősnek. - pillantok felé. Bár most nem úgy tűnik, mintha gyűlölne, utálna... jó távolra kívánna. Most olyan más és tudom, hogy én is. - Remek. Tehát rám vetíti ki a fusztrációját... ez igazán csodálatos. - morgom, de ez a morgás valahol talán aranyosnak hathat. A sőtnél viszont feljebb szalad a szemöldököm, miközben felé pillantok. Sőt? Jól hallottam? Várom, hogy folytassa... - Mint például? Mesélhetne néha az érdemeimről is. - vigyorodom el akaratlanul, mert ki ne szeretné, ha dicsérik? Persze számítok rá, hogy ebből semmi se lesz, miközben továbbra se távolodom el, magam sem értem, hogy miért, ahogy azt se, hogy miért nem furcsa most ez, de stabil végre minden és nem szédülök, szóval... jó nekem így, ahogy a hajamat ért simítások is kellemesek. Nem igazán tapasztaltam még ilyet és bár volt csaj, aki a hajamba túrt szex közben, az... az más volt. Ez sokkal inkább törődő, olyasmi, amit az ember közeli családtagjai csinálnak. Nem értem, hogy Caspar miért teszi és most eszembe se jut rákérdezni, csak csendben kiélvezem a rövid pillanatot, mert én is tisztában vagyok vele, hogy többé ez nem ismétlődik meg. Ami viszont történt, az jobb, ha itt marad, kettőnk közül és ezzel kapcsolatban egyet is értünk, a hideg vízre viszont gondolni se akarok. Beleremegek már az emlékbe is, mert pfú de rossz volt! De megérdemelte, hogy behúzzam magamhoz, mégha nem is teljesen direkt csináltam. Fogalmam sincs, hogy miért tettem. - Az a hatása, hogy majdnem jégkockát csinált belőlem? Persze... - be nem ismerném ám, hogy igaza volt, legalábbis eleinte, de ajkamra mosoly húzódik, majd ahogy megérzem, hogy átölel eleinte ismét picit megfeszülök, majd... majd beledőlök karjaiba és halkan szusszanok. Miért ölelget egyáltalán? Hiszen nem is kedvel és én se őt. Ez nem normális, mégis annyira jó és muszáj ismét beszívnom az illatát. - Talán... talán hatott... De eléggé náci módszer volt. - jegyzem meg. Igen, tudom, hogy kik voltak azok a nácik, hogyne tudnám, de bele nem mennék a témába, inkább csak maradok közel, de én nem érintem Őt, az... az nem menne. Szimplán csak hagyom a kedveskedést. Most jó így... nagyon jó. - Én se vagyok normális, nem is tudom mit vár. - nem hat meg a szigorúbb hangvétel, de elgondolkodtat mindaz, amit mond és nemsokára beszélni kezdek. De túl sokat, hallgatnom kéne, mégis a félelem előtérbe kerül, nekem pedig jól tudom, hogy szívességet kell kérnem. Apám nem tudhatja ezt meg, ahogy az aurorképzőn se senki, se itt az egyetemen. Ennek is titoknak kell maradnia, mert az egész életem dugába dőlne. Fel is pillantok rá lopva, amikor túl sokáig marad csendben, de a barát téma nem tartozik éppen a kedvenceim közé. - Ne mondja, hogy ezen most meglepődött. Senki se kedvel igazán, tudja maga is. - és ez mindig így volt, de sose mutattam ki egy pillanatra se, hogy ez zavarna, fájna... hogy másra vágynék. De most kikövetkeztetheti, tessék most hallhatja. De a továbbiakra megremeg ajkam, ismét aprót nyelek, szívverésem pedig felgyorsul. Nem... nem tapinthat rá ennyire a valóságra. Vagy mindent tényleg ennyire elé tártam? Mekkora hülye vagyok! - Nem... ez... ez nem így van. - már semmi se. Tagadnék mindent, mi az igazság és talán átlátszó is vagyok. Ez nem lehet. Végül elhangzik a nagy kérdés, ami kizökkent és hirtelen húzódom el. - Dehogy bánt, a fia vagyok! - az ágy szélére próbálok húzódni, majd lemászni róla, hogy talpra álljak, de rendesen megszédülve visszaesek az ágyra. A fenébe már! - Én most... most mennem kell. - fel se tűnik, hogy cipő sincs rajtam, ismét felkelek és bizony szándékomban áll kijutni valahogy innen, minél messzebb menekülni Caspar Morrisontól. Akkor is, ha ide-oda botorkálok, már ha egyáltalán hagy felkelni. A félelem úrrá lesz rajtam, mert túl sokat beszéltem. Hatalmas hibát követtem el és most már mindent tud. Nem szabad megtudnia. Nekem kellene elrendeznem, tennem róla, hogy ne beszéljen, de most képtelen vagyok rá. Minden szétcsúszik körülöttem, úgy érzem elveszek.
- Nekem nem kell. Eddig is megvoltam. - jegyzem meg, természetesen direktbe tiltakozva szavai ellen, hiába tudom mélyen belül, hogy amit mond, az nagyon is igaz. De arra nem számítok, hogy a saját példájával jön és így mutat meg magából többet, mint talán kellene. Pedig kettőnk közül úgy rémlik, hogy csak én ittam. Mi ez a nagy őszinteség, pont velem szemben? - Én megvagyok ilyen ember nélkül is... Amúgy se teremnek minden bokorban. - tehát nem éppen egyszerű rálelni olyan valakire, akiben meg lehet bízni. De amit mesél arra hümmögök egy kicsit. - Múlt időben fogalmaz... meghalt? - kérdezek rá, pedig talán nem kellene, de ittam, így eléggé másként visekedem, mint egyéb esetben tenném, de ezt Morrison is tudja, ebben biztos vagyok, különben nem ülne így mellettem és birizgálná a hajam. Fogalmam sincs amúgy, hogy miért teszi, hogy miért akar egyáltalán a közelemben maradni, ahogy arról se, hogy én miért érzek ugyanígy és miért nem távolodom el jó messzire. - Eléggé... - felelek a kérdésére, mert hát már Holdennek is mondtam, hogy szerintem ez a pasi utál engem, szóval... nem hazudok. - Ösztönzésről még nem hallott? Pedig kettőnk közül elvileg maga a tanár... - pillantok fel rá, de aztán már vigyorgok azon, hogy el vagyok szállva magamtól, mégse bánnám, ha az egomat építgetné egy kicsit. Meg is lep, amikor megteszi. - Na látja? Megy ez... A végén kiderül, hogy tényleg nem utál annyira. - és hogy mire fogok ebből az estéből emlékezni, nos... az majd reggel kiderül. De a hideg zuhanyt szerintem esélytelen, hogy elfelejtsem, Caspar pedig nem tagadja le, hogy direkt tartott a víz alatt tovább. Mondom én, hogy náci módszer... szadista a pasas. - Milyen remek büntetési módszer... - húzom el a számat. Kezet foghatna apámmal, szerintem még jól ki is jönnének, főleg, ha az én kínzásomról van szó. Áh, nem is akarok erre gondolni. - Mondanám, hogy jó mókának tűnt, de igazság szerint fogalmam sincs, miért tettem. Kicsit kuszák az emlékeim... - már most. Mi lesz reggel? De a fenyegetés azért elhangzik tőle, és meg se kellene rajta lepődnöm. Tudom, hogy Ő emlékezni fog és azt is, hogy mekkora fegyvert kapott a kezébe velem szemben. Pontosan ezért kell majd megkérnem arra, amire, hogy mindezt ha nehezére esik is, tartsa titokban. Az adósa leszek, biztosan kitalálja majd, hogy mivel tudnék törleszteni. Már ha nem akar kirúgatni, mert akkor nos... itt a nagy lehetőség. - Tudom, hogy nagy szarban vagyok... - kár ecsetelnie, bár azt továbbra se értem, hogy mégis miért ölel, de egy kicsit még maradnék így, hiába mondja azt, amit. Valahogy jelenleg még csak meg se rémít. - A határok nem nekem valóak... - jegyzem meg elvigyorodva, de ez csak amolyan random válasz, amit rávágok szavaira. Csak úgy jönnek, majd tova is szállnak. Nem akarom elfogadni azt, amit mond, így könnyebb. De a beszélgetésünk folytatása olyan irányt vesz, amit nem szabadna, így a menekülés mellett döntök, én se tudom, hogy miért. Nem szoktam megfutamodni, nem vagyok gyáva, most mégis tudom, hogy nem vagyok képes erre a beszélgetésre úgy, ahogy kellene és nem mondhatok olyat, amit megbánnék, hiába tettem már meg. Elhúzódom, próbálok felkelni, de csak az erős kezek húzását érzem, miközben nevemet mondja és esélytelen lesz akár csak felkelnem is. - Hagyjon már... - végül eldőlök az ágyon, ha már benyom, majd halkan szusszanok. A fenébe már! - Szeretném... - fordítom el a fejem tőle, nézek inkább a másik irányba, de igazság szerint nem látok semmit, csak a múlt emlékeit lelki szemeim előtt. Nem akarok erről a témáról beszélni soha, senkinek. Túl fájó, túl mélyre ható... Ennyire mélyre még senkit se engedtem, nem jöhet Ő se tovább, nem használhatja ki ennyire a helyzetet, pedig érzem magamban, hogy megtette. - Ne, melegem van... - tolom el most már a pokrócot, hogy ne takargasson már, mint egy gyereket. És még ezek után próbáljak meg aludni... Bár... nem érzem most már olyan ébernek magam, talán menni fog. Felpillantok rá, ahogy felkel, majd a kérdésére csak értetlenül pislogok. - Persze... - hogyne lennék már jól? Hát nem látszik? - Minek? Nem vagyok már gyerek, hogy pizsamában aludjak... - főleg nem az övében fogok. Ha elő is veszi a pizsit, akkor se fog érdekelni, mert bele nem bújok. Nem szokásom ilyesmit magamra aggatni, főleg nem egy kényelmes alváshoz. Mindenesetre kezeim pólóm aljához csúsznak, majd egy könnyed mozdulattal húzom le magamról a felsőmet és teszem az ágy szélére, nem zavartatva magam, hogy meztelen felső testem most a másik elé tárul. Látott már férfit gondolom nem egyet, Ő is hasonlóan festhet. Elég izmos vagyok, látszik, hogy odafigyelek magamra, szóval nincs okom szégyenlősködni. Ez után ujjaim már az övnél matatnak, amivel azért kicsit szerencsétlenkedem, hogy ki tudjam oldani, de előbb-utóbb csak megoldom, majd a gombbal is elbaszok egy kis időt morgolódva. Milyen nehéz már ittasan vetkőzni... De csak kigombolódik, a cipzár is enged, majd megemelem hátsómat és lehúzom magamról a nadrágot is, ami csatlakozhat a felsőmhöz, így marad egy fekete boxer rajtam. Nem az a full laza fajta, inkább az a testre simulós. Remélem elégedett, levetkőztem, ahogy kérte, ha pedig a pizsit tukmálná, simán eltolom magamtól. - Jól van ... - forgatok szemet, de mintha az apám lenne. Vagyis nem, Ő így sose gondoskodna rólam, de képletesen... Feljebb ülök, ahogy kérte, iszok hát egy nagy pohár vizet, majd ez után eldőlök az ágyban és eszembe se jut a nagy kérdés, hogy Ő vajon hol alszik majd. - Ühüm... - felfogom, hogy hol lesz, de már nem nézek az ajtó felé, csak elfordulok, lábammal átölelem a takarót, kezemmel a kispárnát és behunyom szemeimet, a hátam viszont így Caspar elé tárulhat, amin nos... akad nem egy árulkodó jel arról, hogy apám hogy bánik velem. Több hegesedett sérülést láthat, melyekből nem megállapítható, hogy pontosan mi okozta. Varázslat vagy valami fizikai tárgy... Az öv csatja kemény tud lenni és rendesen torzítja a testet, ha érintkezik vele, de a varázslatnak hála nem gyógyult be, a fájdalom így tovább tartott, van, ahol még látszik, hogy gyógyulófélben van. Elvégre nem volt olyan régen az a csapatépítő, apámban pedig elkattant valami az ottani tettem következtében. Ha magamra hagy, akkor minden bizonnyal rövid időn belül elalszok, nem horkolok, csak forgolódok, nem alszok túl jól, de ez se újdonság már, reggel pedig ha magamhoz is térek visszaalszok szédelegve, világomról se tudva jó ideig.
Egész életemben tökéletesen jól megvoltam egyedül, így megleszek ez után is, mondom persze ezt, de mélyen belül én is az ellenkezőjét érzem, mert ahogy minden embernek, úgy nekem is szükségem lenne valakire... valakire, akiben megbízhatok. De ilyen ember eddig se volt és kétlem, hogy valaha lenne. Mint mondtam, nem terem minden bokorban. De következő megjegyzésére már feljebb szalad a szemöldököm és egyértelműen látszik arckifejezésemből, hogy baromira nem értek egyet a szavaival. - Kössz... méghogy gyerek! Elég szar volt ez a hasonlat és semmi valóságalapja nincs. Baromira nem vagyok már gyerek! - Ő is észrevehetné. Puffogok azért kicsit hozzá, hangom is mélyebb, morgósabb, érezhetően durcásabb. Oké, talán gyerekesen viselkedem most, de ezt én természetesen nem érzékelem. Az ital pedig egyre furcsább hatással van rám. De a halálra már teljesen normális hangszínen kérdezek rá, a válaszra pedig nem mondok semmit, csak felfogom, elfogadom. Tehát halott. - Akkor úgy van most, mint én. - ha jól értettem. Neki sincs bizalmi embere... vagy lett azóta más? Nem mintha sok közöm lenne hozzá, de ha már engem kioktat... Ez utánt visszatérünk rám, na meg arra, hogy utál, mert kétségtelen, hogy nem vagyok szimpatikus a számára. Nem is tagadja, de ösztönözni se akar elvileg, aztán mégis valami olyasmit tesz a dicséretemmel. - Jól van, akkor elhiszem. - vonok vállat, nem ragozva tovább a dolgot, és talán holnapra se fogom elfelejteni ezt és gondolni ismét azt, hogy mennyire nem kedvel. A büntetési módszereivel viszont nem értek egyet. Méghogy lehetett volna rosszabb is! - Mégse tette meg és ide hozott, pedig vihetett volna az igazgatóhoz is vagy bárkihez... - de meghozta ezt a döntést, én pedig nos... még nem tudom értékelni a tettét, de talán később ez változni fog. Elválik majd. A fürdőszobában történtek viszont homályosak, fogalmam sincs miért cselekedtem úgy, ahogy és most se nagyon tudom irányítani magamat, túl ösztönösek a reakcióim, túl őszinték a szavaim... - Majd utólag megoszthatja velem a saját emlékeit, hogy én is tisztában legyek a történtekkel. - adok tippet, de azért azt realizálom, hogy szarban vagyok. A határokkal kapcsolatban pedig igazán békén hagyhatna, de csak szemet forgatok és tovább engedem a témát. De ami ez után jön nos... bár meg se történne, mert olyanokat mondok, amiket tényleg meg fogok bánni. Le kell lépnem, méghozzá minél hamarabb, ezt érzem, de hiába indulok meg, Caspar nem enged, így ismét az ágyon találom magam és lassan elfogadom a tényt, hogy itt maradok, de legalább nem faggat tovább. Nem akarom, hogy ezt tegye. Fáradt vagyok, jót fog tenni az alvás, de a pizsamáját megtarthatja magának. Mint mondtam, nem vagyok már gyerek, nem kell ilyesmi. De Ő tényleg pizsit hord? De gáz! Ez az öv viszont az istenért nem akar engedni, szórakozok is vele rendesen, Morrison nyúlkálására viszont nem számítok. - Hé, megy ez egyedül is! - de ahogy eltolja a kezem végül beletörődve hagyom és még az se jut eszembe, hogy pálcaintéssel könnyebb dolga lenne. Még csak közel se kellene jönnie hozzám, mert nos... azért valahol furcsa, hogy a gatyámnál turkál, főleg, hogy még ki is gombolja azt. - Menni fog mondom! - tolom el még időben, mielőtt folytatná. Mi a franc folyik itt? De fáradt vagyok továbbgondolni, így inkább iszom, majd eldőlök az ágyba és pillanatok alatt elnyom az álom. Az este folyamán nem ébredek fel komolyabban, de sokat forgolódom, kicsit néha nyöszörgök is, láthatóan nem álmodok éppen szépeket és reggel se kelek fel túl korán. Amikor viszont kinyitom szemeimet akkor csak meglepetten pislogok körbe. Hol a fenében vagyok? És miért fáj ilyen kibaszottul a fejem? A hátamra fordulok, kezem a homlokomra teszem, de nem tűnik fel a bájital a közelben, de a víz igen, így iszom belőle, majd körbenézek ismét és valami kezd derengeni. A fenébe! De nem tiszta minden, egyáltalán nem... és baromira szédülgök. Azért sikerül felülnöm, majd látva a ruháimat szépen lassan belebújok és ez után kelek fel, de támasztom a falat rendesen, miközben kijutok az ajtón ha minden igaz a nappaliba, ahol ha meglátom a férfit akkor csak sóhajtok, hajamba túrok, de egyelőre lecövekelek az ajtóban. Bassza meg! - Szóval tényleg magánál vagyok. - állapítom meg. Este ittam... sokat és ezek szerint találkoztunk, majd ide hozott, de... túl kusza minden gondolatom. Miért ébredtem egyáltalán az Ő ágyában? És miért vetkőztem úgy neki? Hát jó lett volna akár a kanapé is. Baszki, ez baromira kellemetlen. - Nem mesélne? Nem sok mindenre emlékszem és ez... eléggé zavaró. - akár csak a fejfájásom, na meg az, hogy még mindig állok, így bár hellyen nem kínálnak, de muszáj letennem a seggem valahova, ahol akad ülőalkalmatosság. Például a kanapéra, szóval lerogyok rá és próbálom tartani magam úgy, akár csak régen, nem kimutatni azt, hogy milyen szarul érzem most magam.
Nem kicsit vagyok másnapos. Életemben először élem át ezt az érzést és nem véletlenül nem akartam sohase megtapasztalni, de az irányítás egyszerűen kicsúszott a kezem közül, most pedig viselhetem a következményeket. Nem vagyok túl boldog a tudattól, hogy pont Caspar Morrison szobájában vagyok, de... nincs mit tenni, szembe kell néznem vele, méghozzá lehetőleg emelt fővel, mert a meghunyászkodás nem az én asztalom. Bár emlékeznék valamire, ne csak homályos képeket látnék magam előtt... - Bájital? Öhm, nem... nem is láttam... - ismerem be, mert tényleg fel se tűnt. Leülök viszont a kanapéra, majd amikor elém kerül a fiola csak halkan sóhajtok és elveszem azt. - Sejtem... - már hogy nem fog tetszeni a történet. Na de elfogyasztom a bájitalt, a reggeli említésére - na meg láttára - viszont kicsit meglepetten nézek előbb a kajára, majd a profra, hogy ez most komoly? - Maga tényleg reggelit csinált nekem? Mivel érdemeltem ezt ki? Ilyen jó fej voltam részegen? - akaratlanul is elvigyorodom, de aztán a vigyor eltűnik a képemről, ahogy eszembe jutnak az előbb elhangzott szavak, hogy nem fog tetszeni az, amit mesél. Amúgy éhes vagyok és a bájitalnak is jó szar íze volt, szóval az ölembe veszem a tálcát és ha már tényleg nekem csinálta... Bár elutasíthatnám, de most valamiért nem akarom. Nem akarok bunkónak se tűnni és érzem az éhséget is. - De köszönöm, jól néz ki. - igen, tudok ilyen is lenni. Illedelmes és jólnevelt. Nekikezdek az evésnek, Morrison pedig a mesélésnek, de khm... muszáj egy picit félbehagynom az evést, amíg mesél... Lenézek a tenyeremre, nem látok rajta sérülést, de sejtem miért nem. Ismét meggyógyított. - Nem értem miért tettem ilyesmit... - rázom meg picit a fejem, de ebbe beleszédülök, szóval halkan sóhajtok, majd felpillantok a férfire, hallgatva tovább a szavait, de a zuhanyos témánál azért egy picit lesek. Ez most komoly? - Már így... ruhában ugye? - bár csak egy boxerben ébredtem, de tök gáz lenne, ha le is vetkőztetett volna. Oké erre rá se kellett volna kérdeznem. - Ahm, hát legalább nem csak én szenvedtem a jéghideg víztől, gondolom nem értékeltem. És maga hol aludt? - a kanapén? Vagy mellettem? Nem hiszem. Mindenesetre elmerengek azon, amit hallok. A fürdős jelenetet pedig inkább tovasöpröm, mert akárhogy is gondolok rá, baromi gáznak tűnik a tettem. Mi a francért húztam be magammal? - Akkor azt hiszem, hogy tartozok annyival, hogy megköszönjem. - túrok bele kicsit a hajamba, mert bár elég kellemetlenül hangzik, látom, hogy segített. Víz is volt az ágy mellett, itt a reggeli, na meg a bájital, ami már most használ. - Szóval köszönöm! - tessék, most nem a bunkó Cameront látja, hanem egy meglepően normális srácot, aki legalább most nem is részeg. A továbbiak viszont egyértelműen jelzik számomra, hogy mit akar mondani. - Gondolom arról, hogy kezdjek el csomagolni, mert ki vagyok rúgva. Nyugodtan mondhatja most, úgyse tudok gyorsan enni, még nem túl jó a gyomrom. - és jobb lesz túlesni ezen a beszélgetésen minél előbb. Nem ellenkezek, figyelek rá, láthatja, még csak nem is terelem a témát.
Nem nagyon néztem körül, így azt se figyeltem meg, hogy akad-e valamiféle üvegcske magam mellett és ha akadt is, minek ittam volna meg, amikor fogalmam sincs arról, hogy mi van benne? Meg miért van ott? Szóval szerintem tök logikus, hogy nem nyúltam ilyesmihez csak a vízhez, de most megkapom és megiszom, láthatja, hogy jó kisfiúként viselkedem. Ritkaság számba mennek ám az ilyen alkalmak, becsüljek csak meg. - Nem mondom, hogy könnyű volt és hogy nem hasogat a fejem... - de mégse maradhattam ott, az lett volna aztán az igazán szánalmas. Kijutottam idáig, idővel majd jobb lesz. Arra viszont feljebb szalad a szemöldököm, hogy normálisabb voltam részegen, mint szoktam lenni. - Akkor a végén visszakívánja majd a részeg énem. - mosolyodom el, de sejtem, hogy ez nincs így. A reggeli viszont tényleg tök fura tőle, de ha mindenképpen csinált volna... hát akkor se kellene engem is megkínálnia, de megteszi, szóval magamhoz veszem, meg is köszönöm, majd lassan enni kezdek. Finom és tagadhatatlanul jóleső most a gyomromnak. Na de térjünk rá arra, hogy mi volt tegnap, mert eléggé ködösek az emlékeim, de talán idővel tisztábbak lesznek vagy ha Morrison rávezet arra, hogy mi történt. - És most már érti? - mert akkor igazán felvilágosíthatna... A következő megjegyzésre viszont inkább nem mondok semmit, csak bekapok még egy falatot, miközben a történteken merengek és az okon, amiért az ital mellett döntöttem, hátha az majd segít legalább egyetlen éjszakára jól éreznem magam. Nos... ez se jött össze természetesen, ahogy mostanában semmi. De nem éppen Caspar Morrisonnak fogok mesélni a dolgaimról, még csak az hiányozna. Azért a tusos téma is kicsit megdöbbent és muszáj feltennem azt a kérdést, amit talán nem kéne, de tudni akarom, mégis zavartan vigyorodom el a felháborodásán. - Jól van, csak kérdeztem... - mert hát boxerben ébredtem ugyebár. De hamarosan megtudom, hogy miért, így kicsit mintha pirosabbá válna az arcom, miközben mosolyogva nézem inkább a tányéromat. Hát ez... ez most eléggé ciki. Meg az is, hogy duzzogtam és morogtam. Szívesen elsüllyednék szégyenemben. - Szóval elég hülyén viselkedtem. Basszus... - még jobb kezemet is felemelem, hogy tenyeremmel rövid időre eltakarjam arcomat. Ezt attól tartok, hogy soha se fogom lemosni magamról. - Akkor jó fáradt lehet, ha egész este rám vigyázott. Akkor most jövök egyel, mi? - tartozom neki, úgy értem. A saját hányásomban való fetrengésre viszont elhúzom a számat, mert az nem csak undorító lett volna, de rendkívül szánalmas is és egy Castillohoz méltó viselkedés. Ha apám erre az egészre rájön... Nem akarom, hogy megtudja, hogy mi történt. De ezen ráérek később aggodalmaskodni, inkább beszéljünk arról, amiről akar és persze megköszönöm neki a tegnapot, mert ennyi jár neki, ezt jól tudom. Vajon kezdhetek csomagolni? - Nem feltétlenül... Milyen kellemes megfogalmazás. - végülis azok után, hogy az előbb azt mondta, nem feltétlenül szívesen segített... Bár a helyében én is hasonlóan éreznék. Őszinte, oké. - Vannak feltételei? Tehát zsarolni próbál? - ez kezd érdekessé válni. A tálcát lassan az asztalra csúsztatom, erre most teljesen oda akarok figyelni, mert érzem, hogy fontos lesz. Egyébként ettem egy keveset, de bőven maradt még a tányéron. Kíváncsi vagyok, hogy mit akar tőlem. - Hogy mivan? Magához? De mégis minek akarná... - és ekkor kussoltat el, én pedig hitetlenkedve nézek rá, hogy na ne szivasson már. Ilyesmit nem kérhet. Mégis hogy jutott egyáltalán ez az eszébe? Nem értem, én nem értem! - Megfigyelés alatt? Nem vagyok önveszélyes és nem a maga dolga figyelni rám. Otthon amúgy is ott van a családom, tök fura lenne, ha nem mennék haza. - apám biztos, hogy meglepődne, és Ő se értené, ahogy én se, hogy mire jó most ez az egész. - Persze, hogy nem akarom, akkor az egész életem és az eddigi eredményeim mehetnének a kukába! De rohadtul nem értem, hogy ez magának mégis hol jó... Nehogy azt mondja, hogy velem akar élni, mert hülyét kapok. - kurvára nem kedvel, én se Őt, ezt már túlbeszéltük. Akkor mégis mi a franc van most? - Nem vagyok jó lakótárs, kérdezze csak meg a mostanit... - Devet nem kell, mert vele nos, baromira meglepő módon összebarátkoztunk, pedig Hugrás volt, én pedig Mardekáros. Jó, lehet, hogy nem vagyok vészes, de ne csinálja már ezt velem! Pont Morrisonnal éljek együtt? A saját szoba pedig a minimum amúgy... Otthon egy egész kastély vár és bár gondoltam a lakásra és... és tényleg nem akartam hazamenni. Várjunk csak! Ugye nem mondtam neki semmi olyat, amit nem kellett volna? - Miért hozza most szóba apámat? - ez nem lehet! Nagyon remélem, hogy nem árultam el magam, mert akkor túl nagy veszélybe kerülhet Ő is, nem csak én. Apám szelídnak tűnik, de közel sem az. - Már SVK-ból? - és ekkor jut eszembe az az információ, amit egyszer fél füllel hallottam. Tényleg hasznos lehet a számomra is ez a dolog, mert Holden Briggs bár elutasított, de... Morrison végülis magától ajánlja most fel a segítségét. - Nem tudom, hogy magának ez miért lesz jó, hogyha még a szabadidejében is velem fog foglalkozni és edzeni, de... ha segít fejleszteni a legilimenciámat és az okklumenciát, akkor megegyezhetünk. - mert ezért bármire képes vagyok. Igen, még arra is, hogy pár hónapig vele éljek, mert gondolom ez csak a nyárra vonatkozik. Persze most úgy teszek, mintha én tennék szívességet neki, holott hallottam a tiszta fenyegetést, hogy nem ad számomra választási lehetőséget. Nem sokan tudják, de valamennyire én is értek a legilimenciához és az okklumenciához is, de szükségem lenne valakire, aki segít kifejlesztenem. Holden Briggsnél viszont sikeresen elbasztam a lehetőséget és kétlem, hogy valaha rá tudnám venni arra, hogy segítsen. Jelenleg legalábbis nagyon negatívan látok mindent, de ha mégis igent mondana egyszer, két tanártól még többet tanulhat az ember. De azért valahol továbbra is ijesztőnek hangzik, hogy Morrisonnál éljek. - Mégis hogy jutott erre az ötletre? Ez azért érdekelne, mert nem normális Öntől, hogy ilyesmire kényszerít... Komolyan úgy gondolja, hogy el tud viselni minden egyes nap, amikor a tanórákon is néha már elege van belőlem? És az se utolsó szempont, hogy nekem is el kellene persze viselnem magát... Gondolja ezt át még egyszer! - azért ne rohanjunk ennyire, mert ez elég komolyan hangzik. Még én is emésztem magamban a dolgot. Persze a nagyobb tudás kellene, ahogy az okklumenciát is el akarom sajátítani még jobban apámmal szemben, de elég nagy áldozatot követel érte. Inkább örülne, hogy nyáron nem kell még csak látnia se, erre tessék...
Egyáltalán nem volt könnyű kikelnem az ágyból, de sikerült, és főleg az ösztönzött rá, hogy nem nagyon tudtam, hogy hol vagyok és mit keresek itt. De kezd derengeni valamit. Morrison szavaira viszont feljebb szalad a szemöldököm, mintha némi elismerést hallanék ki szavaiból. - Aranyvérű vagyok, de tudom, hogy ez a mai világban már inkább hátránynak számít. Az aurorképzőn is tapasztalom és szerintem ez elég gáz. - van mire felsőbbrendűnek lennem, továbbra is tartom ezt, de igyekszem visszább szorítani a dolgot, amióta Briggsel volt ezzel kapcsolatban egy nem túl kellemes beszélgetésem. A makacsság viszont valóban velem jár, de nem érzem úgy, hogy annyira rémes lenne a jellemem, de nem kell szeretni, megszoktam már amúgy is. A történtekre viszont csak foszlányokban emlékszem, talán idővel tisztul majd a kép, de még rendkívül ködös minden. - Jó magának! - franc hiszi amúgy el, de most ennyiben hagyom. Még mindig nem túl jó a fejem, még mindig érzek némi szédülést, de azért nagyon próbálok figyelni a beszéletésre, hogy képes legyek a normális kommunikációra. Többet nem iszom! Nagyon szar érzés ez a másnaposság és az, hogy nem emlékszem egy csomó dologra, na meg hogy ki tudja hogy viselkedtem. Rendesen zavarba is jövök a történtektől, pedig nem szokásom az ilyesmi. - Nem terveztem lerészegedni... nem is éreztem sokáig, hogy hatna az alkohol, aztán szerintem hirtelen ütött be. Nem szoktam inni. - ismétlem azt, amit tegnap este, mert hát fogalmam sincs róla, hogy ezt már mondtam neki. De tényleg nem tudtam, miként hat. Az viszont tény, hogy tartozok neki egyel, ezen nincs mit szépíteni. - Van még valami, amire nem ártana emlékeznem? - ha már ennyire őszinte és ilyen jó fej, hogy beavat a történtekbe, mondja csak, ha van még valami, amiről nem ártana tudnom. De amit ez után mond, azzal teljesen letaglóz. Egyértelműen zsarolásnak érzem és hatalmas faszságnak. Méghogy költözzek oda hozzá? Fel nem tudom fogni, hogy juthatott erre az ötletre, mert ennél nagyobb marhaságot már régen hallottam. - Maga is tudja, hogy ez nincs így... - persze, ha úgy vesszük, van választásom, de igen, mindketten tudjuk, hogy nincs. A családom pedig... jogos, amit mond, apám talán még értékelni is fogja a dolgot, de akkor is. Nem látom egyelőre a dolog pozitívumát, azt, hogy nem kellene otthon lennem egész nyáron. Még nem tiszta az agyam ehhez, túl nagy köd borítja el a költözés miatt. - Szóval velem akarja eltölteni az unalmas idejét, csodás! - a tanulás iránti vágyam elég erős, ezt jól tudja, az órákon is tapasztalhatat, mégis... az ára elég nagy. - De igazán kedves, hogy így törődik velem! - morgom felé, mert hát ha ettől nyugszik meg a lelkivilága... A szoba kiadása miatt mondjuk logikus, hogy ismerőst választ maga mellé, de hogy pont engem? Az tény, hogy vagyona van a családomnak, semeddig se tart kifizetni a lakhatást, de ez így... meredek és bizarr. - Persze, hogy azt akarja, hogy fejlődjek. - a költői kérdésre nem érkezik válasz, csak magamban mérlegelek és rágom át ezt az egészet, majd kérdezek rá végül arra, hogy miből tanítana. Az első gondolatom a sötét varázslatok kivédése, de... utána eszembe jut a legilimencia és az okklumencia is, melyek kéz a kézben járnak és... amire oly nagyon szükségem van. Holden Briggsben reménykedtem, de egyelőre nála nincs semmi esélyem, de ki tudja, talán Morrisonnál. A mosolyát eleinte nem értem, számítok az elutasításra is, de hogy rábólintana? Arra nem igazán. - Minimálisan képes vagyok használni, de nem volt még tanárom, viszont nem vagyok kezdő. - ezt azért nem árt tudnia, ha már igent mond. De igent mondott, én pedig nem engedhetem el ezt a lehetőséget, mert ki tudja, hogy lesz-e más valaki, aki segítene nekem. Én azért még felteszek néhány kérdést, kicsit talán ismételve is magam, de hát le vagyok döbbenve, ne csodálkozzon. A válaszai is ugyanazok, nem tér ki másra, így halkan hümmögök, majd amikor most azonnal várja tőlem a választ akaratlanul is beharapom picit alsó ajkam. Ez így túl gyors, rendesen át kellene gondolnom, mégis tudom, hogy nem ad rá több időt. - Tudja a válaszomat... - sóhajtok végül, majd hajamba túrva dőlök hátra. Így, hogy tanítani is fog, talán nekem fog kedvezni ez az egész. Végülis, csak Őt kell elviselnem, de még jól is kijöhetek a dologból. - Majd találja ki, hogy mennyit kér a szobáért a nyárra és hogy mikor akarja, hogy beköltözzek. Viszont remélem nem tart háziállatot, nem kedvelem az állatokat különösebben... - az azért zavarna, nem is kicsit. Apámnak majd jelzem a fejleményeket, a pénzt megkapom, ez egyértelmű, elvégre nekem is van már egy "kisebb" számlám, a holmijaim nagy része pedig itt van, de bármikor haza tudok hoppanálni, ha kell. Szóval nyáron nála fogok élni... érdekes lesz. - Remélem, normális könyéken él, nem kedvelem a mugli negyed egyikén... - és azt is remélem, hogy a lakása is valóban rendben van. Nem ismerem, igazság szerint nagyjából semmit se tudok Caspar Morrisonról, így rengeteg kérdőjel van a fejemben, de idővel talán megkapom a válaszaimat.
Elég őszinte vagyok most, pedig jelenleg már nem vagyok részeg, csak másnapos, mégse tagadom le azt, aki vagyok. Nem is tudnám, apám fia vagyok, az Ő nevelésében részesültem és szó szerint belém vert mindent. Nehéz másnak lennem, pedig igyekszem, ezt Holden Briggs tudja talán a legjobban. - Nem minden aranyvérű... de vannak, akik igen. Én azok közé tartozom. - biccentek és most megállom azt, hogy szóba hozzam példának okáért a Weasleyket, akikről elég sok mágus családnak megvan a véleménye, de gyorsan szaporodnak és mára már szinte mindenhol ott vannak. Bosszantó, de... próbálom ezt is máshogy látni. Kitérni viszont a nevelésemre most nem fogok, semmi köze sincs hozzá amúgy sem. Az viszont meglep, hogy Morrison magáról mesél és elárulja, hogy fogalma sincs róla, hogy milyen vére van, az pedig, hogy aranyvérű családnál is volt... - Árva volt? - bukik ki belőlem az ösztönös kérdés, amit talán magamban kellene tartanom, mégis képtelen vagyok rá. Ha így van, akkor tényleg elképzelni se tudja, hogy én miként lettem felnevelve, de talán jobb is ez így. - Mintha kezdene kicsit jobban érteni. - pillantok rá és ezt most komolyan mondom. Tudom jól, hogy egyes aranyvérű családok milyen kegyetlenségeket tettek és bár apám ezt nem éppen negatívan mesélte nekem kiskoromtól fogva, mostanra már van saját véleményem és látom, amit látok. Voldemort idején veszélyes volt nem aranyvérűnek lenni, de Ő nem tért vissza és bár most is vannak mozgolódások, mára már minden megváltozott és nem akarok a halálfaló eszméi szerint élni, de egyben tagadni se a vérem. Büszke vagyok arra, hogy Castillo vagyok, de nem az apám miatt. Ez a név generációk óta létezik és a felmenőim más emberek voltak a feljegyzések szerint, hinni akarok benne, hogy így volt. De jobban most nem merengek el a dolgokon, ide kell koncentrálnom, mert érzem, hogy forró a talaj a lábam alatt. - Mintha most olyan öreg lenne, ezt úgy mondja. - volt fiatal... De az első berúgást ezek szerint már mondtam, így nem ragozom tovább, tovaengedem a témát, egyébként sincs mit túlbeszélni rajta. Inkább rátérünk arra a bizonyos választásra, amelyről Ő is tudja, hogy nem igazi választás, mert megköti a kezem, én pedig valóban nem vagyok még teljesen itt agyban ahhoz, hogy jobban belegondoljak abba, mennyi mindent tehetnék ellene. De nem akarnám apám segítségét kérni és... valamiért kirúgatni se, mert nem történt velem még ilyen, hogy bárki akár egy pillanatra is gondoskodni akart volna rólam, és azért lássuk be, a reggeli is itt van előttem, az egy dolog, hogy csak pár falatot ettem belőle. Nem tudom, hogy álljak a férfihoz. - A remek időtöltést szerintem nem ugyanúgy gondoljuk, de a különórákat valóban nem bánom. - biccentek és akaratlanul is mintha én is elmosolyodnék, amikor Ő teszi. Ettől függetlenül zsarolás ám a tette! Viszont nem árt tudnia, hogy nem vagyok teljesen kezdő a legilimencia terén, de túl ügyes se, különben képes lennék ellenállni az apámnak. - Rendben van, Ön a tanár, úgy lesz, ahogy mondja. - meglepő módon nem ellenkezem most, mert tanárnak viszont remek, ezt elismerem. Csak azt utálom, hogy szivat, de ha nem teszi nos... talán valóban megéri majd ez az egész nekem is. - Igen, meg! - biccentek, legyen akkor így. Azért akad bennem némi félsz az otthonával kapcsolatban, de talán nem lesz olyan vészes. Háziállata nincs, ami jó kezdetben, de a mugli környékre azért elhúzom a számat, de hangot nem adok nemtetszésemnek, úgyse tehetek semmit se ellene. Már egyébként is megegyeztünk, nem fogom megszegni. - Nem kell. Így is, úgy is oda költözöm, tett róla, hogy így legyen. Majd felfedezem akkor a környéket, már ha érdekelni fog, de lehet megmaradok a hoppanálásnál. - akkor elég lesz csak a házban maradnom. De nem fogok erre plusz napot áldozni, ez biztos. Viszont nekem bőven sok volt ennyi beszélgetés mára vele, így felkelek, de óvatosan, hogy meg ne szédüljek. - Akkor várom majd az üzenetét, de most mennem kell! - nagyon remélem, hogy nem akar visszatartani. Bőven van mit átgondolnom és bár a reggeli finom, nincs kedvem most maradni. Kavarog a fejem, kell egy kis friss levegő és talán egy normális zuhany is. Ha enged, akkor egy "viszlát" mellett távozom. Órán majd úgyis látjuk egymást, pár hét múlva pedig túl sokszor is... Az miatt viszont nem aggódom, hogy túl sokat kellene beszélgetnem majd vele csak azért, mert együtt fogunk élni. Apámmal is együtt élek, mégse váltunk több szót egymással a kelleténél. Tökéletesen el lehet kerülni egymást. Bár egy kúria nem éppen akkora, mint egy lakás, de... elleszek a szobámban.
Kellemes, nyárias szellő fúj be a nyitott ablakon át, melynek a párkányánál néhány órája elhelyezkedtem, és bár akkor még a Nap az égen járt, mostanra már a csillagok és a Hold fénye ad számomra némi világosságot. Szemeim mégis hozzászoktak a sötéthez, így tekintek ki a fekete vízre, mely nemrég még kék színben tündökölt. Szép ez a hely, az első pillanattól fogva tetszik, mégis egyre inkább érzem a fejem fölött gyűlő sötét fellegeket. 
