A családomnak egyben kellett lennie. Ez volt életem első és legfontosabb alapelve, ez alól pedig senki nem képezhetett kivételt. Én is ebben nevelkedtem, az otthonom mindig biztonságos és nyugodt volt, ahol szeretet vett körül, ehhez pedig én is tartani akartam magam. Anyáékkal is rendszeresen találkoztunk, meghívtuk őket magunkhoz ünnepekre, szülinapokra, nyáron hazajártunk a birtokra, ahol felnőttem, a gyerekeim pedig szerették a nagyszüleiket. Azt hiszem, könnyű dolgom volt úgy összetartani a családot, hogy nem voltunk olyan sokan, a teljes létszám egy kellemes hét fő volt jelenleg, plusz a teljes értékű családtagnak számító kutyák tőlünk és Fawcett oldalról is. Ebből a hétből pedig hat igazán lelkesen csatlakozott mindig a családi programokhoz. Aztán ott volt Ethan. Ethan mindig kicsit… nehezebb eset volt, mint Henry. Nem a jelleme miatt, egyáltalán nem, csak annyira más világban élt, mint mi, hiszen kvibliként teljesen elhagyta a mágia világát és muglik között találta meg az igazi otthonát. Nem feltétlenül vert ez éket a családba, de mindig okozott némi nehézséget. Az utóbbi években pedig, nos, még nehezebb volt bármire is rávenni őt. Persze megértettem, még belegondolni sem akartam abba, hogy min ment keresztül a családja halálakor. Engem is megrázott, de elképzelésem sem volt róla, hogy akkor ez neki milyen érzés lehetett. Őszintén nem is akartam megtudni. De Ethan sokkal elérhetetlenebb lett mint eddig volt. Én viszont nem adtam fel. Minden alkalommal próbálkoztam, sőt olyankor is, amikor nem volt semmi különleges esemény, csak hogy kimozduljon otthonról és érezze, hogy vannak még, akik törődnek vele. A morgolódását könnyen tudtam kezelni, volt egy Holden Briggs az életemben huszonöt éve. Így nem láttam akadályát annak sem, hogy elhívjam magammal egy hétvégi programra, csak mi ketten. És még három kutya. Nem, egyik sem Gyilkoska volt. Azért nem mondom, megdöbbentem, amikor beleegyezett a dologba, bár az örömömet kissé beárnyékolta, hogy mindenáron mugli módon akart menni. Mugli módon. Autómobillal. Előre tudtam, hogy valószínűleg rosszul leszek, de le kellett csapnom a lehetőségre, így ezt nem említettem meg neki. Ahogy azt sem, hogy Freyja egész biztosan hányni fog. - Nézd el nekik, sosem ültek még ilyen szerkezetben -magyarázkodtam, miután Jupe betessékelése után bevágta az ajtót. Azt követően, hogy tágabbra varázsoltuk a hátsó részt (nem, nem mágiával, azt nem is engedte volna sem ő, sem pedig a törvények), a két szukát könnyű volt betessékelni, mert a négy hónapos kölyköt csak beraktam, Ceres rögtön utána ugrott. Jupiter viszont másképp gondolta, a falka egyetlen kan kutyája ugyanis végtelenül beszari volt és elképesztő hisztit levágott, mire sikerült bejuttatnunk a másik kettő mellé. Talán mégsem volt ez olyan jó ötlet?
Vendég
Szer. Okt. 20, 2021 4:46 pm
Gen x Ethan
Senki ne keresse a logikát, hogy miért ragaszkodtam ahhoz, hogy a sógornőmet elvigyem a kutyákkal együtt egy versenyre. Talán csak azért tettem így, mert addig is beszélgethettünk, nem fél perc alatt értünk oda és ezzel letudhattuk azokat a köröket is, hogy keres. Nem volt sohasem a terhemre, mi több, rengeteget köszönhettem neki főleg a baleset után. De ő sohasem kezelt úgy, mint egy félnótást, mint némelyik varázsló vagy boszorkány tette ezt. De én is igyekeztem úgy viszonyulni hozzá, hogy ha valamiben netán mégis tudtam segíteni, akkor azt szó nélkül megtettem. Nehezen hittem el, hogy létezett olyan szituáció, amikor nem működött még a legspécibb varázslat se, márpedig a kutyák kocsiba tessékelését komolyan megszenvedtük. Tényleg szükség volt minden létező kitartásomra, igyekezetemre, erőmre és mindenekelőtt türelmemre, hogy az összes kutyát betessékeljem a kocsiba. Eltekintettem attól a ténytő, hogy ezek most valódi kutyák voltak Gyilkoskával ellentétben és valódi kutyák módjára viselkedhetnek esetleg az út során a kocsiban. Semmi gond, gondoltam én, majd az úton megszokják a rózkódást és hamarjában odaérünk. Miután Gen is beült, megvártam, hogy bekösse magát, nyomtam valami nyugodtabb slágert a lejátszón és elindultam. Nem tekertem a maximumra a hangerőt, mert szinte biztosra vettem, hogy Gen majd beszélgetni akar velem. Akkor sem kerülhettem volna el ezt, ha akartam volna, de a visszapillantóból ráadásul egy fáradt Ethan nézett vissza rám. Legalább kialudhattam volna alaposabban is magam ahelyett, hogy már megint meccset nézek hajnalok hajnalán. - Akkor majd megszokják. - azért vettem egy pillantást a hátsó ülésekre is, egyelőre egyik sem szeretett volna a nyakamban lihegni. Különben is, ha ez a kis autókázás kifogott volna rajtam, akkor meg is érdemlem. - Vidéken számtalanszor furikáztam kutyákat onnantól, hogy meglett a jogsim. - meg addig is, de ezt nem kellett tudnia, ez inkább ilyen helyi megszokás volt inkább. De azt nem hagyhattam ki, hogy meg ne említsem, volt benne tapasztalatom. - Ti hogy szoktátok orvoshoz vinni őket, ha szükséges?
