◈◇ The beginning is the most important part of the work ◇◈
Sosem kedveltem Pottert és ebből nem is csináltam titkot, az érzés valószínűleg kölcsönös volt, de a zökkenőmentes munkakapcsolatunkat sosem befolyásolta. Potter hagyta, hogy zavartalanul végezzem a munkámat, nem baszogatott feleslegesen, elnézte a kisebb-nagyobb túlkapásaimat, ha cserébe eredményesen zártam minden ügyet - márpedig mindig így történt -, és abba végképp nem pofázott bele, hogy kit vettem fel a kommandó tagjai közé. Teljes autonómiát élveztem, legalábbis eddig a pontig. Négy éve vezettem a Varázsbűn-üldözési kommandót, néhányan az egekig magasztaltak, páran pedig azt kívánták, hogy bárcsak ottmaradnék egy bevetésen, de azt még az utóbbi tábor tagjai sem tagadták, hogy a kommandó eredményesen működött, a jelenlegi tagjai pedig egytől egyig a brit aurorok krémjét képezték. Jól válogattam, és a hangsúly itt a válogatáson volt: én döntöttem a sorsukról és én is képeztem ki őket. A legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy Potter éppen ebbe szeretne beleszólni. Megvolt a véleményem az aurorparancsnokról, de egy valamiben eddig rendíthetetlenül optimista voltam vele kapcsolatban, ez pedig a seggnyalásra való immunitása. Sosem hittem, hogy éppen ő lesz az, aki egy főosztályi meeting után félrehív és diszkréten közli velem, hogy fel kéne venni valakit a kommandóba. Csak így, minden komolyabb magyarázat nélkül, a protokoll teljes felrúgásával, az én megkérdezésem nélkül. A parancs viszont parancs, akkor is, ha történetesen a legnagyobb faszság a világon. Ahogy elvártam a saját beosztottaimtól a feltétlen engedelmességet, úgy én sem viselkedtem másként Potterrel. A felettesem volt, bármennyire is nem tetszett, így hát kelletlenül, de meghajoltam az akarata előtt. Persze felvenni valakit felsőbb utasításra a kommandóba egy dolog, a feladataival kapcsolatos döntéseket már nekem kellett meghoznom Merlinnek hála, ebbe még a nagy Harry Potter sem akart belekontárkodni. Átolvastam minden fellelhető aktát Arianne Prewettről - ugyanis így hívták a kényszerből lett újoncot -, de személyesen is fel akartam mérni ki is ő, mielőtt megkezdte az első munkanapját. Ezelőtt nyomozó volt, de a papírjai között egyetlen említésre méltó, igazán érdekes ügyet sem találtam. A képességei felkeltették az érdeklődésem, a metamorfmágia és az elemi mágia is a kommandó hasznára válhatott, amennyiben elég magas szinten tudta alkalmazni őket, bár erre semmilyen garancia nem volt. Diplomát is szerzett az Akadémián, ami szintén érdekes jelöltté tette, de nem feltétlenül alkalmassá. Láttam benne lehetőséget, de egyelőre sokkal inkább csak valakinek a valakijét, aki vagy az előnyös családi kapcsolatoknak köszönhetően jutott el idáig vagy jól tudott térdelni a megfelelő pasasnak a Minisztériumban - remélhetőleg nem Potternek, azonban ez már biztosan nem tartozott rám. Továbbra is szkeptikus voltam az alkalmasságát illetően, és az aurorkollégák sem tudtak semmilyen biztató információval szolgálni, egyikük sem tudott semmit erről a nőről. Túl nagy benyomást biztosan nem gyakorolt senkire, ez pedig nem volt jó előjel. Egy pénteki napon hívattam be az irodámba Arianne Prewetett, közvetlenül a jövő hétfői munkakezdését megelőzően. Felszabadítottam egy órát a munkaidőmből, és bár máskor örömmel tettem volna félre az unalmas papírmunkát, most inkább csak bosszantott, hogy erre kellett pazarolnom az időmet. Rettentően zavart ez az egész helyzet, elszoktam már a felülről kapott parancsoktól és sosem toleráltam jól, ha valaki jogtalanul jutott előre bárhol is az életben. Én mindenért kőkeményen megdolgoztam és csak azokat ismertem el egyenrangú félként, akik hasonló cipőben jártak. Arianne Prewettről éppen ezért nem gondoltam túl sokat, és nem álltam pozitívan a mondhatni tökéletesen felesleges állásinterjúnkhoz sem. Délben, az előre megbeszélt időpontban kopogtak az irodaajtón, mire kelletlenül félretoltam a jelentést, amit Granger mai határidővel várt az asztalára. - Nyitva van, jöjjön be - szóltam ki, mielőtt felálltam volna az íróasztalomtól. Nagyjából velem egyidős, szőke nő lépett be az irodába, bár ez nem jelentett meglepetést, hiszen láttam a fotóját a hivatalos minisztériumi aktákban. - Holden Briggs - nyújtottam felé a kezem egy határozott kézfogásra, az illem kedvéért. - Foglaljon helyet. Visszaültem az íróasztalom mögötti székbe és kivettem a fiókból a mappát, benne minden Prewettről fellelhető információval. - Nézze, Ms Prewett, nem szeretnék mellébeszélni. Négy éve vezetem a kommandót, eddig Potter egyszer sem kért ilyesmire és meg sem fordult a fejemben, hogy valaha idáig fogunk zülleni. A személyes véleményemtől függetlenül ő az aurorparancsnok, tehát nem áll jogomban felülbírálni a döntését. De azt szeretném már most leszögezni, hogy nem vagyok hajlandó úgy tenni, mintha normál körülmények között került volna ide, mert ez egyenesen megalázó lenne az embereimre nézve, akik Önnel ellentétben keményen megdolgoztak a helyükért. Fogalmam sincs, hogy alkalmas-e erre a munkára, jelenleg nem látok itt semmit, ami erre engedne következtetni - mutattam az aktára. - Ez itt nem a nyomozórészleg, ugye érti mire gondolok?
Péntek délután a hátam közepének a közepére sem kívántam egy találkozót az újdonsült felettesemmel, aki így látatlanban is egészen biztosan úgy utált, mint én ezt az egész helyzetet. Noha, bár rettentő mód hidegen hagyott, hogy mit is gondol rólam, valahol mégis csak meg tudtam őt érteni. A helyében én sem örültem volna, ha a felső vezetés csak úgy, a nyakamba sóz egy teljesen ismeretlen tagot, akiről annyit tudok, amennyit az aktájában írnak. A jelentősen rövidített és megcsonkított aktájában, mert ismertem az ügyeimet. Biztos voltam benne, hogy a legtöbb részlet - az érdemleges részek természetesen - titkosításra került, olyan magas fokkal, amelyhez Holden Briggnek nem volt hozzáférése. Bár ki tudja. A némi utánanézés és kérdezést követően kiderült, hogy ő a mágiaügyi miniszter öccse, a fiatalabb. Ez által nem lehettem benne biztos, hogy nem rendelkezik többlet jogokkal, ahogy abban sem, hogy megérdemli-e a pozícióját. Bár ezt nem az én reszortom volt eldönteni, sosem merengtem el azon, hogy a főnökeim megfelelő emberek-e vagy sem, ott kellett-e lenniük ahol voltak, avagy sem. Az eddigi munkámban nem maradt erre időm. Különös érzés fogott el, ahogy beléptem a minisztérium épületére, majd megérkeztem a második emeletre. Huszonegynéhány éves korom óta dolgoztam a Szervezett Bűnüldözési nyomozók között, majdnem automatikusan arra is indultam, figyelmeztetnem kellett magam, hogy már nem hozzájuk tartozom. Keserű mosolyra húzódott a szám jobb sarka mielőtt elindultam volna abba az irányba, ahol az új főnököm irodája volt. A megbeszélt időpont előtt egy perccel érkeztem, azonban nem kopogtam előbb. Korábban érkezni legalább akkora tiszteletlenségnek számított, mint késni, az én olvasatomban legalábbis. Így, mielőtt még egyet mozdult volna előre az óra nagymutatója gyorsan ellenőriztem az öltözetem. Nem voltam kényes, ahogy a kifejezetten szép darabok megszállottja sem, most sem öltöztem kimondotta elegánsan, mégis ügyeltem arra, hogy megadjam a kellő tiszteletet. Fontos a második benyomás, ha már az első szar. - Arianne Prewett - fogtam vele kezet én is, határozottan, ezzel tudtára adva, hogy nem félek tőle, még sem annyira tolakodóan, hogy azt higgye, túl kívánom dominálni. - Köszönöm, hogy szakít rám az idejéből Briggs Parancsnok - biccentettem, noha a férfinek nem csak a kisugárzása, hanem a testbeszéde is azt üzente, hogy a legalább annyira utálja ezt a helyzetet mint én. Legalább már egy közös vonásunk akadt. Csendben hallgattam végig a szavait, noha közbe tudtam volna szólni. Több helyen is. Nem tettem. Nem csak azért, mert végre valaki képes volt őszintén, kertelés nélkül beszélni ebben a kócerájban - ami ritkább volt, mint egy nyugodt tanév a Roxfortban -, hanem, mert bár biztosan nem volt tudatában ennek, de sütött róla, hogy ezt mindenhogyan venné, csak éppen jó néven nem. - Megértettem, nem igénylek különleges elbánást, ahogy azt sem várom, hogy úgy kezeljen, mintha maga vett volna fel. Akár hiszi, akár nem: nem csak ön lett kész tényleg elé állítva, nekem sem szerepelt a terveim között az, hogy hétfőtől az embere legyek. Ehhez mérten nem is várom el, hogy pozitívan vagy bárhogyan is álljon hozzám. Látszik, hogy fontos magának a munkája és a családja, ez a kettő teszi ki az életének nagyjából egészét, ezek azok, amikért bármit megtenne - ehhez a megállapításhoz pedig elég volt csak körülnézni az irodájában, amiben pár képet leszámítva - amiket azért kiemelt helyre tettek - pontosan annyi személyesség bujkált, mint egy szálloda szobájának falai között. Egy szóval: semmi. - Az utóbbihoz nincs közöm, de az előbbibe úgy érezheti, hogy kicsit belerondítottam. Talán nem is csak kicsit. Szeretném biztosítani róla, hogy nem kívánok kolonc lenni a nyakán, ahogy valaki olyan sem, aki hátráltatja. Ha nincs megelégedve velem, esetleg nem tudunk közösen dolgozni, akkor tegyen ki és ennyi - nem féltem ettől a lehetőségtől. A pakliban természetesen benne volt, de akadtak még lehetőségeim. Legrosszabb esetben tényleg elmegyek macskákat keresni, oda mindig volt felvétel. Vagy itt hagyom az egészet a francba és felcsapok magánnyomozónak. Lehet jobban is kerestem volna úgy, mint az állam embereként. - Potter csak azt mondta, hogy vegyen fel, azt nem, hogy mindenáron tartson meg - tettem még hozzá, hogy számára is világos legyen, nem egy kacsalábon forgó palotában nevelkedett hercegnő volnék, aki azt hiszi, hogy neki minden is jár. Egy pillanatig elgondolkodtam azon, hogy rákérdezek, akar-e tudni valamit rólam, ami esetleg nem szerepel az aktában, de visszafogtam magam. Nem kívántam annak a látszatát kelteni, hogy átveszem a beszélgetés vezérfonalát tőle.
◈◇ The beginning is the most important part of the work ◇◈
Az első benyomást rendkívül fontosnak tartottam - pontosabban jelen esetben inkább egy másfeledik benyomást, hiszen nehéz lett volna a kialakult helyzetben nem előítéleteket kialakítani, különösen nekem. Nagyrészt tisztában voltam a saját jellembeli hiányosságaimmal, vagy legalábbis azokkal a tulajdonságokkal, amiket mások felróttak nekem, és az előítéletesség egészen biztosan közéjük tartozott. Prewettel kivételesen nem a származása volt a legnagyobb problémám, aranyvérű családból jött, de nem abból a fajtából, amit gyűlöltem. A felmenői háborús hősök voltak, nem Tudjukki talpnyalói. Nem, a problémám egyértelműen Potter kéréséből eredt és ezen jelenleg nem is tudtam felülemelkedni, bár a nő kifejezetten pozitív csalódást okozott, amint belépett az irodámba. Percre pontosan érkezett, amit mindig nagyra értékeltem. A kézfogása határozott volt, de semmiképpen sem tolakodó - nem tartottam kommandós munkára alkalmasnak azt, aki még a szemkontaktust is félt felvenni és döglött halhoz hasonlóan rázott kezett, az ilyenben sem bátorság, sem tartás nem volt. Nyilván a másik végletet sem toleráltam, kevés dolgot viseltem rosszabbul, mintha valaki akár csak a legártalmatlanabb módon is megpróbált ledominálni. Az már más kérdés, hogy ebben nem túl sokan arattak sikert. És természetesen az sem volt utolsó szempont, hogy megadta a kellő tiszteletet minden gesztusával. Ez azonban közel sem volt elegendő ahhoz, hogy képes legyek átsiklani az idekerülése körülményein. - Kellemetlen lett volna egy bevetésen megejteni az első találkozást - adtam a tudtára, hogy nem is igazán volt más lehetőségem, mint szakítani rá az időmből. Nem erre a válaszra számítottam, legalábbis nem ebben a formában. Sejtettem, hogy védeni akarja majd a saját becsületét, természetes emberi reakció, de azt gondoltam, hogy majd bizonygatni fogja a saját alkalmasságát. Mégsem ezt tette, és amennyiben nem hazudott, az egészen új színezetet adott ennek a kényelmetlen szituációnak. - Akkor világosítson fel, hátha jobban átlátja nálam a helyzetet: amennyiben nem Ön akarta ezt a pozíciót, akkor mégis miért helyezte át ide Potter? - Egyetlen logikus magyarázat jutott csak eszembe, azonban Miss Prewett válasza ezt sem tette igazán valószínűvé. Potter és Granger nyilván nem kedveltek engem, a családomat még kevésbé, nem lett volna meglepő, ha fogást kerestek volna rajtam és kerítettek volna valakit, aki a nyakamba lihegve figyeli minden lépésemet, várva az első kisebb-nagyobb botlást. De erre ennél csak okosabb módot találhattak volna, és amíg a bátyám ült a mágiaügyi miniszteri székben (és ez nem úgy tűnt, hogy változni fog a következő kormányciklusban, elnézve a közvéleménykutatások jelenlegi állását), nem féltem az elmozdítástól. Főosztályvezetői pozíció és aurorparancsnoki rang ide vagy oda, a Minisztérium élén akkor is a fivérem állt. A hirtelen felállított miniprofilra felszaladt a szemöldököm. Nyilván nem állított valótlant, de nem szoktam hozzá, hogy bárki is így beszéljen velem. Egyrészt imponált a válasza, másrészt viszont nehéz volt átsiklanom a tolakodó jellemrajza felett, nem tetszett, hogy elemezni próbál. Akaratlanul is az íróasztalra helyezett fotóra siklott a pillantásom, még évekkel ezelőtt készült, az ikrek születésnapján. Akkor még minden rendben volt a családunkban, Maurice-t nem választották mágiaügyi miniszterré, Kyle élt, Lydia sokat mosolygott, Naomit nem gyötörték pánikrohamok, Harper asztmája teljesen kezelhető volt, Mason csak egy vidám szőke kisfiú volt farkasharapás nélkül... De nem most volt itt az ideje annak, hogy ezen merengjek, és azt sem akartam, hogy Prewett nézegesse a személyes holmijaimat, ezek nekem voltak itt, nem másoknak. - Jól látja, bármit megtennék értük, parancsnokként ez a kötelességem, amibe beletartozik a beosztottjaim védelme is. Én felelek a biztonságukért, és ennek az is a részét képezi, hogy a csapatomba csak olyan aurort veszek fel, akiről tudom, hogy maximálisan alkalmas erre a munkára. Elég a legkisebb alkalmatlanság is, hogy megtörténjen a tragédia, én pedig nem szeretem temetni az embereimet, ezt nyilván megérti. - Felcsaptam a Pottertől kapott aktát. - Potter valamiért ide helyezte, kétlem, hogy csak úgy kitehetném. És nem is szeretnék elhamarkodott döntést hozni magával kapcsolatban, talán még meg is tud lepni, nem ön lenne az első. Lepillantottam a hivatalos jegyzőkönyvekre. Megoldott bűntények hosszú, hivatalos stílusban megfogalmazott leírásai voltak, számomra teljesen érdektelenek. - Meséljen az eddigi munkatapasztalatairól, ne arról, amit itt leírtak, olvasni én is tudok. Nem érdekelnek a száraz részletek, arra vagyok kíváncsi, hogy mit gondol a saját képességeiről és mit tapasztalt eddig aurorként, ami miatt a kommandó hasznos tagja lehet. Nem érdekelnek a tanulmányi eredményei és ilyen semmitmondó faszságok, legyünk őszinték egymással és koncentráljunk arra, ami tényleg számít.
Nyilvánvalóan egyetértettem vele, mégsem tartottam volna különösebben jó ötletnek megjegyezni, hogy ezen a találkozón, amin most éppen ültünk, több illedelmességi kört futottunk már egymással, mint bigott, aranyvérűek egy bál keretein belül. Pedig éppen csak kezet fogtunk és leültem. Úgy gondolom, ez is ékes bizonyítéka volt annak, hogy mennyire utáltuk mind a ketten a helyzetet, amelybe Potter és a Belső Ellenőrzés kényszerített minket. Pontosan ezért csak bólintottam a szavaira, szólni nem szóltam. Egyes esetekben, mint amilyen a mostani is volt, véleményem szerint hallgatni aranyat ért. Megleptem Holden Briggset - akinek oly' könnyedén olvastam a reakcióiból, mint egy nyitott könyvből, amibe hatalmas betűket nyomtattak, mivel kezdő kisdiákoknak készült -, ez pedig, ha nem is mutattam, némi elégedettséggel töltött el. Szerettem váratlan szituációk elé állítani az embereket, kifejezetten érdekes volt, hogy miként reagáltak ezekre. Hiszen ilyenkor mutatkozott meg, hogy kik is ők valójában a mögött az álca mögött, amit mutatni kívántak a világnak nap, mint nap. - Nem hiszem, hogy sokkal jobban átlátnám a helyzet, mint ön, Parancsnok - sóhajtottam, mert sajnos tényleg így volt. - Velem sem osztottak meg sokkal többet, mint önnel. Egy fedettakció végén közölte velem a korábbi felettesem, hogy ideiglenesen áthelyeznek, mert Potter aurorparancsnok, Ő és a Belső Ellenőrzés pszichológusai így látták jónak. Erre azt válaszoltam, hogy nem akarok olyan emberrel együtt dolgozni, aki nem tudja eldönteni mit akar, áthelyezni vagy megtartani - foglaltam össze röviden és lényegre törően a titkos, moszkvai gulágban történteket, kihagyva pár lényeges, mégis titkosításra került részletet, amit nem tudtam, hogy Holden Briggsnek elmondtak-e avagy sem. Amíg pedig nem adott jelet arról, hogy tudja, nekem úgy kellett kezelnem, hogy ezek előtte is pontosan olyan titkosak ezek az információk, mint bárki más előtt, aki nem volt részese az akciónak. - A kérdésére pedig az a válaszom, hogy nem tudom. Ezt tőle kell megkérdeznie. Én életemben mindösszesen csak kétszer beszéltem személyesen Harry Potterrel. Egyszer a Roxfortban, tizenhat évesen, egyszer pedig pár éve, egy ünnepség keretein belül. Nem lepett meg, hogy a hirtelenjében felállított profilom helyesnek bizonyult és hogy ez a legkevésbé sem tetszett neki. Egyesek Sötét Varázslatok Kivédése Szakra jártak - ami véleményem szerint egy aurornak általában tökéletesen felesleges volt, nem a sok ismert varázslattól lett valaki jó -, én pedig Pszichológiára, ami elsőre szokatlan választásnak tűnhetett. Valójában az is volt. Ennek ellenére a korábbi pozíciómban, a beépített munkáim során, tökéletesen tudtam hasznosítani, ahogy folyamatosan fejleszteni is. Nem egyik pillanatról a másikra tanultam meg felállítani ezeket a profilokat, főleg nem ilyen gyorsan, évekbe tellett. Mégis, nem egyszer az életem mentette meg, hogy tudtam mit mondjak (vagy éppen mit ne). Mire hegyezzem ki a beszélgetést. Példának okáért, ha Briggs parancsnok szimpátiáját kívántam volna kivívni - amire nem vágytam, legalábbis nem ilyen módon -, bizonyosan a nyomorult családi életemről kezdek beszélni. Hiába nem is voltak az annyira vészes. Ha pedig, bántani akartam volna, akkor szintén ezt veszem elő csak… visszafordítva. Vagy megkérdőjelezem a parancsnoki mivoltát, annak bizonyosságát, hogy megérdemli a pozícióját. Az is biztosan fájt volna neki. Rendben, azt hiszem kijelenthetjük, hogy Holden Briggs nem volt egy túl bonyolult valaki, ilyen téren legalábbis. - Kérem, hiszen pont az előbb mondta el, hogy hogyan tudna innen egyszerűen kirakni, ha úgy kívánja - mutattam rá teljesen nyugodtan, tényszerűen, mintha nem is rólam csevegtünk volna, csak a világ nagy általánosságairól. - Maga a parancsnok, elég azt mondani Potternek, hogy veszélyeztetem az embereit és alkalmatlan vagyok a csapatmunkára. Félreértés ne essék, csak a lehetőségeit vázoltam, nem vágyom ilyesmire - főleg mert ismertem a képességeimet és minden nagyzolás nélkül állíthattam, hogy elég jó vagyok és megvannak a megfelelő kvalitásaim ahhoz, hogy a kommandóban dolgozzak. Noha ezt nem akartam mindenképpen szóban is bizonygatni. Pontosan azért, mert alkalmasnak tartottam magam, méltóságon alulinak tetszett volna, ha megprobálnám kikönyörögni az engem megillető megbecsülést. Úgy hittem, elég sokat bizonyítottam már ahhoz, hogy ne legyen szükség ilyesmire. Ennek ellenére Holden Briggs pontosan erre kérdezett rá. Milyen ironikus. - Jó auror vagyok - jelentettem ki némi gondolkodás után, félretéve azt az ostoba lehetőséget, hogy álszerény leszek. Mire mentünk volna vele? - Az elmúlt években számomra és a velem dolgozók számomra is bebizonyosodott, hogy alkalmas vagyok az egyedüli és csapat munkára is. Voltam beépítve úgy, hogy nagy részben csak magamra számíthattam és voltam része külső, támogató csapatnak is. Minden akció sikerrel végződött és bár sajnos nem állíthatom, hogy minden veszteségmentes volt. Gondolom ön is tudja, de bűnözők nem mindig reagálnak úgy, ahogy azt mi, vagy a felettesink várják. A képességeim noha nem teljesen egyedülállók, azt nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy magas szinteken mozognak. Folyamatosan képzem őket, hogy bármikor azonnal bevethetőek legyenek. Személyes véleményem szerint, metamorfmágusként kicsivel eredményesebb vagyok, mint elementalistaként, noha ez részben annak is köszönhető, hogy eddig elsősorban az előbbi képességem igénybevételére volt szüksége a szakosztályomnak. Oh majd elfelejtettem, a pszichológia diplomámnak és a korábbi tapasztalataimnak köszönhetően nagyon könnyen olvasok az emberekben - néha már túlságosan is könnyen, de ezt jobbnak láttam nem hozzátenni. Biztos voltam benne, hogy a Parancsnok a legkevésbé sem értékelte volna.
