Duana Loganach

Hétf. Május 10, 2021 2:16 am

Duana Loganach

Duana

"I work with the dark to serve the light"

Nem: Nő

Kor: 24 év

Vér: félvér

Születési hely: Nairn, Skócia

Iskola/ház: Docendo Discimus Mágusakadémia

Munka: Pszichomágia szakon kezdenék

Családi állapot: Egyedülálló

Patrónus: Varjú

Pálca: Kökény/Sárkányszívizomhúr/12 hüvelyk

Családom

Édesapám

Édesapámat sosem ismertem, ha nagymamámat kérdeztem, valamiért mindig terelte a témát róla.

Édesanyám

Édesanyámat elveszítettem születésem közben így drága nagymamámat tekintem anyukámnak, aki még mindig egy életerős asszony. Edinburgh-ban él egy kis házikóban a város szélén.

Párkapcsolat

Jobb a világnak ha nincs senki, akiért aggódnom kellene a nagymamámon kívül. Félek önmagamtól és attól amit előhozna belőlem ha valami baja esne.

Egy elfeledett történet

- Madainn mhath, a mhàthair! – köszöntöttem édesanyámat a konyhába beérve. Egy békésnek induló nyári vasárnap kora reggele volt, épp végeztem a rám kiszabott munkával a csirkeól körül. A nap sugarai már elérték a házunk falának egynegyedét.
Otthonunk a skóciai Nairn melleti kiserdő szélén állt. A családom próbálta saját maga termeszteni és előállítani a szükséges dolgok nagyobb részét, így volt veteményesünk a zöldségek-gyümölcsöknek, voltak csirkéink, kecskéink még malacaink is. Reggelente, főképp hétvégén rám hárult az állatok rendben tartása, így a mai nap se volt másképp. Hajnalban felkeltem, felöltöztem, és megindultam egy vödörnyi takarmánnyal a dolgomra.
- Neked is jó reggelt, kislányom – a középkorú nő éppen a konyhapulton vágta félbe a piskótát a szülinapi tortához. Az Én tortámhoz. – Mondd csak, milyen érzés ekkora nagylánynak lenni? – ahogy felnézett, észrevettem, hogy az arcát telepettyezte a liszt. Odasiettem hozzá, és lábujjhegyre állva a pulcsim ujjával letöröltem.
- Hát… én ugyanúgy érzem magam, mint eddig – vállrándítással jeleztem, hogy nem értem mit szeretne ezzel mondani. - Másképp kellene?
- Mondjuk úgy, hogy nagyobbnak? Érettebbnek? Bölcsebbnek? – Iseabail elmosolyodott, és nekilátott a piskóta egyik felének megkenéséhez.
- Bölcsebb? Fittyfenét! – nagymamám fordult be nevetve a folyosóról. – Ugyanolyan kis bugris, mint tavaly, meg azelőtt! – Felnevettem én is, és odaérvén elé, megöleltem. – Mindent elintéztem, amit kellett, nagyi! Az állatok megetetve, a tojások összeszedve, az csirkeól pedig kitakarítva!
- Tapadh leat! – Nagyi sose köszönt meg semmit az anyanyelvén kívül. Mindig ugyanezeket a szavakat használta. – Jó is, hogy ilyen gyorsan elkészültél vele, mert keletről nagyon csúnya fekete felhők érkeznek. Pár óra és elér minket a vihar.
- Akkor még jó, hogy most érkeztem – Hamish bácsikám hangja ütötte meg a fülemet a bejárat felől. Egyből rohantam hozzá és jó erősen megöleltem. – De jó, hogy itt vagy Hamish bácsi!
- Ennek a csodás lánykának a születésnapját ki nem hagynám! Mennyi is lettél? Ötven-hatvan?
- Hééé! – sértve éreztem magam. Nem is vagyok öreg. A férfi játékosan belebokszolt a karomba. – Jaj már, caileag! Tudod jól, hogy csak vicceltem. Viszont ami az állatokkal fog történni, ha nem visszük be őket a vihar elől, azon már nem fogunk tudni nevetni. Mindjárt visszajövök – Hamish bácsi megfordult, és kiment, becsukván maga mögött az ajtót.
A nagyinak igaza volt. Az ebédet még kint tudtuk tölteni a tornácon, de a teríték leszedése már futva történt. Az égbolt nagyon gyorsan besötétült. Hatalmas villámok tarkították a mennyboltot, melyekhez ijesztően hangos dörrenések társultak. Mindenki fogott, amit tudott és rohantunk be vele a házba.
A nap további része gyorsan eltelt. Csak egy órát szakadt az eső, de miután az elállt, a vihar csak nem akart tompulni. Így más elfoglaltságot kellett keresnünk. Társasoztunk, nevetgéltünk, melegedtünk a kandalló tüze mellett.
Ahogy hetet ütött az óra, mind a négyen összegyűltünk az ebédlőben, megvacsoráztunk, aztán végre az Én időm következett. Anya egy hatalmas, gyönyörű tortával lépett be a szobába, rajta tíz szál égő gyertyával.
- Citromos-mentás, a kedvenced! – A nő elhelyezte a tálcát az asztalon. Egyszerre látszott izgatottnak és boldognak. – Nagyon boldog születésnapot, kislányom! Gyerünk, kívánj valamit!
Annyi mindent kérhettem volna. Új játékot, új apát, bármit. De olyan nehéz volt választani. Bár anya nem akarta, hogy varázslóiskolába menjek, de Hamish bácsi igen. És bevallom őszintén, én is. Még a nagyi is azt mondta, szükségem lenne rá, ott biztos megtanítanak kontrollálni. Hogy ne legyek mindig dühös. Hogy jóra használhassam a képességeimet. Szóval egy dolgot mindennél jobban szerettem volna. Becsuktam a szemem és megfogalmaztam magamnak a kívánságot. Egy levelet szeretnék kapni a Roxfortból.
- Elviszem Duanát – Hamish bácsi hangja villámként csapódott be a meghitt csöndbe. Anyán láttam ahogy elképed. – A roxfortba. Meg kell tudnom, hogy tényleg nincs ereje. Nem tudom elfogadni, hogy rád ütött. Nem akarom, hogy egy sima mugli legyen.
Iseabail azonnal kikelt magából.
- És mégis, hogy szeretnéd elvinni? Normális vagy? Köröznek! Abban a pillanatban, ahogy felbukkansz a Roxfort kapuinál, elfognak, és a lányomat is elveszik.
- Megvannak a magam módszerei – Hamish hangja még mindig nyugodt volt. – Reggel elviszem őt, és erről nem nyitok vitát.
- Fiam, csak adj a kislánynak még egy kis időt. Még van ideje az erejének megmutatkoznia - a nagyi próbált beleszólni, de a férfi nem engedte. A hangereje emelkedni kezdett – Neked most nincs beleszólásod itt, anya.
- Hát pedig nem fogod elvinni őt, az egyszer biztos – mordult rá anya, majd felkelt a székből, mire Hamish is felugrott a sajátjából.
- Na ide figyelj – Hamish éles hangszínnel válaszolt, és ujjal mutogatni kezdett Iseabail felé. – Családfőként ÉN vagy a főnök, hogy merészelsz ily módon…
- ELÉG LEGYEN – sikítottam. Reszketni kezdtem a fortyogó dühtől. Mindkét kezem az asztal szélét szorította már. Hiába a bácsikám, nem beszélhet így az édesanyámmal! Váratlanul megint érezni kezdtem azt a furcsa érzést. Feléledt valami bennem, ami kiakart törni. Újra.
Már megtörtént egy párszor. A legutóbbi pár hónapja. Az egyik barátom itt aludt a hétvégén, és együtt játszottunk. Elkezdett velem undokoskodni és nagyon felhúztam magam miatta. Én tényleg nem akartam, hogy baja legyen. Egyáltalán nem volt szándékomban. Azt állította, hogy nem lát. Sikoltozni kezdett félelmében. Emlékszem, anya rémülten rontott be, és magához ölelve a barátomat, kivitte a szobámból. Nagyon megijedtem, így utánuk futottam, hogy meggyőződjek, minden rendben van-e vele, de mire leértem a nappaliba, a fiú újra visszanyerte a látását. Nem szabad, hogy a harag vezéreljen, Duana! – Anya hangja visszhangozott a fejemben.
Csakhogy most nem tudtam ellenállni. A dühöm, melyet Hamish bácsi táplált az előző jelenettel, eltelített. Váratlanul elaludtak a gyertyák a tortán, és az ebédlő összes lámpája pislákolni kezdett, majd végleg kihunytak. Alig lehetett látni valamit, csak a kinti vihar villámjainak fénye adott egy kevéske támpontot a körülöttem lévőkről.
Riadtan édesanyám kezét próbáltam elérni.
- Anya mi történik? Ezt én csinálom?
Néhány másodpercre csend telepedett a sötét szobára, a jelenlévők döbbenten fojtották vissza a lélegzetüket.
- Hihetetlen.
Hamish bácsi hirtelen elmarta a karomat, és elkezdett kirángatni a házból. Anya sikoltozva futott utánam. Már egy jó pár méterre voltunk a háztól, amikor sikerült kiszabadulnom a fogságából, és megiramodtam a másik irányba, az erdő felé. A férfi egyből utánam rohant, de Iseabail-nek sikerült előbb utolérnie.
- Könyörögve kérlek, Hamish, ne vedd el tőlem! – anya elém ugrott széttárt karokkal. Szorosan mögötte állva láttam ahogy reszket a félelemtől. – Ő maga sem tudja milyen erő lakozik benne, még nem tudja kontrollálni!
- Te mindvégig tudtad, hogy sötétség elemista? – a férfin látszódott, hogy kezd eluralkodni rajta az őrjöngés. – Tudtad, és nem szóltál senkinek?
- Kísérleteznének vele, tudod jól! – anya sírva beszélt már. – Ő a kislányom! Hogy tehetnéd ezt vele?
- Annyi mindent megtudhatnának erről a fajtáról, és te végig titokban akarod tartani. Egy ilyen példánnyal talán megúszhatom az Azkabant is! – Hamish már üvöltött.
- Csak a testemen keresztül viheted el – anya hátrálni kezdett, tolva magát mögöttem az erdő felé.
- Ahogy kívánod – a varázsló felemelte a pálcáját. A karján lévő sötét jegy halványan kirajzolódott a karján.

~

Szeretlek. Ez volt az utolsó mondata felém. A hatalmas vihar felettünk tombolt, a dörgések és villámlások hada szinte minden halk neszt elnyomott, de szavait tisztán hallottam. Szeretlek.
Csak a zöld fény villanását láttam, mely körülölelte anya sziluettjét. Egy pillanat alatt összeesett előttem. Amint elém tárult a férfi teljes életnagyságban, végig néztem ahogy az átok utolsó szikrája szertefoszlik a pálcája hegyén.
Lenéztem édesanyámra. Mozdulatlanul feküdt. A haja eltakarta az arcát. Úgy feküdt, mintha csak aludt volna. Pont a lábaim előtt hevert, a blúzának széle hozzáért a cipőmhöz. S hirtelen csak azt éreztem, hogy meghal a lelkem egy darabja. Most mit tegyek? A félelem kezdett úrrá lenni rajtam. A hatalmas könnycseppek, melyek eltelítették a szemeimet, elhomályosította a látásomat. Értetlenül álltam a nagybácsikám előtt, de az egyre csak növekvő szomorúságot és fájdalmat édesanyám elvesztése miatt már csak egy módon tudtam kiengedni.
Felsikítottam.
Amint kieresztettem a hangomat, a tornácon lévő lámpák azonnal elaludtak. Fogalmam se volt róla, hogy mi történik körülöttem, az ijedtség ennek hatására egyre jobban nőtt bennem.
Rettegtem az előttem álló férfitól. Az arca még mindig a bácsikáméra hasonlított, de az elszántság, az őrület a szemében másodpercek alatt egy másik emberré formálta át. A férfi felém indult lassú léptekkel, óvatosan. Tudta, hogy körültekintően kell elbánnia velem, főleg a történtek után. A pálcáját még mindig maga előtt tartotta, egyenesen rám szegezve.
- Sajnálom, Duana – a férfi próbálta túlkiabálni a folyamatos mennydörgést. – Nem volt szándékomban ezt megtenni, de a szükség így kívánta.
Remegtem a rémülettől. A tehetetlenség, melynek érzése a vállamra telepedett, egyre jobban zúzott össze. Majd eszembe jutott a barátom, és amit vele műveltem. De hogy csináltam? Teljesen véletlen volt!
A férfi már csak pár méterre járt tőlem.
Tekintetem hirtelen Hamish bácsiéra helyeztem. Láttam a sebtében jött félelmet felvillanni a szemében. A szemében, ami azon nyomban éjsötétté változott.
- Mit tettél velem? – a varázsló őrjöngve, pánifélelemmel eltelve hadonászni kezdett a karjaival. – Miért nem látok?
Az eddig a tornácon megbújt nagymamám hirtelen kirohant hozzám, majd megragadta a karomat és elhúzott.
- Azonnal be a házba! MOST! – a bejárat felé mutatott. Engedelmesen követtem a parancsot és elrohantam az ajtóig. De nem tudtam belépni. Látni akartam mi történik, így megfordultam és onnan néztem tovább. Nagyi a fiához lépett.
- A feleséged volt – suttogta megvetően, hogy csak a férfi hallhassa. – Azon gyermeked anyja, akit az előbb halálra ítéltél. Amire most én ítéllek. – az idős nő elővette a pálcáját majd Hamish torkának szegezte. – Már úton vannak. Érted. De hogy ne tudjál megszökni miután a lányod bűbája szertefoszlik… Imperio! – Hamish rémült arca egyszer csak közönyössé vált. Mintha parancsra várna. – Itt maradsz, és önként átadod magad az auroroknak.
Nagyi rápillantott az édesanyámra. A szemei megteltek könnyekkel. Tenni akart valamit, de már nem volt mit. Felnézett, majd, amikor a tekintete az enyémmel találkozott az ajtóban, megindult felém. Bekísért a házba, és leültetett a kanapéra. Mihelyst leült mellém ő is, zokogni kezdtem. Ő is elsírta magát.
- Nem lesz semmi baj Duana – próbált nyugtatni, ráncos kezével végigsimított az arcomon, letörölve egy hatalmas könnyet. – Kitaláltam egy játékot, mit szólsz hozzá? Ez egy olyan játék, amivel mindketten megtudunk nyugodni, és megígérem, ezután minden jobb lesz! Érdekel?
Szipogva bólogattam. A nagyi letérdelt elém.
- Hunyd be a szemed! Képzeld el, ahogy egy réten elfeküdve sütkérezel a napfényben. Hirtelen egy pillangó száll az orrod hegyére. Milyen pillangó az?
- Egy fekete alapon lila csíkos – válaszoltam hüppögve. Valóban segített megnyugodni ez a játék.
- Képzeld el, hogy megpróbálod levenni az orrodról, mire az elszáll. Aztán amikor visszahelyezkednél, újra az orrod hegyén landol. És csak nevetsz rajta, milyen kis buta, de mégis bátor pillangó ez! – a nagymama kezében feltűnt egy varázspálca. – Látod?
Felkuncogtam. Éreztem, ahogy minden düh elszáll belőlem, pont úgy ahogy ez a kis pillangó elszállt az orromról. Elképzeltem, hogy megunta az állandó elfogó igyekezetemet iránta, és felszállt a magasba. Fel a felhőkhöz, és még azon is túl, ott, ahol most már az anyukám van.
Nagyi remegő kézzel, mégis óvatosan a halántékomhoz emelte a pálcája hegyét. Minden rendben lesz… mindent rendbe hozok, kisunokám...
-Ex memoriam…

Személyiségem pillérjei

Egyszer egy mugli önismereti órán megkérdezték tőlem, milyennek látom magamat belülről. Megmondom őszintén, perceken keresztül ültem felette, és csak bámultam magam elé. Megkértem, hadd vigyem haza ezt, mint házi feladat, a következő órára megígértem, hogy kapni fog egy kisebb listát. Hetek kellettek hozzá, mire sikerült felismernem az erősségeimet, de csak pár napra volt szükség a hibáimra. Egyetlen oldal egy kitépett füzetből, amely ily módon nézett ki:

A dolgok, amiket szeretnek bennem az emberek:
No.1.: Büszke vagyok a származásomra, és a fennmaradt kultúránkra. Csodálattal tudok mesélni róla.
No.2.: Remek hallgatóság, lelki szemetesládának osztályelső
No.3.: Nem hagyom, hogy a múltad bármit is elrontson az első benyomásra. Ha tudok is rólad valamit, ami rossz, először hagyom, hogy megmutasd, megtudod-e cáfolni, vagy csak egyszerűen ráerősítesz.
No.4.: Ameddig az erőm engedi, soha nem adom fel.
No.5.: Gyorsan rájövök a hibáimra, így mindig én leszek az első, aki bocsánatot kér.

A dolgok, amiken változtatnom kellene a többség szerint:
No.1.: Ha nem akarsz magadnak egy monológot, amibe nem engedem, hogy beleszóljál, SOHA ne kérdezd meg milyen skótnak lenni. Levegővétel nélkül tudok mesélni a családomról és a történelmünkről akár hosszú perceken keresztül. Én szóltam.
No.2.: Viszont a tényleges önmagamról fogóval is nehéz lesz kihúzni bármit. Mármint, ha a gondolataimra vagy kíváncsi, vagy éppen az igazán elnyomott érzéseimre, hát, sok sikert. Csak nagyon kevés embernek adatott meg.
No.3.: Ha egy dologra teljesen rákoncentrálok, akkor megszűnik körülöttem a világ.
No.4.: Nagyon nagy szükségem van a visszacsatolásra. Az önbecsülésem néha a béka popója alatti mély mocsarat túrja. Az esetek többségében elvárom, hogy megdicsérj, ha jól csináltam valamit, vagy esetleg építő kritikát adj, ha valamit elrontottam. De ha mégis sikerülne valami olyasmit mondanod, ami nem tetszik...
No.5.: …akkor az akaratos önfejűségem átveszi a hatalmat. Képes vagyok ezért akár összeveszni is veled.

Ha tükörbe nézek

Kiköpött édesanyám vagyok. Legalábbis a képek alapján. Hosszú, rókavörös haj, tejcsokoládé színű mandula szemek, echte skót föld szülötte. Még jó, hogy a nők nem hordanak kiltet.
Nem vagyok valami nőies amúgy. A mindennapi sminkem egyetlen darab szempillaspirálból áll, hogy a szinte már szőke szempilláim ne olvadjanak bele az amúgy is világos, fakó bőrömbe. Természetesen a bőröm hetven százalékát szeplő borítja, aminek nagy része hála a jó égnek nem az arcomra került, de egyiket sem takargatom. Ez vagyok én, miért is tagadjam le.
A természet pártfogoltjaként próbálom a lehető legkevesebb „szennyezést” elkövetni, így a ruháim nagy része már nagyon régi darab. De tényleg. Ősrégi. Ha nagyon muszáj, csak és kizárólag akkor vásárolok magamnak új ruhát, ha azt már a végletekig elhasználtam. Egyetlen kivételt képez a családi klánünnepségekre készített ruha. Az minden egyes alkalommal új, de mindig a nagymamám kezei alól kerülnek ki.

Apróságok

Amortentia

Az erdő illata, a füstölő, és a menta.

Mumus

A vér látványa.

Edevis tükre

Az önkontroll teljes elsajátítása, néhai édesanyám büszke pillantása.

Hobbim

Jóga és a lélegzéstechnika gyakorlása

Elveim

Nem a hibáid határoznak meg téged, minden élőlényben van valami jó legyen az bármennyire apró méretű.

Amit sosem tennék meg

A természet pusztítása.

Ami zavar

Ha megjátsszák magukat az emberek.

Ami a legfontosabb az életemben

A nagymamám.

Ami a legkevésbé fontos számomra

Hogy honnan jöttél.

Amire büszke vagyok

Sikerült átvészelnem a Roxforti éveimet Hollóhátasként.

Ha valamit megváltoztathatnék

A bátorságom és a határozottságom mértéke. Többnek szeretném, mint amennyire érzem most. Illetve az önbecsülésemmel is kellene végre kezdeni valamit.

Így képzelem a jövõmet

Még a saját magam kiismerése is nehéz, nemhogy a jövőbeli terveim.

Egyéb

Van egy édesanyámat ábrázoló medálom, amit a nyakamban hordok minden egyes pillanatban. A nagymamám adta nekem, amikor először indultam a Roxfortba.

Sophia Di Giorgio

Vas. Május 16, 2021 7:22 am

Kedves Duana!

Elbűvölő kislány egy szomorú és szerencsétlen múlttal. Még csak nem is tudsz róla, hogy a családod el van átkozva, mert nem emlékszel semmire. Na de vajon a nagyid a sírba viszi a titkát vagy egyszer csak beavat téged? Mert jogod van hozzá, hogy tudd, legyen az bármennyire is szörnyű.
Egyébként roppant érdekes értékrendet képviselsz, olyat, amit talán már más rég elfeledett, az neked a szenvedélyed. Nincs azzal baj, ha kicsit sokat tudsz valamiről beszélni, ahogy a szeplőiddel együtt is bájos vagy. Jól teszed, ha nem foglalkozol semmi mással, sem rossz szóval, sem véleménnyel, csak járod a magad útját. Azért a csínytevéseidre kíváncsi leszek, amiket elkövetsz, mert nem gondolnám, hogy egy ilyen tűzről pattant leányzó a jó magaviselet mintapéldája. Ha már a foglalózás megvolt, akkor én utadra is eresztelek egy adag lelkesedéssel. Aztán ne vakíts el mindenkit úton-útfélen. Wink

Foglalók ❈ Játékostárs keresô