Linda Goldsmith

Céltudatos: Már egészen kicsi korom óta, tudtam, hogy mit akarok és azt is, hogy ennek érdekében bármit kész vagyok megtenni. Reggeltől, estig tanultam ha kellett, vagy éppen nyárimunkát vállaltam ha arról volt szó. De soha nem adtam fel a céljaimat.
Sokoldalú: Sokoldalú, de sosem kétszínű. Az élet minden területén szeretem kipróbálni magam és általában élvezem is azokat amikbe belefogok. Legyen szó visszafogott chillezésről vagy éppen egy egy zúzós fesztiválról a muglik világában.
Alkalmazkodó: Nem mondom, hogy mindig egyszerű az emberekkel, de szerencsére mindig is könnyedén megtaláltam a közös hangot mindenkivel. Talán ezért is mozgok otthonosan bármilyen szituációban.
Lojális: Hűséges vagyok, ez nem kérdés. Legyen szó arról, hogy egy csatában melyik oldalt választom, vagy arról, hogy a családom az első a számomra. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy gondolkodás nélkül magamhoz vettem a gyerekeket.
Állhatatos: Mindig is azt vallottam, hogy mi vagyunk a saját életünk megalkotói. Nem várhatjuk el, hogy egyszer majd csak megtörténik egy csoda és belerepül a sültgalamb a szánkba. Kitartónak kell lenni akkor is ha sokszor nehéz. Viszont a nehezen megszerzett dolgok általában a legértékesebbek.
Dolgos: Talán néha túlságosan is. Tudom jól, hogy tölthettem volna több időt a gyerekekkel, de közben meg azért dolgoztam annyit, hogy nekik megteremtsek mindent. De amikor otthon voltam velük akkor rengeteg dolgot csináltunk közösen. Hiszen semmi sem fontosabb egy olyan trauma után amin Ők keresztülmentek, mint az, hogy olyanokkal szerezzenek kellemes emlékeket aki igazán szereti őket.

Engedetlen: Világéletemben olyan valaki voltam aki ki nem állhatja a szabályokat és azt ha meg akarják mondani neki, hogy mit csinálhat vagy éppen mit csináljon.
Lobbanékony: Aki ismer az pontosan tudja, hogy mennyire lobbanékony és heves természet vagyok. Ez a szakmámban sokszor jól jön, de a magánéletemben nem annyira. De amióta a gyerekek velem vannak, sokat fejlődtem a magánéletemben ezen a téren.
Lármás: Zajos, hangos, stb. Egyre megy. Legyen szó munkáról vagy a magánéletemről, szeretek mindent úgy csinálni, hogy halják én is ott vagyok.
Elszánt: Van aki szerint ez egy jó tulajdonság, de van aki a falra mászik tőle. Hiszen ha egyszer a fejembe veszek valamit akkor nincs az az akadály ami engem megállíthat.
Naiv: Ohh igen, talán ez az a tulajdonságom amit én magam a leginkább utálok magamban. Túlságosan könnyen tárom ki a szívem bárkinek és ennek sokszor volt már meg az eredménye. De talán, idővel én is rájövök, hogy kiben szabad és kiben érdemes megbízni.
Szkeptikus: Túl sok minden történt már velem, túl rövid idő alatt ahhoz, hogy bármit elhiggyek elsőre. Jobb szeretek mindennek utánajárni és nem egyből elhinni ha bárki is farkast kiált.
Érzelgős: Ha valaki olyan fiatalon találkozik a halállal, mint például én is, általában kettő dolgot tehet. Vagy kemény lesz mint a szikla és minden lepereg róla, vagy érzelgőssé válik. Na én a második kategóriába tartozom. Szeretek nosztalgiázni és régi boldog emlékekbe kapaszkodni.
Gondterhelt: Való igaz, hogy sokszor érzem azt, hogy összenyomnak a gondok, de ezt a gyerekek felé sosem mutattam. Én vagyok a jófej nagynéni, aki a bajban minden józan eszét félredobva, a szívére hallgatott és 21 évesen magához vett két pici gyereket, nem törődve a gondokkal amik várnak rá a jövőben és amik miatt sok-sok éjszakát nem aludt át.

Valaki akinek az életében már annyi rossz történt, mint másnak egy életen át nem, az elég nehezen tud kiragadni egy-egy fontosabb momentumot, vagy éppen egy boldog pillanatot. Gyermekként mindig azt hittem, hogy mi is egy olyan boldog család leszünk, mint amiket azokban a mugli filmekben lehet látni. De ahogy egyre telt az idő, az élet megmutatta, hogy a muglik jobbak a látszat megalkotásában, mint a valós, igazi világ.
Először elveszítettem azt az embert aki a bűntársam és a támaszom volt. Percy habár hősként halt meg a Roxforti csatában, mégis egy olyan űrt hagyott hátra az életünkben amit aligha tudott volna betölteni bárki. Magára hagyta a feleségét, a szüleinket, engem, de legfőképpen a kislányát. Gwen akkor még olyan aprócska volt. Parányi fény a zűrzavaros hétköznapokban, akinek soha nem lesz alkalma megismerni azt a férfit akit mi mind feltétel nélkül szerettünk. De nem csak az édesapját, hanem a nagymamáját sem volt alkalma megismerni, hiszen anya a bátyám után nem sokkal itt hagyott minket. Mindenki aki csak ismerte a családunk történetét azt mondta, hogy meghasadhatott a szíve a történtek után. Amiben lehet némi igazság, de ennek ellenére mégsem enyhítette a fájdalmat amit éreztem és ekkor még tizenhat éves sem voltam, ami valljuk be, azért elég meredek. Csoda, hogy ennyire is normális vagyok és nem valami isten háta mögötti szanatóriumban kuksolok egy csini kis kényszerzubbonyban.
Ebben azért nagyon sok minden volt köszönhető a sógornőmnek, Jennának. Ha Ő nem állt volna ott mellettem ezekben az időkben és azokban amik még ez után következtek, tényleg nem tudom mi lett volna velem. Szerencsére az évek alatt olyannyira jó kapcsolatunk alakult ki, hogy már-már a nővérem volt és nem csak a legjobb barátnőm. Támogatott és a támaszom is volt minden helyzetben amibe belekeveredtem. Ami nem túl nehéz, ha az ember lánya kamasz és az iskola legrosszabbnak titulált házába jár. Azt azért nem sűrűn emlegetem, hogy majdnem kicsaptak a Roxfortból az utolsó évem alatt. Ami meg is történt volna, ha Jenna nincs és nem akkor történik apával az amit. Ohh igen, egy újabb veszteség, mert még nem volt elég belőle, nyilván. Szóval igen, hát azt hiszem maradjunk annyiban, hogy nem vagyok túl büszke arra aki akkoriban voltam. De mint ahogy a mondás is tartja, mindenkiben van némi sötétség. Viszont a sógornőm végi ott volt mellettem és a segített. Bejuttatott a Salemi Boszorkányok Intézetébe, ahol végül Boszorkány és Varázsló jogot tanulhattam.
Az a pár év amit ott töltöttem éppen elég volt ahhoz, hogy rendbe jöjjek valamennyire és rátaláljak önmagamra. Hogy aztán visszajöjjek és újra folytatódjon a veszteségek sora. Nem voltam itthon még egy hónapja sem amikor a gyerekekkel elmentem egy kicsit szórakozni. Valamicskét be akartam pótolni az elvesztegetett időt amit távol töltöttem Gwen-től és a féltestvérétől Finn-től. Imádom Őket, hiszen annyira klassz kölyök mind a kettő, hogy azt elmondani nem lehet. De sajnos az én átkom rajtuk is kiütött, hiszen azon a napon az Ő életük is megpecsételődött. Jenna és Archie halála megdöbbentő volt és sokként ért mindenkit. Azt éreztem, hogy minden elölről kezdődik. Visszatértem és újra csak a veszteség vár rám, ránk. De aztán végig néztem a könnytől csillogó szemű Gwenen és az egészből mit sem értő pici Finnen és tudtam, hogy mit kell tennem.
Nem mondanám, hogy gyakorlott szülői alapanyag voltam, de gondolkodás nélkül, mindenki kétkedését figyelmen kívül hagyva, vettem magamhoz őket, mint törvényes gyám. Azóta pedig azt hiszem az élet egész jól igazolja, hogy ez volt a helyes döntés. Mind beköltöztünk abba a házba amit apa a halála előtt vett meg nekem ballagási ajándék gyanánt. Remélve, hogy ez majd egy új, boldogabb élet kezdetét nyújtja a számomra.
Akkor még nem is sejtettem, mennyire igaza lesz. Hiszen itt neveltem fel a két „kicsit”, akik már annyira nem is kicsik. Ez lett mindenki otthona aki valaha is fontos lesz a számomra. Miattuk kelek fel reggelente és miattuk dolgozom minden nap. Azért, hogy az Ő életük a világ amiben élnek egy jobb hely legyen. Ne pedig egy csalódásokkal és veszteségekkel teli hely. Persze ez áldozatokkal jár, de egy percik sem sajnálom, hogy nem volt egy komolyabb kapcsolatom se, ahogy azt sem, hogy nem lett saját családom. Hiszen nekem mindig is Ők voltak és mindig is Ők lesznek a családom.

Barna haj, barna szemek, lazán elegéns stílus, visszafogott smink, törékeny testalkat. Ezzel a pár szóval azt hiszem mindent leírtam amit a külsőmről csak tudni lehet.