Caelum Black

A professzorom azt mondta, igazi mardekáros vagyok. Tudom, hogy kell vezetni az embereket, hogyan kell megszerezni és megőrizni a hatalmat, ravasz vagyok, mindig tudom, mi kell, és meg is szerzem, amit akarok! Emellett tudom, mikor kell visszavonulni és sorokat rendezni inkább. Vannak kisebb, minimális tulajdonságaim a másik három házból is: hűséges vagyok a családomhoz és azokhoz, akiket a barátaimnak tartok, szorgalmasan csinálok mindent, ami érdekel, és bátran vállalok bárkivel konfrontációt, ha nem szimpatikus.
Egész természetem valamiféle megmagyarázhatatlan kettősséget tükröz. Ez teljesen meghatározza a jellememet és sok dologban még önmagammal szemben is ellentmondásossá tesz, mivel mind a hangulatom, mind a viselkedésem változékony és megjósolhatatlan. Hát ez van pajtás!
Gyors helyzetfelismerő képességemnek köszönhetően pedig a fontos vagy kritikus helyzetekben is pillanatok alatt dönteni tudok.
Kiváló seprűlovas is vagyok ezek mellett, melyre büszke vagyok.
Jellememnek hátránya azonban mozgékonyságomból kifolyólag, hogy szeszélyes vagyok. Sok minden érdekel, ami miatt felületes vagyok, olykor szétszórt, és ha valamit nem tartok elég érdekesnek vagy nem köti le a figyelmemet, akkor hamar más tevékenység után nézek.
Legfontosabb tulajdonságaim a kreativitás, a kalandvágy, az ötletesség és a kíváncsiság.
Rendkívüli beszélőkészségem, valamint gyors észjárásom miatt vagyok jó irányító. A felszínt látó, külső szemlélőnek emiatt úgy tűnhet, hogy túlzott magabiztossággal rendelkezek, vagyis öntelt vagyok
Nem bírom a bezártságot vagy bármilyen korlátozást, teljesen megőrjít, ha valaki irányítani próbál. Néha nem tudok parancsolni magamnak és akaratlanul is megbántok másokat. Eltántoríthatatlan vagyok. Nem érdekelnek az akadályok, ha valamit a fejembe veszek, akkor akár a földbe is tiprom az utamba kerülőket. Lényegében tökéletes vagyok. A szüleim sosem panaszkodtak rám. A tanáraim kedveltek, jól teljesítettem az iskolában.
Céltudat, ambíció és kitartás. Soha nem adom fel a terveimet, de nem is vállalom túl magam. Tisztában vagyok a képességeim határaival, ezért nem is fogok bele olyanba, amit nem tudok megtenni. Kár tagadni, vannak hibáim. Szeretem érezni, hogy erős vagyok, hatalmam van, a hatalom pedig jelentéktelen célpont nélkül. Gyűlölöm a vereséget és a kudarcot! Csak a győzelem számít, az út nem.
Azonban...még én is egy kicsit átértékeltem az életet, miután olyan közel kerültem hozzá, hogy elveszítsem.
// Kiemelkedő tudásommal a mágia legtöbb terén nem vallottam soha sem kudarcot, a kivételek közé tartozik a legendás lényekkel történő foglalkozás, amitől zsigerből ódzkodtam.. Mindig is könnyen tanultam és kiválóan bántam a  pálcámmal, bár mérhetetlenül kényelmes típus vagyok, ezért mindig csak azokra a tantárgyakra hajtottam igazán, amikről tudtam, hogy szükségem lesz később. A Sötét varázslatok kivédését például igazán kedveltem, főleg hogy talán még ennél kellett a legkevesebbet magolni! //

Rég kezdődött. Túlságosan rég. Valahol az emlékeim, a szivárványhártyán , az elmém egy legkisebb zugában lapul. Megvillannak az árnyékban elmém falán. Vannak, amiket bár ellepett volna a fojtogató sötétség. De vannak lidércek, amiknek kapálódzó karmaik, éjszakánként, még mindig mély sebeket ejtenek.

Legalább százszor megfürödtem már azóta, de még mindig érzem magamon az áporodott, csípős füstszagot. Nem megy ki a fejemből a lángoló tornyok látványa és az égett hús szaga is minduntalan felfordítja gyomromat.

Hol kezdődik a múltam? Ez egy fantasztikusan jó kérdés! Meddig menjek vissza, melyik az a pont mellyel még nem untatlak igazán?!

Valahol anyám és apám házasságával kezdődik és aztán potyogtak a gyerekek, második gyermekként születtem meg. Mindent megkaptam, amire vágytam. A kis herceg voltam anyám szemében sokáig, apám szemében a fény az alagút végén. Édesapám nyerte el a szívemben az első helyet, a történeteivel és meséivel azzal, hogy el vitt a minisztériumba és láthattam, hol dolgozik. Kimozdulhattam az otthoni birtokról és a fojtogató nevelés alól. Persze nem egyedül. Ikertestvéremmel kézen fogva, hiszen ő volt a jobbik felem. Nélküle sehova sem. Ez így volt nagyon sokáig.

Foglaljuk össze akkor életem első tizenhét évét. Van egy nagyszerű aranyvérű apám egy aranyvérű anyám, bátyám, egy húgom, no meg egy öcsém, kikkel egy kúriában éltem-laktam. Bekerültem a Roxfortba ezt nem szabad kifelejtenem, voltam olyan szerencsés, hogy kviddics csapatba is egy posztot kaphattam, na abban az évben nagyszerű csapat összeállítás volt és mi vittük el a kupát. Na de elkanyarodtam!

2012. november 25- 26. Roxfort, A Mardekár klubhelyisége

Rettegek. Valahogy, minden olyan más. Olyan egyszerű és mégis olyan bonyolult. Félelmetes. Tudom, nincs sok lehetőségem. Vagy meghalok, vagy a testvérem, amit soha… soha nem akarok. Még nem. Vagy… cselekszem. De mit? Nem tudom, nem értem… csak egy jeges kéz mar belém. Megbénít. A kezeim lomhán lógnak. Olyan ez, mint egy ostoba és rossz álom, amiből próbálsz felébredni. Esélytelenül. Mintha zuhannál, lejjebb és lejjebb és tudod nagyon is jól, a földet érés fájdalmas lesz, nem akarod, de ugyanakkor tisztában vagy azzal, ha mindez megtörténik, ha megadod magad és nem küzdesz, vége lesz. Mert felkelsz, és tiszta lappal nyithatod a napod! Már ha lesz mit, hiszen sokan tartják úgy, aki álmában meghal, az a reggelt se éri meg. Valóságos?
Érzem azt is, hogyan figyelnek. Sok sötét tekintet. Hogy kik? Nem számít. Hogy mit akarnak? Hamarosan kiderül. Kiderül, ahogy a legsötétebb ármány is felfedi magát.
Sötét, mély hang, aki követel. Arca nincs, csak a mélyen beléd költöző hangja, aki a velejedig hatol, ha kell, és érdeke úgy akarja. Már pedig úgy akarja. Nem kell semmi ahhoz, hogy tudjam, mert hallom. Suttog. Mélyen és sötéten.
Kiáltanék, de… nem tudok. Már nem, mert kezdődik, és nem tudom hanyadik, nem tudom melyik. Egyszerűen van és kész. Hiába küzdök, pedig küzdök. Nagyon. Az emlékeket veszi célba! Belém lát mélyen!

Másodévesen szelem a folyosót. Tudom, hogy Ő errefelé lehet. Vajon merre? Lesem a termeket, hátha meglátom a lányt, de sehol sincs és ez elszomorít. Helyette elém tippan egy másik lány és kissé eltereli a figyelmem. A szülei engem akarnak, ám én valahogy, az én fogam ehhez nem fülik. Miért nem a bátyámnak lökték oda? Szóval ismerkedünk. Vagyis ismerkednénk, de más dolgom akad, így elmegyek mellette. A húgom az kit keresek most, ne álljon az utamba.

Zihálok. Nem akarok emlékezni. Nem… egyszerűen. Mit tett? Ő minek kell? Semmi köze semmihez. Se a családomhoz, se az életemhez. Ő csak egy álom, egy örök kísértés. Senki. És mégis. Érzem a gúnyos mosolyokat. Félek, hogy Ő bánhatja az én gyengeségem. A nőt akit szeretek és a testvéreim. De mit tehetnék? Nem tudok küzdeni. A vér szépen csordogál lefele a kezemen. Érzem a számban is a vasas ízét. Még a légzés is nehezen megy. Talán eltört egy bordám? Meglehet, bár nem számít, mert a hang továbbra is gyötör. Mert nem elég ennyi, többet akar! Nem jön ki hang a torkomon, csak nyöszörgés.
És ismét ködbe vész minden. Mert megint repülök. Vissza, az időben.

Érzem a szél cirógató illatát. Tudom, hogy már lassan tavasz lesz. Látom is, ahogy az első virágok kibukkantak az udvaron. Tudom, hogy ez mennyire más év már. Bárhogy is legyen. Sóhajtva figyelem a szökőkút halk csobogását, s a víz átlátszó megcsillanását, hogy a fénynek utat adva százezer színre esve pompázzon. A természet ad, hogy csodálhasd, de én ebben a csodában sem tudok elég vigaszt találni. Aztán egy kezet érzek a vállamon, s felpillantva látom, ahogy az ismert arc felém hajol. Átölel. A húgom. Én is megölelem, érzem a teste melegét. Tudom, ezer kétely van benne és millió kérdés. Mi lesz velünk? Nem tudom. Apám hibázott? Meglehet. Helyébe kell állnom? Biztosan tudom, nem lesz más lehetőségem. Érzem a könnyét. Tudom, hogy nem akarja. A bátyánk elment.
Többet nem mondhatok, mert zokogva borul a karjaimba. Nem tudom mikor ültünk le, de azt igen, hogy ebben a percben a lábán nem állna. Csak a szökőkút csobogása az, ami megtöri a lány szaggatott sírását, ahogy ölel. A szemeiben a fájdalom ölne, ha tudna, de elfogadja, látom, ahogy beletörődik. Mert tudjuk, egy aranyvérű, egy Black mindent kibír. Még azt is, amit nem lehet. Mert muszáj.

„Akkor, amikor úgy érzed, hogy minden szétesik körülötted, hogy bezárulnak a körök és már saját magad ellensége vagy, állj ki a zuhogó esőbe, vagy ami még jobb, a viharba. Hallgasd a víz kopogását, a dörgést és érezd a szelet. Kitisztít és megnyugtat, egy pillanatig pedig talán mosolyogni is képes leszel.”

Nem, nem, nem! Ne… ezt… ne. Nem lehet. Nem akarom. Mit képzel?? MINDENT TUDNI AKAR? Nem… nem hagyom. Nem lehet. Túlzottan elgyengültem. Túlságosan fogva tart a félelem ahhoz, hogy lezárjam az elmém, de még ahhoz is kevés energiát érzek magamba, hogy ellenkezzek igazán. Az ujjam se mozdul, egyik se. Sóbálvány átok? Nem… fáradtság. Mérhetetlen fáradtság. S az alakok, akik kiszipolyozzák belőlem a maradék erőt is szinte felém tornyosulnak. Felötlik bennem, hogy denemtorok vesznek körül, ámbár akkor már rég halott kellene, hogy legyek. És még nem vagyok. Ez valami más. Olyan, mint ezer sáska, aki kóstolgat, míg szép lassan el nem fogysz. Hiába vergődnék, az se segítene. A fájdalom pedig kezd kiterjedni. Nem is tudom igazán behatárolni a forrását. A lábam, a gyomrom, a mellkasom, a fejem… mind egyszerre? Mesélni hív, többet kér. Ez semmi, ez szánalmas. Tudja, hogy az a nő a gyengém, többet akar. Ki az az ember, aki sokat jelent még? Kicsoda? Mondjam…
Nem akarom. Nem, nem… de nem lehet ennek ellenállni, nem tudok küzdeni.
Minden eltűnik, újra és újra.

]„Ha rád zuhan egy zord világ,
hogy bírnád el gyönge vállal?”

Leora emlékszem, kis kicsi 3 éves forma. Hogyha elesik, be se üti magát igazán. Közel a föld számára. Csúfolom is sokat, ő pedig folyton sír. Mit kell mindig sírnia? Annyira nem értem. Olyan dedós… én sose sírhattam. Anyu mindig megtiltotta. Leo most is felém szalad, kezeit széttárja, én elkapom, majd elengedem. Csillogó szemekkel néz rám, hisz tudja, itt vagyok. De nem értem, hol lehetnék? Elmosolyodom. Az öcsémre vigyáznom kell! Csak mi vagyunk neki.
...de mielőtt bármit mondhatnék, változik a kép. Leo nem is olyan kicsi már, hanem nagyfiú..  
A nőm jön... A szám kiszárad, de emlékszem a csókra. A csókra, ami nyáron történt. Érzem az illatát még mindig az orromba, a puha bőrének a tapintását, azt, amilyen megadóan olvadt a karjaimba, s azt, amilyen szenvedéllyel ölelt át. Pedig nem lett volna szabad. Emlékszem a dühömre is, ami felemésztett. A villámló tekintetemre, ami megsebezte oly sokszor, oly kegyetlenül. De Athalea boldog, mert vele vagyok. Olyan kegyetlen ez… megkönnyezném, de erre sincs lehetőségem. A mosolya némi fényt csal inkább a lelkembe. Talán van kitartás? Van erő? Van bárminek is haszna?
Morcosan sandítok rá a szavaira. Ő pedig elneveti magát. Sóhajtva pillantok az égre. Tudom, most minden idilli, és hogy elmúlik, tudom, hogy kegyetlen élet vár rám. És bár sose tudtam igazán mi is nekem Ő itt van… és meghallgat és csak ez számít.

Szemeim lehunyom. Nem érdekel már semmi. Mi értelme ennek? Mit vallatnak? Semmit nem tudok. Semmit. Hagyjanak meghalni inkább. A saját gyengeségem öl meg. Mit tehetnék? Semmit. Cassie, Lea, Leo, Perseus, apám… még olyan emberek is eszembe jutnak, akik eddig sosem. Apa bátyja… vajon őt is veszélybe sodrom?

2010. Február. Roxfort

Ártatlan csíny volt csupán. Tudtuk, hogy mérgesek lesznek, ha kiderül, de azt nem hittem volna, hogy szétválasztanak minket egymástól. Az egész gyerekkorunkat azért élhettük túl különösebb nehézségek nélkül, mert mindig készenlétben álltunk a másik számára. Mindig együtt voltunk. Egy kéz, ami kihúz a bajból, egy váll, amint lehet virrasztani, egy hang, amely megnyugtat a sötétben. Egyedül kész rémálom volt, az órák őrjítő lassúsággal teltek, és minden egyes perc az ikrem körül forgott számomra.
Nagy szarban leszünk, ha megtudják, hogy a büntetés ellenére is össze jöttünk.
A már jól ismert mozdulattal ütöttem a tenyerem az övébe. Arcomon rögtön megjelent a széles, bárgyú mosoly, mint mindig, amikor tudom, hogy már jó kezekben vagyunk. Ha bajba is kerülünk, innentől együtt kell vállalnunk a felelősséget, ahhoz pedig szerencsére elég rendesen értünk. A rutin meg az évek, ugyebár... Külön-külön szívás csak bajba kerülni, ha együtt vagyunk, bármit elviselünk. Ikrek vagyunk, a tanár, aki a szétválasztást követelte, nagyon névleges lett... Igazából csak rám. Cassie-nek semmi köze nem volt a balhéhoz. Csak azt hitte jobb útra térhetek, ha ő nincs a közelben. Eddig bírtam.


Már rég meg kellett volna halnom. Olyan rég, hogy a halál és én szinte már megalkudtunk egymással. Állandóan ott lihegett mögöttem, éreztem borzongató leheletét a tarkómon, minden szívdobbanásomat figyelemmel kísérte. Várta, mikor csaphat le rám, hogy elvegye, ami jogosan megilleti...
A fájdalom megint belém nyilall, úgy hogy, minden levegő kiszorul a tüdőmből. Átjártja a testem, minden porcikáját. Ha tehetném a falat kaparnám, de csak a szemeim merednek ki a sötétbe, a semmibe. Újabb látomás, és már nem tudok ellene védekezni. Mert nem megy, egyszerűen nem.

Látom apámat. Kemény arccal ül a kedvenc karosszékében. Sosem értettem, mit szeret azon az ősöreg széken, de ő mindig ott ült, nyugodt arccal és nézte a kandallót. Valamiért mindig azt hittem vendéget vár. Úgy ült ott és bámult maga elé, mintha azt akarná, valaki egyszerűen kilépjen onnan és üdvözölje, hogy aztán az ő arcvonásai is megváltozzanak. Minden este kezébe borral ült és nézett. Talán hat vagy hét éves lehettem, mikor meglátta, hogy a lépcsőfordulóból nézem őt. Mindig onnan lestem, ha idegenek jöttek vagy ő intézte a dolgait. Tudta, milyen vagyok, s bár haragudott, nem tudott leszoktatni. Apai kudarc? Oh… nevetséges lenne…
Egyszerűen intett. Én pedig egy perc tétovázás után elindultam. Tudtam mit akar, legalábbis sejtettem. Leszid, dühöng, de helyette mesélt. A nagyapámról, a családról. Becsületről. Oly annyira elmerült benne, hogy észre se vette egy idő után hogy ott vagyok. Nem tudom kifejezni milyen hatással is volt ez rám igazán. Tudtam, értettem, apám mennyire szereti a családját. Mennyire védelmező és aggódó szülő is ő. Tudtam, ez az élete. Megfogott. A viselkedése, a gondolkodása. Olyan akartam lenni, mint ő. Egyszerűen csak olyan. Ahogy egy kisgyerek fel néz az apjára… a mai napig előttem van az arca. És tudom, ez örökké így lesz. A vér kötelez. Ne feledd, a vér kötelez.
Tudtam mit jelent, de akkor a súlyát nem éreztem. Most már tudom, felnőtt fejjel.
És ez a béklyó lehúz, a mélybe. Újra eltűnik minden a szemeim elől, hogy ismét a sötétségbe bámulhassak.
Mély levegőt veszek. Nem hiszem, hogy sokáig voltam eszméletlen, de ez pont elég ahhoz, hogy tudjam, elgyengültem. Ám nincs vége…
Sose akartam kiadni a titkaim. Soha nem adtam ki magam ennyire senkinek.

Cassie dühöngve üvöltözik velem, habár fogalmam sincs már miért is. Olyan, mint egy őrült, akit nem lehet lecsitítani, de azért én hősiesen próbálom. Elfeledett ígéretek, a húgom dühe, és az engesztelésem, ajándékok, remények, álmok, nem, semmi, nem ez kell, egyikben sem merülhetek el. A képek peregnek előttem, mint egy film…

Anyám arca, élesen és tisztán. Talán sose láttam. Mosolya, jókedve, ami mindig rám ragadt most sugárzik. Ölelése, amire nem emlékszem. Látom őt, és legszívesebben szólnék, de a torkomat gombóc fogja satuba. Ő pedig rám néz kedvesen.
- Kicsi fiam. Mi a baj?? Na gyere… -
Ölbe vesz, és visz, mint egy csecsemőt. Máskor tiltakoznék, de itt most nem. Élvezem a törődést, talán mert tudom, hogy az utolsó, talán mert nagyon vágyom rá. Mosolyt csal az arcomra. Ő leül, és a hajam simítja végig. Élvezettel túr bele, s csak neki engedem.
- Édesem, kicsikém, meg kell ígérned valamit. Ne feledd, senkinek nem mondhatod el, még apának sem, jó? Tudod, hogy mennyire szeretlek téged. Caelum, figyelj, meg kell ígérned, hogy vigyázol a húgodra és az öcsédre. Hallod kisfiam? Megértetted? Soha nem eshet bántódásuk. Hisz tudod… a vér kötelez. A vér… mindig kötelez.
Mély sóhaj szakad fel belőle. Olyan szép és törékeny…
Ígérem meg nekem...
- Ígérem.
Egy mosoly, majd látom a távolodó alakját. Érzem az illatát az orromba. Más minden sötét, de ő, egyedül... világít, mint egy igazi angyal.

Elernyedek. Már semmi nem számít. Míg eddig csak dühöt és utálatot éreztem, tudom, már nyoma sincs ennek. Ami kellett, megkapták. Mire jó ezt nekik? Fogalmam sincs. De kellett. Hát itt van. Bármit kezdhetnek vele. Én pedig örökre viselem ennek nyomát. A szívem beleszakadna, de az már rég darabokba hever, elszórtan.
Apró hörgés. Értelmetlen. S hagyom magam. Nem érdekel semmi egyéb, inkább beleveszek a most oly áldott sötétségbe. Egy álomba, vagy valóságba. Nem számít mi az, mert nincs ott semmi más, csak béke. Csend, és béke.

Összeszorult a szívem. Eszembe jutottak az álmok a csuklyás férfiról, akit álmomban annyiszor üldöztem. Loholtam utána, könyörögve, hogy nézzen rám, mutassa meg az arcát. A következő pillanatban pedig anyámat akarta bántani, én pedig nem tudtam közbelépni. Iszonyatos rémálmok voltak ezek, melyektől nem tudtam szabadulni: egyszerre akartam tudni ki az, ugyanakkor rettegtem tőle.
Nem tudom pontosan, hogy mennyi ideig tartott a bántalmazásom. Egy idő után, nem számoltam a napokat. Csak sodródtam az árral. Teltek a napok. Lassan, fájdalmasan. Reménykedtem benne, hogy véget ér a sosem érdemelt szenvedésem. Megtörtem. Kínokkal telve.

Egyszer, magam sem tudom miért, elérkezett megváltásom napja. Választanom kellett…meghalok, vagy adok egy új esélyt magamnak. Az utóbbi mellett döntöttem.

Ahogy lepillantottam a végtelennek látszó sötétségbe és utolsó szavam rekedtes hangjait visszaverték a falak, megborzongtam. Gyűlöltem, hogy a Lumos ellenére is alig látható be, mi is vár odalent. Nem féltem, azt nem állítanám, inkább csak aggódtam. A lábaim szinte maguktól indultak meg lefelé a nyikorgó-poros lépcsőfokokon.
A szemem ugyan már kinyitottam, de még mindig csak egy méterre láttam el, ami nem sokat segített a tájékozódásban. A kezemben tartott pálca megremegett, mikor már egészen beburkolt a sötétség és egy apró kis fénypont voltam a nagy ürességben. Közben ott volt a dohos bűz, ami valami mással elegyedett. Nem tudtam volna megmondani, savanyú, hányingerkeltő szag volt, amibe talán egy csepp keserűség is uralkodott. Nem akartam megszokni, nem akartam érezni. A szám elé húztam a kabátomat, úgy indultam meg előre a lüktetés, végtelen vonzalom nyomában. Akartam, akartam azt a valamit…

Tudod…vannak hegek, amik nem gyógyulnak. A lelki sérülések ugyanis sokkal rosszabbak, mint a fizikai bántalmak. A pokol tárogatja kapuit, amikor terrorban tartanak. Nekem nem érkezett el a tisztítótűz. Abban a pillanatban biztos, hogy nem.
Erős szorítás, kegyetlen, néma hangorkán. Fájdalom? Ugyan…túljutottam rajta.

Magasság: 187 cm
Súly: 80 kg
Sportos, szikár, magas, de nem robosztus alkat.
Egyhangú, üres, egyszerűnek mondható a ruhatára, jobbára fekete vagy fehér ingekből, fekete öltönyökből, esetleg úti felszerelésből áll. Kevés, de minőség kiegészítőt visel, mindig hord magán karórát és övet. Egyedül a sálak terén enged meg magának némi lazaságot, több, sötét, de kissé színes darab is van a birtokában.