Hello Anglia, hello esőfelhők, hello dögunalom! Minden reggelem ezzel a gondolattal indult, amióta visszatértem ebbe a koszfészek országba a mesés Mexikóból. Áldanom kellett volna a szerencsémet, amiért egyáltalán életben voltam és maradt lehetőségem unatkozni, de ettől még nem sajnáltam magam kevésbé. Melóról egyelőre szó sem lehetett, bár pénz az kellett volna, amennyiben továbbra is a nyakamon szerettem volna tudni a fejemet. Az a tervem, hogy az én egyetlen, imádott, cuki és önzetlen kishúgom kirángat a szarból, sajnos halva született - ez már akkor nyilvánvalóvá vált, mikor egy "meglepi, nézd ki jött haza" felkiáltással beinvitáltam magam hozzá és tulajdonképpen a megkérdezése nélkül azóta is nála csöveztem. Azt elfelejtettem megemlíteni neki, hogy erre nem a testvéri szeretet motivált, egyszerűen csak nem maradt egy vasam sem hotelszobát vagy albérletet fizetni. Minden pénzemet a mexikói barátaim visszafizetésére kellett félretennem. Valahonnan szakítanom kellett egy nagyobb összeget, méghozzá lehetőleg minél hamarabb. Csak az én fényes karrieremmel nem volt olyan egyszerű legális átoktörő munkát találni az Egyesült Királyságban... az illegális munkákat pedig egy időre talán félre kellett volna tennem. Talán. Már csak azért is, mert Ada menet közben felcsapott aurornak - azt inkább hagyjuk, hogy mennyire sikeres aurornak. Az egyetlen valóban élvezetes része a hazatérésemnek az új pályaválasztása ellenére is a húgom volt. Ada sokat változott azóta, hogy utoljára láttam, és a történtek fényében ez nem is csoda. Nem tudtam minden részletet, túl sokáig voltam távol ahhoz, hogy mindenbe be tudjon avatni, de a lényeget igazából még a vak is látta: cseszettül nem volt boldog. Mondjanak rám mások, amit csak akarnak, azonban azzal senki sem vádolhatott meg, hogy nem ragadtam meg minden alkalmat kisgyerek korunk óta, hogy mosolyt csaljak Ada arcára. Nem voltam mintatestvér, jesszusom, nagyon nem, de a húgom jókedvre derítésében tényleg csodálatosan szerepeltem. Sok mindent be kellett pótolnunk, neki pedig szüksége volt arra, hogy valami lekösse a gondolatait. Az a répahajú faszi, akit az aurortársaként emlegetett, viszonylag gyakran átjárt hozzá, de ez nem volt elég, a maradék időben rám hárult a feladat, hogy némi életkedvet ébresszek benne. Megígértem neki, hogy a munkaideje lejárta után elmegyünk együtt kajálni. Nekem hiányzott a latin-amerikai konyha, rá pedig nagyon is ráfért, hogy kimozduljon otthonról. Csak éppen azzal nem számoltam, hogy a Minisztériumban néhány régi évfolyamtársnál közelebbi ismerősbe fogok belebotlani. Én és az a kurva nagy balszerencsém... Éppen csak kiszálltam a minisztériumi liftből a második emeleten és tettem néhány lépést, nyakamban a látogatói kártyámmal, amikor megpillantottam a folyosón az ismerős, szőke hajjal keretezett arcot. Megtorpantam, éveknek tűnő másodpercekig bámultam Lori Fontaine-re, mint aki szellemet látott, mielőtt megpördültem és - senki ne nevessen! - futni kezdtem vissza a lift felé, mint akit üldöznek. A liftajtó az orrom előtt vágódott be, csoda, hogy nem csukódott rá a fél testemre, mikor csak azért is erőszakosan megpróbáltam bepréselni magam. Idegesen rácsaptam a lifthívó gombokra, de hiába. A második emeleten rekedtem azzal az emberrel, akivel most a legkevésbé akartam találkozni. - Szia, Lori - vigyorogtam rá kínosan. Ennél jobban nem sikerült rendezni a vonásaimat, mikor visszafordultam hozzá. - Jól nézel ki, jól áll az angol borongós idő. Komolyan. Mit keresett itt? Istenkém, meg fog ölni, biztosan ki akarja tekerni a nyakam... Mi a szart csinált pont most, pont itt? Értem jött? Nekem végem, Jézusom, nekem itt lesz végem...
Gyönyörűen indult ez a nap, már nem az időjárást nézve. Az nem volt a legkellemesebb, mint általában Angliában, én pedig jobban fáztam, mint azt bevallottam volna. De ma kifejezetten jó kedvem volt, amióta csak felébredtem, aminek valójában nem volt semmi oka. Leszámítva persze azt a tényt, hogy ma nem kellett bemennem a Gringottsba és egy munkatársam orrát sem kell szépen eltörnöm. Az már részletkérdés, hogy éppen emiatt vagyok kényszerszabadságon. Reggel én is Holdennel együtt keltem, úgysem voltam valami mély alvó, biztosan szakmai ártalom lehetett, úgyhogy a legkisebb mozgásokra is felébredtem. És tekintve, hogy milyen remekül éreztem magam reggel is, elmentem vele futni. Nem mondom, nem volt egyszerű tartani vele a tempót, pedig elmondhattam magamról, hogy formában voltam. Persze a hosszú gólyalábaival könnyebb volt, valószínűleg én is gyorsabban haladtam volna, ha négy lábon megyek vele, csak a környék lakói nem kedveltek volna túlzottan egy ködfoltos párducot kocogni az utcán. Mindenesetre remek kezdete volt a napnak, határozottan segített jól indítani, pláne, hogy hazaérve együtt ugrottunk be a zuhany alá egy rendhagyó tisztálkodásra, amire azt hiszem, jobban illene a mocskolódás szó. Miután Holden elment, én nekiálltam főzni. Terveim között volt meglátogatni az öcsémet is, de azt is csak délután, abban reménykedve, hogy akkor majd nem lesznek órái. Nem ismertem fejből az órarendjét, feleslegesnek is találtam megjegyezni, mert úgyis félévente változik. Előtte viszont bőven volt időm otthon, amit szerettem volna hasznosan tölteni, Holden mellett azonban a takarítás és a rendrakás nem volt opció. És még megsértődik, ha azt mondom rá, hogy házimanó… Mindenesetre a főzés megmaradt nekem, mert ha valamiben csapnivaló volt a pasim, az pontosan ez, én viszont ezer örömmel készítettem otthon egy hatalmas tál pierogit, ami sokkal hamarabb elkészült, mint számítottam rá. Úgyhogy kitaláltam, hogy beviszem neki a Minisztériumba. Ó, és még milyen ötlet volt! Nem terveztem sok időt ott tölteni, mert nem akartam zavarni Holdent a munkájában és amúgy sem voltam az a típus, aki még a melóban is a faszija nyakán lóg. De egy gyors csók és egy csomag meleg pierogi senkinek sem árt. Azzal viszont egyáltalán nem számoltam, hogy amikor elköszönök Holdentől a folyosón és a lift felé fordulok, egy nagyon ismerős, nagyon rémült arcot fogok meglátni. Másodpercekig meredtünk egymásra, mint két degenerált holdborjú, amikor meglátják a másikat. Végül ő lépett először, komédiába illően futott vissza a lifthez, de már hiába volt. Esküszöm, csak a drámai sikoly hiányzott a képből, annyira nevetséges volt. Mégsem nevettem, csak kedélyesen, türelmesen odasétáltam hozzá. Mire megfordult és köszönt, már az arcában voltam. - Drága Matthew, hát mióta nem láttalak! -tártam szét a karjaimat, hogy megölelhessem, jó csontropogtatóan. Mármint tényleg, nem csak képletesen értve. -Tudod, nagyon sok mindent be kell pótolnunk, tudok is egy tökéletes helyet, ahol beszélgethetünk. Elkezdtem, vagyis akartam húzni magammal a folyosón, de úgy megvetette a lábát, mintha gyökeret vert volna. Hm, lehet ezért nem sikított, mert egy mandragóra nőtt a cipője talpára. Persze nem volt menekülési lehetősége, mert lendületből vágtam az öklöm a gyomrába. - Jaj, nem kell ezt, néhány perced csak van a te kedvenc munkatársadra, nem? -mosolyogtam, nem törődve a közelben lévők reakcióival. Rántottam rajta még egyet, hogy meglóduljon, de nem húztam nagyon messzire, hiszen ott volt mellettünk a női mosdó. -Képzeld, legutóbb egy magizoológussal és egy kvibli biológussal dolgoztam együtt egy nagyon vagány munkán. Tudtad, hogy a ködfoltos párducok szemfogai a leghosszabbak a koponya méretéhez képest? Őket tekintik a modern idők kardfogú tigriseinek, bármit is jelentsen ez. El tudod képzelni, milyen buli lehet, ha egy a picsádba harap? Mert én igen
Elõtörténet :
Playby :
Ben Barnes
18
Nero Graves
Szer. Jún. 09, 2021 12:15 pm
Lori & Matt
Kengyelfutó gyalogkakukk
Ha ez egy átoktörő meló lett volna, nem pedig egy hétköznapi kiruccanás a brit Mágiaügyi Minisztériumba, azonnal elszabadult mumusra gyanakodtam volna. Hiszen mégis hogyan keveredett volna Lori Fontaine a közelembe, akinek semmi köze nem volt Angliához és legutolsó emlékeim szerint lekapcsolták a MACUSA aurorjai? De ez sajnos egy minisztériumi folyosó volt és Lori nem éppen mumusnak nézett ki... - Én igazából most nagyon rohanok - próbáltam kitérni a cseppet sem kedves ölelése elől. - Vár a húgom, aki auror, itt dolgozik ezen az emeleten és nem örülne, ha várnia kéne rám. Biztos megérted... Nem értette meg, úgy rángatott maga után, mint aki hónapok óta másra sem készült, csak erre a pillanatra. Talán ez is volt a helyzet... Hiába tartottam ellen, olyat öklözött a gyomromba, hogy a kitartásom utána semmit sem ért. Mire összeszedtem magam annyira, hogy újból ellenkezni tudjak, már be is lökött egy női mosdó ajtaján. - Elképzelhetnénk inkább valami mást? - nyeltem egy nagyot. - Figyelj, Lori, ez az egész ügy egy hatalmas félreértés volt. Egy kész káosz. Nem hagytalak volna ott az auroroknak, de hát te is tudod, hogy semmit sem tehettem. Te is magadat mentetted volna a helyemben. És látod, itt vagy, élsz és virulsz, nem vágtak rács mögé. Tudtam, hogy ez lesz, mármint olyan találékony voltál mindig és hát Fontaine is vagy... Szóval érted, lehetett sejteni, hogy megúszod, magamra is gondolnom kellett. Lori arckifejezéséből ítélve sikerült a lehető legrosszabb dolgokat kiejtenem azon az okos kis számon. Vajon mikor jön el az a megvilágosodás az életemben, amitől megjön a józan eszem és végre gondolkodni kezdek, mielőtt megszólalok? Az ember azt gondolná, hogy a mexikói kaland után jobban tudtam kontrollálni magam, de ahogy a mostani mellékelt ábra is mutatta... hát nem. - Figyelj, a húgom auror és vár. Szerintem ezt te sem itt akarod lerendezni. - Ciki a kishúgoddal fenyegetőzni? Nyilván. Meg akartam halni? Nem. Akkor inkább két rossz közül válasszuk az egyszerűen megalázót a halálos helyett.
Őszintén, belülről jövő nevetéssel röhögtem volna ki Mattet, ha megtudom, hogy én vagyok a legújabb mumusa. Hát hogy tud egy hozzá hasonló zseniális átoktörő egy magamfajta kis toprongytól félni? Ja, hogy ez éppen fordítva van? És jól átbaszott engem, felnyomott az auroroknál és egy olyan helyzetbe segített bele, ahol egyáltalán nem kellett volna lennem? Igen, ez éppen elég ahhoz, hogy féljen attól, mit kap vissza cserébe a tetteiért. - Komolyan auror a húgod? Nahát! Akkor egész biztosan ismeri a faszimat. Tudod, ő a varázsbűn-üldözési kommandó parancsnoka. Majd megkérdezem tőle, mit szólsz? -Az arcomon kedvesnek és barátságosnak tűnik a mosoly, de messze nem az. Inkább érzek szánalmat, amiért a testvérével próbált védekezni, és mérhetetlen önelégültséget, amiért még ebben is én kerültem feljebb. Jó próbálkozás volt, amikor enyém a kommandó kibaszott parancsnoka. -Én is pont őt jöttem meglátogatni és nekem sincsen sok időm, de pár percet még tudok szakítani egy régi jó barátra. A női mosdóban csak egy ember volt, aki nagyon döbbenten meredt ránk, amiért belöktem egy láthatóan már megütött férfinek nem nevezhető valamit az ajtón. Csak egy pillantást küldtem felé, abból szerintem azonnal leszűrte, hogy itt nem gyermekeket megbotránkoztató jelenet fog következni, hanem egy várhatóan véres újratalálkozás. El is menekült, mintha üldöznék. - Nem vágtak rács mögé? Igen? Szerinted ez annyira jó dolog? -Ennyi elég is volt abból, hogy megjátsszam magam, már őszinte harag és gyűlölet ült az arcomon. Megragadtam Matt felsőjét és erőből a falhoz vágtam, hogy a feje csak úgy koppant. -Gondolod, hogy csak úgy, puszira engedtek el? Hát kurvára nem. Tudod te, miket kellett nekem elvállalnom ahhoz, hogy megszabaduljak, hogy a családom ne tudjon meg semmit? Kibaszottul szar helyzetbe kerültem, egy kurva hajszál választ el attól, hogy végleg összecsapjanak a fejem felett a hullámok, és mindezt egyetlen embernek köszönhetem. Neked, drága Matthew, neked. Úgyhogy egyetlen jó okot mondj arra, hogy miért ne öljelek meg itt helyben. Leszámítva persze azt, hogy túl gyors halálod lenne, előtte szeretnélek jól szarrá verni, mert nem érdemelsz ennél többet. Rántottam rajta egyet, hogy még egyszer, most még erősebben visszalökjem a falnak. Mire nem jó az átoktörő élet és az adrenalin, nagyobb erő van bennem, mint látszik. - Rossz válasz, drágám. Leszarom a húgodat, itt az erősebb kutya baszik és az egész biztosan nem a te húgod lesz, hanem az én faszim. Tehát én is erősebb kutya vagyok, vagyis… inkább macska. Szóval, mennyire fontos neked, hogy megkíméljem a szép kis arcocskádat, te geci?
Hello Anglia, hello esőfelhők, hello dögunalom! Minden reggelem ezzel a gondolattal indult, amióta visszatértem ebbe a koszfészek országba a mesés Mexikóból. Áldanom kellett volna a szerencsémet, amiért egyáltalán életben voltam és maradt lehetőségem unatkozni, de ettől még nem sajnáltam magam kevésbé.
