Emerson Morton

Egy tanár: Céltudatos, cselekvő. Egy pillanat alatt szilárd elhatározásra jut és cselekszik, bizakodó és erős. Ígéreteit betartja és a tőle telhető legtöbbet megteszi az ügy érdekében. Az akadályok csak erősítik, fokozzák éles gondolkodását és vállalkozó kedvét. Bizonyos, hogy ilyen körülmények között van valami hajthatatlan magatartásában, de panaszt nem hallani tőle. Hajlamos túlhajszolni magát, de amíg megvan az eredménye és talpon van, ő teljesen elégedett és ha választás elé állítanák, mindent pont így tenne. Nem szokása megbánni dolgokat. Hihetetlen milyen memóriája van!

Az életem az enyém, senki nem dönthet felette, én formálom és nem engedem, hogy letérítsenek a gonddal épített útról, amibe sok energiát öltem. Megdolgoztam érte, önerőből, segítség nélkül, egyedül tornáztam fel magam odáig, ahol most tartok és erre büszke vagyok. (Lásd: Kviddics) Makacs, önfejű, egy igazi öszvér vagyok, komoly, megingathatatlan elvekkel. Ne képzelj rögtön mogorva, savanyú embernek, csak szeretem, ha le vannak fektetve az alapok a következő lépés megtételéhez. Élek halok a spontán, hirtelen jött ötletekért. Szeretek fejest ugrani az ismeretlenbe, a kalandokba. És van hogy megfontoltan  tervezek, igyekezve figyelembe venni minden részletet, amennyire az aktuális kedélyállapotom engedi.
Fáradtan igyekszem még jobban koncentrálni, mert tudtában vagyok a szükséges energia hiányában és valamivel kompenzálni kell, ám pont ilyenkor siklok el a legtöbb dolog felett. Már-már bosszantóan kiélezem a részleteket, többször összeszedem a gondolataimat, mit akartam pontosan és képes vagyok százszor újra megkérdezni, amit már egyszer megtettem. Csupán a biztonság kedvéért.
Frusztráltan, idegesen túl sok részlettel vagyok tisztában, ami igaz akkor is, ha éppen felhúzták az agyamat. Féket kell rakjak a nyelvemre, hogy ne engedjem csak úgy világnak a szavakat, melyeket jobb volna hallgatásba csomagolni. Szánt szándékkal nem esnék neki senkinek, ellenben véletlenül oly` könnyedén csusszannak ki a dolgok. Nem vagyok egy bizalmaskodó típus, nem leszek egyből a haverod, nem mondom el egyből életem történetét vagy jelen pillanatban valódi mosoly van-e az arcomon, ki kell érdemelni és nem várom el, hogy fordítottan másként legyen. Kölcsönös tiszteletet. Pofon egyszerű. Élni és élni hagyni. Nem korlátozlak, te se tedd!

Egy diáktársa: Ha valamit a fejébe vett, arról nem fogod lebeszélni, hiszen ő pontosan tudja, hogy mi a jó - neki, elsősorban, sokszor nem mérlegeli a lehetőségeket, amiket mások ajánlanak fel neki. Száraz, hűvös, részrehajló és szűk látókörű. Saját tervein és gondolatain kívül nem érdekli senki és semmi. Az élő fába is képes belekötni, bármilyen lelkiismeret furdalás nélkül, hát még beléd! Hidd el, bármit is csinálsz, az nem lesz jó. Még akkor sem, ha úgy csináltad, ahogyan azt Emerson akarta. Hogy miért? Mert nem ő csinálta. Beléd fog marni. És lehetsz te bárki, valószínűleg soha nem fog bocsánatot kérni lenéző viselkedése miatt. Szeszélyes. Kiszámíthatatlan, önfejű, makacs.

Elég csípős tud lenni a nyelvem, de tudok kedves is lenni, ha valakit arra érdemesnek találok. Gyakran vagyok szarkasztikus, vagy épp ironikus. Ennyit rólam!

Sokan csak akkor hiszik el, hogy valami megtörténhet, ha tényleg megtörténik. Ez nem ostobaság vagy gyengeség, egyszerűen csak ilyen az emberi természet. Nem hibáztatom azokat, akik nem hisznek, nem vagyok náluk se okosabb, se jobb. Úgy sejtem, már a születéskor eldől a dolog.

A beosztási ceremónia kezdetén mindenki izgatottan foglalta el a helyét. A galériáról figyeltek minket újakat, csend volt és fegyelem. Ott fent legalábbis. Én izgatottan léptem a helyemre, hogy valamely szobor megmoccanjon. Legalább az egyikük. Meglepetés volt, hiszen három szobor moccant meg. Thunderbird, Wampus, Horned Serpent. Választás elé állítottak. Ám nem kellett sokat gondolkodnom rajta. A haverom Wampusos volt már egy éve, így választottam hamar. Nagy volt az ujjongás értem, nekem, miattam. Az egyik tanár vigyorát pont kiszúrtam, de pont dumáltak hozzám, így arra kellett figyelnem. Egy perc volt az egész, de mire vissza néztem, a vigyorgó tag sehol sem volt már.

Itt ismertem meg az akkor még mindentől rettegő, paranoiás Emiliot. Ahogy a házba kerültem, ő állandóan mellettem volt, kérdezősködött, hogy milyen utam volt. Milyen az otthonom? A tengeri betegség túl élhető e? A városon milyen? Mellém szegődött. Mindig rém sztorikkal tettem izgalmassá az éjszakáit. Ő pedig állandóan élvezte…
Ódon feketeségével emelkedett az éjszaka fényébe az Ilvermorny kastély. Meredek homlokzata, búsuló ablakai csendes magányba burkolóztak. A szél mérgesen tépázta a zsalukat, amik nyekeregve borzolták az álmodók álmait. Túl nagy volt a hallgatás, már-már zavaró, amely felébresztett. Rezzenéstelen arccal, közönyös tekintettel néztem ki az ablakon. Nem tágított belőlem a hideg és kimért közönyösség. Ez tűnt a legjobb védelemnek. Kizárni a beszűrődő világot és csak szó nélkül szemlélni azt. Erőt adott a mindennapok elviseléséhez anélkül, hogy egy cseppnyi fájdalmat is éreznék. Nem volt értelme ábrándokba merülni.
A vihar eközben kinőtte magát a felhőkből. A szél és az ég egyaránt háborgott. A távolból már feltűnt egy villám fénye is. Emilioban még látszott a gyerekes él a tetteiben… a vihartól való félelme sem múlt el.
Az a gyerek, aki fél, ilyenkor az anyja vagy az apja után kiált. Azok pedig azonnal jönnek, az ágy szélére ülnek, becézgetik a csemetéjüket addig, míg az el nem alszik, vagy a vihar el nem ül. Emilio nem tehetett mást, csak hogy teljesen a takaró alá bújt, a párnát a fülére tapasztotta és várt. Várt, de nem a szülői oltalomra. Hozzászokott már a hiányukhoz…. Az eső hirtelen őrült módjára kezdte verni az ablakot. A szél is jobban süvített, mint röviddel ezelőtt.
Életemben először két elkülönült valóság közt választhattam. Kezdtem valóságosan látni, hogyan is viselkedem a többi emberrel, és zavarni kezdett, amit láttam. A felszínen meglehetősen barátságos voltam, de valójában csak önmagammal voltam elfoglalva.
Tavaly történt. A haverom lezuhant Kviddics gyakorlatozás közben, majdnem meghalt, ám sokáig küzdöttek az életéért. Nem ébredt fel. Alszik. S tehetetlen voltam és vagyok most is. Csak beszélni tudok hozzá, S reménykedek benne, hogy eléri a hangom őt.

Mi történt akkor ott?

A kérdésükre mai napig gombóc gyűlik a torkomban, és újra elönt a düh is. A legalattomosabb, tehetetlen-fajta. Mi történt? Mégis mi történt?! Honnan tudnám elmondani? Elmagyarázni, amikor én sem értem.
A téboly nem válogat.
Olyan akár a megriadt patkány, ami könnyűszerrel rágja át magát az emberi bőr sérülékeny membránján. Hogy aztán mohón belevájhassa fogát a húsba, szépen lassan, apránként jutva egyre csak tovább és tovább. Érzed, hogy minden nappal elveszítesz egy darabot magadból, mégsem vagy képes megállítani a folyamatot. Ez a nyomorult, megalázó tehetetlenség pedig csak még jobban táplálja az őrületet, ami az elméd mélyén lappang, és óráról órára egyre visszhangzóbb taktusban dobol a kapukon.
A jéghideg falnak vetem neki a hátamat, ahogy hangosan zihálva mindeközben lezárom a szemeimet. Az elmém e pillanat hevében kikapcsol, s a gondolataim megszűnnek létezni, ámbár az események előtörő emlékként idéződnek fel a szemeim előtt. Újra, és újra elém tárul azon kép, azon cselekmény, amelytől talán már sohasem szabadulhatok. Egy erőteljes kiáltás hagyja el a számat, mintha legalábbis így el tudnám űzni a fejemből a gondolatokat. Remegve csúszok végig a fal mentén, hogy aztán nem sokkal később ülőhelyzetbe kerüljek. A hidegség töménytelen érzete sem tart a valóságban, hisz a múlt teljes mértékű rabjává váltam. Mindinkább kapkodva szívom magamba a levegőt, ahogy a szívverésem is igencsak élénkre fogta a saját maga figuráját. Egyszerre fuldoklom, és kapkodom az oxigént. Egyik pillanatban úgy érzem, hogy a tüdőm szétreped a töméntelen mennyiségtől, míg a másikban olyan, mintha nem is lenne benne levegő. Óvatosan húzom fel a térdeimet a mellkasomig, majdan helyezem rá a karjaim.

Tizenhat apró gyertya égett a tortán, én pedig élvezettel figyeltem, ahogy a lángok táncoltak, olyan vidámnak tűntek. Éles kontrasztban álltak a csokoládé krém meleg sötétségével, szinte a számban éreztem az ízét, alig vártam, hogy kívánhassak valamit, elfújjam a gyertyáinkat és egy vastag szelettel ajándékozzam meg magam. Behunytam a szemem, és kívántam. Az ikrem is ugyan ezt cselekedte. Késő van, túl késő.
Mármint egy átlag napon ez még egész elfogadható lenne, korai lenne még az éjszaka, de ma nem, ugyanis ikremmel megbeszéltük, hogy a ma estét kettesben töltjük. Csak mi ketten érkeztünk kikapcsolódni a családtól. Főleg a nyári szünetben.
Elfelejteni, milyen volt gyermekként. El lehet felejteni? Ő vajon felejteni fog?
A tanárommal fejet tágítottunk, az Ilvermorny egyik tantermében voltunk csak mi ketten. Vele annyi baj volt, hogy csábítgatott a rossz oldalra. Manipulált. Próbálkozott. Fogalmam sincs, hogy sikerült e neki.
- Hol vagy most?
- Nem tudom.
- Erről van szó. Nem tudod a választ, és soha nem is fogod megtudni. Erre vonatkozó tudás nem létezik. Nem tudod, hol van a világegyetem, és így azt sem tudhatod, hol vagy te. Valójában semmiről sem tudhatod, hogy hol van, azt sem, hogy micsoda, és hogyan keletkezett. Ez rejtély. Egy titok értéke nem abban rejlik, amit tudsz, hanem abban, amit csinálsz. Használd mindazt a tudást, amivel rendelkezel, de ismerd ennek a határait. A tudás magában még nem elegendő. Nincsen szíve. Nincs az a tudás, amely táplálhatná vagy erősíthetné a szellemet, mely a végső boldogságot és békét elhozhatná. Az élethez több kell, mint tudás, az élethez intenzív érzés és állandó energia szükséges. Az életben a megfelelő cselekvésre van szükség, ha a tudás megelevenedik.
- Tudom!
- Tudod, de nem cselekszel. – nézett rám gúnyos mosollyal, ám ekkor apám lépett be, végett vetve eme beszélgetésnek.
Borzongva lépdeltem végig az apró, gerle fehér kavicsokkal felszórt ösvényen az ódon kastély hátsó, eldugott bejárata felé. Az udvarát dérlepte, csupasz koronájú fák tették még kísértetiesebbé, melyek baljósan nyúltak a fekete leplet viselő ég felé.
És természetesen a fölé boruló, sötéten komoruló, csillagszikrás boltozaton tort ülő Hold sápadt ezüst sugarai is csak még tovább fokozták a vérfagyasztó hatást. Az éjszaka komor csendjét a talpunk alá gördülő kövek csikorgása törte meg. Mintha kegyelemért sírtak volna a parányi kövek a felettünk, rajtuk járóktól, az őket taposóktól. Sosem rajongtam a hidegért. De a tanárt követtem. Aiden-t.
A rézkilincsért nyúltam. Ujjaimat a dermesztő hidegségű fémtest köré fontam, és lenyomva azt kitártam a nehéz ajtót. Teljes súlyommal neki kellett feszülnöm a koros falapnak, mely lassan, nyikorogva tárult fel előttünk. Dobhártyánkba mart a ritkán használt, rozsdaette zsanérok agytépő csikorgása. Berzenkedve léptük át a fénytelenné tompult, rézveretes küszöböt. Tágas, palaszürke kőfalakkal határolt előtérben találtuk magunkat. A helységből több, sötéten ásító folyosó nyílott a szélrózsa minden irányába. Sejtelmem sem volt, mi hajtott előre, mi késztetett arra, hogy még mélyebbre hatoljak a fagyos leheletű épületbe. Az egyik folyosótorkolat felé mentünk tovább...
Ott mintha hunyorgott volna némi fény. Talán gyertyáé. Legalábbis erre utalt a matt szürke kőfalon vibráló, halovány fényjáték. Boltív alatt haladtunk el, mely elválasztja, és mégis összeköti a cirka három méter szélességű folyosót a hátunk mögött hagyott, sötét lepelbe burkolt előtérrel. A falakra szerelt réz tartókban vajszínű gyertyák olvadoztak a kanócukat faló mandarinszín lángnyelvek alatt...
Őrülten visító hang szűrődött át a tudatomig, kirángatva az álmatlan sötét mélységből. Átfordultam a másik oldalamra, mire egy testbe ütköztem. Nagy nehezen felemeltem a fejem, és kikukucskáltam a hajam alól. Egy kócos szőke fejet pillantottam meg a párnámon. Egy percig gondolkodnom kellett, hogy melyik bolygón vagyok, aztán eszembe jutottak az előző este képei. A testem megmozdítása nélkül, kinyújtott nyakkal néztem szét a szobában résnyire nyitott szemmel, hogy a kintről beáramló fény ne vakítson meg. A csaj teljesen elfoglalta a dupla ágyat, engem a szélére szorítva. Megpróbáltam arrébb lökni, hogy legalább a meztelen testemre tudjam húzni a takarót. Mit tettem? Mégse tudok másra gondolni, csak arra, ahogy hozzám ért a csinos kis teste, azóta alig várom, hogy újra hozzá simulhassak. Szexi és veszélyes. Eme nőknek különös a humorérzékük, amin eddig nem sikerült eligazodnom. Nem tudom, hogy mikor veszik véresen komolyan a dolgot, vagy éppen mikor nevetik el magukat egy amúgy jelentőségteljes szituációban...

A tükör csodákra képes. 172 cm magasságomhoz kb 60 kg dukál. Szeretem az öltönyt, ám a sportosabb viseletet előnyben részesítem. 41-es cipőket viselek. Éjszaka alsónadrágot és pólót húzok. Fekete és barna a kedvenc színem a ruhák közül. Utálom az izom trikót.
Hajam sötétbarna, hosszabbra van hagyva, és többnyire hátra zselézem, de van amikor - főleg reggelente - szanaszét áll, és nem törődök a hajzselével. Szemeim színe: világos barnák