Mitch Emerson

Mit mondhatnék magamról? Azt hiszem elég, ha megnézi valaki az öcsémet, Davidet, meg figyeli egy ideig, és rájöhet, hogy elég egyformák vagyunk. Az öcsém tényleg a hugrabug gyöngye, annál jobb helyre nem is igazán oszthatta volna a Süveg annak idején. A buzgómócsing természetünket sajnos, vagy nem sajnos, de mindketten örököltük… habár arról fogalmam sincs, hogy kitől, mert szüleink egyikének sincs ilyen állandó mehetnékje, mint nekünk. Nem mintha ezzel bármi gond lenne, legalábbis szerintem, viszont lehet, ezt mások kicsit máshogy gondolnák. Mindig ott vagyok, ahol épp nem kellene lennem – és persze mindig akkor vagyok ott, ahol épp nem kellene lennem, amikor nem kellene ott lennem, ahol. Érthető? Nem? Nem csodálom, néha én sem értem magamat, meg a nyakatekertségemet, de sebaj. Azt hiszem erre szokták mondani, hogy minden lében kanál vagyok. Én nem tudom, de ha így van, ám legyen: egy minden lében kanál griffendéles vagyok… és akkor mi van? Semmi. Társaságkedvelő vagyok. Illetve pontosítok: a társaság kedvel engem. Örülök, hogy sok barátom van, meg minden, de ez azzal is jár, hogy figyelnem kell kinek mikor mit mondok vagy teszek, mert példát kell mutatni a kisebbeknek. Hát kértem én őket arra, hogy kövessenek? Egyáltalán kérte őket bárki is arra, hogy kövessenek? Ajj, ez a része elég fárasztó, és a hátam közepére se kívánom, de ez van, ezt kell szeretni. Vagy eltűrni… lényeg, hogy azért bármennyire is nem tetszik néha a helyzet, azért még számíthatnak rám. Felelősségteljes vagyok, bár néha azért ehhez hozzájárul egy kisebb adag nemtörődömség, és akkor aztán bármi is megtörténhet. Emersonék háza táján egyébként is, de ilyenkor aztán pláne. Nem baj, legalább senki nem unatkozik, aki a közelünkben van.

Az eltelt 15 évem alatt igazán megszokhattam volna már, hogy a mi világunk és a muglik világa nem feltétlenül fedi egymást. Sőt… azt hiszem, hogy ha egy mugli meglátna mondjuk akár csak egy mozgó fényképet, akkor, hát… ha nem is rohanna el sikítva, vagy kapna szívbajt ijedtében, de igencsak furcsa arckifejezése lenne, és vagy minket nézne idiótának, vagy magát őrültnek. Ja, és simán lehet, hogy nem is tévedne… akkorát. Merem ezt állítani abból a jól megalapozott tényből kifolyólag, hogy az eddigi életünk alatt már legalább kismilliomodszor megkaptuk anyuéktól Daviddel, hogy nem vagyunk normálisak. Kicsit sem. Hogy igazuk volt -e ilyenkor? Hát, ha engem kérdeznek, akkor valószínűleg nagy fejrázások közepette verném a tamtamot, hogy hát már hogy is lett volna igazuk? Én igenis normális vagyok! Éppen annyira, amennyire a korombeliek normálisak szoktak lenni. Na jó, csak egy tűzhangyányival kevésbé, de ez igencsak csekély, mondhatni elhanyagolható különbség, tényleg. David részéről sajnos nem tudok nyilatkozni, de… nem, ő egyáltalán nem normális, ebben igaza van a szüleinknek. Illetve abban is, hogy… hát, hogy anyut idézzem:” Mitch, te egyszer az állatkertben fogsz kikötni, ha így folytatod!”. Aha… és még milyen igaza is volt! Én meg ilyenkor csak vigyorogva legyintek egyet, hogy mondja csak nyugodtan, teljesen mindegy, úgyse nekem szól. Amit úgy visszanézve nem igazán értek, mert ugyanmár, kinek a búbánatos varangyosbékának szólna, ha nem nekem, ha egyszer nincs más Mitch Emerson a családban rajtam kívül? Na mindegy. A vicc az, hogy múltkor tényleg az állatkertben kötöttem ki. Csakhogy ez nem az én hibám volt… hacsak azt nem számítjuk, hogy Chaseszel, az öcsémmel ökörködtem közben. Ő kitalálta, hogy megpiszkálja a papagájt, mert miért ne, én meg fogjam magam, és legyek állat, mert úgysem merem… most komolyan, ismer ez engem? Hahó, a bátyja vagyok, és nem tudja, hogy ilyet ne mondjon csak úgy? Pff! Viszont pont ezért csak bólintok, keresek egy nyugodt helyet, és átvedlek állati formámba. Így aztán pár pillanat múlva már egy gyűrűsfarkú makival néznek farkasszemet a többiek. Köztük az ikertesóm is, akinek tekintetéből süt a „Te nooormáááális van?” kérdés. Pff… mintha nem tudná a választ, basszus! Én visszaüzenek neki, hogy „nem mindegy, tesó?”, erre csak megvonja a vállát, ezzel a tudtomra adva, hogy csináljak, amit gondolok, neki aztán mindegy. A baj, csak az, hogy tudom, hogy nála ez azt jelenti, hogy ezt még vissza fogom kapni, és jobb, ha elkezdek félni. Ezért aztán fogom magam, eltűnök a szemük elől, kicsit mászkálok a fák között, élvezve a szabadságot – és remélve, hogy közben nem vesznek észre -, majd gyorsan visszaváltozok önmagammá, és odasétálok az öcsémhez.
- Na, most megnyugodtál? Lazulj egy kicsit, mert a végén még átsorol a Süveg a Hollóhátba!
Tisztában vagyok vele, hogy ez nem lehetséges, de valahogy nem érdekel… David is tudja, hogy csak szórakozok. Legalábbis remélem, hogy tudja.

Barna, hullámos hajjal és barna szemekkel áldott meg a sors. Ruhák tekintetében igazából a minden mindegy elképzelést követem... jó, ha pontosak akarunk lenni, akkor leginkább a sportos és a hétköznapi ruhákat kedvelem, bár néha elegánsabb ruhákba is belebújok, ha azt kívánja a helyzet. Egyébként pedig minél kényelmesebb, annál jobb, bár túlzásba sem szeretném vinni. Leginkább sötétkék, szürke vagy fekete ruhákat hordok, esetleg ezek valamilyen keverékét.