Archibald F. Brocksby

Szeretem bővíteni a tudástáramat. Nem olyan módon mint a húgom, hogy hatféle diplomám legyen és mestere legyek millió szakmának, inkább a világot magát szeretem minél jobban megismerni. Éppen ez az oka annak, hogy annyira szeretek utazgatni és túrákra járni bárhol, ahová csak sikerül eljutnom. Sokkal többet lehet tanulni abból, ha az ember Kamerunban tölt pár napot mint egy egész szemeszter alatt az Akadémián.
Magamat ugyan nem teljesen, de a munkámat és minden más feladatomat nagyon komolyan veszem. Szinte betéve ismerem a pszichológusok etikai kódexét és tökéletesen feddhetetlen vagyok, a titoktartást pedig mindennél fontosabbnak tartom. A legelső munkámtól kezdve odafigyelek a pácienseim igényeire és mindent megteszek azért, hogy kiérdemeljem a bizalmukat. Elvégre nagyon sok erő kell ahhoz, hogy valaki elmenjen egy pszichológushoz, sokkal több, mint azt sokan gondolják.
Talpraesettnek tartom magam, aki soha nem retten meg egy akadálytól és attól, hogy valahogy átlépjen rajta vagy megkerülje. Erre már gyerekkoromban is szükségem volt, elvégre én voltam a legidősebb a családban, sokszor bízták rám az öcsém és a húgom felvigyázását és mindig nagyon komolyan vettem a feladatot, probléma pedig sosem volt belőle - még akkor sem, amikor Remi felborította apa egyik hangyafarmját és elárasztottak minket a tűzhangyák. Utazáskor pedig különösen jól jön, persze a menyasszonyom nagyon nem így látja a helyzetet és saját magát sokkal rátermettebbnek tartja.

Borzasztó vagyok konfliktusok terén. Soha életemben nem veszekedtem még a szüleimmel, egyszerűen képtelen vagyok rá, mert nem bírom igazán a feszültséget. Pszichológusként szerencsére nem kell a munkahelyemen komolyabb összetűzésbe kerülnöm másokkal, otthon, a magánéletemben pedig szerencsére nem volt még okom rá. A menyasszonyommal természetesen volt egy-két összetűzésünk, mint minden párkapcsolatban előfordul, de mindig hamar megoldottuk őket, erről gondoskodtam. Ha problémám van másokkal, azt inkább megtartom magamnak, ami persze még nagyobb problémához tud vezetni.
Nem bírom a szürkeséget, a monotonitást, mindig újabbat és újabbat akarok csinálni, alkotni, átélni. Nem igazán az adrenalin hajt, csupán az új ingerek, mint amikor egy egész életét ketrecben töltő állat hirtelen meglátja, milyen a külvilág. Látni akarok, megélni és átérezni, ezt pedig olyan nyugodt család mellett, mint az enyém is, eléggé nehéz volt.
Olykor elbizonytalanodom a saját sikereimben és képességeimben. Hiába látom magam előtt a kézzel fogható bizonyítékot rá, hogy igenis sikerült valami, megtettem, amit akartam, mégis elbizonytalanodom akár a súlyától is, a plusz felelősségtől, amivel jár, és hogy az új pozíciómban is hozni tudom a színvonalat. Szerencsére ez elég időszakos és ritka.
Rettentő érzelmes vagyok, néha talán túl érzelmes is. Munka közben könnyen kikapcsolom, de otthon bármilyen apróságtól képes vagyok könnyekig hatódni, ami nagyon kínos tud lenni...

Marseille, 2010.

Először jártam Franciaországban. Vagyis, ami azt illeti, először jártam külföldön olyan országban, ahol nem az angol volt az emberek anyanyelve. Kissé elveszve éreztem magam, tekintve, hogy a franciatudásom kimerült abban, hogy vulevukusé, amiről ötletem sem volt, mit jelent, így nem is segített túlzottan előre. És még nem túl hozzáértő utazóként eltévednem is könnyebb volt, megtalálni magamat a térképen pedig annál nehezebb. Persze eltökélt voltam, hogy én akkor is megoldom egyedül, nem kell nekem mások segítsége, aztán amikor már a harmadik kört tettem meg és még mindig nem tudtam, hol vagyok, kénytelen voltam beadni a derekam.
Négy idős nénihez próbáltam odamenni segítségért, azzal az elképzeléssel, hogy az öregek nagyon segítőkészek, de hiányzott a képletnek az a része, hogy az idősek nem teljesen biztos, hogy beszélnek angolul. Nem is jött össze egyik sem, mindegyik csak nézett rám és makogott franciául, remélem, csak annyit, hogy "ne haragudj, nem beszélek angolul", nem pedig azt, hogy "rohadt brit turista". Habár mindkettő helytálló lett volna akkor.
Végül a fiatalok felé fordultam a negyedik sikertelen akció után, mert ők egész biztosan beszélik a nyelvemet... remélhetőleg. Egy velem egyidősnek tűnő lány lett a kiszemeltem, amit én akkor nagyon kedvesnek ítéltem meg, ő szerintem annál kevésbé. Emlékszem, milyen szemekkel nézett rám, amikor odaálltam elé, hogy ne haragudjon, de útba tudna-e igazítani, mindezt akkor szótárazva ki egy útikönyv hátuljából. Olyan volt a tekintete, mintha egy háromlábú kutyát nézne, aki a fogyatékossága ellenére is nagyon boldogan rohangál a többiekkel. Az első mondata az volt hozzám, hogy "haver, te aztán nagyon felkészült vagy, anyukád így elengedett?". Ő volt Alice.
Aznap együtt jártuk a várost, ő is egyedül jött nyaralni, én is, úgyhogy nem volt más, akivel megosztottuk volna egy ilyen csodás alkalom emlékeit.
Két hétre rá utaztam először Londonba, hogy életünk első randevújára vigyem azt a lányt, akibe kevesebb mint huszonnégy óra alatt mérhetetlenül szerelmes lettem.

München, 2012.

Létezik hatalmasabb buli Európában mint az Oktoberfest? Naná, hogy nem. Alice és én olyan lelkességgel vágtunk bele az egészbe, hogy majdnem a csomagjaink nélkül indultunk el. Abban az évben végeztem az akadémián, Alice pedig kiadta az első könyvét, amit írt, és kezdő íróként szuper fogadtatásban részesült. Egyszóval boldog nyár állt mögöttünk és nem csak azért, mert fiatalok és szerelmesek voltunk. Ezeket pedig mindenképpen meg kellett ünnepelni egy óriási bulival, amihez csak az Oktoberfest volt megfelelő méretű.
Nem is tudom, mikor ittam meg az utolsó sörömet, vagy hogy hány utolsó söröm volt... vagy hogy mi történt az éjszaka folyamán. Soha nem voltam egy igazán nagy partiarc, nem szerettem táncolni, sem pogózni, de aznap azt hiszem, teljesen elfelejtettem, ki is vagyok valójában. De hiába nem emlékeztem semmire, azért a drága barátnőmnek hála voltak képes emlékeztetőim. Kemény másnapossággal, de még így is nevetve néztem végig a fotókat, amiket éjjel készített, a hotelszobánk padlóján ülve, szédelegve.
Akkor döntöttem el, hogy ezeket a képeket mindet össze fogom gyűjteni és nagyon óvatosan kezelem őket. Valamihez még jól fognak jönni, és már tudtam is, hogy mihez.

Lisszabon, 2015.

Forró volt a nyár. Mindenképpen tengerparton akartuk tölteni a kéthetes kiruccanásunkat a mindig esős, D vitamin hiányos Angliából. Nem gondolkodtam sokat, mire eljutottam Portugáliáig. Már voltunk ott egyszer, csak pár napot, de voltunk, most pedig ismét Lisszabonba mentünk, mégpedig két teljes hétre. Mintha nászutasok lettünk volna, úgy éreztem magam végig. Még az eredménye is olyan volt, mint sok nászútnak.
Nem szoktam a jövőmön gondolkodni. Sosem tervezek előre pár hónapnál előbbre, azt is csak akkor, amikor valakinek időpontot adok vagy szállást foglalok valamire. Egyébként inkább élek a jelenben és élvezem, amit csak lehet, azzal, akivel lehet. Éppen ezért nem gondoltam soha arra, hogy nekem akár gyerekem is születhetne és hogy Lisszabon különleges hely lesz az életünkben. Nem is emlékszem már, mi volt az első gondolatom, amikor Alice közölte velem, hogy teherbe esett. Lehet, nem is gondoltam éppen semmire, mert minden kognitív funkcióm fogta magát és kisétált. Aztán valahogy mégis boldog lettem, amikor pár nap alatt feldolgoztam az információt és túltettem magam a kezdeti sokkon. Hiszen apának lenni csodálatos dolog! Hirtelen egyáltalán nem értettem, miért nem örültem neki már az első másodpercben. Kisgyermeki lelkességgel magyaráztam Alice-nek a tárgyállandóságot és Melanie Klein rettentően vicces elméletét a halálfélelmes, agresszív csecsemőkről. Ő pedig hatszor mondta ki, hogy fogdmárbeArchie, mire végre lakatot tettem a számra. Nagyon boldogok voltunk. Voltunk.
A magzat elhalt. "Természetes dolog", vártam, hogy mondja a medimágus, de nem mondta. Ott ültem Alice mellett és fogtam - mit fogtam, szorítottam - a kezét, miközben közölte velünk, hogy ezentúl a teherbe esés csak egy távoli álom lesz számunkra, valóság soha. Hogy is írta George R.R. Martin? Mikor a nap nyugaton kel és keleten nyugszik.
Sötét időszak volt az számunkra, de főleg Alice számára. Nem gondoltam volna, hogy valaha is el kell küldenem őt egy kollégámhoz, és magamat is egy másikhoz. De fel kellett dolgoznunk, ami történt. Még akkor is, ha hosszú hónapok kellettek hozzá.
A boldogság igazi érzéséhez meg kell élnünk a bánatot is, másképp hogyan is tudnánk megkülönböztetni, hogy mikor vagyunk igazán boldogok? De ilyen bánatot azért nem kívántam magunknak.

Rio de Janeiro, 2018.

Itt volt az idő. Izzadt a tenyerem, ami nem volt rám jellemző, de annyi ideje halogattam már, annyit küzdöttem, hogy megvalósítsam, hogy minden úgy sikerüljön... rettegtem, hogy valami félrecsúszik. Ezzel a lánnyal akartam leélni az egész hátralévő életemet, hogy még százötven évesen is azt mondhassam neki, mennyire gyönyörű, ő pedig kiröhögjön, hogy milyen papucs vagyok még mindig. Aztán közölje velem, hogy a Fortinbras bácsi nagyon cukin hangzik a szomszéd gyerekek szájából. Annyira szerette használni a középső nevemet...
Nagyon vastag volt a fotóalbum, amit a kezébe adtam, miközben kint ültünk az éjszaka közepén az üres tengerparton, csak a pálcáink és a csillagok fényével körbevilágítva. Így nem láthatta, milyen sápadt vagyok. De a fotóalbum tisztán látható volt, minden oldala, minden fotó, amit az Oktoberfest kemény másnapja óta gyűjtögettem és gondosan válogattam ki a többi közül, hogy egyetlen nagy, tündérmesébe illő történetet alkossak belőle. Akármennyire nyálas volt, amit ő nagyon nem szeretett, ennél szebbet elképzelni sem tudtam volna, hogy hogyan kérjem meg a kezét. Elvégre ő írt már több bestsellert.
Emlékeztem rá, mennyire kinevetett, amikor odaért az utolsó laphoz, rajta a kérdéssel, és döbbent tekintetét rám emelve azt látta, hogy az izgatottságtól már a szemem is könnyezni kezdett. Természetesen csak és kizárólag az izgatottságtól, semmi mástól. Véletlenül sem pörögtek le borzasztóbbnál borzasztóbb végkimenetelek a szemem előtt.
De csak felhúzhattam azt a nyamvadt gyűrűt az ujjára.

London, 2019.

Kellemes, kicsiny iroda, váróterem, saját titkárnő. Nem gondoltam volna, hogy egyszer sikerül ide eljutnom, nem bíztam ennyire magamban és a szakmai tudásomban, hiába tettem meg mindent azért, hogy a legtöbbet elérjem. Mégis sikerült a legjobb, legbarátságosabb és legprofibb magánvállalkozást megnyitnom pszichológusként. Végre a magam ura voltam, a saját beosztásommal, fizető páciensekkel és kifogástalan presztízzsel. Még másfél év után is nehezemre esett elhinni, hogy ez valóban az enyém és én magam értem el, dolgoztam meg érte. Azt hiszem, minden egyenesben van.
Nagy, tágas lakás, két dolgozószoba, két hálószoba és egy végtelenül otthonos nappali. Akármennyire szerettem járni a világot, mindig is ez marad a kedvenc helyem, ahová mindig úgy jöttem haza, egy nagyon nehéz nap után is, hogy Alice-t ott találtam valahol a négy fal között, és már a látványa is megnyugvást hozott, hiába álltam a végkimerülés szélén. Otthona csak egy van az embernek. Még akkor is, ha minden tavasszal úszik a kutyaszőrben, mert mint kiderült, az aranyhalak vedleni is tudnak.

Magas és vékony férfi, barna hajjal és meleg, barna szemekkel. Az arcát sokszor keretezi borosta, nem annyira rajong a borotválkozásért, de szakállat sosem növeszt. Egyszerű, letisztult stílusa van, szereti a melegebb ruhákat, mert nagyon fázós. Általában van valami a kezében, amivel babrálhat, mert másképpen megbolondul, nem annyira tud egyhelyben ücsörögni mozgolódás nélkül, hacsak nem dolgozik éppen.