Alden G. Morton

Vegyél egy üstöt és töltsd meg vízzel, majd tedd a tűzre. Ha elkezdett forrni akkor elkezdheted adagolni az alapanyagokat Alden összetevőivel. Az első amit hozzá kell adnod az egy rakás felaprított: komolyság, szeretet és céltudatosság. Ezeket jó apróra vágd, még véletlenül se hagyd, hogy ez a három összetevő aránytalanul legyen.
Ha ezzel megvagy, nincs más dolgod, mint várni egy kicsit. Közben persze készítheted a legnagyobb mértékben hozzáadható alapanyagot, az okosságot, amit türelemmel és  megértéssel fűszerezhetsz. Ezt is szépen elkezdheted szeletelni és ha jónak látód akkor hozzá adhatod a gőzölgő léhez.
Ezt követi a várakozással teli idő, amíg arra vársz, hogy az alapanyagok megpuhuljanak, hallgass egy kis zenét, hidd el jó hatással lesz rád is és a föztödre is... talán. De vigyázz mit választasz. Az alapanyagokat nem jó hip-hop zene mellett elkészíteni, nem csak azért mert te is elkezdesz rá ritmusra táncolni, hanem azért, mert a végeredmény nem olyan lesz amire számítasz. Javaslom hallgass valami rock zenét. Az jót fog tenni.
Ha úgy látod, hogy az alapanyagok kellően megpuhultak akkor jöhet a kóstolás és az ellenőrzés. Biztosan hiányozni fog belőle valami. Igen, a titkos hozzávaló! Nincs olyan ember aki ne lenne meg nélküle, vagy ne tanult volna valamit attól a hozzávalótól. Fogd meg szépen a perverzió és szerelem tartót és tegyél bele érzéssel, amennyit gondolsz. Két csipetnyi szerelmet és... bazdmeg nem kell annyi perverzió bele! Tudod mi lesz belőle? ÉN. Természetesen. Végül is, mire számítottál? Szerintem készen vagy, várd meg amíg kihűl, lenyugszik és rázúdíthatod a világra azt amit teremtettél. Ja várj, nem kell, mert túl sok akaratot adtál neki, menni fog neki biztatás és segítség nélkül is.

Rosenfeld - Do it for me

Az erkély korlátjának dőlve mosolyogtam rá és vártam, hogy kimerészkedjen ő is s, vele együtt csodálhassam meg a telehold varázsos fényét. Amióta az eszemet tudom imádom figyelni a Holdat, mindig kíváncsian várom, hogy mikor válik telté és ragyog a tőle telhető leginkább fényesen. Egy kicsit zavart, hogy a szobában akar kuksolni, így nehezebb a kedvében járnom, ha ennyire makacs. Levettem a felsőmet. Hátha egy kis bátorításra van szüksége. Különben is tisztában vagyok azzal, hogy milyen külsőm van, ha nem tudnám most biztosan rejtegetném előle és valószínűleg nem is hívom fel sokadik alkalomból hozzám.
– Tudom, hogy le akarsz festeni. Ha nem látod, hogyan nézek ki, akkor, hogy fog menni neked? – arról is tudtam, hogy van valami megmagyarázhatatlan benne, ami csak úgy vonz magához és semmi esetre sem akarnám elengedni magamtól. De hát képes vagyok én egy helyben ülni miközben rá várok? Persze, hogy nem. A szobába hajítom a felsőt, valahová az ágy mellé gondolom, így látatlanba kétlem, hogy pontosan tudnék célozni. Valójában csak fel akarom őt egy kicsit hergelni, hogy kimásszon a komfort zónájából, néha olyan… karót nyelt. Semmi válasz. Kezdtem aggódni érte, ezért elhúztam a függönyöket, hogy beszivároghasson a holdfény és sima útja lehessen a szobából kifelé jövet. Nem értem minek kéreti ennyit magát. Karba tettem a kezem, úgy gondoltam jobb, ha még várok egy kicsit idekint. Hiszen ki tudja, talán lelkileg most készíti fel magát, csak nem zavarhatom őt meg eközben. Rossz ötlet volt.
– Ezt most nem kellett volna. – összehúzódott, mint egy mimóza és esze ágában sem volt elmozdulni a helyéről, még a kedvenc takarómat is magára csavarta, hogy véletlenül se érjek hozzá olyan szándékkal, amit ő nem szeretne.
Felsóhajtottam. Azt hiszem rosszul közelítettem meg a dolgokat. Ő egyáltalán nem olyan, mint a többi lány akit eddig ismertem és nekem is úgy kellene kezelnem őt, nem pedig felhergelni azzal, hogy itt fél-pucérkodok neki és feszítek. Kezdek fázni – bármennyire is égjen most a vérem a hülyeségtől – éppen ezért bemegyek a szobába és felveszem a felsőmet, majd szépen lecsücsülök mellé. Olyan, mint egy kis szikla így, alig látszik ki az arca belőle.
– Gonosz vagy! Nem akt festményt akarok készíteni rólad! – mérgesen lebiggyesztette az ajkait és ha igazán őszinte akarok lenni, akkor mindig is imádtam őt, amikor ilyen. Nem is tudom milyen.
A maga módján vicces volt, talán még azt is megkockáztatnám, hogy cuki. Szánalmasan cuki és mégis imádtam ezt benne.
De jól mondta, hogy gonosz vagyok, mert attól, hogy felöltöztem és ő bebugyolálta magát a kedvenc takarómba még nem jelentett semmit, nem tudott meggátolni abban, hogy ne döntsem hátra a kis sziklát és ne boruljak le mellé, hogy majd egy kicsit magamhoz öleljem őt. Hátha felbátorodik vagy sem.

Rosenfeld - I want to

A gyerekekkel eldöntöttük, hogy megnézzük újra a nagyapjukat amint a legújabb szerepében mutatkozik meg a Mirzam Színház színpadán. Mindig ugyanazokat a helyeket foglalom le, hogy biztos lehessen abban a nagyapjuk is, hogy jelen vagyunk és támogatjuk őt még mindig, mivel nekünk csak ő van. Emerson az egyik felemen foglal helyet, míg Emmaline a másikon. Már régen megtanultam, hogy közéjük kell ülnöm, különben csipkelődés és veszekedés lesz az előadás végéig. Különben sem akartam megzavarni egy olyan nagyszerű színdarabot a nevelésükkel, mint amilyen a mostani is volt és lesz minden egyes alkalommal. Mindig észre veszek valami apróságot, ami azelőtt nem volt annyira szembetűnő. Mindegyik darab, hogyha ugyanarról szól egy kicsit más a maga nemében és ez számomra csodálatos.
Boldogan mosolygok az öregre, noha tudom, hogy amikor a színpadon van akkor a szerepére összpontosít nem ránk, de büszke vagyok rá. Ha más nem, én igen. Kíváncsi vagyok milyen lenne, hogyha ezeket a színdarabokat anya is látná és elkísérne minket is, meg talán… Emerson és Emmaline édesanyját sosem a színház vonzotta, ő a magányos festők és meg nem értett művészek sorait erősítette, aki sosem vágyott ragyogásra és akit nem lehetett megmenteni a korai haláltól sem. Nem voltak sem túl kicsik sem túl nagyok a gyerekeink, hogy ne emlékezzenek rá. De amióta elment, azóta sokkal erősebb lettem és semmi sem riaszt vissza attól, hogy ne ismerkedjek meg másokkal. Mondjuk.
Az előadás végén kimentünk a nagy teremből és a színház előtt vártuk meg Llewelyn nagypapát. Miközben várakoztunk addig Emmaline kifejtette a véleményét az egész eseményről, hogy mit szeret a nagyapja tehetségében. Ő is hozzá hasonló akar lenni, azt tervezi, hogy majd együtt fognak a színpadon lenni, a nagyapja majd a színpadon is a nagyapja lesz és ő meg az unoka, egyébre nem is vágyik. Hiszen természetes lenne a számára eljátszani az unoka szerepét, aki imádja a nagyapját, mert a valóságban is így van. Majd kiugrik a bőréből.
Emerson azonban, nos ő Emerson. Összefonja a karjait maga előtt és ellenszenvesen viselkedik. Fázik. Már nagyon haza szeretne menni. De mindhárman tudjuk, hogy úgysem fogunk addig haza menni, amíg nem köszöntünk el a nagyapjuktól. Valószínűleg értékelné, ha kifejeznénk a gratulációnkat, amiben semmi megjátszás sincs, hiszen tehetséges ember. Tényleg büszkévé tesz. Néha én is szeretném büszkévé tenni őt, de manapság már nem próbálkozom. Tudom, hogy őt sosem fogom felülmúlni, színészkedésben legalábbis biztosan nem. A gyereknevelési képességeim is körülbelül vetekednek az övével, de más az ami érdekel minket. Ez természetesen így van jól. Ha kilép a színház ajtaján, akkor Emmaline az első aki odasiet hozzá, érthető okokból kifolyólag. Magamra emlékeztet, amikor a szuszt is kiakartam ölelni belőle, szerencsére sose sikerült. Nem is az volt a célom.

Rosenfeld - Like you

Gyerekkoromtól kezdve sokfajta szerepet öltöttem már magamra a valóságban, nem pedig a színpadon, ahogy apám teszi. Azt azonban magam sem gondoltam, hogy az ígéreteimet is egyszer be kell váltanom. Azt gondoltam, hogy az álmai csak álmok lesznek, hogy nem valósítja meg őket, akármilyen céltudatos is legyen. Alábecsültem őt. Ahogy mindenki mást és beleestem abba a bizonyos csapdába, amiből már nincs kiút. Már nem játszom meg magam előtte, mindketten tudjuk, hogy igazából sosem tudtam és ő sosem tekintett rám úgy, mintha a tanárja lennék én se viselkedtem mindig úgy. Ennyire közel senkit sem engedtem magamhoz, még akkor se ha nagyon bizalmasan lehetett felém fordulni mindig is. Imádtam tanítani, most is imádok, nem arról van szó, hogy nem.
– Ne haragudj, nem számítottam még az érkezésedre. Nem úgy volt, hogy két nap múlva érkezel? – nem mintha zavart volna, csak perpillanat nem készültem neki semmivel sem és ez volt a legrosszabb… Utáltam rögtönözni, de talán van egy-két trükköm amivel még mindig le tudnám venni őt a lábáról. Szó szerint értve is akár.
– Nem érdekel. Egy cseppet sem hiányoztam neked? – közelebb sétál a csillogó rózsaszín glitteres ruhájában és kérdőre von. Teljesen megértem a kérdőre vonását, valószínűleg nem így kellett volna kezdenem, ezt elismerem. Nem találkoztunk… már nem számlálom a napokat, rájöttem, hogy úgy sokkal egyszerűbb és kevésbé szánalmasak a napjaim.
– Dehogynem hiányoztál. Csak úgy érzetem itt lenne az ideje, hogy valamivel a kedvedben járjak és meglepjelek, erre pedig te vagy az aki meglep engem. Nem unod? – valószínűleg örül, hogy az őrületbe kerget ezzel és alig ad esélyt, hogy rendesen felkészüljek az ő vendéglátására.
Ám engem sem kell félteni! Mindig van nálam egy kis tartalék, pont az ilyen helyzetekre. Hátha ünnepelni szeretne valamit, mondjuk az egyik jól sikerült fellépését, amire nem tudtam elmenni, de biztosan nagyon káprázatos volt, akárcsak ő maga.
Szemet forgatott a kérdésemre és ahelyett, hogy tovább fecséreltük volna a szavakat és húztuk volna az időt…
Még nem mutattam be őt a gyerekeknek és az apámnak sem. Azt hiszem ez egy kicsivel meredekebb húzás lesz a részemről, hogyha felvetném neki az ötletet. Fontolgatom persze, hogy lássa teljesen komolyan veszem őt, de hátráltatni sem szeretném őt az álmaiban, aminek az útjából gyakran jobb ha félre állok és csak a távolból figyelem, figyeljük egymást. Talán ebben rejlik a kapcsolatunk titka is, ki tudja. Sose firtatom, hogy mit tesz olyankor, amikor nem együtt töltjük az időt, hanem külön. Ő sem kérdezősködik, nem mintha volna valami rejtegetni valóm vagy ilyesmi.

Egy lisztes zsáknyi feketehaj és kék szemszín apámtól.
Egy kiló vidámság és elkötelezettség anyámból, ami az arcomra is kiüt, amitől sosem látsz szomorúnak. Persze mindig tagadom, hogy ezt tőle örököltem volna, nem ismertem csak az apámtól hallottam róla, hogy milyen volt. Így gondolom érthető, ha ellenkezek egy icipicit. A stílusomat egyáltalán nem a nagyanyámnak köszönhetem, azt magam alakítottam ki és köszönöm szépen én jól megvagyok a bőrkabáttal már hosszú ideje. Természetesen nem ugyanazzal már éveken keresztül, hanem mindig mással és talán vagányabbal. Attól függ, hogy honnan veszem, van aminek egész érdekes elvarázsolt zsebe van és minden elfér benne, de olyan is van, ami egyszerű. Ilyenkor egyszerűen csak önmagamnak érzem magam. Koránt sem annak a rocker kinézetű alaknak, tudjátok ahogy a mondás is tartja... a holló is énekesmadár csak rocker.