Szent meggyőződésem, hogy az emberek azt hiszik, a karácsony teljesen másképp működik nálunk az Államokban. Többen kérdezték már meg tőlem, hogy tényleg olyan-e mint a filmekben, tényleg akkora felhajtás és tényleg éjszaka jön a Télapó a kéményen át? Mintha a hálaadást és egyebeket nem ünnepelnék itt is sokan, mintha nem dekorálnák ki egyre többen annyira az otthonaikat, mintha nem lenne nagy nemzeti keveredés, ahol már mindegy melyik kontinensen vagyunk, mindent is ünnepelnek. Tény, hogy mi sokkal jobban felfújjuk, de a Mungóban is láttam éneklő kórust és az utolsó szabad helyig feltornyozott dekorációt is. A karácsony nálunk tényleg a családról szól, ami alól a nővéreim is nagyon ritkán mentesülnek, én pedig végre látom őket. Most eltekintek attól a ténytől, hogy én hagytam ott a családot és jöttem el a britekhez tanulni. De már kibohóckodtam magam a kis rendbontóval és a Yorkshire-pudingból is éppen több, mint elég volt. Ha azt mondják, hogy nézzek még ételre, biztosan rosszul leszek és azt senki sem akarhatja. Ugye nem akarja senki? Egy kis betegnek ígértem meg, hogy még az ünnepek után, de az év utolsó napja előtt belátogatok hozzá a kórházba. A találkozást megelőző este egy óriási hóembert tekertem neki lufiból, így szemhunyásnyit nem aludtam az éjszaka. Már több, mint egy napja vagyok ébren, de úgy gondolom, hogy nem árt a megedződés, főleg ha majd egy súlyosan traumatizált beteghez riasztanak, aki mellett órákig kell ébernek lennem. Igazából még a lakásra vissza se mentem, hisz utam egyből az ispotályba vezetett. Lehet, hogy mazochista vagyok, de nem tudom, hogy Dante mennyire örült volna a folyamatos nyikorgásnak. A cuccaimat az ajtóban hagyva, az új kezeslábas - mindenki szerint ronda, de nekem tetszik - pizsamában osontam be a fürdőszobába, hogy kifelé jövet nagyban rácsodálkozzak a kanapén szuszogó lányra. Dante nem is írta, hogy a húga itt van, pedig akkor felkészültem volna az ő fogadására is. Így viszont komoly fejtörést igényel, hogy a reggeli gabonapelyhemet hol egyem meg, ha a kanapé foglalt, ahonnét be tudom kapcsolni a tévét. Mindig nézek vagy olvasok valamit, ha eszek. Márpedig nem szeretnék másképp tenni most sem, így a bőröndöt csak óvatosan belebegtetem a szobámba, a konyhában összevarázsolok magamnak egy csokis, extrémen roppanós gabonapelyhet és leülök a tévé és a kanapé közé. Egy darabog csak nézem a távirányítót, de végül hamar döntök úgy, hogy bekapcsolom a kölyökadót és némán nézem. Sokan azt mondják, hogy ezek mind butaságok, pedig sok hasznos dolgot tud meg az ember belőlük. Szerintem a valódi kommunikációt mellőző világot éljük, erre a legjobb példa, hogy Dante sem írt levelet a húgáról, akkor biztosan felajánlottam volna neki, hogy aludjon a szobámban átmenetileg, mint itt a nappaliban, ahol csak kerülgetem és még csak a tévét sem tudom hallgatni. De nem baj, én így is jól szórakozok, az pedig fel sem tűnik, hogy közben mennyire hangosan rágok.
Minden túlzás nélkül úgy jöttem haza, hogy valami jót tettem, teszek majd a napokban. Tudtam ezt, mert a gyerekek mosolya felért egy nekem szánt karácsonyi ajándékkal is. Örültem, hogy boldoggá tehetem őket ilyen szép napokon, amikor amúgy is mindenki a családjával volt, csak ők nem. Emlékszem, amikor én voltam kicsi és teljesen eluralkodott rajtam a pánik, a szórakozott kedvű medimágusok segítettek túljutni a pánikon és ellazulni, elfogadni az új helyet és azt, hogy ha este kiabálok a szüleimnek, nem fognak jönni. Ez utóbbi inkább volt nyomós indokom a pánikra és már akkor is eltökéltem, hogy egy szép napon ilyen célokkal teli medimágus válik belőlem. Mert más sem motivált, mint mások segítése. Ez olyan nagyszerű volt, mint hogy téli napokon előbukkant a nap és kiragyogtatta az egész környéket. Nem esett nehezemre messzire kalandozni, miközben minden idegszálammal a mesére fókuszáltam. És ha valaki azt kérte volna, hogy idézzem vissza az elmúlt öt perc jeleneteit, kihagyás nélkül megtettem volna. Ezt amolyan gyakorlásnak tartottam, hogy néha ha valamire odafigyeltem, akkor mellette tudtam teljesen nem oda vágó dolgokra is koncentrálni. Emellett pedig teljesen kizártam a rágás hangjait a fejemből, csak a gabonapehely ízére koncentráltam, de arra nagyon. Nem is lehetett volna csodásabb tényleg ez a nap sem, elindítva ezekkel az isteni csokis párnákkal, meg a recsegő sereggel karöltve. Recsegő sereggel? Teljesen összezavarodva néztem előbb a tányérba, majd hirtelen hátra, mint aki hirtelen feleszmél, hogy a recsegő sereget a háta mögül hallottam. Pru közben felébredt. Ettől a tudattól kicsit nagyobb ívet vett az én megfordulásom is és így már félig a tévének fordítottam hátat, félig pedig felé fordultam. Csak akkor realizálódott bennem, hogy bizonyára én és a reggeli ébresztette fel. Pedig esküszöm, hogy direkt figyeltem arra, azt a kanalat óvatosan tegyem bele a tálba. - Igen, finom... Kérsz... te is? - kicsit vonakodva válaszoltam, majd ismét a tányérra pillantottam. Azt tanították, hogy legyek udvarias és kínáljak meg másokat is az ételemből, így feltápászkodva a konyhába siettem, hogy neki is készítsek egyet. Nem kellett a kérdését sem megvárnom, mert közben ment a mese és arról sem szerettem volna lemaradni. Visszaérve konstatáltam is, hogy nem sokat hagytam ki, mert könnyedén felvettem a tempót. Azonban akkor sem ültem le a kanapéra, csak vissza az előmelegített helyemre, miközben feladtam neki a tálat. - Nem tudom, én csak nemrég érkeztem. - vontam végül némi hezitálás után vállat. Én egyértelműen a tévére szerettem volna koncentrálni, de nem akartam azt sem, hogy Dante kifogásolja, hogy bánok a húgával. Szimpatikus, mosolygós lány volt mindig is, velem pedig valahogy mindig el tudott diskurálni, igaz többnyire ő beszélt, én hallgattam. - Nézed velem?
