Eileen Hardis Asbjørnsen

Idegen emberek veszik körül, akik mit sem tudnak róla. Számukra ő egy tárgy, Lin számára ők a galleonok. Míg a szentélybe belépő emberek csak egy buta libát látnak a rúd körül forogni, addig ő csak azt várja, hogy az újabb estéből befolyt összeget elverhesse újabb és újabb cipőre, ékszerre, és bármire. Hisz megteheti. Szereti azt a hatalmat, amit a férfiak felett gyakorol, az életvitelt, meg persze a személyt, akivé lett. Egy kemény, harcos, önálló nő, aki ha akarná, megállná a helyét más terepen is. Csak hát van annyi esze, hogy minimális munkával ötször annyit keressen, mint amiért napokat gürizne egy irodában. Büszke arra, hogy elhagyva a gyökereit is képes volt megállni a lábán, és köszöni szépen, ő nagyon jól megvan kamubarátok nélkül is.
Jobb szeret magányosan utazgatni, elmerülni a művészetben, gyakorolni a főzést, és mindig valami újat tanulni. Ehhez nem személyekre, hanem pénzre van szüksége. A körforgás teljes, Lin pedig boldog.

2002. /Lin négy éves/

A porcelánbaba kinézetű kislány értetlenül áll az ajtó túloldalán, ahol az ablakból néz távozó szülei után. Hátra sem néznek, úgy hagyják ott a gyermeküket egy idősödő nő kezei alatt. Lin vállán tartja két kezét, és az egyik terem felé irányítja, ahol sok másik lány épp ebédhez készülődik. Mind idősebbek nála, ő pedig nem érti, miért van itt, miért mentek el a szülei köszönés nélkül, és meddig kell várnia, míg visszajönnek érte.
Csendben várja, mi fog történni, ez pedig órákon át tart. A nevelő megmutatja neki, mit hol talál, ágyat és szekrényt kap, ott vannak a saját ruhái, a babája. Minden apró értéke, amit elpakoltattak vele, mondván, kirándulni mennek.
Eltelik egy éjszaka, majd még több száz...

2006. /Lin nyolc éves/

Egy idő után már nem számolta az éjszakákat. Beleszokott a rutinba, elkezdett felcseperedni. AZ évek alatt elfelejtette szülei arcát, csak az maradt meg benne, ahogy távoztak. A nő szőke volt, és fehér kabátot viselt, a férfi kalapot, és öltönyt.
Ma egyszerre két bagoly is kopogott az ablakon, mindenki kíváncsian rohant oda a lányokhoz, akiket arról értesítettek, hogy felvették őket a Roxfortba.
Lin az asztalnál ül, és elmerül a regényben, amit már harmadjára olvas. Úgy tesz, mintha tudomást sem venne róluk, és nem zavarná, amit többször is a fejéhez vágtak már az elmúlt négy év során. Kviblinek született, ezért nem kellett a szüleinek. Nem egyedi eset, többen is vannak itt így ezzel. Aranyvérűek nem tartanak meg kvibliket, hova lenne a büszkeségük?
Sosem fogja megtudni, a szülei honnan tudták, és miért nem kaphatott egy esélyt, de még nem halt meg a remény. Még van három éve...

2009. /Lin tizenegy éves/

A várva várt nap is eltelt. Csalódott, és dühös, betöltötte a tizenegyet, és elszállt az utolsó remény is. Szinte az egész napot az ablakban ülve töltötte, hogy azonnal megpillanthassa a hozzá repülő baglyot.
Hát...
Itt fekszik a születésnapjának másnapján az ágyában, mereven bámulja a plafont és azon gondolkodik, mi lesz most. Mi lesz a következő, tényleg a mugli iskolában kell-e maradnia. Nem ez volt az álma. Meg akarta mutatni, hogy igenis ér valamit, nem csak egy elcseszett leszármazottja egy aranyvérű családnak.
Hát mégis az.
Csak egy kvibli.

2015. /Lin tizenhét éves/

Koraérettnek számít, mert tizenhét évesen már pontosan tudja, mit akar, és hogyan. Nincsenek nagyratörő céljai, azt akarja hasznosítani, amije van. Ez pedig a tánctudása. Úgy egy évvel ezelőtt a nevelői megkérték, hogy ha már ennyire oda van a mozgásért, akkor vállalja el, hogy délutánonként táncol a lányokkal.
Saját termet kaptak, és a délutáni időpont mindenkit motivált arra, hogy előbb megcsinálják a leckéjüket, aztán egy-két órát eltölthettek a táncteremben. Az igazság az, hogy ha komolyan vette volna, akár igazi tanár is lehetett volna belőle, így azonban maradt neki a tánc, és az a tudás, amit saját maga szerzett meg az internet és okostelefonok világából.

2017. /Lin tizenkilenc éves/

Már egy éve el kellett volna mennie az árvaházból, de úgy kezelték, mintha ott dolgozna. Persze fizetést nem kapott, de tovább taníthatta a gyerekeket, és ezért ott lakhatott, míg el nem érte azt a pontot, amikor összecsomagolta holmiját, és saját életet kezdett.
Vagyis ezt a pontot.
Amikor élete első bérelt lakása előtt áll, és hatalmas sóhajjal fordítja el a kulcsot a zárban. Belép, és elmosolyodik. Még fogalma sincs arról, mi vár rá, milyen lesz a nagybetűs élet, de szerencsére vannak, akik majd elmesélik, akik bevezetik és megtanítják, hogy is kell ezt csinálni.

A holmija kipakolva, berendezve, könyvek és festmények a helyükön. Ez az ő saját kis otthona. Egyáltalán nem emlékszik rá, milyen volt valaha egyedül aludni. Retteg a sötétben, ezért minden este mást visz fel magához. Barátokat, férfiakat, mindegy, csak ne legyen egyedül.

Alig egy hónapon belül egy régi barátnője megmutatja neki London egy eldugott csodáját, a Szentélyt. Ahol az alkalmi munkákat vállaló fiatal lány megtalálja a neki való helyet. A csillogást, ami az első pillanatban magához vonzotta. A tánc, és az új élet kezdetét jelentő galleonok együttes csodája.

2019. /Lin huszonegy éves/

Két év alatt pont annyi változás történt az életében, amire már büszke lehet. Egy négylábú anyukájává vált, állandó munkája van, és a külseje is megváltozott némileg. Büszke arra, amit sajátkezűleg (popsilag?) szerzett meg, azt azonban már rég elfelejtette, hogy azok az emberek orra alá dörgölje, milye van, akik réges régen lemondtak róla.
Hamar lecserélte a bérelt lakást egy sajátra, csodálatos kilátással, az esti műszakok mellett pedig arra szán időt, amire csak akar. Mint például a saját kis házi könyvtárára, és a festményeire, de a havi utazásokból sem enged. Havonta meglátogat egy új várost, vagy országot, ahol még nem járt.

2020. /Lin huszonhárom éves/

Tökéletesebben nem is alakulhatna, azt kívánja, minden ember vágyai így teljesüljenek, mint az övé. Ez év nyara, egy forró, augusztusi. A tánccsapat, akikhez hobbiként jár, edzés után felkérik, hogy vezessen egy saját haladót, mert bővítenének, és szeretnék, ha vele dolgozhatnának együtt.
Természetesen igent mond.
Az esti műszakokat így megelőzik az edzések, a bankszámlájára pedig egy újabb szép kis összeg érkezik. Hát ez ő, akinek a tánc az élete, és mindene megvan, amire csak vágyik. Nem akar ennél többet. Boldog így.

Norvégiából származik, amit egyedül hófehér bőre tükröz. Különösen odafigyel a megjelenésére, mindig a legújabb divatokat követi, sminkje erős, és feltűnő, haja általában teljesen egyenesre van simítva. Különösebben nem akar kilógni a tömegből, alacsony termetével nem is nagyon tudna, kinézete csupán egyéniségét tükrözi.
Hogy vannak-e rajta mű dolgok, azt megtartaná magának...
Szemei főként ürességet tükröznek, ha érdeklődést látsz rajta, akkor valamivel ténylegesen felkeltetted az érdeklődését. Láthatóan egy jégcsap...milyen szerencse, hogy a színpadon senkit nem érdekel a szeme, sokkal inkább a kerekebb idomai.