Llewelyn Morton

Optimista ember lévén igyekszem mindig a dolgok jó oldalát meglátni, még a legnehezebb helyzetekben is. Úgy vélem, humor, és nevetés nélkül nem is érdemes élni, hiszen a szórakozás, illetve mások szórakoztatása adja meg az életnek azt a bizonyos pluszt. Mondhatni a tökéletes fűszer az élet levesében. Persze, amikor a szükség úgy kívánja, tudok komoly is lenni, hiszen mégiscsak egy, a korban már benne járó, felnőtt ember volnék, de szerintem sosem fog kiveszni belőlem a gyerek, ha már eddig nem tette.
Szivesen ismerek meg új embereket, szinte bárkivel el tudok beszélgetni, illetve ha bárki bármivel fordulna hozzám, bizalommal teheti azt, érdeklődéssel hallgatom. Bár nem vagyok pszichológus, úgy gondolom a színház világában fontos, hogy élettel töltsük meg a produkciót, ehhez viszont nem elég a betanult szöveg, valódi történeteket kell ismerni, valódi életet élni, és tág szemmel tekinteni a világra, és benne mindenkire.
Mindemellett lojális vagyok, legfőképp a szeretteimhez, és tűzön-vízen átmennék, hogy biztonságban tudjam őket.

Sokszor mondták már nekem, hogy felelőtlen, és csapongó vagyok. Én ezt ugyan nem mondanám magamról, de hát, gondoltam, megemlítem. Azt viszont én is elismerem, mikor azt állítják, hogy túlzottan szeretem produkálni magam. Na jó, ez szerintem erős kifejezés, de valóban igaz, hogy egy nagyobb közösségben gyorsan magamhoz ragadom a figyelmet. De hát mit tehetnék - színész vagyok, vagy mi a szösz, elvégre ez a dolgom.
Magamban legfőkepp azok az alkalmak zavarnak, mikor jókedélyem el-eltűnik, és helyét átveszi az enyhe melankólia. A legrosszabb, mikor olyankor is mosolyogni kell, és bár kedvelem a színészi művészetet, a szerepjátszás, és az önmagunk megjátszása két különböző dolog.

Hosszú életem lebilincselőnek ritkán mondható történetéből nem kívánok minden részletet megosztani a nagyérdeművel, csupán néhány, fontosabb momentumot.

Az új élet kapujában

Már betöltöttem a 18-at, mire kijártam a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolát, és erősen azt éreztem, hogy felnőttként ideje elszakadnom otthonról. Ez olyannyira sikerült, hogy 1983 nyarán, pár hét otthon töltött idő után hajóra szálltam, és elindultam Amerika felé. Volt egy olyan őrült vágyam, hogy én színész leszek - bár ismerve a jelent annyira mégsem volt elborult ötlet. Már korábban az iskolában is vonzott a színművészet, emlékszem, mind a kórusnak, mind a csekély létszámmal rendelkező, de rendületlenül működő színjátszó szakkörnek tagja voltam.
Mikor megérkeztem az Új Világba, szinte azonnal jelentkeztem a Mirzam Színház egyik meghallgatására - hogy mely darab, mely szerepére, azt fedje továbbra is a múlt homálya, hisz történetem lényege nem effelé orientálódik. Minden esetre megkaptam életem első komoly szerepét, és ennek kapcsán ismertem meg életem szerelmét. Nem állítom, hogy sosem voltam előtte szerelmes, hogy sosem lángolt a szívem egy lányért sem korábban. De kamaszként a szerelem oly szeszélyes, oly múlandó, az igazi tűz mindig várat magára, és sosem alszik ki. Ezt a tüzet pedig Lillian Fontaine lobbantotta bennem lángra, mikor együtt kényszerültünk dolgozni a színdarabon, mint partnerek. Olyan hamar, és olyan tökéletesen egymásra hangolódtunk, hogy mire előadásra került a sor, minden színpadon elcsattant csókunk őszinte volt, és tele szenvedéllyel. Hányszor, de hányszor hangoztatta az első időszakban, mennyire utálja a nevem! És hogy én ezen minden alkalommal milyen jól szórakoztam!
Három és fél fantasztikus évet töltöttünk együtt, mely alatt egy csodálatos kisgyermekkel is gazdagodott családunk, és bármennyire is voltunk különbözőek, ez nem jelentett számunkra akadályt. Aztán beütött a krach.


1987. február 27., este 8:30

Míg Lilly Graysont altatta én a nappaliban üldögélve egy regényt olvasgattam, s csak akkor néztem fel a sorok közül, mikor meghallottam a gyerekszoba zárjának kattanását. Feleségem azzal a sokat sejtető pillantással közeledett felém, ami után mindig valami őrült dologgal állt elő. Már csak emiatt is sejtettem, hogy nem pusztán irántam érzett szerelmét akarja kifejezni azzal, hogy a könyvemet elorozva az ölembe ül, és igyekszik lekenyerezni az eszkimó puszival. A zsigereimben éreztem, hogy valami készülőben van, és mikor elkezdte kifejteni, miről is van szó féloldalast elmosolyodtam. Én megmondtam. Valami őrültség. Nem szakítottam félbe, de egyre komorabb arckifejezéssel hallgattam végig. Őszintén, még az őzike szemeivel sem tudott rávenni arra, hogy ne üvöltse minden porcikám azt, hogy ne engedjem el. Nem bíztam a volt tanárában, és sokkal jobban szerettem azt, mikor a színjátszással foglalkozik, mintsem átoktöréssel. Mikor meg sem várva a válaszom felpattant az ölemből, hogy zenét kapcsoljon, mélyet sóhajtottam, és én is felálltam.
- Már döntöttél, igaz? Bármit mondok, elmész arra a bizonyos küldetésre... - szóltam, miközben odaléptem hozzá, és átkaroltam a derekát. Rajtam volt a sor, hogy lekenyerezzem, hát csókot leheltem homlokára, és kiskutya szemekkel néztem rá. - Remélem azt tudod, hogy mindig féltelek... Szóval csak vigyázz magadra, kérlek! - ismertem őt. Tudtam, hogy nem mondhatok olyat, ami miatt meggondolná magát, és láttam a tekintetében, hogy nem engedélykérés volt, hogy mesélt a levélről, melyben küldetésre hívták, pusztán tényközlés. Persze, jobban örültem volna, ha előbb megbeszéli velem ezt a kérdést, de hát tudom, kit vettem el. Szóval igyekeztem kizárni a gondolataimból az aggodalmat, és a balsejtelmet, és csak átadtam magam a zenének, amit úgy imádtam. Nem volt más, csak ő, meg én, és a mi dalunk.


1987. március 1. reggel 6:30

Borzalmasan aludtam az éjjel, hogy nem volt mellettem Lilly. Egész éjszaka rémálmok gyötörtek, minden neszre felébredtem, és órákon át hánykolódtam. Este Graysonnal is nehéz volt, nyilvánvalóan ő is hiányolta édesanyját, aki annak ellenére, hogy azt ígérte, észre sem fogom venni, hogy nem lesz itt, még mindig nem ért vissza a Krazzal való találkozásról. Ez pedig percről percre nehezítette a szívemet, így hajnalok hajnalán, mikor gyermekünk hangos sírása vert fel rémálmomból, úgy döntöttem, valamit tennem kell. Átmentem Grayson szobájába, tisztába tettem, felöltöztettem, és az anyósomhoz vittem, hogy megkérjem, vigyázzon rá, míg én utána járok, merre lehet Lilly.
Nem sokkal azután, hogy fiamat biztos kezek gondozására bíztam, Mr. Kraz háza előtt is teremtem, és hangosan dörömbölni kezdtem az ajtón. Úgy voltam vele, hogy ha itthon van, kifaggatom, nem tudja-e merre jár a feleségem, ha pedig nincs itthon felkutatom a nyomaikat, hogy minél hamarabb megtaláljam, nos mindkettejüket. Az ajtó kinyílt, és Lillian régi tanára állt előttem gyűrött arccal köntösbe burkolózva, mint aki most ébredt édes álmából.
- Jó reggel, Mr. Kraz! Kérem, ne haragudjon, hogy felébrsztettem, de kezdek nagyon aggódni. Nem tudja véletlenül, merre van Lillian? Tegnap láttam utoljára, mikor önnek indult segíteni.
Először azt hittem, csak képzeltem, hogy egy borús felleg suhan át a férfi arcán, de mikor megszólalt, egyre fokozódott bennem a düh minden egyes szava nyomán.
- Ja igen... Akartam küldeni egy baglyot... - mondta, miközben arcát dörgölte a tenyerével. - De ha már itt van, hát elmondom személyesen inkább.
Kérdő arckifejezéssel néztem rá, és a kezem ökölbe szorult. Mi az, hogy akart küldeni baglyot? Miről? És ha fontos dologról, akkor miért nem jött azonnal ő maga, hogy közölje azt? Ha Lillynek akár egy haja szála is meggörbült, én nem állok jót magamért. Az esetek többségében jámbor embernek vallom magam, nem szoktam bántani az embereket, és most sem volt épp tervben. De aztán a professzor folytatta a mondandóját.
- Az az igazság Mr. Morton, hogy fogalmam sincs, merre van a felesége. Némi hiba csúszott a számításaimba, és mindhárom diákomat elnyelte egy időnyerő, míg én itt ragadtam a jelenben. - Na erre nem számítottam. Körmeim úgy belemélyedtek a tenyerembe, hogy már konkrétan fájt, és fogaimat összeszorítva, sziszegve kérdeztem vissza:
- Hogy mi??? -
- Időnyerő... Tudja... - ebben a pillanatban elöntött a pulykaméreg. Ez az ember egy idióta gyereknek néz engem? Pontosan tudom, mi az az időnyerő, nem vagyok hülye; kérdésem sokkal inkább arra irányult volna, hogy hogy merészelte ő belerágatni egy ekkora őrültségbe Lillyt. De mivel erre nem kaptam választ, csak lekezelő körülírás megkezdését az időnyerőről, elborult az agyam. Éreztem, hogy ökölbe szorított jobbom meglendül felfelé, és a tanár orra volt az ütköztető, ami megállította. Ezt egy pillantással követően a bal öklöm is repülésbe kezdett, a jobb szeme alá befészkelve magát .
- Mégis kinek képzeli magát, hogy Istent játszik? Megbolygatni az időt, és belerángatni másokat is? Felfogta mit tett? Felfogta, hogy ha Lilly nem tér haza, akkor nekem ezt el kell mondanom a két éves kisfiunknak? - Nem igazán érdekelt a kora reggeli óra, egyszerűen tajtékoztam az idegtől, így hát üvöltve beszéltem az öreggel, és még egy utolsó ütést is mértem az arcára, ezúttal a bal arccsontjára, majd belevágtam az öklömet az ajtófélfába is. Rettentően fájt minden ütés - ami nem csoda, hisz nem vagyok hozzászokva, hogy monoklikat osztogassak, nem vagyok én verőlegény -, de szisszenés nékül tűrtem a fájdalmat. Vetettem egy utolsó, haraggal, és indulattal teli pillantást a minden látható jel szerint békés álmokat álmodó, köntösös fószerre, majd faképnél hagytam, és anyósom otthonába mentem. Hogy a fenébe mondjam el ezt neki? No meg a fiunknak...?!
Emiatt az őrült, felelőtlen, nemtörődöm ember miatt immáron 34 éve, hogy nem láttam a feleségemet.

Halántékom már jócskán belepi a dér, s szemem körül is megjelentek a szarkalábak, de még mindig úgy érzem, koromhoz képest jólszituált vagyok. Muszáj is, nem engedhetem meg magamnak, hogy összeszakadt vénember legyek, meghajlott háttal, és fájós térdekkel, hisz a show-biznisz nem áll meg, a függönyt mindig újra felhúzzák, és nekem ott kell állnom a színpadon, a legjobb formámat hozva. Így hát nem növeszthetek apu-pocakot, és engedhetem el magam, ami érdekében mindent meg is teszek. Nem állítom, hogy kifejezetten izmos volnék, kockákkal a hasamon, de nem panaszkodom a külsőmre.