Phoenix Black

Amit a pozitív tulajdonságaimból látsz, az attól függ, ki vagy.
A feleségem irányába odaadó, hűséges, gondoskodó férj igyekszem lenni minden nap - ami javarészt összejön, de hát rossz napok ugye mindig vannak. Mondjuk ez nem túl megterhelő feladat számomra, hiszen nem túlzok ha azt mondom, ő egyedül jelent számomra mindent.
Ha a munkatársam, vagy beosztottam vagy, érezheted a lojalitásomat, a cél-orientáltságomat, és az eltökéltségemet a kiválló munkavégzés iránt. Modorom általában kifogásolhatatlan, igyekszem úgy beszélni minden beosztottammal, hogy kivívjam a tiszteletüket, és ne pusztán azért féljenek tőlem, mert a családnevem ilyen szörnyen hangzik. Persze ez nem azt jelenti, hogy haverkodnék velük, vagy hogy én vagyok a legkedvesebb főnök a világon, félreértés ne essék.
Ha egy random vadidegen vagy... Nos, mindebből nem sokat látsz, mert nem érdekel a létezésed. De azért elmondom, hogy tudd, alapvetően intelligens, és megfontolt ember vagyok, és ritkán ítélek első pillantásra.

Van pár tulajdonságom, melyek sajnos családi örökségként jelentek meg  személyiségemben, és nem vagyok rájuk büszke. Ilyen például az arrogancia, amit igazán szeretnék már kiölni magamból, de nem igazán megy. Kivéve persze, ha a feleségemről van szó, azonban ezt mások nem látják. Továbbá ugyan olyan makacs vagyok, mint a felmenőim többsége. Amit akarok, azt bármi áron elérem, és nem igazán szeretem, ha valaki az utamba akar állni. Becsvágyam javarészt csak a munkában mutatkozik meg, ennek hála érhettem el eddig is sikereket a karrieremben, és jutottam el a Mágikus Közlekedésügyi Főosztály vezetői pozíciójába.

Egy újabb Mardekáros Black

Azokban az időkben kezdtem a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában, mikor már túl volt az iskola a nagy roxforti csatán, melyről azóta a történelemkönyvekben olvashatunk. S mégis, az egykor befolyásos aranyvérű családok nevei örökidőkre az emberek elméjébe vésődtek, még akkor is, ha voltak egyének, akik nem a sötét oldalon szálltak csatába. Így hát el lehet képzelni, milyen érzés volt, mikor én, aki a Black nevet viselem, hol büszkén - déd- és nagyapámra gondolva -, hol szégyenkezve, a Mardekár házba kerültem a beosztási ceremóniát követően, ahová előttem annyi aranyvérű járt. Ahonnan a legtöbb sötétvarázsló került ki, többek között a Black házból is. Hát nem volt egyszerű, pláne az elején.
Persze a bizonyítási vágyam, az ambícióim, és a makacsságom erősebb volt annál, mintsem hagyjam, hogy megbélyegezzenek, vagy hátrányos helyzetbe kerülhessek emiatt. Gyakran arrogáns viselkedésem miatt, amivel igazából teljesen beillettem a Mardekár ház rám osztott szerepébe, azok, akik nem ismertek, tényleg csak annyit láttak belőlem, hogy egy újabb Mardekáros Black vagyok, aki valószínűleg a színarany vérére hordja fenn ennyire az orrát. Meg a fittyfenéket. Így hát eleinte nehezen találtam barátokra, lévén a saját háztársaim kinéztek azért mert közel sem voltam olyan fene nagy árja, mint azt sokan gondolták, a többiek meg nemes egyszerűséggel féltek tőlem. Pedig sokminden vagyok, csak épp ijesztő alak nem. Viszont előnye is volt ennek, nem csak hátránya: így legalább az első években tényleg csak a tanulmányaimra kellett fókuszálnom, és persze ez alatt az idő alatt azért csak volt egy-két ember, aki hajlandó volt arra, hogy elvegye a szemellenzőt, és megismerjen.

Amikor egyedül nem megy

Ugyebár mindenkinek ismerős a szitu, mikor a tanár az órán azt mondja, hogy akkor most páros munka következik. Nos hát, én azóta is hálás vagyok azért Horatius Lumpsluck professzornak, hogy utolsó roxfortos évemben bájitaltanon párokba sorsolt minket. Egy griffendéles lánnyal kerültem össze, akivel igazából a már letöltött hat évünkben nem váltottam előtte egy kanyi szót se, és még akkor, az óra kezdetén is ferde szemmel méregetett. Egyike volt azoknak, akik azt láttak belém, amit a nevem alapján látni akartak, és ezért egy percig sem hibáztathattam. Meg mondjuk lehetséges, hogy az is közrejátszott az irántam érzett ellenszenvében, hogy elég sok negatív tulajdonságot is örököltem a nevemmel, és ezek bizony gyakran kiütköztek a viselkedésemen.
Egy ideig némán adogattuk egymás keze alá a munkát, aprítottuk a főzet alapanyagait, én pedig igyekeztem minden mozdulatommal segíteni az ő dolgát. Semmi értelme nem lett volna egymást hátráltatnunk, hisz így utolsó évre mindkettőnk érdeke volt a RAVASZ vizsgák előtt, hogy elsajátítsuk minden bájital elkészítésének a módját. Nekem pedig ezen felül sem volt okom rá, hogy szabotáljam a közös feladatot. Aztán, mikor meguntam a csendet, megszólítottam. Már nem is emlékszem, mik voltak hozzá az első szavaim, vagy hogy arra mit reagált, csak azt tudom, hogy az után az óra után szinte elválaszthatatlanok lettünk. Én meséltem neki az én családomról, ő mesélt nekem az övéről, aminek végül az lett az eredménye, hogy az én családom az övé lett, az övé pedig az enyém.
Az egy év leforgása alatt olyannyira egymásba szerettünk, hogy az Akadémiára készülvén szinte nem is volt kérdés, hogy egymást segítve, és közös hajlékon osztozva vágunk bele a nagybetűs életbe. Azt hiszem már mindenki sejtheti ki is volt ez a lány, de azért megsúgom, ne hagyjak kételyeket magam mögött. Akkor még Andromeda Eastwoodnak hívták, ma már Andromeda Black, a nő, akiért tűzön-vízen átgázolnék.

A karrier igenis fontos, de nem minden áron!

Andromeda is, és én is kellően törtető személyiségek vagyunk ahhoz, hogy elkövessük azt a hibát, hogy túl sok energiát fektetünk a karrierünk építésébe. Persze ez alapvetően nem rossz, hiszen így teremthetjük meg magunk számára azt az életet, amit élni szeretnénk. Mindketten sikeresek vagyunk a választott hivatásunkban, míg ő vezető medimágus lett a Szent Mungóban, addig én is főosztályvezetői székbe küzdöttem magamat a Minisztérium Mágikus Közlekedésügyi Főosztályán. Nehéz menet volt, és rengeteg munkát kellett belefektetnem, hogy felmásszak a ranglétrán, és még közel sem értem el a csúcsot. Mégis, így a harmincas éveim kezdetén megfogalmazódott bennem valami, amiről eddig nem is sejtettem, hogy hiányzik az életemből. Hogy az állandó munka mellett szükségem van valamire, pontosabban akarok valamit, ami boldoggá tesz. Nem mintha a feleségem önmagában ne jelentené számomra a világot, és ne tenne boldoggá, de az az igazság, hogy fiatalabbak már mi sem leszünk. És én családot akartam. Mármint gyerekeket.
Ez persze okozott némi konfliktus-helyzetet a házasságunkban, hisz ha rám azt mondják, törtető vagyok a munkámban, akkor Andromedára nem tudom, milyen szót használnának. Jóval kevésbé családcentrikus, mint én vagyok, amivel persze nincsen baj alapvetően, de attól nem könnyű egy házasságban, ha az egyk fél akar gyereket, a másik meg egész nap a műtőben állna szikével a kezében. Szóval, mikor egyik nap azzal tért haza, hogy meglepetése van a számomra, és elmondta, hogy várandós... Nos az a boldogság, ami akkor átjárt vetekedett azzal, mikor megkértem a kezét, és ő igent mondott.
Őszintén, egyelőre fogalmam sincs, hogyan fog beleférni az életünkbe egy gyerek nevelése, de megfogadtam, hogy ha örökre meg is rekedek a jelen pozíciómnál, és nem lépek fentebb a ranglétrán, akkor sem fogom elhanyagolni a picit, és igyekezni fogok minél több terhet levenni kedvesem válláról.
Apa leszek!

Megjelenésemről úgy általában elmondható a hanyag elegancia, a jólfésültség, a makulátlan öltözék. Már csak a Minisztériumon belül elfoglalt pozícióm miatt is köteles vagyok a póló-farmer kombót mellőzni, de már jóval előtte is szivesebben hordtam inget, mint bármi mást. Átható égszínkék szemeim első pillantásra olyanok, mintha az ember veséjébe látnék velük, amit csak kiemel a viszonylag magas homlokom, mely állítólag az intelligenciáról is árulkodik. Ehhez társul a 187 centis testmagasságom, ami már önmagában tekintélyt kölcsönöz megjelenésemnek, és persze markáns arcvonásaim. Nos ez utóbbiak szinte az egyetlen olyan dolgok, melyeket örülök, hogy örököltem a Black család tulajdonságai közül.