Philomena Bagman

Nem vagyok sem süket, sem vak. Attól még, hogy nem veszek tudomást róla, hallom az összes gondolatot, legfőképpen azokat, amiknek én vagyok a tárgya. Pech. Neked is, meg nekem is. Neked azért, mert nem verem nagy dobra ezt a képességet, így maximum a lesújtó pillantásomból következtethetsz arra, hogy sejtem, mire gondolsz, nekem meg azért, mert egyébiránt egyáltalán nem vagyok rá kíváncsi, hogy mi folyik a fejedben. Sem arra, hogy fél perccel ezelőtt még valaki másról fantáziáltál. Elég bizarr.


Butaság ezt feltételezni és olyanokat gondolni, hogy pszichopata vagyok, csak mert nem nevetek a hülye szóvicceken, amit a tanárok óra közben elsütnek és amin a társaság fele azért nevet, mert be akar vágódni, a másik meg azért, mert nem akar lemaradni. Az más kérdés, hogy nagyon máson sem szoktam mosolyogni. Kárörvendeni egészen más dolog.


Erősen vissza kell fognom magam, mikor tudom, hogy nem mondta ki hangosan a megjegyzést, de szinte zsigeri módon érzem a késztetést, hogy kijavítsam az ostoba gondolatait. Arthur egy csincsilla, ráadásul egy kifogástalan példány. Sértés a fajtájára nézve, hogy összekeverik holmi tengerimalaccal. Persze lenne belőle szájhúzás, ha a szemükre vetném, hogy Arthur jobb társaság, mint az évfolyamtársaim nagy része.
A kattantságomat nem vitatom, de ki ne lenne az, ha folyamatosan hangokat hall a fejében?!

Pár nappal ezelőtt még a gondtalan tizenötévesek életét éltem, arra készültem, hogy az apámmal - és persze Arthurral - töltöm a karácsonyt és elmesélem neki, hogy az iskolai hálaadásnapi ünnepség megint rém unalmas volt és mennyire vártam, hogy együtt díszítsük a fát, összevesszünk az utolsó szelet gyümölcszselén és átpingpongozzuk magunkat a Szentestén. Az iskolán kívül átlagos életem volt, átlagos mugli apával, aki rendszeresen indult a helyi képviselői választásokon és bár csak egyszer, nyolc éves koromban sikerült nyernie, töretlenül viszi előre a lendület. A szórakozottsága volt az ismertetőjegye, a jókedve ugyanis pillanatok alatt szállt át mindenki másra is. Mellette mindennap volt miért mosolyognom, még akkor is, ha Massachusettsbéli iskolám baromi messze van az otthonomtól. Ami az anyámat illeti, nem minden lánynak adatik meg, hogy normális legyen mindkét szülője vagy legalább vegye a fáradtságot, hogy az élete része legyen. Nekem viszont soha nem is hiányzott, ha úgy vesszük, szívességet is tett azzal, hogy nem próbált meg az anyám lenni. Apám mellett egyébként is elég nehéz dolga lett volna.


Már az országba érkezésem sem ment teljesen zökkenőmentesen. Mivel gyám nélkül maradtam, kénytelenek voltak kirendelni mellém egy minisztériumi dolgozót, aki lefogadom, mennyire örült annak, hogy egy fiatalkorú boszorkányt kell őriznie és kísérgetnie. Úgy éreztem magam, mint akit háziőrizetben tartanak - mintha legalábbis attól tartana valaki, hogy megszöknék a törvény keze elől. Két nap kellett ahhoz, hogy előkészítsék az utazásomat és biztosítsák azt, hogy valaki várjon a briteknél. Végül a csomagjaimmal együtt a nemzetközi hopphálózatot használva jutottam el a brit Mágiaügyi Minisztérium Átriumába, ahonnan egy unott képű nő a Bevándorlási hivatalba kísért, hogy nyilvántartásba vegyenek. Philomena Braverman, azaz én, mint bevándorló. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy a magát anyámként aposztrofáló nő beadta a kérelmet a nevem megváltoztatására is. Valószínűleg derogált volna neki, ha az apám nevén kell bárkinek bemutatnia engem. Mondjuk ezen könnyedén segíthettünk volna azzal, ha megkímélünk mindenkit attól, hogy kibogozza mégis milyen kapcsolat van kettőnk között. Persze az én véleményemre senki sem volt kíváncsi. Hogy én mennyire gyűlölöm, ha kihagynak a döntésekből, csak azért, mert még nem vagyok elég idős ahhoz, hogy nyomjel nélkül varázsolhassak... Az ügyintézés sem volt zökkenőmentes, én pedig nem bizonyultam elég alkalmasnak arra, hogy együtt is működjek egy sor vadidegennel, akik hirtelenjében mind olyan magánjellegű kérdésekkel bombáztak, amihez egyébként nem lenne közük. Előfordulhat, hogy hamarabb unták meg a rezzenéstelen arcom bámulását, mint én azt, hogy a gondolataikat hallgassam.. Pedig azok aztán.. A britek sznobok.. Még a gondolataik is azok...


A tanári kar jó része egy kicsit sem szimpatikus, a diákok többsége idegesítőbb, mint amihez az előző iskolámban hozzászokhattam. A tananyag egy részén már túl vagyok, a másik részét még csak nem is érintettük, hála annak, hogy az amerikai és brit tantervek nem igazán fedik egymást, így külön öröm, hogy extra sok időt kell a könyvtárban töltenem, ugyanis az év végéig minden lemaradásomat kénytelen vagyok bepótolni. Talán ez az egyetlen dolog, amit nem nehezményezek. Bár a tanórákon feltett kérdésekre rendszerint nem azért nem adok választ, mert nem tudom, sokkal inkább azért, mert nem akarok. Előbb vagy utóbb Eunice is belátja majd, hogy élete legrosszabb döntését hozta meg azzal, hogy idekényszerített. Csak ki kell várnom. Mindazonáltal legalább van mire hivatkoznom, mikor azzal fogad, hogy közös programot szervezett Roxmortsba. Mintha egy kicsit sem fogná fel, hogy ezzel semmit sem hoz helyre. Nem véletlenül nem tudott még rávenni, hogy tartsak vele. Egyébként más sem. Ki hagyná ki azt a párját ritkító alkalmat, hogy egy kicsit kiélvezze a csendet a fejében?!

Nem vagyok túl különleges, sőt, kimondottan átlagosnak tartom magam. Kicsinek és átlagosnak. Ugyanis a magam 150 centijével nem sikerült magasra nőnöm. Kimondottan utálom, hogy az évfolyam legalacsonyabb diákja vagyok, de nincs mit tenni, ez már nem nagyon fog változni. Vállig érő barna hajam van, ami reggelente rosszabb, mint egy szénaboglya. Legalábbis az el-elcsípett gondolatok java erről szól. Mázlistának tartom magam, hogy nem örököltem anyám jégkék tekintetét, és azt az irritáló mosolyt - ami inkább hasonlít fintorra -, ami akkor ül ki az arcára, mikor éppen nagyon elégedett magával. Inkább apára hasonlítok, neki vannak távol ülő barna szemei és ekkora orra is, mint ami az én arcom közepén figyel. Valószínűleg a nőies alakot is apai ágról örököltem.
Ami a ruhákat illeti, sosem szerettem különösebben az uniformist, inkább csak elviselem, hogy kötelező. A nyakkendőt a mai napig nem húzom meg, csak lazán lóg az ingem gallérjába fűzve. A hátamon általában lóg egy táska, mert sehová nem indulok könyv nélkül és igen, nyáron is bakancsban járok. Van valami problémád vele?