Stormie Wagtail-Graves

Stormie épp annyira hedonista, amennyire csak megengedheti magának. Bizonyos határokon belül mozog, mert szem előtt tartja a családja és a banda jóhírét. Egyszer azt mondta nekem, az élete nem ér semmit, ha nem tudja megosztani a világgal. Azt hiszem, igaza volt. Elég csak ránézni, hogy az ember feltöltődjön. Egy pozitív, fényesen világító napocska, aki képes beragyogni ismeretlenek életét. Pont, mint az édesanyja. Ha lehunyom a szemem, és csak a hangját hallgatom, az apjától örökölt vonásokat elfelejtve mintha Dita állna velem szemben. Épp ilyen jóindulatú, és mégis Myron vadságát magában hordozó, koraérett hölggyel van dolgom.
Láttam felnőni, láttam, ahogy kialakult az önképe. Amint rájött, mire képes, és amikor odaállt elénk, és azt mondta, ő beáll a bandába, ha befejezte az iskolát. Tudta, hogy ezt akarja, nem akar belefásulni egy olyan munkába, amit csak azért választott, hogy legyen valami biztos talaj a lábai alatt. Nem. Számára az ingoványos, új lehetőségeket adó, mindig izgalmas talaj kell. Ahol az lehet, aki csak lenni akar.
Néha elveszíti a fejét, és le kell szedni az asztalról, ahol táncol, de másnak sosem ártana. Látható egyébként, mikor van mélyponton, az érzéseivel nehezen küzd meg, és ilyenkor két kézzel kell kirántanunk a gödörből. Tudod, olyan ezeken a mélypontokon, mint amilyen az apja volt Dita elvesztésekor. Összetört, elhagyott, semmivé lett. Aztán felszívja magát, kiáll a színpadra, és mintha felkelne a Nap.

A színpad melletti lámpák egy pillanatra kigyúlnak, villódzó fényükkel feltüzelik a közönséget, majd sötétség borul a térre néhány másodperc erejéig. A feszültség szinte tapintható, és ezt a feszültséget töri meg Stormie halkan szóló hangja. Ahogy egyre erősödik, úgy jelenik meg a tenyerében egy színes fénygömb, melyben mintha az univerzum veszett volna el. Halvány világítást kap, ő kerül fókuszba, ahogy dalával vezeti a közönséget. Ezernyi apró fény jelenik meg a színpad előtt. Mintha szentjánosbogarak tértek volna magukhoz, de ha jobban megfigyeljük, láthatjuk, hogy ezek mind pálcák, a közönség pedig a Viharral együtt énekli a sorokat és együtt közvetítik mindazt az erőt, amit ebben a lányban rejlik.
Tenyerével az ég felé tolja a fénygömböt, mely több száz, ha nem ezer darabra osztódik, és a közönség fölé szállnak. Ahogy közel érnek az ujjakhoz, mint gyenge kis buborékok, kipukkadnak egytől egyig. Amikor pedig a dallal együtt az utolsó is semmivé lesz, a fények kihunynak, de néhány pillanaton belül a banda újra tombolni kezd...


..., Myron a maga mindent elsöprő energiájával két másodperc alatt pörgeti fel a tömeget. Stormie széles vigyorral szalad a színpad széléhez, hogy néhány korttyal hidratálja torkát és hangszálait. Meg sem áll a mozgásban, alig fél perccel később pedig már füstölgő cigarettát tartva ujjai között szalad vissza mikrofonjához, és apjával együtt belakják a színpadot. Felhőtlen jókedvvel, és némi elszállással táncol, fehér vékonyka nyáriruhája pedig próbálja tartani vele a lépést.
Beleszív a cigarettájába, majd felugrik River pódiumára is. Furcsa táncot jár neki, az arcába hajolva énekel, és végül csókot nyom rá, akárcsak Myronnal szokta csinálni. A színpadon nem létezik személyes tér, itt csak a pillanatnak él, és a közönséggel együtt mi, akiknek szerencséjük van, és a backstage-ből figyelhetjük a koncertet, mi is átérezzük ezt a mérhetetlen szabadságot...


A koncert végéhez közeledve még mindig senkinek nem fogyott el az energiája, maximum a söre. Márpedig azt a banda tagjai úgy fogyasztják, mint más a vizet. Stormie képes ugyanúgy flörtölni a színpadon az apjával, mint a közönség bármely tagjával. Kiszalad a színpad szélére, lepacsizik a rajongókkal és a refrénnél feléjük tartja a mikrofont. Ha nem lennének a színpadon, talán nélkülük is működne az egész. Ez pedig az egész bensőjét ragyogásra készteti, és mosolyog. Mosolyog, s libabőrözik. Ez mind értük, a dalaikért, azért, amit szívükből és lelkükből adnak. Látszik az arcán, hogy öt év után is meg tud lepődni, és még mindig ugyanolyan boldogsággal áll a színpadon egy forró nyári estén, mint az első néhány koncerten.
Élénk színekből formált, alaktalan, folyton változó lebegő fénycsillagokat jelentet meg maguk körül, és ezek velük együtt táncolnak. A dal végével pedig Myron mond köszönetet, és konferálja fel az utolsó, koncertzáró dalt...


..., melynél Storm odasétál édesapjához, és átkarolják egymást. Hiába támadják az újságok a Wagtail családot, elég csak rájuk nézni ahhoz, hogy az ember lássa, nem csak a zenében, de az életben is megvan köztük az összhang.
Ugyan a közönség még bőven tombolna, az idő lejár, és a banda hatalmas ováció közepette hajol meg előttük. Stormie nevet, aztán végig integet az embereknek, amíg lesétálnak a színpadról. Az adrenalin, és a szeretet, amit a közönség adott, még mindig ott tombol a mellkasában. Nézd csak, hogy emelkedik a mellkasa.

SWG

A szívem a torkomban dobog, hajam az izzadtságtól ragadó vállamhoz tapad. Ajkaim között tartom a cigit, míg egy laza mozdulattal feldobom a hajam a fejem tetejére és úgy ahogy a koszorúval rögzítem. A szokásos ölelkezések alatt arra figyelek, nehogy kiégessem valakinek a ruháját, vagy rosszabb esetben a szemét. Volt már rá példa, na...
Jó fél órát totyorgunk még, mielőtt bejutnánk az öltözőbe. Újságírók és fényképészek másznak az arcunkba, faggatnak róla, milyen volt a koncert, hogy érezzük magunkat itt. Komolyan? Hát baszdmeg, azt sem tudom, hol vagyok!
Néhány kérdésre készségesen válaszolok, de ráunok, és többszörösen elnézést kérve vágom át magam az embereken. Fáradt és nyűgös kezdek lenni, lopva körbe is pillantok a büfében, hogy vajon hol van ilyenkor Benny, akin levezethetném a feszültséget.
A testem most kezd remegni, érződik a fáradtság, a több napnyi folyamatos munka. Nyakamat forgatom és nyújtom miközben belépek az öltözőbe. Szusszanva csukom be magam mögött az ajtót, szemben pedig ott ül Ő.
A szívem akkorát dobban, hogy menten meghalok. Kellemetlen érzés kerít hatalmába, de úgy teszek, mintha észre sem venném. Úgy fél percig.
- Elmehetnél ám a k**** anyádba - mosolygok a férfira.


Reggel. Ne kérdezd, nem emlékszem, hogy kerültem az ágyamba, vagy egyáltalán haza, de hálóingben ébredek. Kell egy kis idő, míg összeszedem magam és tudatosul bennem, milyen nap van.
Szombat.
Ike itthon van!
Kipattanok az ágyból és sebesen kapom magamra a köntösöm, amiben még gyorsabban futok le az emeltről. A nappalit célzom meg, ahol ninja vetődéssel ugrom az öcsémre. Nyakába fúrva a fejem beszívom az illatát, és apró puszikat nyomok minden szabad bőrfelületre, amit érek.
- Életem, aaannyira hiányoztál! El sem tudod képzelni. Milyen az akadémia? Mindent tudni akarok.
Tizennyolc éven keresztül minden rendben volt, szinte elválaszthatatlanok voltunk. Aztán jöttek a koncertek, a zenekari lét, de még így is sok időt töltöttünk együtt. Most meg...már egy hete nem láttam őt, szóval biztos lehet benne, hogy egész hétvégén nem fogom elengedni. Apa mellett csak  van nekem, szeretnék rá úgy vigyázni, ahogy csak bírok. Amíg csak bírok.

Amikor megjelenik valahol, minden szem rá szegeződik. Kísértetiesen hasonlít édesanyjára, de első ránézésre meg lehet állapítani, hogy akivel az újságok címlapján szerepel, az a férfi az édesapja. Szelíd mosolyát, őrjítő tekintetét és ovális arcát hosszú, általában fekete haj keretezi. Középmagas, formás testalkata van, nem foglalkozik túlzottan az alakjával, számára a testmozgás az, amikor a koncerteket végigugrálja. Néhanapján eljár futni, hogy jó kondiban legyen, de ha már van egy kis szabadideje, inkább a zenére fordítja.
A sminkjére és frizurájára kényes, szívesen visel természetes kiegészítőket, mint például virágkoszorút, vagy tollakat. Általában mezítláb mászkál és fellépéseken is hamar megszabadul a cipőtől, még akkor is, ha csinosabban öltözött fel.
A kedvenc viselete egyébként a nyáriruha, mindig színben, fazonban és megtalálható a gardróbjában. Higgy nekem, egy egész lányiskolának nincs annyi ruhája, mint ennek az egynek.