Szaladtam. Igazából nem tudom megmondani ki vagy mi elől, de úgy rohantam, mintha az életem lenne a tét, holott lehet dehogy. De hát mondta nekem valaki, hogy lassítsak egy kicsit? Nem! Senki! Ez persze nagy hiba volt. A levegő után is csak kapkodni tudtam, nem hogy megálltam volna pihenni egy kicsit… Nem én! Eszembe se jutott ilyesmi egyszerűen csak rohantam, mint egy állat. Nem a felesleges kilókat akartam leadni, sőt egy megőrült legendás légy se üldözött, ami tételezzük fel a szikláktól lefelé eléggé lehetséges lehetett volna. Nem történt semmi. Csak észbe kaptam mondjuk? Hogy nem lehetek ott, nem bóklászhatok egyedül bármilyen mulatságos az egész és amúgy is… Enni muszáj, hamarosan vacsoraidő nem késhetek, szóval jobban teszem a nem feltűnősködést. Tehát szaladok, szaladok, mint az állat, ha azt akarom, hogy minden a terveim szerint alakuljon, és úgy nézzek ki, mint egy asztmás kölyök, aki elhagyta az inhalátorát és most úgy érzi, nyomban kipurcan. Vagyis pontosabban akkor, ha megérkezik a menzára és megáll. De még nem tartottam ott, még az épület közelében sem voltam, ami eléggé ellenem dolgozott az elmúlt… időben. Félek perceket mondani, mert a percek olyan gyorsan telnek, hogy azt képtelenség figyelni. Nem voltam elég gyors, legalábbis bármennyire siettem nem tudtam rendesen odaérni, pedig annyira nagy szükség lett volna rá. A lábaim alig bírták már, de nem adtam fel. Ha profi versenyfutó akarok lenni, akkor vállalnom kell a kockázatot, amúgy sem ez az első alkalom, hogy ennyit futok szóval… Igazából nem értem, hogy eddig miért nem álltam be sportolónak az egyik klubba mondjuk. Meglenne a tehetségem hozzá, de ez nem volna elég, úgy értem, hogy a varázsló társadalomban nem jelentene sokat. Ezt mindenki tudja. Sajnos. Vagy nem biztos. Tehát szaladok. Szaladok. Aztán bam! Valami olyasmi történik, amire még én sem számitok és tessék, megvan a baj. A baj, amitől tartottam, vagy amire még gondolni sem mertem. Túl késő volt, nem tudtam lassítani, nemhogy elkerülni a csodálatosan zavaró és fájdalmas ütközést vele! – Merlinre! Bocs… én… én… én… – egy szót se tudtam kinyögni és ez, teljesen égő volt. Meg se tudtam kérdezni, hogy mindene egyben van-e úgy hebegtem-habogtam össze vissza. Sajnos a lányokkal való viszonyom az elmúlt időben egy cseppet sem változott. Na mindegy. Mély levegőt vettem és kifújtam. – Ne haragudj, én csak… – simán zavarban vagyok, ennyi az egész, mondhattam volna. De nem tettem. – Minden rendben van veled? – végre sikerült a fülemig is elvörösödni de ki tudtam mondani egy épkézláb mondatot. Ez már haladás, nemde?
ár otthon kellett volna lennie, mégis az Akadémia épületében kuksolt. Csendben, nyugalomban, békességben, nem törődve azokkal az elvárások, amikről úgy érezte, hogy ennek a szobának a falain kívül összenyomták a vállát. Aurora élvezte, hogy csak maga lehetett, hogy körbevette őt a festékek olajosan csípős, mégis kellemes illata, ahogy az is tetszett neki, amint a lemenő nap rózsaszínes fénye meleg védőburokba fonta azt, ami az útjába akadt. Kapcsolhatott volna fényeket - varázslatosat, nyilván -, de feleslegesnek érezte, hiszen a világon számára nem létezett más, csak Ő, a festékek és a kép, amint dolgozott.
Egy komor, téli tájat ábrázolt. Elsősorban a fekete, szürke és barna árnyalatok domináltak rajta, itt-ott mégis megbújt rajta egy-egy vidám, megmosolyogtató részlet. Mint a kis virág a ház tövében, vagy a gyermek téli sapkáján játszó, levendulált idéző bojt, illetve a kép sarkán bekandikáló világoskék jég (amire Aurora maga szeretett jégpálya ként gondolni, ahol az emberek, a képének szereplői és azok rokonai szabadon korcsolyázhattak a télen). Ezzel kívánt mint egy feloldást adni a kép szomorús hangulatának. Ha megkérdezzük, nem tudta volna megmondani, hogy miért pont ezt és miért pont így festette, hiszen órákkal korábban, amikor leült a székre, a tiszta vászon elé, még nem tudta mit fog alkotni. Csak nézte annak a fehérségét, amint valami újat ígért, aztán… aztán egyszerűen csak elmerült a fantáziájában és hagyta, hogy vigyék az érzelmei. Nem sokat gondolkodott azon mit csinál, egyszerűen csak csinálta. A végeredmény pedig ott állt előtte, majdnem készen, várva az utolsó simításokra. Ezt azonban nem tudta a nélkül kivitelezni, hogy el ne hagyja a kis szobát. A biztonságos buborékot, ahol az elmúlt órákat töltötte. Alapvetően szerette az embereket, mégis mégis kellemetlen érzés fogta el, amint megfogva az ecsetekkel, vízzel, festékekkel, rongyokkal és meg egyébbel telepakolt tálcáját kilépett az ajtón. Noha az sem kizárt, hogy csak a hatodik érzéke jelzett, ugyanis éppen csak, tett egy lépést, talán még annyit sem, hirtelenjében fájdalmat érzett, először a vállában, majd a térdében. Elesett, a tálcát pedig elejtette. A festéshez használt felszerelése hangos csattanással repült ezer meg egy felé az Akadémia hideg kövén, ahogy ő maga is ott landolt, szerencsére egy darabban, csak a térdét ütötte meg egy kicsit. - Mi? - nézett értetlenül a szőke fiúra, akit nem ismert és akiről nem tudta hirtelenjében eldönteni, hogy hogyan keveredett oda. Ő lett volna az elkövető, vagy csak őt is fellökték? Tette fel magának a néma kérdést, csendesen, türelmesen kivárva, hogy a másik mit is szeretne neki mondani. A végére már olyan piros volt, mint a nyári réten virágzó pipacs, aminek nyomán Aurora kezdett élni a gyanúperrel, hogy lázas. - Minden rendben - mosolyodott el végül, amint sikerült megérteni a másik nehézkesen tudtára adott szavait. - Katona dolog ez - legyintett nyugodtan, festékfoltok borította kézzel -, csak egy kis koccanás, gyerekként nagyobbakat esik az ember, én legalábbis biztosan így voltam ezzel - tette még hozzá könnyedén nevetve, abban reménykedve, hogy így a fiút is mosolyra fakasztja. (Az már mellékes volt, hogy amúgy csak mondta, valójában nem emlékezett arra mit és hogyan csinált gyerekként.) Noha nem ismerte, azt határozottan állíthatta, hogy nem megy az arcához ez az aggodalmas tekintet. A vörös pedig… valójában egészen feldobta a porcelános bőrét. - Bár azt hiszem, hogy az üvegpoharamnak annyi - intett oldalra, ahol a tálca és annak tartalma feküdt ezerszínűvé varázsolva az unalmas csempepadlót. - Segítesz összeszedni vagy nagyon sietsz? - kérdezte a hangjában valódi, kedves érdeklődéssel, szarkazmus és szemrehányás minden jele nélkül. Valójában tényleg nem zavarták a történtek, ahogy harag sem ébredezett benne. Balesetek voltak és lesznek is, megváltoztatni már nem tudták, Aurora pedig nem szeretett sem hibáztatni, sem pedig visszanézni. Egyszerűbb volt előre menni és megtenni a következő lépést.
Life is like a box of crayons
Most people are the 8 color boxes but what you’re really looking for are the 64 color boxes with the sharpeners on the back
Vendég
Szer. Júl. 28, 2021 4:05 pm
Aurora & Nick
Nyeltem egy nagyot, hogy össze tudjam szedni magam és a gondolataimat is. Nagyon égő, hogy így neki mentem szegény lánynak és még fel is löktem és minden szerteszét került miattam. Ne légy már ennyire balfácán Nick! Tanácsoltam magamnak, majd miután sikerült képzeletben a sarkamra állnom és kezdeni valamit a helyzettel, hiszen a lány látszólag nem akart kinyírni mert tönkre tettem a dolgait. Sőt! Meglepően jól kezeli a helyzetet, ezért talán egy kicsit nekem is sikerül megnyugodni. Komolyan nem kellene ennyire túlreagálnom ezt az egész helyzetet, mert egyáltalán nem áll jól nekem. Bár ez csak egy ideje van így. Mindegy. – Ne haragudj, túlságosan siettem és nem néztem körül. – zavaromban a tarkóm mögé emelem a kezem. Ritkán vagyok ennyire figyelmetlen, de ha az vagyok akkor azt nagy gőz erőkkel művelem, csak általában akkor inkább egyedül vagyok és csörömpölök, mint társaságban. – Biztosan jól vagy? – megkérdezem tőle azért még egyszer, hátha nem csak a térde sérült meg miattam. – Meg tudom javítani, csak egy kis varázslat kell hozzá és minden meg van oldva. – szerencsére. Igyekszem határozott lenni és kevésbé ügyetlen, de van, hogy eltörök ezt azt és ezért határozottan jól jön, ha értek a javító bűbájokhoz. De nem csak én szoktam eltörni, feldúlni tárgyakat magam körül, hanem a legendás állatok is, akiknek nehezebb parancsolni elsőre. A furkász szerencsémre már egy icipicit engedelmeskedik és csak mondhatni ritkán lopkod el csillogó tárgyakat. Kár, hogy nem érti meg, azzal valami szépet megszerez nekem vagy inkább magának, még nem leszünk közkedveltek, főleg ha az illető elkezdi keresni a holmiját és ismételten én viszem vissza neki. Nem tudom, most örüljek vagy inkább kezdjek el azon gondolkodni, hogy mi rosszon töri az agyát. De jobb is nem ezen gondolkodni most. – Csak a menzára mentem volna, tudok segíteni. – az egyszerűség kedvéért elővettem a varázspálcámat és először megpróbáltam Reparo-val rendbe hozni a dolgokat. Lehetséges, hogy túlságosan elkényelmesedtem és csak nem akarok bénázni a lány előtt, de a varázslatok használatával kevésbé nyúlhatok mellé. Röviden és tömören kevésbé fogom leégetni magam előtte, mármint ezenkívül. Bár lehet, hogy ezzel csak egy elkényeztetett ficsúrnak fogok tűnni a szemében. Mégis inkább bevállaltam a téves előítéleteket, mint bármi mást. Nem tudom, hogy a palettát mennyire sikerült megmentenem, de az üvegpoharát kicsivel nyugodtabban adom oda neki. – Tessék, mondanám, hogy olyan, mint új korában, de használd egészséggel. – megpróbálok rá mosolyogni miközben visszaadom neki az üvegpoharat.
✰ 
