Éjjelente mindig nyugodtabb. Milyen meglepő, hogy egy Mulciberre a sötétség van nyugtató hatással, nem pedig a napsugarak, mi? Amúgy meg nagyon világosak a szemei, úgyhogy el lehet nézni. Ha süt a nap odakint is mindig a menő varázsprada napszemcsijében koslat. De ez megint egy másik téma. Most teljes sötétségbe burkolja magát. A pálcáját maga mellett tartva sétál, szinte vakon megy előre. Ráérős, halk léptekkel koptatja a folyosó köveit. Nap közben olyan sok impulzus éri, hogy jól esik neki ez a semmi, ami most körül veszi. Egy-egy ablaknál, ahol a Hold fénye ad némi fakó, fénynek csúfolt megvilágítást a folyosónak ott megáll, előhúzza a talárja belsőzsebéből a flaskáját és belekortyol. El van bűvölve, jóval több italt rejt, mint az ránézésre tűnne.
A legtöbb prefektus némi világítással közlekedik, így a szemfüles koslatók észre vehetik őket, mielőtt az fordítva sülne el. Köztudott azonban, hogy Lennie ezt így nagyívben leszarja és CSAKAZÉRTIS sötétben jár-kel. Szóval te? Mit is csinálsz, amikor konkrétan belerohansz? - Potter! – Leginkább magának jegyzi meg a neved, az orra alatt szisszenve fel, hogy ne zavarja meg a kiürült folyosók csendjét, de a felkiáltójelet így is határozottan érezni. Most nincsen ’albus-ingyom-bingyom’, mint amikor néha jó napján kapod el a klubhelyiségben. – Mi a faszt csinálsz ilyenkor? Azon kívül, hogy munkát nekem? – Hajaj, valaki nem túl vidám. De hibáztatnád? Rühelli, ha tényleg bármi dolga van prefektusként. Amikor pedig egy diák éjszaka szembejön vele a sötét folyosón, alukálás helyett, az annyira azért nem esik jól a lelkének.
Nem tudom, mennyire vagy jó emberismerő – bár az ő arckifejezéseit minden bizonnyal már ismered így évek múltán –, de ott van az arcán, hogy legszívesebben visszaküldene a picsába aludni, ugyanakkor az is, hogy semmi kedve most a jóanyádat eljátszani. A legkevésbé sem érdekli, hogy mit csinálsz itt ilyenkor. Ő azonban kezdett baromira unatkozni, és mivel téged egészen kedvel, esélyes, hogy összeköthetitek a kellemest a hasznossal. Már csak azért is, mert a mindig – tényleg mindig – kellemesen mentolos illat helyett most a lime-l megpakolt gintonik enyhén fűszeres illatát érezheted a leheletén, amikor beszél hozzád. Tisztában van vele, de láthatóan a legkevésbé sem zavarja. Prefektusok gyöngye. A pálcáját az állad alá nyomja és úgy emeli fel maga felé a tekintetedet, ha már úgyis magasabb nálad. Na nehogy elkezdj kakaskodni. Ismerheted már annyira, hogy tudd, szeret játszadozni, de ártalmatlan. Legalábbis abban az esetben, ha valakit kedvel. Mielőtt folytatná a mondókáját még ad neked néhány másodpercet egy épkézláb válaszra, aztán ő maga is nagyot sóhajt és legalább a pálcáját leengedi… amivel amúgy sem akart semmit csinálni, csak nagylegény. – Most vissza kéne kísérnem a kis szobádba, de baromira nincs kedvem addig elmenni. Hát mit csináljak most veled, kicsi Albus?
Vajon, ha szembe állok egy tükörrel és kimondok egy varázslatot, akkor az visszapattan rám? Vagy egyszerűen szilánkokra törik a felület és össze-vissza vagdosnának a darabok? A mai napi történteket legszívesebben elfelejteném. Ne is kérdezzétek. Senkinek nem mondtam el és nem is fogom. Éppen ezért kellett ezt a dolgot okosban kitalálnom. Mert, ha valaki kiszagolja a dolgot, tuti nem hagyott volna nekem nyugtot, ameddig meg nem magyaráztam, hogy miért is érdekelt. Talán Neville bácsi, de ő biztosan elfoglalt volt most. Nem akartam mindig őt zavarni ilyesmivel. Szóval valami érdekfeszítő olvasmányt tanulmányoztam a könyvtárban, majd mikor az bezárt, a birtokon sétálgattam. Oly’ annyira elmerültem az egész dologban, hogy észre sem vettem a sötétedést. Jó, ez nem volt teljesen igaz, csak éppen az időérzékem veszett el és hát kicsit későn indultam vissza a hálókörletbe. Ennek az volt az ára, hogy belefutottam egy prefektusba. S hogy melyikbe kellett pont? Mulciber-be. – Mulciber –sóhajtva masszíroztam meg a halántékomat. – Uhm, alvajártam és az udvaron ébredtem fel. Mondjuk nem végzed túl jól a munkád, ha csak most vettél észre. –Mardekáros. Úgy sem vette be egy szavam se, ahhoz túlságosan is agyafúrt. Hirtelen ez jutott eszembe kifogásként, aztán vagy elenged vagy nem… tuti az utóbbi lesz.
A szag, ami viszont a lehelete hozott magával, egy lépés hátrálásra késztetett. Azért merész dolog tőle, hogy a suli falai között alkoholizált és valószínűleg még tette is azt. Talán ezzel megfoghattam, de akartam én bajt magamnak? Nem, inkább csak az ágyamat. Talán emiatt is kaptam pálcáját az állam alá, ami nem éppen váltott ki belőlem kedves arckifejezést. Olyannyira nem, hogy reflexből nyomtam a másik hasának a sajátomat. Azért, mert prefektus volt, nem hagytam magam. Potter vagyok, hülye lennék! Aztán persze, ahogyan Mulciber is, úgy én is leeresztettem a pálcámat. Mindenkinek sokkal jobb volt a békesség. Ha elkezdtünk volna itt harcolgatni, még idejött volna a kastély csürhéje, az meg egyikünknek sem kellett. – Ez tök egyszerű. Én visszamegyek a szobámba, úgy teszünk, mintha nem is találkoztunk volna és talán nem említem meg senkinek sem, hogy nem töklevet iszogatsz. –Mert ugyebár Mulciber lehelete hozta szépen az alkoholt… és a tök lé tudtommal még nem volt alkoholos ital.
A kapott válaszra felszalad a szemöldöke. Hát így állunk, mi? Sok dolog felírható arra a listára, hogy mit nem vesz jónéven, és az egyértelműen ezen a képzeletbeli papíron szerepel, ha hülyének nézik. Ejnye már, belőled ennél eddig többet nézett ki. Olyannyira, hogy ha komolyan gondoltad is a szavaidat, ő azt hiszi, csak hecceled. Te nem szoktál alva járni, ő meg leszarja, hogy hogy végzi a munkáját. Legalábbis az esetek többségében úgy tesz, mintha leszarná, de azért mégis csak ellátja a kötelességeit. Valamit valamiért. Nem adják ingyen azt a prefektusi fürdőt, ugyebár.
Nem különösebben érdekli, hogy megérzed rajta az alkohol szagát. Helyesbítek, egyáltalán nem érdekli. Ugyan már, csak rólad van szó, nem az igazgatóról, vagy arról a karót nyelt kurváról. Még azt is felajánlaná, hogy csatlakozz az italozáshoz, ha nem kezdenél el itt akadékoskodni, na de majd mindjárt.
Azt az apró részletet leszámítva, hogy ő kezdte a pálcásdit, más fenyegetőnek érezné és talán nem venné jó néven, ha bárki egy pálcát szorít a gyomrának, ő viszont csak érdeklődve biccenti oldalra a fejét. Egy hosszabb másodperc alatt megemészti a történteket és máris elvigyorodik. Jól van, ezt már szereti. Persze ha nem rólad lenne szó, megint más lenne a leányzó fekvése és valószínűleg dulakodás kerekedne ki belőle, de erre nem fog sor kerülni. Ugye? - Lám, lám, a kicsi Albus spiclivé avanzsálná magát? – Undok módon mosolyodik el, de nincs benne igazán rossz szándék, feléd legalábbis nincs. Leengedi a pálcáját, te akár elteszed a sajátodat, akár nem. – Mindketten tudjuk, hogy ezt nem velem akarod eljátszani. – Azzal előveszi a flaskáját, meghúzza és barátian átnyújtja neked. – Leszarom, hogy hova mész, de jöhetnél akár velem is. – Hát nézz rá, megeszi az unalom.
Spicli? Én? Soha. Csak nem hagyom ki a lehetőségeket, hogy sakkban tartsak másokat. Ezt mondjuk zsarolásnak nevezik, de nem nagyon tudott érdekelni. A büntetés megúszása érdekében mindent bevetettem, ha kellett. Ez a helyzet viszont más volt. A pálcám valahogy hamarabb keveredett elő, mint szerettem volna. De nem volt mit tenni. Hát fenyegetve éreztem magam, muszáj volt védekeznem. Nem hagyom én magam olyan könnyen… – Persze, mert úgy ismersz. –Sértett, hogy ezt hitte rólam Mulciber. Persze a szavaim után ez várható volt. Arra viszont nem számítottam, hogy hamar leereszti a pálcáját, így én is követtem példáját. Nem lett volna fair vele szemben. De, ami még ennél is jobban meglepett, hogy piával kínált. Csapda szagot éreztem. Ha ittam, már nem tudtam kijátszani az ütőkártyám. Bár ráfoghattam volna arra, hogy kényszerített, de mindenki tudta, hogy magamtól csinálok dolgokat. Egy pillanatig elgondolkodtam, majd elvettem tőle a flaskát. Megszagoltam, hogy milyen löttyöt is tartogatott magánál, de el is húztam a szám. Mutatóujjammal a flaska oldalát simítottam végig, aztán döntöttem: ittam belőle egy kortyot, és visszaadtam azt a jogos tulajdonosának. – Veled megyek, de csak mert nem akarom azt, hogy valakiben kárt tegyél. –Azt már nem tettem hozzá, hogy őt is féltettem piás állapotban, mert a végén félreértette volna az egészet. No persze, nekem aztán olyan mindegy volt, hogy Mulciber éppen melyik sarokban hányja szét magát és az is, hogy a gyengélkedőn köt ki utána. A többi diákot, aki menekült előle, mert prefektusként járőrözött –igen, hogyne–, már jobban féltettem. Velem normális volt Mulciber… mással nem mindig. – Hova akarsz menni? Jah, és támogatást ne várj. A saját lábaidon kell sétálnod. –Nem vagyok én holmi támaszték…
