A cousin is a little bit of childhood that can never be lost.

Menj el, mondták.
Jól fogod érezni magad, mondták.
Így talán lesz egy B terved is, mondták, holott tudták, az A tervből már semmi sem lehet.
Valójában még a családom kéretlen tanácsai és megjegyzései ellenére sem volt sok kedvem részt venni az akadémiai nyílt napon. Ennek ellenére, már csak a lehetőség említésétől is annyira irreálisan boldog és lelkes lett mindenki - jobban mondva a vacsorán jelenlévő felnőttek -, hogy egyszerűen nem volt szívem nemet mondani nekik. Inkább csak szótlanul turkáltam a tányéromban lévő ételt, kiélvezve az engem körülvevő jókedvet.  Az utóbbi egy évben ritkák voltak az ilyen pillanatok, még ha előtte sokat nevettünk is, most inkább a hallgatag melankólia volt ránk jellemző. Persze, egy gyenge kísérletet tettem a megúszás irányába, óvatosan jelezve, hogy egyedül nem szeretnék menni, az nem az igazi, hiszen a beszélgetés fonalát követve úgy vettem észre, hogy mindig csak róla beszéltek. Hogy én megyek. Mason szóba sem került, noha éppen akkor és ott nem ült mellettem, de létezett és számításba kellett venni. Nem csak a kötelező körök esetén, ahogy apám tette.
Nem tudom, hogy a nagybátyám és a felesége ismerték-e az állapotát, apa elmesélte-e nekik a történteket. Én a nem felé hajlottam, de a szüleim okoztak már kellemes és kellemetlen meglepetések egyaránt. Az viszont biztos, hogy csak velem számoltak, majd velem és Naomival, ami egyszere lepett és rémisztett meg. Nem azért, mert bármi problémám volt az unokanővéremmel, hanem mert nem szerettem volna kellemetlen helyzetbe hozni, belekényszeríteni valami olyasmibe, amihez nincs kedve, csak bagolyban mondják neki, hogy csinálja. Persze Maurice bácsi és Penelope néni behajthatatlannak bizonyultak.
Váltig állították, hogy Naomi nagyon szívesen segít nekem, ezt ők biztosan tudják.
Csak remélhettem, hogy tényleg így volt, vagy ha nem, attól még kapok segítséget, mivel nem hazudtam, tényleg semmi kedvem sem volt egyedül bolyongani egy ismeretlen helyen, rengeteg ismeretlen ember között.
Így is kellemetlenül éreztem magam, miközben a leveleinkben megbeszélt helyen, megannyi szakot, szakkört és előkészítőt hirdető szóróanyag társaságában, várakoztam. Csak remélhettem, hogy ez nem tükröződik az arcomon. Amint megpillantottam az ismerős szőke hajkoronát, intésre emeltem a kezem, hogy felhívjam magamra a figyelmét, majd gyors, ruganyos léptekkel indultam meg felé, hogy félúton találkozzunk.
-  Szia… sztok? - köszöntöttem őt és az ismerős lányokat a háta mögött mosolyogva, noha az öröm csak az unokanővéremnek szólt, a roxfortból hozott utánfutóit éppen csak egy pillantásnyi figyelemben részesítettem, egy üdvözlő biccentés erejéig. Szinte biztos voltam benne, hogy ha agyuk nem is feltétlen, de véleményük az mindenről és mindenkiről akadt. Rólam is. Arra pedig igen komoly összegekben fogadtam volna, hogy nem éppen fényes, amit csak azért nem hangoztattak, mert mégis csak Naomi rokona voltam.
- Sajnálom, hogy ezzel kell töltened a szabadidődet, biztos akadna jobb dolgod is. Próbáltam róla lebeszélni a szüleidet, de hajthatatlanok voltak - pillantottam rá bűnbánóan, hiszen tényleg nem akartam rabolni az idejét. Noha nem tudtam biztosan hogyan vélekedik erről az egészről.
Bevallom: egy részem, ami még őrizte a tavalyi Harpert, legalábbis nyomokban, örült a lehetőségnek, hogy több időt tölthetünk együtt. Régen, amikor még nem számított a kor, a házak, és semmi, csak az, hogy ki szereti a lányosabb és ki a fiúsabb játékokat, jóban voltunk. Csak hát az idők változnak, mi pedig felnőttünk.

Nem válaszoltam egyből Naomi ajánlatára, hanem a háta mögé sandítottam a barátnőire. Mindezt természetesen - már a barátnő szó - idézőjelben, hiszen ezek a szerencsétlen, üresfejű libák sokkal inkább voltak kellékek a számára, mint valódi, mély kapcsolatok. Én legalábbis az alapján, ahogy az unokanővérem bánt velük, inkább gondoltam erre, mint másra és Mason is ezt mondta, amikor kérdeztem róla, márpedig ő Hollóhátas volt, szóval biztosan jól tudta. Benne volt persze a pakliban, hogy tévedtem, de… nem hittem, hogy teljesen őszinte legyek.
- Maradjanak csak, ha akarnak, engem nem zavarnak - vontam meg a vállam mosolyogva, nekem tényleg mindegy volt, hogy mögöttünk vannak-e vagy máshol a campuszon, mert így működött ez. Azt hiszem. Mivel sose voltam igazán népszerű, csak valaki, aki élvezte, hogy a rokonai azok, ezért a komolyabb atrocitások elkerülik, így nem tudtam. Nem igazán.
- Biztosan. Már találkoztam párral és nagyon ijesztőek voltak. Olyan… hiperaktívok - borzongtam meg már csak a gondolatra is.
Alapvetően elfogadó embernek tartottam magam. Nem figyeltem az emberek származását, vallását, bőrszínét,  halálfaló tetoválását és hasonlókat, ellenben akadtak személyiség típusok, amelyekkel nem tudtam kibékülni. Mi több, egyenesen menekülni vágytam előlük és csak azért nem tettem, mert nagyobb voltam már annál, mint amikor is ez elnézhető lett volna. És ebbe a csoportba tartoztak az olyan végtelenül extrovertált, nyitott és barátságos, mindenkinek segíteni vágyó, mindenkivel vígan beszélgető emberek, mint amilyenek a HÖK-ösök voltak. És nem, a közhiedelemmel ellentétben ez nem a Hugrabugosok leírása. Kedvesek vagyunk, befogadóak és lojálisak, de NEM mászunk rá ok nélkül emberekre, mint ahogy a fentebb említett HÖK-ös is próbálta, hiába vezértele egyébként jó szándék, az én barátaim legalábbis nem.
- És köszönöm is, persze - mosolyogtam rá őszintén és szélesen. Mióta felnőttünk, már nem töltöttünk annyi időt együtt, mint korábban. Kicsit el is távolodtunk, annak ellenére, hogy gyerekként mennyi időt töltöttünk egymással. Pontosan ezért esett annyira jól, hogy hallhatóan és persze láthatóan, nem neheztelt azért, hogy a szülei a nyakába sóztak engem. Talán, mintha még egy kicsit élvezte is volna, de csak talán. Erre nem mertem megesküdni, de a kicsit pesszimista várakozásaimmal ellentétben, határozottan jó érzésekkel töltött el a helyzet.
- Oh az nagyon szuper biztos... izgalmasak - bólintottam próbálva némi lelkesedést csempészni a hangomba. Remélem, hogy sikerült. Ez nem Naomi ellen szólt, még csak nem is neki. Én csak nem voltam az a kimondottan bulizós alkat. Nem szerettem sem a hangzavart, sem a sok ismeretlen embert, sem pedig az indokolatlan részegséget, ami ezeket jellemezte. Azt hiszem, hogy inkább a kis létszámos, kerti partis lány voltam, mert jókat enni, na azt igazán szerettem.
- Fogalmam sincs - sóhajtottam gondterhelten, lepillantva a kezemben lévő prospektusokra, segíteniük kellett volna a választásban, mégis sokkal inkább frusztráltak, mint tettek bármi mást -, ugye eredetileg nem akartam jelentkezni, hanem a kviddics irányában mentem volna tovább, de… ez kilőve -  fogalmaztam meg rettenetesen szépen, hogy ha sportolni próbálnék bármit is kezdeni, abba nagy eséllyel belehalnék, mint azon a bizonyos első meccsen a szezonban. Noha abba csak majdnem haltam bele. Pedig fogónak lenni eredetileg nem is volt annyira megterhelő… - Gondolkodtam az edzőségen is, de nem tudom, valahogy nem olyan szimpatikus - ráztam meg a fejem. Tényleg teljesen tanácstalannak éreztem magam és nem tudtam, hogy kihez fordulhatnék. Masonnek voltak ennél nagyobb gondjai is, Holdent sem akartam minden nyűgömmel fárasztani, apa magasról tett arra, hogy mit kezdek a jövőmmel, anya pedig… anya néha abban sem vagyok biztos, hogy még felismert a nyugtatók adta bódulata alatt.
Kicsit egyedül éreztem magam ezzel a problémával.
- Tényleg? - kaptam felé a tekintetem őszintén meglepve. Erről nem is tudtam. Senki sem mesélte. - Maurice bácsi mit szeretett volna, mit csinálj? - érdeklődtem egyből, noha voltak tippjeim. Mint a közgáz és hasonló szakok, amelyekkel tulajdonképpen bári tudott magának szerezni egy kényelmes állást a Minisztériumban. - De, akkor hogy jöttél rá, hogy mire vágysz te, nem pedig az apukád? Vagyis sokkal inkább, honnan tudtad, hogy az az a dolog, amit a jövőben csinálni akarsz? - kérdeztem kétségbeesetten, hiába nem tűnt annak. Ha nem is akartam - sokkal inkább nem mertem, mert attól féltem, hogy egy átlagos napon zavarnám vele - nyíltan Naomitól segítséget kérni, abban azonban nem láttam kivetnivalót, hogy arról kérdezzek, ő hogy választotta ki a bájital keverés szakot, amire járt. Most úgyis valami ilyesmi miatt voltunk itt.