LENNIE MULCIBER

Magas és elegáns fiú, olyan igazi Mulciber-féle kisugárzása van. Mondjuk a vérvonalát már csak azért is lenne nehéz tagadnia, mert kiköpött nagyapja. Ez épp annyira lehet átok, mint áldás, a varázsvilágban leginkább az előbbi. A szemei kékek, a haja sötétbarna, a bőre pedig tizenhat éves kora ellenére olyan hibátlan, mintha más dolga sem lenne, mint egész nap a tükör előtt illegetnie magát.
A jelleme egy furcsa, sok helyen önmagának ellentmondó kavalkádja a benne rejlő lehetőségeknek és a családja több generációra visszanyúló árnyékának. A csiszolatlan éleihez mérten, Lennie rendkívül népszerű és karizmatikus fiú, az pedig kifejezetten meglepő, hogy olykor milyen kedves gesztusokon lehet rajtakapni. Ne aggódj, úgy fog tenni, mintha mi sem történt volna, te láttad rosszul. Mintha szégyellené azt a napsugaras oldalát. A lehetőségeket, amik benne rejlenek. A jellemének ez a része talán leginkább a húga ráhatása.
Az érzelmekkel telített szituációk kényelmetlenek és kínosak számára, az pedig, hogy a stílusa itt-ott nincs átsülve, ilyenkor nem segít. A családjában sosem volt szokás elismerni és kifejezni az érzelmeket, és Lennie sokszor úgy érzi, hogy neki magának is ez az egyetlen, védelmező szappanbuborékja maga körül. Nincs azzal egyedül, hogy egy egészen dühös kamasz, aki szüntelenül úgy érzi, hogy összecsapnak a hullámok a feje felett. Mintha az élete egy végtelen ismétlődése lenne annak a pillanatnak, mielőtt feljössz a víz alól egy ’’ki bírja tovább odalent’’ verseny közben, mert úgy érzed még egy másodperc és megfulladsz. Csak épp ő valahogy nem jut a felszínre.
Mindig körül lengi egyfajta füllesztő érzékiség, ami a kifinomult megjelenésével igazán vonzóvá teheti, a mérleg nyelvét azonban kiegyenlíti, hogy felfuvalkodott, a magaviseletét elnézve meg csoda, hogy még nem baszták csapták ki a Roxfortból. Eddig legalább ott volt a kviddics, amiben kipörgethette az energiáját, de az agresszív viselkedése miatt határozatlan időre kispadra ültették. Erre a felelete természetesen az, hogy őfelsége még csak nem is hajlandó megjelenni a meccseken.
Jólelkű fiú lenne, keresi az útját és a helyét a világban, de sajnos nem csak a küllemét örökölte az apai felmenőitől, hanem a jellemükből is igen sokat. Márpedig több generációnyi sötét varázslóról beszélünk, ami véget nem érő belső vívódást okoz számára. Tudja, hogy azok a professzorok és varázslók, akik megélték a varázslóháborút a nagyapját látják benne, ő pedig még túl fiatal ahhoz, hogy saját, kialakult önképe legyen, és ezzel ne azonosuljon. Pedig ha tudná, hogy ezt leginkább csak ő képzeli be magának! Kegyetlen úr a szorongás.
Rendezetlen. Elvégzi, amit el kell végeznie, nade milyen hentes munkával? Ha lehetőséget lát arra, hogy valamit helyre billentsen, hogy előnyre tegyen szert, hogy szórakozzon, egyszerűen beleugrik - lehetőleg fejjel előre - menet közben gyakran ignorálva a szabályokat és társadalmi elvárásokat. Egy egészen liberális életszemléletet tudhat a magáénak. Arra azonban ügyel, hogyha a határokat feszegeti is, sose lépje át.

- Leeennnnnieeeee, gyere már elkésünk!
Ha minden ember hangja ugyanolyan lenne a világon, akkor is tudná minden alkalommal, hogy a húga nyávogja a nevét. Nyávogja, erre nem lehet mást mondani. Ő meg cserébe szikrákat szóró szemekkel pillantott felé a tükör előtt igazgatva az ingje gombjait.
- Ugye tudod, hogy anya élve fog megnyúzni minket, ha ez kiderül?
- Anya Párizsban van.
- Nem akarom tudni, hogy mi a faszt csinál ott. - Rettentően felszínes kapcsolata van az édesanyjával, ez pedig a négy fal között, az ilyen megnyilvánulásain valahogy mindig kiütközik. Persze csak olyankor, amikor Parmelia messze jár. Nagy a szája, de annyira azért nem nagy. Akkor sem, ha igencsak zokon vette, amiért az anyjuk pont a téliszünetben döntött a kiruccanás mellett. – Biztos, hogy jó ötlet ez? – A húga felé fordult, amikor már tényleg tökéletesre volt simogatva az ingje, és a máskor olyan igazán undok arckifejezésével ellentétben, most bociszemekkel pislogott Margora.
- MI?!A te ötleted volt! Tegnap még nagyon nagylegény voltál, most mi van? – A lány felcsattanása jogos volt. Elvégre mindketten tudták, hogy ez az utolsó lehetőségük egy olyan igazán jó, mugli-féle bulira, mielőtt visszamennek a Roxfortba. Márpedig a Mulciber testvéreknek tavaly nyár óta megszületett ez a közös, titkos kis hobbijuk. Buli, buli, buli. A vérvonaluk megszégyenítése, hogy mindketten így élvezik a mugli világ bűnös élvezeteit. De amíg csak kettecskén tudnak róla, nem mindegy?

- Na mi van, elvitte a cica a nyelvedet? – Lennienek nem kell pódium ahhoz, hogy a felette egy évvel járó srác fölé tornyosuljon, cseppet sem elégedett kifejezéssel. A Mulciber fiú képmutatása mellett a Mágiaügyi Minisztérium háromnegyede elbújhatna, de lehet, hogy az egésze. Miután belemászott a másik aranyvérű ifjú arcába, hirtelen lépett hátra, elegáns mozdulattal a többiek felé fordulva, miközben a köpenyt viselő Persephonéra egyetlen pillantást sem vetett. Senki más nem tudta rajtuk kívül, hogy a büntetés, a szavak, semmi nem Lennietől származik. Nem eredendően. És ez neki tökéletesen megfelelt, egy része még örül is, hogy nem neki kell gondolkodnia. – Jól van, Amadeo. – Továbbra is ahhoz a taghoz beszélt, akihez eddig, de immár neki háttal állva, hisz ugyanazt az üzenetet mindenki másnak is címzezte. Akarta, hogy tanuljanak belőle. Egy rakás fasz. Aznap olyan szinten irritálták az őt vizslató árgus szemek, hogy legszívesebben felrúgott volna valamit. Mondjuk egy kisebb szemetest, mert hát azért nem szeretett volna ártani sem a lábujjainak, sem a tökéletesre csiszolt cipője orrának. Ez viszont nem tükröződött azon, amikor újra megszólalt. – Holnap megajándékozod a sárvérű barátnődet egy kedves átokkal. – Itt ismét Amadeo felé fordult, az általa megütött tónus pedig bárkiből tiszteletet váltott volna ki. Érted, legyél hálás, hogy ennyivel elenged és csak közvetetten téged büntet. – De ne felejtsd el mellé megszégyeníteni. - Három hete még egy mugli pasas szopta le egy szórakozóhely mosdójában, most meg az aranyvérűek felsőbbrendűségéről papolt, nem is akárhogy… A bőr meg? Hát az nem sült le a képéről. Igaza lehet Sephnek, amikor szüntelenül a politikai pálya felé, meg a képzeletbeli Broadwayre igyekszik terelgetni Lenniet.

A felmenői sorát mindenképp érdemes a szülei helyett a dédapjánál kezdeni, aki Tom Riddle barátja volt már azelőtt, hogy az a Nagyúrrá vált volna. Az első Halálfalók közé tartozott. A második varázslóháborút már nem élte meg, de aggodalomra nem volt ok, hiszen ott volt a soron következő Mulciber, Lennie nagyapja – és akkoriban Severus Snape közeli barátja -, aki a Roxfort falai közül kikerülve rögvest Halálfalóvá vált, később pedig a belső kör oszlopos tagjává. Sötét és kegyetlen varázsló volt, az Azkabanból való szabadulását – majd háború utáni bujdosását – követően pedig ugyanerre nevelte a fiát is, egészen a haláláig. Itt pedig elérkeztünk Lennie édesapjához.
A Halálfalók tényleges jelenléte nélkül Montgomery Mulciber már egészen kerekedésnek indulhatott volna. Egy ideig indult is. Levethette volna magáról az ’’örökséget’’, de sosem volt rá igazán esélye. Vér nem válik vízzé, és ettől tart Lennie is. Olykor felfedezhetők a fiún azok a sötét, jellembeli tulajdonságok, amik az előtte járókban is mind megvoltak. Ám ő okosabbnak gondolja magát náluk. Kevésbé szélsőségesnek.
Az édesapja tisztességtelen, ám rendkívül sikeres üzletember volt a varázsvilágban. Fiatal korában egy kisebb, francia aranyvérű családból származó boszorkányt vett el feleségül, akivel látszólag tökéletesen kiegészítették egymást. Három évvel ezelőtt, a varázsvilágban nagy vihart kavart, amikor az apját rejtélyes körülmények között egy Auror ölte meg.
A mára megözvegyült Parmelia Mulcibert (née Évraux) a hírneve alapján sokan egy afféle sötét úrnőnek képzelik el az üzleti életben. A sajátosan gyönyörű nőnek valóban sötét természete van, és nem túl közeli kapcsolata a gyermekeivel, de a maga módján nagyon szereti őket. Bármit megtenne értük.
A húgát Lennie az elcseszett családja ékkövének tartja. Részben mindig irigyelte, de sosem sajnálta tőle, hogy ő olyan, amilyen. Margo mindössze egy évvel fiatalabb tőle és a Hugrabug táborát erősíti. Különbözőbbek nem is lehetnének, mégis ez a kulcsa annak, hogy milyen jól kijönnek. Hisz a lány olyan szerető, olyan napsugaras. Ő Lennie életében az ellensúly, amire szüksége van. A húgának természetesen ugyanolyan fontos az aranyvérük tisztaságának a megtartása, mint neki. Az más kérdés, hogy zárt ajtók mögött mindketten valami másról álmodoznak, ezt pedig csak egymással oszthatják meg.
Mivel az aranyvérűek köreiben fontos az öröklődés, így érdemes megemlíteni Lennie kamubarátnőjét is. Persephonéval semmit nem tesznek a kirakatba. Kellő mennyiségű misztikum lengi körül a kapcsolatukat ahhoz, hogy a folyosókon terjengő pletykák adjanak a szerelmüknek tanúbizonyságot. A szerelmüknek, ami nem létezik, messziről sem. Sajátos szimbiózisban élnek ők ketten, gyerekkori barátokból a jövő vezetői felé haladva. Sosem volt még olyan igaz a mondás, miszerint minden erős férfi mögött egy még erősebb nő áll, mint az ő esetükben. A barátságuk valódi, a hamis kapcsolatuk azonban közös érdekeken alapul. Hisz mindenki csak nyer belőle. Lennie már csak azért is, mert valószínűleg inkább belerohanna egy avadakedavrába, mintsem kiderüljön róla, hogy jó eséllyel meleg.