口は災いの元 – Kuchi wa wazawai no moto

Majdnem mindig tudom, hogy mikor kell befogni a számat és nem beszélni többet. Ha úgy tetszik, a napi 200 szavas limitet nem lépem át.
Iszonyatosan sokat tanultam, hogy ott lehessek, ahol most vagyok. Folyékonyan beszélek három nyelvet, hegedülök és profi szinten bánok a katanaval. Szóval lehet jobb, ha nem bosszantasz fel.
Rettenetes érzéssel tölt el, hogy olyat állítanak, ami nem is igaz, ezért néha csak csendben figyelek mindent, kívülről úgy tűnhet, hogy depressziós vagyok.
Igazából ennek a teljes ellentéte vagyok. Vidám, kedves, cserfes. Kivéve, ha valaki arról az estéről kérdez. De egyébként szeretek élni és ez boldogsággal tölt el.
Sajnos nem mindenki előtt tudok megnyílni annyira, hogy kimutassam a valódi érzelmeim. Talán a táncterem az, ahol igazán önmagam lehetek, a magam ugrabugrálós valójában.
Amennyiben kérdésed maradt, ne félj feltenni, esküszöm nem harapok. Nem, még akkor sem, ha ezt hallottad valakitől.

Kérlek, csak adj időt, hogy feloldódhassak a közeledben. Onnan fogod tudni, hogy egy kicsit is sikerült, amikor már mosolyogni fogok rád és talán egy-két tánclépést is láthatsz tőlem.
Kérlek. Csak. Egy. Kis. Időre. Van. Szükségem.

Teljességgel lehetetlen, hogy ennyire megváltozott. Már leveleket sem ír nekem, pedig régen minden nap beszéltünk.
Hetek óta nem láttam őt, fogalmam sincs, hol lehet. Ugye nem halt meg? Nem, az lehetetlen, arról tudnék. Talán csak megszökött.
Alapvetően vidám hangulatú lányról beszélünk, mégis mintha történt volna vele valami, teljesen máshogy viselkedik, mint tavaly ilyenkor. Csak nem kapott valami bűbájt, amitől elfelejtette, hogy ki is ő valójában?
Lehetőség szerint azt mondanám, hogy ez a lány egy csoda. Nagyon gyorsan tanul és szépen táncol. Meg persze olyan választékos szókincse van, mintha az angol lenne az anyanyelve, nem is a japán.
Egyetlen szó,  amit tudok, hogy mindig nagyon illedelmes. Sohasem bántana meg szándékosan senkit sem. És mindig meghajol, tisztelettel van az idősebbek felé. Persze, hiszen tiszteli a hagyományokat.
Semmi sem lehetetlen a számára, vagyis nekem úgy tűnt, hogy amibe belekezd, azt meg is valósítja. Szerintem még az animágiát is képes lenne megtanulni egy hónap alatt. Nem, nem túlzok, tényleg ügyes és kitartó.

Azt mondják, hogy a tavaszhoz képest megváltoztam. Vidámból szomorú, hangosból halk lettem. Én nem értek egyet ezzel. Én csak azt tudom mondani, hogy már nem mutatom meg mindenki felé a valódi önmagam. Csak egyetlen embernek sikerült megnyílnom úgy igazán. Illetve kettőnek, de a másodiknak még nem teljesen.

-Nem jó Risa-chan, újra! Képzeld azt, hogy a kardod a kezed meghosszabbítása. Ne csuklóból forgasd, legyen benne a vállad, a tested. Forgasd a tested. Húzd ki magad. A lábad pedig légiesen tartsd, akár egy balerina. Mert a kard a te párod és vezetőd egy tökéletes táncban. Ez az egész olyan, mint egy tánc. -magyarázta. -Emlékezz, hogy mit tanultál baletten. És most használd fel azt a tudást.
Négy évesen más animét néz és mangákat lapoz. Mese helyett a tánc jutott, manga helyett a katana. Ideális esetben még csak botokkal kellene gyakorolnunk. De Daito-san ezt nem így gondolta. "Minél előbb megtanulod használni, annál szebben fogsz táncolni." -ez volt az ő szavajárása.
Magánórák tömkelege: hegedű, tánc, harcművészet, nyelvórák. Egy gyermeknek hol van ezekre szüksége? Sohasem gondoltam, hogy éppen ezek fogják megváltoztatni az életem. Egyenes háttal, a fejemen három könyvvel tanultam egyensúlyozni. Egyenes háttal, derékszögben a könyökömmel tanultam meg hegedülni. Egyenes háttal, légies léptekkel tanultam meg katanat forgatni. Egyenes háttal...
A fenébe az egyenes háttal. Semmi jóra sem vezetett eddig. Míg nekem szépnek, okosnak, erősnek kellett lennem, addig a szüleim belemerültek egy családi bizniszbe, ami túl sötétnek bizonyult. Szinte sosem láttam a szüleimet, talán kivételes alkalmakkor, mint például a születésnapom. Azon kívül volt egy anyám, aki szorgalmasan fizette a táncórámat és egy apám, aki fizette a… mindent is?
A tizenötödik születésnapomon borult ki nagyon a bili. Már órák óta ültem a sötét nappaliban egyedül. Sehol sem voltak a szüleim, az utolsó gyertya is leégett, amit Kagami-san gyújtott meg. Már azon voltam, hogy elengedem az egészet, amikor nyitódott a bejárti ajtó és betámolyogtak a szüleim. Semmi magyarázattal nem szolgáltak, hogy hol voltak, miért nem jelentek meg a szülinapomon.
-Elegem van belőletek, elmegyek! -kiabáltam velük, ők pedig csak megilletődve álltak az ajtóban. Felkaptam a katanamat és a szobába rohantam. Összeszedtem a legfontosabb dolgaimat egy táskába, majd kiürítettem a széfemet, a katanat felcsatoltam az övemre és a szüleimet kikerülve kiléptem a házból. Fogalmam sem volt, hogy merre mehetnék, így a könnyeimet törölgetve sétáltam egész éjszaka Sapporo utcáin.
És egy szombat éjszaka talán nem a legmegfelelőbb arra, hogy egy alig tizenöt éves lány egyedül mászkáljon. Éppen kifújtam az orrom, amikor a következő pillanatban három nálam idősebb fiú állt előttem. Nem tűntek túl barátságosnak. Az egyik fiú túl közel lépett hozzám, éreztem, ahogyan a keze olyat érint, amihez semmi joga nem volt. A másik fiú pedig elővette a telefonját, hogy levideózza, a harmadik pedig elém lépett. Három fiú és egy lány nem túl jó arány.
Mély levegőt vettem és Yoshika-san tanításaira gondoltam. Észrevétlenül kihúztam a katanat az övemből. Semmi kedvem nem volt ehhez, sírás után pedig pláne nem. Undorodva néztem rá a srácokra.
-Azonnal. Hagyd. Abba. -szóltam halk, de fenyegető hangon. Nem akartam fájdalmat okozni, viszont elborult az agyam, amikor az ujjait megéreztem a fenekemen.
Szalagcím a hokkaidoi újság másnapi lapján: Titokzatos gyilkosság a jó hírű kerületben. Tegnap este titokzatos gyilkosság történt a kerületben. Helyszíni tudósítónk szerint az áldozat egy japán férfi (23), akit nem sikerült azonosítani. Két másik férfit súlyos sérülésekkel vittek be a kórházba, ők… (folytatódik a 8. oldalon)
Semmiről sem tudnak. Egyáltalán nem az történt, amit az újságok leírtak. Szó sem volt gyilkosságról, abban viszont igazuk volt, hogy mindhárom férfinek súlyos sérülései voltak. Mondtam már, hogy a katana halálos fegyver, pláne, ha avatott kezekbe kerül? „Mindig vigyázz kismadárka, senki sem szeretné, ha avatatlan kezekbe kerülne a katanad”. Mindig ugyanazok a mondatok. A gyilkosságról nem én tehettem. Én úgy hagytam őket ott, hogy mindhárman feküdtek a földön ó, még szinte vér sem volt. Eltűrtem a szememből a hajamat és tovább sétáltam. Tényleg semmi közöm nem volt a gyilkossághoz, lehet, hogy azt más intézte el, de egy a biztos. Nem én voltam. Nem voltam hozzá erős, sem lélekben, sem testileg. És az sem utolsó szempont, hogy én nem akartam senkinek sem a halálát.

Egy új élet reményében felkerestem Takumi-sant, az unokatestvéremet. A nyár hátralevő részét nála töltöttem. Az újságok egész nyáron a „gyilkosságról” cikkeztek. Nekem pedig elegem lett, így pont kapóra jött az, hogy Takumi-san a Roxfortba készült. Beadtam én is a jelentkezésemet oda, majd tájékoztattak, hogy felvételt nyertem. Izgatottan vártam az új tanévet és az új életemet. A változatosság kedvéért a havat lecseréltem az esőre. A napsütést sötét felhőkre, a fehér hermelineket baglyokra.
Arról az estéről soha nem beszéltem senkinek, mélyen eltemettem magamban. Takumi-san akármennyire is próbálta kihúzni belőlem, egy szót sem szóltam. Még akkor sem, amikor részegen feküdtünk a tetőn, a szakétól ragadós kezemmel eltakartam a számat és a fejemet ráztam. Pedig biztos nagyon kíváncsi volt rá, hogy miért költöztem oda hozzájuk, mégsem tudtam rávenni magam, hogy elmondjam neki.
Talán az az éjszaka volt az, ami megváltoztatott. Már nem próbáltam meg barátkozni senkivel sem, már nem táncoltam örömömben. Már csak a katanamban bíztam és abban, hogy a Roxfortig nem jutnak el a hokkaidoi hírek. Bár nem húztak párhuzamot köztem és az esett között, mégis úgy éreztem, mintha a homlokomra lenne írva. Hogy is van abban a számban? „I know what you did last summer”

Azt mondják odahaza, hogy az embernek három arca van.
Egy, amit a világnak mutat: Viszonylag magas vagyok és vékony, simán mondhatná bárki, hogy modellalkatom van. Egyszer valaki azt mondta rám, hogy törékeny vagyok, csak azért, mert kilátszódnak a csontjaim. Pedig ez nincs így, igenis vannak izmaim, amik a csontokat elfedik.
Egy, amit a családjának mutat: Otthon a tökéletes kislányt kellett alakítanom. Mindig mindenben szót kellett fogadnom, az egy dolog. De kimonót kellett hordanom annak ellenére, hogy sosem szerettem abban lenni. Az én stílusom leginkább a feltűnő mintájú pólók és ingek, meg persze a fekete cipők. Rettenetes módon odavagyok minden cipőért, ami fekete. És otthon nem engedték, hogy sminket használjak, úgy kellett tennem, mint aki hírből sem ismeri. Amióta eljöttem otthonról, azóta mindig kifestem magam, lehetőleg valami szép színessel.
Egy, amit senkinek sem mutat meg. Ez a valódi önmaga: Talán Thales az egyetlen, aki látott, amikor teljesen önmagamat adom. Előtte nehezen tudom tartani magam, olyan, mintha repedezne a magam köré húzott fal. Ő látott mosolyogni, smink nélkül, sőt, egyszer még kimonóban is.