“I was searching, but tried in vain. Found no shelter from the pain.”
K
eze immáron berögzült gépiességgel érintette a tollat újra a papírhoz, s kezdett neki a betűk kanyarításának. A sötét tónusú szavak nem árulkodtak arról a harcról, amit a sorok alkotója a zsigerein pókként felfelé haladó ingerrel vívott, ami egyre csdak arra akarta sarkallni, hogy bizonytalanságából fakadó ingerültségének láncát széttörje és íróeszközének hegyét olyan erővel nyomja a makulátlan rétegre, hogy átüsse azt. Mellette az asztalon összegyűrt csomókban prezentálták a galacsinok, hogy pontosan milyen sorsra is jutottak ezelőtti próbálkozásai. Néhányuknál már a megszólítás áthúzásra került, kétszer például például megszokásból a "Tisztelt" jelzőt vetette papírra, s csupán mikor elkezdte szemlélni művének nyitányát, döbbent rá arra, mennyire hivatalos és távolságtartó képet vetít ezzel. Harmadik próbálkozását azért vetette el, mert a személyesebb hangnemet szem előtt tartva a "Kedves lányom" kezdet mellett tette le a voksát, s utólag döntött úgy, hogy ez túl direkt, plusz mellkasában ott éktelenkedett ezzel kapcsolatban egy apró, ám annál érezhetőbb tüske. A biológiai szempontot félretéve van egyáltalán joga lányának hívni valakit, akinek az életében tizenhét esztendeig nem is volt jelen? Ha valakit, ez a cím Jean-Pierre Duvalt illette és nem akarja azt éreztetni a fiatal nővel, hogy pusztán azért, mert ennyi év után kiderült számára az igazság, át akarja venni a férfi helyét. Ezen gondolatmenete miatt született még egy galacsin, amelyben nemes egyszerűséggel csak a lány teljes nevét akarta megszólításként leírni, de a Shacklebolt részt sosem fejezték be ujjai, félvén attól, hogy akaratlanul is rákényszeríthet ezzel valamit, amiből a másik fél talán nem kér. Hazudna, ha azt állítaná, hogy cseppet sem fájó számára a lelki szemei előtt felsejlő lehetőség, azonban racionalitása azt mondatta, olyan opció ez, amivel számolnia kell és ami miatt teljes mértékben jogtalan volna megsértődnie. Volt emellett olyan elvetett darab is, ahol már eljutott az első sorokig, ám hamar rá kellett döbbenjen, hogy ez azért van, mert úgy kezelte, mintha Harrynek körmölne egy újabb jelentést. Végül, a papírtemetőbe száműzve egy újabb darabot, amiben úgy érezte, túlzottan elhúzta mondanivalóját, túl sokat zúdítva egyszerre az olvasóra az óvatos megközelítés helyett, úgy döntött, egy letisztultabb, egyenesebb utat választ:
"Kedves Noelle!
Kérlek, bocsáss meg, ha felzaklattalak a legutóbbi találkozásunk alkalmával, egyáltalán nem állt szándékomban bemasírozni az életedbe és a feje tetejére állítani mindazt, ami számodra az otthont és a családot jelenti. Nem kérhetem, hogy kedvelj, sem pedig azt, hogy nézd el nekem a kihagyott éveket, de nagyon örülnék, ha egyszer tudnánk beszélgetni. Nem tudom, ismered-e, de van egy meghitt kis kávézó Londonban, a Juno's, ott leszek szombaton tíz órától. Bármi kérdésed legyen felém, ott boldogan megválaszolom mind.
Remélem, találkozunk majd! Kingsley S.
Ui.: Nyctimene csak látszólag zsémbes, egyébként szelíd bagoly. A kora miatt imád aludni repülés után, így lehetséges, hogy megszáll majd egy kicsit nálad.
Többször átolvasta a végeredményt, latolgatta, hogy egy semleges helyszín helyett nem-e volna jobb, ha magukhoz hívná meg, de megint arra jutott, hogy ha bármit is elsiet, azzal nagy valószínűséggel csak elijesztené Noellet, így végül még egyszer végigsimított papíron, hogy az apró ráncok se válhassanak lelki viharának hírnökeivé, mielőtt egy borítékba helyezve az említett tollas lábára kötötte volna az üzenetet, hogy az eltávolodjon, majd eltűnjön a délutáni naplementében.
Keze nyugodtan pihen az asztal sötétszínű, tiszta lapján, de ez a mozdulatlan türelem aligha mondható többnek egy héjnál, amit a tapasztalatnak köszönhetően olyan könnyedén ölt magára, mint ahogy kedvenc vászonkabátjával tette ugyanezt indulás előtt. Nem egy vallásos illető, az ő hite mindig inkább az emberekben rejlett, semmint bármiféle transzcendens hatalomban, most mégis úgy véli, érzéseire nem létezik találóbb illusztráció a vállakon ülő ördög és angyal képénél. Utóbbi azzal igyekszik nyugtatgatni, hogy csak nemrég érkezett, míg az előbbi azt mormogja fülébe, hogy mekkora bolond, amiért egy pillanatig is másban reménykedett, és hiába igyekszik ettől elfordítani a fejét, bezárni tudata megannyi szobájának egyikébe, minduntalan visszatér elméjébe az ajtó, mellyel farkasszemet nézett, s a csengő, melyet nem volt képes másodjára megnyomni. Így utólag nem tudja már megmondani, hogy ez volt-e a helyes döntés, sem arra választ adni, hogy távozásával a lányát akarta-e óvni vagy az adott pillanatot használta-e fel indokként arra, hogy még egy családtagot cserben hagyjon. Eme foszlány megfelelő jelnek tűnt, hogy belső háborúját felfüggesztve az espressos pohár köré fonja ujjait, hogy tudatát idegvégződésein át egy másodpercre az üvegkeretbe zárt gőzölgő, fekete lé forrósága töltse ki. A fizikai legalább olyan fájdalom, amit tud kezelni.
Lakhely :
UK ♡ Rosier-Birtok
Elõtörténet :
DRAWING IS THE ARTIST'S MOST DIRECT AND SPONTANEOUS EXPRESSION. A SPECIES OF WRITING: IT REVEALS, BETTER THAN DOES PAINTING
Azóta, hogy pár nappal korábban kézhez kaptam a leveled, nem igazán tudok mit kezdeni magammal, ahogy tulajdonképpen az ajánlatoddal sem. Változik, hogy mit gondolok vagy éppen szeretnék csinálni. Akadnak percek, amikor jó ötletnek tartom, már-már várom az együtt töltött délutáni kávézást, hogy kérdezzek, hogy egy kicsit megismerjem a gyökereim. Azonban az esetek túlnyomó részében bizonytalansággal vegyülő aggodalommal gondolkodom azon, hogy mi legyen, hogyan lenne a lehető legilledelmesebben visszautasítani az ajánlatot. Valójában nem tudom, hogy mit szeretnék. Félek. Nem tőled, nem kell megijedned, sokkal inkább a helyzet komolysága és valódisága rémít. Olyan ez, mint amikor meghal egy szeretted - tudom, gyászos hasonlat, de frappánsabbra nem futja, valahol mélyen még úgy is érzem: illik ide -, amíg nem mondod ki hangosan, nem mondod senkinek, amíg nem keresnek, hogy részvétet nyilvánítanak, addig olyan, mintha minden rendben lenne. Mintha az elhunyt még élne. Így vagyok én is, hiába tudom, hogy nem azok az emberek a vér szerinti szüleim, akik felneveltek és hiába tudom, hogy Fortune nem a nővérem, eddig könnyű volt úgy csinálni, mintha mi sem történt volna. Mintha mi sem történt volna. Noha a fiad látogatása némileg megkavarta az állóvizet korántsem zaklatta fel annyira, mint a leveled. Más volt egy véletlen, hirtelen felindulásból tett látogatás, mint egy előre megtervezett uzsonna. Még a találkozó napján is ingadoztam, hol azon gondolkodtam, hogy mit vehetnék fel, amiben kellően elegánsnak ítélsz, hogy jó benyomást tegyek rád - mert még ha nem is vallottam be magamnak vágytam erre, már a jó bejnyomásra, főleg az első, sikeresnek nehezen csúfolható találkozásunk után - mégis tükrözi azt, aki vagyok, mert kívül estem a te világodon. Nekünk, ha nincs ez a szerencsétlen baleset tizenhét éve, sosem kellett volna találkozunk, hiszen én csak egy egyszerű cirkuszi légtornász voltam - aranyvér ide meg oda -, míg te Kingsley Shacklebolt a háborús hős, a korábbi brit Mágiaügyi Miniszter. Néhol pedig, amikor úgy látom, hogy semmim sincs, ami elég lenne, amiben úgy érzem én magam elég lennék, akkor leülök és elkezdem körmölni a választ. A szavak noha általában mások, mindig ugyan azt szeretném mondani velük: köszönöm a meghívást, de nem. Azonban sosem jutok el a levelek végére, te pedig egyiket sem fogod soha elolvasni, egyik sem lesz több, mint ostoba papírpazarlás, galacsin egy kukában. Nem tudtam mit írjak rájuk, mivel indokoljam neked, hogy nem megyek, nem tudok menni. Minden indok hamisnak és mesterkéltnek tetszik. Ezért történhet meg, hogy nem kapsz baglyot én pedig menekülés helyett nem sokkal a találkozó időpontja előtt ott állok a kávézó bejárata előtt. Emberek jönnek és mennek mellettem, ügyet sem vetnek rám, talán morognak, hogy útban vagyok, de nem foglalkozom velük. Csak téged nézlek, amint az asztalnál ülsz. Nem pillantasz az ajtó felé - szerencsére -, a kávéddal vagy elfoglalva, én pedig így kapok egy utolsó utáni lehetőséget arra, hogy eliszkoljak innen. Messzire fussak, amennyire csak lehet, mégsem teszem, amint kilép valaki az ajtón mellette be is osonok. Most vagy soha! Élvezem kicsit, ahogy a meleg melengeti a tétovázás következtében átfagyott tagjaimat. Próbálok határozottnak tűnni, amint megindulok feléd, ám nem vagyok az, ha pedig csak az átlagnál egy kicsivel is jobb megfigyelő képességgel rendelkezel, ezt simán ki is szúrhattad. - Jó napot Mr. Shacklebolt - köszörülöm meg a torkom, amint az asztalod elé, az üres, minden bizonnyal számomra fenntartott szék mellé érek. Ahogy rád pillantok, az amúgy nem is olyan rövid rövidnadrágom hirtelen rövidebbnek tűnik, mint egy-egy fellépő dresszem. Komolyan küzdenem kell a késztetés ellen, hogy lejjebb húzzam, hiába nincs hova lejjebb. - Valóban kellemes helynek tűnik ez a kis kávézó, első ránézésre legalábbis mindenképpen - nézek körbe, miközben kihúzom a széket és helyet foglalok. A tekinteted határozottan kerülöm, mindenhová nézek, csak oda nem. Egyelőre csak nehezítené a dolgokat kettőnk között. Számomra mindenképpen. - Esetleg… van valami, amit ajánlani tud? Helyi specialitás, ilyesmi - érdeklődöm félszegen egy Ét- és Itallap után nyúlva. Zavarban vagyok és ezt tisztán láthatod rajtam, még ha a sztereotípiákkal ellentétben nem is remeg a kezem, fogalmam sincs arról, hogy mit mondjak vagy éppen kérdezzek. Azt sem tudom, hogy mit vársz tőlem. Vársz-e valamit, így inkább azt teszem, ami biztosnak tűnik: folytatom a fecsegést. - Ön szerint található a kínálatban olyan sütemény, amiben nincs tej vagy tojás? Tudja, nem eszem semmi állati eredetűt, vegán vagyok. Nem összekeverendő a vegákkal, akik csak húst nem esznek, de minden mást igen - csacsogok neked tovább, pontosan olyan nyugodtan, mintha érdekelne téged hogy mit és hogy eszem, milyen elveket követek.
“I was searching, but tried in vain. Found no shelter from the pain.”
I
ronikusnak tartja, hogy ezekben a percekben egy olyan állatias bestiával való szembeszállás, mint Fenrir Greyback, gyerekjátéknak érződik ama gombócnak a legyűréséhez képest, ami a torkában alakult ki, s ami minden egyes másodperccel csak nőni látszik. Olyan érzés önti el, mintha szellemek rideg ujjai találtak volna módot arra, hogy manifesztálódjanak és a múltjában hozott hibás döntéseinek erejével szoruljanak torka köré. Elméje az idő múlásával már nem csupán azon kezd el lamentálni, hogy mennyire érdemes várnia, de egyben okolni is kezdi azt illetően, mennyire volt jó választás éppen erre a helyre invitálnia a lányát... a lányt. Nem akarta beleélni magát semmibe. Persze, pusztán biológiai szempontból volt köztük kötelék, de ezen túl nem akart semmi olyat sem ráerőltetni, amiből Noelle esetleg nem kérhet, és távolabbról szemlélő oldala erre bólogatva reagál, mondván, hogy a kávézó, mint neutrális terület, jó döntés volt. Csakhogy ezzel szemben ott van lelkének azon része, ami minden jel szerint szent küldetéséül tűzte ki, hogy megnehezítse dolgát és fülébe suttogja, hogy mekkora hazug. Hiszen, éppen amiatt szokott ide, mert itt gondolatai minduntalan családjához találtak vissza, a jelent és a múltat egyaránt beleértve. A világ, vagy talán csak a véletlen keserű humorérzékére vall az, hogy míg ő az előbbire igyekszik minden erejével koncentrálni, egyre az utóbbi tolul tudatának előterébe, ahogy minden közelében lévő tárgyból húgának szavai sugároznak felé: "Nem menekülhetsz örökké!" Ezzel tisztában van. Azt viszont sosem mondta el testvérének, hogy bizonyos szempontból nem adta fel a menekülést, nem tért vissza a témához, ami az apja és közte kialakult feszültséghez vezetett, és amikor már elég ereje lett volna hozzá, túl késő volt. Nem akart ugyanebbe a hibába esni, mégis rettegett annak lehetőségétől, hogy az emberek egy végtelen körforgásba vannak zárva és bármennyire igyekeznek megakadályozni, a történelem így is-úgy is megismétli majd önmagát.
"Jó napot Mr. Shacklebolt" Csakis a kémkedéssel töltött éveknek köszönheti, hogy sikerül mindjárt írmagjában elfojtani a hitetlenkedést, ami tükröződhetne pillantásából, ahogy a megszólításra felpillant, reflexszerűen rendezve gondolatait, s arcvonásait. Nem mintha attól tartana, hogy a fiatal nő legilimenciához folyamodna, inkább olyan reakcióvá vált ez számára, mint az izmok összehúzódása vagy a lélegzetvétel alvás közben. Kétséges, hogy valaha ki tudná kapcsolni. Ugyanez érvényes a belé nevelt illemre, ahogy felegyenesedik a székből, hogy apró mosollyal üdvözölje az érkezőt. - Szervusz! Örülök, hogy eljöttél. - a kijelentés maga teljesen őszinte, mégis átkozza magát azért, amiért képtelen egy egyszerű köszöntést úgy formába önteni, hogy az ne hangozzon túlontúl hivatalosnak. Még mozzanatai is arról árulkodnak, hogy nehezen tudja eldönteni, mi volna ilyenkor a helyes megközelítés. Hangyányit ugyan, de kezei észrevehetően előrébb rezdülnek, első gondolata nyomán miszerint közelebb léphet egy gyors ölelésre, de aztán megálljt parancsol nekik, ahogy eszébe jut a láthatatlan határvonal, a távoli, mégis jelen lévő ajtó kettejük között, amitérdemes észben, s tiszteletben tartania. Második opcióként megfordul a fejében, hogy szimplán kezet is nyújthatna, ám ezt még gyorsabban veti el, mint az elsőt, ugyanis az utolsó dolog, amit éreztetni akarna vele, az a távolságtartó attitűd. Végül, amolyan esetlen módon, szelíd mosolyát tartja fenn, megvárva, míg Noelle kihúzza a széket, s vele együtt foglal újra helyet. - És kérlek, tegezz. A Mr. Shackleboltot tartsuk meg a minisztériumi berkeknek. - nem akar olyan légkört teremteni, mintha valami új törvényrendelkezés megvitatása miatt akarta volna látni. És ezek már más idők ahhoz mérten, amikor ő uramnak szólította saját apját. - Családias. A helység méretéből fakadó limitáltság miatt nem fér be ide egy óceán méretű tömeg. Azt hiszem, ezért kedveltem meg annyira. - az információmorzsa, amit megoszt, nem valami sok, mégis úgy érzi, annak érdekében, hogy hozzájárulhasson a lány feszültségének oldásához, helyénvaló, hogy megosszon valamit magáról. Első hallomásra jelentéktelennek tűnhet, elvégre, jogosan feltételezhető, hogy karrierje során hozzászokott a több emberhez egy helyen, és ez így is van, viszont nem következik belőle az, hogy szereti a nagy létszámot. Vonásai pedig csak ernyednek, ahogy feldolgozza és elraktározza magában a tényt, amit Noelletől kap. Miközben a lány beszél, képtelen nem észrevenni azt az aurát, ami körbelengi és ami túlontúl emlékezteti őt Gaiára. Eddig feszülten tartott vállai lejjebb ereszkednek, egész testtartása ernyed kicsit, ahogy előrébb dől, hogy halkabbra foghass hangját: - Maradjon köztünk, mert nem szeretik kiadni a házi receptjeiket, de a "Citromos-áfonyás varázslat" lesz, amit te keresel. - ha a szavak nem, hát a halvány mosoly mindenképp elárulja, hogy érdekli minden, amit Noelle megkíván vele osztani. Persze, felmerülhet a kérdés, miért tud ennyit az összetevőkről, ha annyira szeretik titkolni a helyiek, ezért kiegészíti mondandóját: - A tekintetek sok mindent elárulnak. - ezzel egyszerre céloz burkoltan egy legilimentori metódusra, hiszen a virágnyelv fontos, hogy ne keltsen gyanút a környezetükben, s arra a tényre, hogy a lány mindeddig sikerrel kerülte a pillantását. Hibáztatja érte? Egy cseppet sem. Ezt árulja el a szelíd pillantás, amivel az arcát fürkészi. - Sajnálom, ha felkavartalak az üzenetemmel! - nem veszi le róla a szemét, keze intésével jelez a felszolgáló hölgynek, hogy rendelni szeretne. Nem kétli, hogy Noelle tud magáról gondoskodni, de ezen ösztönei is olyasmik, amikkel nem tud birokra kelni.
Lakhely :
UK ♡ Rosier-Birtok
Elõtörténet :
DRAWING IS THE ARTIST'S MOST DIRECT AND SPONTANEOUS EXPRESSION. A SPECIES OF WRITING: IT REVEALS, BETTER THAN DOES PAINTING
Megnyugodhatsz, nem vagyok legillimentor, sosem kacérkodtam annak a gondolatával, hogy az legyek - boldogabb vagyok úgy, hogy nem tudom mit gondolnak rólam az emberek, arról nem is beszélve, hogy a legtöbb esetben nem is érdekel -, így nem tudom kifürkészni a gondolataid. Ahogy pszichológiai képesítésem sincs, így emberek mozdulataiban és viselkedésében sem olvasok jól, mégis látom ugyanazt a bizonytalanságot és tétovázást a mozdulataidban, amit én is érzek az egész testemben. Ez pedig, még ha nem is szép ilyet mondani: megnyugtat. Nem azért, mert örülök annak, hogy eképpen érzed magad, mi sem áll messzebb tőlem, mint más nyomorán szórakozni, így egyszerűen olyan, mintha egy kis, kétszemélyes sorsközösséget alkotnánk. Mintha nem egy elveszett apa-lánya páros lennénk, hanem csak két egyszerű varázsló, akik bekerültek egy számukra kellemetlen és ismeretlen szituációba, ahol a közös érzéseknek köszönhetően valami összetartja őket. Talán gyermeteg gondolat, így mégis könnyebb, befogadhatóbb számomra ez a találkozó, az hogy itt fogunk ülni szemtől szemben. - Rendben - mosolyodom el haloványan, noha még mindig feszülten -, nem kell félnie… félned, hogy ott találkozunk, nem török minisztériumi babérokra, azt hiszem, túl kötött számomra - jegyzem meg, még akkor is, ha nem vagyok biztos abban, hogy ez jó fényben tüntet fel előtted. De megjátszani sem akarom magam. Azt szeretném, hogy lásd és értsd ki és mi vagyok, hogy ez alapján tudd… tudjuk meghozni a döntést, hogy valóban egymás részesei akarunk-e lenni vagy sem. - Akkor öm… Kingsley, igaz? - érdeklődöm, miközben szokom a gondolatot, hogy a keresztneveden szólítsalak. Nem mintha az apa kényelmesebb lenne. Merlinre dehogyis! Egyszerűen csak eddig, ha beszéltem rólad, ha gondoltam rád, ha csak valamiért éppen szóba kerültél mindig Mr. Shackleboltotként utaltam rád. Az egyszerű volt és biztonságos. Távolságot jelentett, nem utalt arra, hogy egy felszínes ismeretségen kívül bármi közünk is lehetne egymáshoz. Nem utalt arra a bizonytalan űrre, amit az óta éreztem, hogy azon az estén bekopogtál a lakókocsink ajtaján. - Ezt meg tudom érteni megértem - pillantok körbe ismét, immáron ülve, miközben a kezem az asztalra teszem, majd ott kulcsolom össze -, én se kedvelem a tömeget - osztom meg veled némi gondolkodás után. Nem mintha olyan nagy titok lenne ez, még csak különösebben eget rengetőnek se nevezném, egyszerűen valami olyasmi, ami úgy néz ki, hogy közös benned és bennem, no meg még több millió másik emberben, akik ebben a képletben a legkevésbé sem számítanak. - Valahogy a cirkuszban, az előadások után és az iskolában is mindig annyi ember vesz körül, annyi impulzus ér a nap legtöbb percében, hogy megbecsülöm az ilyen nyugodt helyeket és perceket. - Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy jó ötlet ennyit és ilyenekről csacsogni, ugyanis nem sok hasznos információ hagyja el az ajkaim, mégis úgy érzem: jobb ez így, mintha némán és feszengve ülnék veled szemben. Erre szerintem egyikünk sem vágyik. - Oh - formálják meglepve ezt az egyszerű szót az ajkaim. Bár nem vagyok évfolyamelső, ahhoz nem köt le eléggé a tanulás, de az ostoba, tudatlan libáktól is jó messze állok, így is eljut a tudatomig, hogy mire célzol, ahogy azt is, hogy direkt nem mondod ki hangosan. Noha nem pontosan értem ennek az okát, de nem kérdezek rá, ahogy félned sem kell: tudok titkot tartani, nem fogok erről senkinek sem fecsegni. - Nem véletlen szokták mondani, hogy a szem a lélek tükre. Igaz? - kérdezlek incselkedve, hogy ha eddig nem tetted volna, most bizonyosan rágyere: megértettem a virágnyelv köntösébe burkolt utalásaidat. - De azt hiszem, megfogadom a tanácsod, - folytatom immáron nyugodtabb, kevésbé titkokkal teli vizekre evezve a közös csónakunkat -, már a citrom említésével megvettél kilóra, az áfonya csak hab a tortán… vegán hab, persze. Limonádét tartanak? Tudom, sokan inkább nyári italnak tartják, de jól elkészítve szerintem az év bármely szakában kiváló frissítő lehet. Egyszer, pár éve valahol, ittam egy isteni levendulásat. Az íze Provencera emlékeztetett. Az ott található végtelen levendula mezőkre - sóhajtottam vágyakozva. Hiányzott Franciaország, a régi iskolám és az életérzés, amit az egész ország csak úgy sugárzott magából. Lehet te is, csak úgy, mint sokan mások úgy gondolod sznobok vagyunk. Talán igazad is van, az élet egyes területein mindenképpen. Mégis hiányzott, volt egy otthonos, kellemes hangulata. Valami olyasmi, amit a britek hideg, szertartásos udvariaskodásában nehezen találtam meg. Meglepnek a szavaid, hirtelen nem is tudom, hogy mit mondhatnék rájuk. Helyeselhetnék vagy éppen tagadhatnék, úgy érzem, hogy várod tőle valamelyiket, mégis, egyikre sem vagyok képes. Az igazság valahol a kettő között lakozik, mégis hosszú, már-már végtelennek tűnő másodpercekig képtelen vagyok szavakba önteni a gondolataimat. A pincér érkezése és a rendelések leadása ad nemi kibúvót, egy kis plusz időt, de örökre nem odázhatom el a választ. Nem is tudom és tulajdonképpen, nem is akarom. - Inkább csak megleptél - válaszolom végül bizonytalan, miközben lassan úgy fordítom a fejem, hogy a szemedbe nézhessek. Persze, csak ha hagyod. - De nagyra értékelem, hogy nem a semmiből rontottál rám, mint Apollo, az… sok és sokk is volt - arról nem is beszélve, hogy majdnem leütöttem egy hatalmas kupával, teszem hozzá gondolatban. Úgy érzem, ha mesélt is neked a látogatásáról, ezt a részletet egészen biztosan kihagyta és nem én szeretnék az lenni, aki lebuktatja. Noha testvéri összetartás még nem, de embertársam iránt érzett szolidaritás azért még akad bennem. Oh, és persze az újabb ostoba és kínos szóviccemet sem úszod meg! - Egyébként, van valami különösebb oka annak, hogy most itt ülünk vagy tényleg csak ismerkedni szeretnél? - tapogatózom óvatosan. - Félre ne értsd, nincs probléma egyikkel sem. Bármit válaszol is, nem fogok felállni és kimenni, csak szeretek tisztán látni és nem kerülgetni semmit - szabadkozom egy félszeg mosolyféle kíséretével. Reménykedem, hogy nem veszed magadra a felvetést, de igyekszem egyenes lenni veled, ez pedig együtt jár ilyenekkel is. Ugye ezt megérted?
“I was searching, but tried in vain. Found no shelter from the pain.”
N
ehéz feladattal nézett szembe. Nem, nem az volt nehéz, hogy Noelle szemébe nézve hangot tudjon adni gondolatainak, bár tagadhatatlan tény, hogy hosszú időbe telt, mire eléggé összeszedte magát ahhoz, hogy újra nyisson felé, a problémát nem a lány okozta. Azt, ami történt, nem ő kérte, nem ő akarta, hogy másik családhoz kerüljön, ahogy arról sem tehet, hogy végérvényben talán így jött ki jobban a helyzetből. Nem, a nehézséget még csak nem is eme utóbbi konklúzió levonása okozta. Illetve.. szerepet játszhat benner talán az is, hogy rémisztően könnyen eljut erre a következtetésre. Nem az első pillanatokban. Azokban egy kedves, udvarias, fiatal hölgyet lát, aki minden bizonnyal tele lehet kérdőjelekkel és senki sem hibáztathatja azért, ha kíváncsi arra, miért forgatja fel az életét egy olyan világ, amihez eleddig semmi köze nem volt. Van viszont valami abban, ahogy szavait hallgatja és forgatja őket vissza újra, s újra a fejében. Egy érzés, amit nem tud elengedni. A gondolat, hogy az a fény, amit most lát a lányban, sosem ragyogott volna olyan fényesen, mint most, ha az ő atyai gondoskodása és iránymutatása alatt kényszerült volna felnőni. Tüske volna benne emiatt? Határozottan érez apró szúrást a mellkasa környékén és egy pillanat erejéig mintha a torka is elszorult volna, már sokadjára az utóbbi időben, de nem olyan haragból gyurmált tövis ez, ami különösebben szólna bárkinek is a külvilág résztvevői közül. Inkább afféle fájdalmon túli emlékeztetőként szolgál, nehogy feledésbe merülhessen az a távolság, amit ő teremtett saját maga és az emberek, még inkább, saját maga és a családja közé. Ezutóbbi halmazba pedig, bármilyen elfuseráltan sikerült is elindulni az egyébként sem repedésektől és kátyúktól mentes úton, belesorolja a jelen társaságot is. - Tudod, volt idő, mikor ez ingoványos talaj lett volna, de... - tart egy kis szünetet egy futó mosoly erejéig, csak azért, hogy, reményei szerint, eloszlathassa vele a kételyeket azt illetően, ez alapján fogja-e megítélni a lányt vagy hogy válasza miatt akár a legcsekélyebb mértékben is másként látná őt. - ... az az igazság, hogy megértem. - apja, ha hallaná ezen szavakat, most minden kétséget kizáróan cslaódottan csóválná a fejét. Ami azt illeti, egy ideje máér ezt tenné, és fájlalná is a nyakát miatta, ha látná, mennyi hibás lépést követett el a fia. Persze, Noelle még nem ismeri eléggé ahhoz, hogy iménti vallomása kellő súllyal üllepedjen rá a levegőre körülöttük. Ettől még nem lesz kevésbé igaz. Vagy kevésbé fájó a beismerés. Elég lelki szemeivel csupán futó pillantást vetnie arra, mit tett a Minisztériumhoz, és az auror hivatáshoz való ragaszkodás a Shacklebolt családdal. Megbánta a szakmaválasztását? Nem. Belevetné magát újra a háborúba, ami távol tartotta az otthonától? Gyorsabban, minthogy a szíve megtehetne egy dobbanást. De ez ő volt. Nem várhatta el mástól ugyanezt. Sőt, odáig jutott, hogy a benne lévő apai ösztönök, már azok, miket nem vert még láncra, nem is kívánják, hogy a következő generáció ugyanígy járjon el, mindegy, milyen mértékről és minőségről van szól. - Nos, vagy az, vagy a középső nevem, de hosszú ideje nem hívott már senki Rafikinak. - nem csak mosolyából érződik a bátorítás, a néma sugallat, hogy nem fog rá megharagudni, ha a keresztnevét használja, mellette a kis információmorzsa megosztása mellett dönt, hogy nyújthasson valami személyesebb kapaszkodót, s vele, valami közöset. Jóllehet, maga a középső nevének mivolta nem egy kormánytitok, ha annyira akarná, sokkal mélyebbre is eláshatta volna, hogy tényleg csak ő tudhasson róla, ám ez nem változtat azon, hogy nem is reklámozza. Ő Kingsley Shacklebolt mindenki számára. Egy megerősítő biccentés, esetleg egy erős, magabiztos kézrázás. Se több, se kevesebb. Viszont nem azért hívta ide a lányt... a lányát... hogy egy távoli képet mutasson fel neki. - Igen, üdítő tud lenni, ha az ember kissé kiszakadhat a mások gondolatai alkotta zajból, hogy kicsit a sajátjaival lehessen. - elvégre, mindenkinek van egy foszlányokból már előre megalkotott, miniatűr mása az illetőről, egy elképzelés arról, milyen, és a tévhit, hogy ezt tartja fenn a nap huszonnégy órájában. - És mondd csak, mi terelt a cirkusz felé? Mikor érezted úgy először, hogy ez az, amit kerestél? - ő nem kíván foszlányokból építkezni. És azt sem akarja, hogy Noelle úgy érezze, ez pusztán afféle kötelező vizit, udvariassági látogatás, ha már világaik határai súrolni kezdték egymást. Ezután csak hallgat. Figyel. Mondani szeretne valamit, bármit, ami hűsítő balzsam lehetne arra a honvágyra, ami a lány szavaiból sugárzik, még az is megfordul a fejében, hogy ígéreteet tehetne neki, hogy elutazhasson Franciaországba. De az igazság az, hogy még ha tenne is ilyet, túlontúl jól ismeri a vissza nem pörgethető pillanatok emlékét ahhoz, hogy pontosan tudja, még ha geográfiai szempontból vissza isj ut az ember oda, ahonnan elindult korábban, akkor sem lesz többé ugyanaz. Teljesen sosem. Még szerencse, hogy Apollo említése elegendő ahhoz, hogy kirángassa a tehetetlenségből. Szemöldöke a történet ismeretének híján egy pillanatra felszökik ugyan, de csakhamar úrrá lesz vonásain. - Igen, ő hajlamos az impulzív döntéshozatalra. - van egy kis keménység abban, ahogy a szavak leperegnek ajkairól, ennek ellenére ezen élt felváltja egy bocsánatkérő pillantás. - Sajnálom, ha kellemetlen helyzetbe sodort! - legalább annyira saras ebben, mint Apollo, hisz néhány rutin lépéssel rejtve is tarthatta volna az igazat, megkímélve ezzel Noelle független életét. Talán abban bízott, hogy egy ilyen kaliberű dolog majd felébreszti Apollo felnőttesebb oldalát és érettebben jár el ahelyett, hogy gyermeki módon követi a kíváncsiságát. - Semmi hátsó szándék, nem a Minisztériumnak jöttem fejvadászkodni! - apró mosollyal, nem létező humorát megcsillogtatva még hozzáteszi: - A besorozásodról ráérünk később beszélgetni. - oldani kívánja a hangulatot azzal, hogy rávilágít, a lány szóviccei egyáltalán nem borzalmasak ahhoz hasonlítva, amire ő képes. - Nem akartam, hogy azt hidd, pusztán kötelességtudatból bukkantam fel a lakókocsidnál a múltkor, majd eltűnök, miután felkavartam az állóvizet. - értékeli azt a nyílt egyenességet, amivel Noelle feltette a kérdést, és ugyanilyen őszinteséget ad cserébe. - Tudom, hogy a biológiai háttér még nem fog feltétlenül összekötni két embert. Viszont úgy éreztem, attól függetlenül, miként döntesz a továbbiakban, megérdemled a tiszta lapot, az igazságot, és a válaszokat a kérdéseidre, ha vannak. - nem azért hívta ide, hogy lecserélje a lány szemében az apját. Tisztességtelen húzás is volna. Amit ajánlani tud, az az, hogy ha világaik végül el is válnak majd találkozásuk után, ne fájdalommal vagy keserűséggel tegyék. S ehhez kész levetni az aurori, a miniszteri, a Shacklebolt álcát.
