Gratulálok.
Egy Merlinverte szó! Ennyi, mindösszesen ennyit kellet volna mondanom és már tovább is léphettünk volna tovább, mintha mi sem történt volna, én mégis képtelen voltam rá. Teljesen legtaglózott a megdöbbenés.
Az, hogy a bátyámmal dolgozom együtt már-már megszokássá nőtte ki magát az utóbbi egy évben. Apa végül vagy nem tett ellene, vagy egyszerűen csak nem tudott tenni. Sosem kérdeztem, nem is érdekelt igazából, ha teljesen őszinte akartam lenni. A munkában nem gátolt, hogy Preseus volt a társam - nem szerettem a felettesem szót használni, noha tapasztaltabb volt, mint én, így végső soron annak számított.
Ami azonban ma történt, arra nem voltam felkészülve. Tudtam, hogy felesége van, elég nehéz lett volna nem tudni, hiszen ott volt a gyűrű az ujján és egy kép az esküvőjükről az asztalán. Vaknak és ostobának kellett volna lennem ahhoz, hogy e felett el tudjak siklani. Szerencsétlenségemre egyik sem voltam. Ahogy süket sem, így lehettem fültanúja annak, ahogy az egyik kollégánk ma gratulált neki, mert hallotta a “
nagy hírt”. Nem szoktam hallgatni mások beszélgetéseit, de ha mellettem történtek, akkor nem tudtam mit kezdeni velük. Óhatatlanul eljutottak hozzám az információk. Mint a nagy hír, hogy a bátyám felesége terhes.
Nem tudom eldönteni, hogy melyikünk volt jobban megdöbbenve. Ő, hogy megtudtam vagy én, hogy ez történt. Szerintem ugyanolyan döbbent tekintettel meredtünk egymásra. Ekkor, életemben már sokadjára, hálát adtam, hogy hiába volt kék szemünk mind a kettőnknek, mégsem mondhattuk el, hogy olyan lenne, mintha a sajátunkba néznénk. Csak még kellemetlenebbé tette volna az amúgy is rettentően kínos pillanatot, ami tulajdonképpen azóta is tartott. Hiszen nem szóltunk egymáshoz, csak konstatáltunk, hogy kaptunk egy feladatot és már jöttünk is. Azt hiszem, hogy még sosem örültem ennyire egy Zsebpiszok köz béli rendbontásnak. Mármint… örültem volna, ha találunk valamit, de semmi sem volt itt. A tél szürke csendje és a helyre nagyon jellemző néma fenyegetés ölelte körbe az utcákat, felbolydulás azonban nyoma sem volt. A minket körülvevő, már-már vibráló, kellemetlen csendről inkább szót sem ejtek már. Felesleges lenne.
- Szerinted - köszörültem meg a torkom, a hangom rekedtnek tetszett a hosszas hallgatást követően
- van itt valami említésre méltó vagy visszamehetünk jelentést írni? - kérdeztem végül, ám még véletlenül sem néztem felé. Ahogy abban is biztos voltam, hogy én nem fogom felhozni a gyerek témát. Ő csinálta, ha a akar majd beszél róla. Elég régen lelépett a családtól, hogy ne legyen közöm hozzá.
És mégis, Merlin bassza meg szarul esett! (Abban mondjuk nem voltam teljesen biztos, hogy a gyerek vagy a titkolózás váltotta-e ezt ki, esetleg mind a kettő.) Mintha megint az a lépcső tetején kuporgó kislány lettem volna, aki hallja, amint életében utoljára elhagyja a családi házat, nem pedig egy felnőtt.
