Dmitry Krum

Mindig jókedélyű (legalábbis látszólag), életvidám, szellemes, fiatal kora ellenére világlátott, és persze nem utolsósorban minden kviddicsrajongó és celebvadász szeretne közel kerülni hozzá. Egy-két ember akad, aki azt is megtapasztalhatta, hogy védelmező, nagy az igazságérzete, és sokkal több dolog érdekli, mint azt hangoztatja.

A bolgár aranyifjú imidzsébe nemigen fér bele a lelkizgetés, vagy a túlzott komolykodás, ezért legtöbben, akik csak a műsort látják, felületesnek, nagyképűnek, elkényeztetettnek gondolják.

Hál’Istennek, talál egy kocsit, ahol még senki nem ül, és mivel ebben a pillanatban felhangzik a gőzmozdony sípolása, valószínűleg már nem is fog. Tökéletes. Pár óra múlva úgyis bedobja majd magát. Több újság is megírta, hogy Viktor Krum fia ezévtől határozatlan ideig a Roxfortban folytatja tanulmányait szülei Nagy-Britanniában végzendő munkája okán.
Sóhajtott egyet és csekkolta séróját az ablaküvegben. Szereti a figyelmet és meg is szokta, de időnként nagy szüksége van egy kis nyugalomra, mikor nem figyeli senki a szeme sarkából, hogy mit csinál és hogyan csinálja.
Nem volt tehát különösebb lámpaláza az új környezet miatt. Tulajdonképpen kíváncsi is volt, milyen lehet a roxforti élet. Apja kamaszkori emlékei alapján a Griffendélbe, vagy a Mardekárba kéne kerülni, azok tűnnek a menő házaknak. Bár az a srác, aki meghalt, és akit apja tisztelettel emlegetett, mint Trimágus tusás ellenfelét – Diggory talán a neve - , Hugrabugos volt, szóval az se lehet olyan rossz. Végülis mindegy, hová kerül, csak találja meg a Ládikáját.

Ahogy kimondta magában a szót, elmosolyodott. Anyja jutott eszébe, és amit nagyjából tízéves korában mondott neki. Akkor kezdte igazán felfogni, hogy ő otthon mennyire híres a neve miatt és a többiek másként kezelik. Mindezt nagyon nehéz volt kezelnie, mert már akkor érezte, hogy kortársai nem önmaga miatt kedvelik, hanem amiatt, ahogy hívják és ahonnan származik. Szüleitől ugyan mindig azt hallotta, hogy viselkedjen példamutatóan, nyújtsa a maximumot, és ha olyat hall, ami bántja, eressze el a füle mellett, mert sok irigye lesz, de akkor még nem tudta, hogy lehetne képes mindezen elvárásoknak megfelelni. „- A lényeg, hogy találj magadnak egy Ládikát” – mondta akkor az édesanyja. „- Találj valakit, akiben tudod, hogy megbízhatsz, mert akkor sem ad ki, ha olyasmit mondasz el neki, amit nem szánsz a nyilvánosságnak. Azt sem használja fel ellened, ha hibázni lát. Benne elhelyezheted a titkaidat, mint egy ládikában, mert tudod, hogy ott biztonságban lesznek. Ilyen ember nem sok lesz majd körülötted, mindössze egy-két barát, és talán majd egyszer egy lány…” Itt gyerekként grimaszt vágott, mire anyja elnevette magát. „- Egyszóval fontos, hogy találd meg ezeket az embereket, bárhol is járj éppen, és ugyanilyen fontos, hogy te is légy majd valakinek a Ládikája.”
Emlékszik rá, ahogy pár nappal később lelkesen rohant haza, hogy elmesélje szüleinek, megtalálta az első Ládikáját. „- Nahát, ez igen hamar sikerült. Hogy ismerkedtetek meg?” kérdezte anyja. Erre ő közölte, hogy szembejött vele egy félénk, szemüveges srác, Denkov, akit látott már párszor, a szomszéd utcában lakott. Ő meg elmesélte neki, hogy egyszer véletlenül eltaposott egy csigát, aztán sírt miatta, mert szereti az állatokat. De biztos, hogy nem fogja elmondani senkinek, mert megfenyegette, hogy ha eljár a szája, éveken keresztül csúfolni fogja a szemüvege miatt. Szóval ő most a Ládikája. „Ejnye, Dimochka, ez nem így működik!” húzta össze szemöldökét az anyja. „Nem, most, mielőtt találkoznál a barátaiddal, menj fel a szobádba egy egész órára, és próbálj meg magadtól rájönni, mit rontottál el. Davai, davai, nincs vita!”.
Aztán pár hónappal később, egy tavaszi bál előtt anyja mosolyogva megkérdezte, hogy a kislány, akivel táncolni fog, mit is jelent számára. Azt válaszolta, hogy egész biztos a Ládikája lesz, mert hallotta, mikor elmondta egy barátnőjének, hogy ő már vérzik ott, és nem akarhatja, hogy ezt mindenki megtudja. Itt nyilvánvalóvá vált, hogy nem érti a dolog lényegét. „Dmitry Viktorovich Krum!!!” mennydörögte apja. „Azon gondolkodom, mit rontottam el a nevelésedben, hogy ilyen alávalóan viselkedsz! Én a te korodban tudtam, mi az a tisztelet, szerénység és alázat!
Ahogy ez a mondat elhangzott, tízéves énje rögtön rájött, hogy végre talált valamit, amiben különbözik apjától, ráadásul ezt ő maga mondta ki. Ilyennek kell tehát lennie, hogy saját tettei miatt foglalkozzanak vele. Harsánynak, szemtelennek, lázadónak. Így is kezdte el nem sokkal később Durmstrangos tanulmányait. Jóeszű, tehetséges sportoló, de hírhedt bajkeverő hírében állt az iskola első két évében.

Aztán harmadévben, mikor egy súlyosabb kihágása után – amit most ne részletezzünk - egy évfolyamtársa kegyes füllentése mentette csak meg a kicsapástól, valami megváltozott. Sosem beszélt azelőtt a sráccal, azontúl, hogy látta párszor a suli folyosóin, semmi kapcsolata nem volt vele. Nem tudta, miért segített neki, így másnap, mikor biztossá vált, hogy maradhat az iskolában, és dühöngő apját is megnyugtatta levélben, hogy csak félreértés történt, beszédbe elegyedett a fiúval. Csak, amikor meghallotta, hogy hívják, akkor esett le neki, honnan volt ismerős a fekete keretes szemüveg és a keseszínű, kócos haj. Denkov volt az, akit pár évvel azelőtt, kiskorában zsarolt, hogy a barátja legyen, míg szülei le nem állították. Megkérdezte tőle, miért segített neki, és azóta is szóról szóra emlékszik, mit válaszolt: „- Azelőtt sosem voltak barátaim. Te pedig egyenesen kényszeríteni akartál, hogy az legyek. Persze azóta tudom, hogy csak egy nagyszájú, egoista pöcs vagy, de akkor csak azon izgultam, nehogy rájöjj, hogy engem amúgyis folyton csúfolnak a szemüvegem miatt, mert tudtam, ha nem érzed, hogy sakkban tartasz valamivel, akkor sosem hiszed majd el, hogy én tényleg szívesen lennék a barátod. Tudod, ha nem figyeltek mások, egész normális gyerek voltál. Például te szerettetted meg velem a kviddicset.”
Ez volt az a pillanat, mikor kezdte kapisgálni, mire akarta megtanítani anyja évekkel azelőtt. Denkov lett aztán az első igazi barátja és visszavett a szabályok rendszeres megszegéséből is, főként, hogy egyre komolyabban vette a sportot, ahogy nyilvánvalóvá vált, valóban tehetséges. Persze ettől még a világ hozzáállása nem változott vele szemben, így ő sem erőltette meg magát, hogy jobb fejnek tűnjön. Nem azt akarta elérni, hogy kedveljék,  hanem azt, hogy a saját jogán elismerjék és tiszteljék. Lázadóból maximalista lett, de ez alapvető arroganciáján, ahogy a legtöbb emberrel szemben viselkedett, nem sokat változtatott. Aztán, hogy ez változik-e a jövőben? Pff, kétli, hogy a Roxfort olyanoktól hemzsegne, akik különösebben érdekesek lehetnének számára...

Gondolataiból a büfékocsis boszorkány zökkentette ki, aki tökpitével kínálta. Angolok, meg a tökpitéjük… köszönettel, de határozottan visszautasította, és vett inkább két csokibékát. Az legalább biztos ehető. Ahogy a Roxfort-expressz pöfékelve robogott új iskolája felé, felbontotta a csokikat és majszolgatás közben rápillantott a bennük lévő kártyákra. Az egyikről Harry Potter féloldalas mosolya, a másikról a brit Mágiaügyi Miniszteri székre pályázó Hermione Granger kutató tekintete nézett vissza rá. Égnek emelte a szemeit és lefordítva a zsebébe dugta a lapokat. Úgy látszik, tényleg mindenhol az apja múltja és élményei köszönnek vissza az ő életében is.
De ő nem az apja. Ő Dmitry Krum és hamarosan a Roxfort is első kézből lehet részese ennek az élménynek.

Magas, izmos, barna srác, amolyan balkáni típus. Szerencsésen egyesülnek benne apja férfias, erőteljes vonásai és anyja finomabb jellegű szépségének lenyomata.