Peter Augustus Maxwell

Szétesett vagyok, mint a felrúgott legotorony. Olykor nehéz dolog összeszedettnek és tökéletesnek lenni, nekem pedig ez az átlagosnál is több problémát okoz. Rendszeresen elfelejtek olyan apróságokat mint rendesen összepárosítani a zoknijaimat, felhúzni a cipzárt a mosdóból kijövet, meglocsolni egy virágot vagy eldobni a cigit, mielőtt zsebre rakom a kezem. A komoly, fontos dolgok terén ez sosem jelenik meg, ott precíz és pontos vagyok, de az ilyen mindennapi semmiségek elég nagy nehézségeket jelentenek.
Barátságosnak és jószívűnek tartom magam, akinek a legrosszabb napjain sem esik nehezére mosolyognia és jó szóval illetni azokat, akik körbeveszik. Sem a munkatársaim, sem pedig a családom nem látja rajtam soha, ha életem addigi legrosszabb napját is élem át, mert olyankor is vidámnak látszom és lelkesnek, hiába nem vagyok az. Persze nem olyan remek tulajdonság ez, hiszen elég kellemetlen, amikor valóban szükségem lenne mások támogatására, de nem tudom ezt a tudomásukra hozni.
Mindig árad belőlem a nyugalom és a higgadtság, ritka az, ha én felhúzom magam valamin annyira, hogy az meg is látszódik rajtam. Hiszek abban, hogy a gyűlölködés és az indulatból való cselekvés nem visz semmire, de akár még hátráltat is. Talán éppen ez bosszantotta mindig a barátnőimet, hogy veszekedni sem tudtak velem rendesen...
Szeretem a harmóniát és az egyensúlyt az életben, ami ellentmond annak, hogy én kívülről kifejezetten kaotikusnak tűnhetek. Valójában maga Buddha sem lehetne nálam kiegyensúlyozottabb, amit nagyon ügyesen tudok a körülöttem lévőknek is átadni.
Ehhez tartozik azonban, hogy ha egy kicsit is megbillen ez az egyensúly az életemben, azonnal lestresszelem magam. Ezt általában nem mutatom ki látványosan a világ felé, fenntartom a szokásos jó hangulatom látszatát, de azt hiszem, ez nem mindig működik. A látszat marad, de az érzés nem, ez pedig bőven elég ahhoz, hogy észrevegye a környezetem.
Egyébként tökéletes vagyok, szóval ez a rész lényegtelen.

Egy ember nagyon sok minden szeretne lenni élete során. Ha megkérdezel egy ifjú varázslót, aki még a Roxfort közelében sem járt, azt fogja mondani, hogy ő sárkánykutató lesz vagy auror, mert azok olyan menő munkák. Ha egy mugli kislányt, akkor ő hercegnő akar lenni, ha nagy lesz.
Én csecsemőként minden akartam lenni, csak éhes és büdös nem. De azt hiszem, ez minden csecsemőre, sőt, minden emberre igaz. Senki sem szereti a büdöset, azt meg végképp nem, ha éhen marad, a babáknak meg csak ez számít. Szóval elég szomorú, hogy éppen olyan korszakkal kezdtem az életemet, amikor valami nem akartam lenni, de nem hinném, hogy volt választási lehetőségem.
Totyogóként oyan akartam lenni, mint Marcus. Nagy, erős, kicsit akaratos, de gyengéd és szerető testvér. Idővel természetesen ezt elértem, de az nem kétéves totyogósként történt meg. Akkor minden rajongásom abban nyilvánult meg, hogy állandóan a bátyám hátsójávan voltam, ha akarta, ha nem, lerázni nem tudott. Azóta is sokszor megkapom, hogy a világ legidegesítőbb kistestvére voltam, én pedig bőszen tagadom, hogy ez valaha is megtörtént volna.
Ötévesen kitaláltam, hogy én lány akarok lenni. Hogy honnan jutott ez eszembe? Nos, meglehetősen frusztrálttá tett az az alkalom, amikor az állatkertben nem mehettem be a húgommal együtt a mosdóba. A női mosdóba, hogy pontosak legyünk. Eszméletlen hisztit vágtam le a szüleimnek, anya pedig inkább elvonszolt onnan, hogy ne minket bámuljanak, és elmagyarázta, hogy miért nem mehettem be Leah-val együtt pisilni. Utána heteken keresztül lány akartam lenni, de a világ minden szerencséjének köszönhetően nem próbáltam meg át is szabni magam, azt most már biztosan megbántam volna.
Nyolcévesen a világ legjobb szórakozása volt lenémított mugli rajzfilmeket nézni a testvéreimmel, ahol mi adhattunk hangot a szereplőknek. Nem tudom megszámolni, hányszor potyogtak a könnyeim a nevetéstől valami olyan miatt, amit mai fejjel már biztosan nem találnék viccesnek, de akkor a világ legjobb vicce sem érhetett volna fel hozzá. Azóta vagyok én Füles a Micimackóból, azóta akadnak elszórtan micimackós ajándéktárgyak és plüssök az otthonomban, de még a munkahelyemen is. Nem szégyellem.
Tizenegy évesen minden vágyam volt, hogy a Griffendélbe kerüljek, mint Marcus. Annyi jót hallottam a vörös-arany házról, hogy én tényleg elhittem, hogy az a legjobb, legszuperebb, legmenőbb, legmindenebb. Persze ekkor még nem igazán szakadtam le arról az elképzelésről, hogy a bátyám mindenen és mindenkin felül áll, úgyhogy eszembe sem jutott máshová kerülni. Aztán nyilván nem úgy történt, ahogyan elterveztem, mert amikor Leah-t előttem hívták oda a Süveghez és az a Hollóhátba osztotta, hirtelen én is hollóhátas akartam lenni. Szépen megterveztem, hogy hogyan könyörgök majd annak a szakadt kalapnak, hogy a testvérem után akarok menni, de erre nem volt szükség, mert alig érte a fejemet, máris tudta, hová kell mennem. Nagyon büszkén viseltem hét éven át a kék-bronz színeket.
Tizenkét évesen az asztronómia volt a kedvenc tárgyam. Szerettem volna a csillagokat kutatni, értelmezni és használni őket. Egyszer még azt is a fejembe vettem, hogy megkeresem a Tiltott Rengeteg kentaurjait és tőlük kérdezem meg, hogyan lehetek minél jobb az asztronómia ismeretében, de talán még a jóslásban is, habár az a része hidegen hagyott. Gyorsan lebeszéltek róla, hogy ne akarjak a kentaurokkal összeakadni.
Tizenhárom évesen felvettem a legendás lények gondozása órát, ami merőben változtatta meg az életemet. Mindenáron magizoológus akartam lenni, állatokkal dolgozni, kutatni, tenyészteni, gondozni, akármit, csak velük lehessek. Minden alkalommal, amikor új varázslény került elénk a terepen, azonnal a kedvencemmé vált, mert egyszerűen lenyűgözőnek találtam őket. Anyámnak előadtam, hogy sárkányrezervátumban akarok dolgozni, ami nagyon rossz ötlet volt, mivel éppen vacsoráztunk, anya meg az orrán át szűrte le a levest mint egy bio vízszűrő. Hirtelen nem is akartam sárkányokkal foglalkozni, de az állatok iránti szeretetem a mai napig megmaradt.
Tizennégy évesen elkezdett vonzani a jog. Hogy miért? Mert azt mondták, azzal jól lehet keresni és a legokosabbak lehetnek csak igazán szuper jogászok. Tisztára nekem találták ki, gondoltam akkor, amíg Leah ki nem röhögött, hogy az életben nem lenne jó jogász belőlem, mert utálom az öltönyöket és a dísztalárt is, rendesen megfésülködni meg még annál is jobban, úgyhogy soha nem vennének komolyan. Ennyi áldozatot pedig nem ért meg egy munka még nekem sem.
Tizenöt évesen teljes pánikba estem, mert fogalmam sem volt, mi akarok lenni. Magizoológus? Jogász? Asztronómus? Valami retek jós? Egyik ötlet sem tetszett igazán, márpedig erősen közelgett a határidő, hogy leadjam, milyen tárgyakat vennék fel az utolsó két évemben RAVASZ szinten. Ez maga jobban frusztrált mint a tény, hogy le kell tennem az RBF vizsgáimat, persze azokról tudtam, hogy gond nélkül megcsinálom mindegyiket. Elvégre jó hollóhátas voltam. Végül az utolsó pillanatban adtam le a pergament, rajta ugyanazokkal a tárgyakkal, mint Leah-nak, mert végső kétségbeesésemben nem tudtam mást tenni, mint követni az ikertestvéremet, ahogyan azt eddig is tettem. Azért hozzáadtam még egy LLG-t is, csak a móka kedvéért.
Tizenhét évesen letettem az összes RAVASZ vizsgámat. Még engem is megdöbbentett, mennyire jól sikerültek, mert meglehetősen sok stresszt jelentett mindegyiket véghez vinni. Nem is értem, hogy lehettem olyan ostoba, hogy ennyi tárgyat bevállaltam... Persze a végén jól jött, hiszen anélkül soha nem kerültem volna be az aurorképzőbe. Igen, az aurorképzőbe, az egyetlen helyre, ahová igazság szerint soha nem terveztem menni, még akkor sem fordult meg a fejemben, amikor Marcus is ott kötött ki. De még mindig nem tudtam, mi is szeretnék lenni, ezért szükségem volt arra, hogy legyen, akivel együtt tarthatok, mentem hát Leah után. De még így is egyedül maradtam, hiszen Leah nem tervezte Angliában végezni az aurorképzőt, én pedig nem akartam egyedül hagyni a családomat... Azóta sem értem, hogyan kötöttem ki itt.
Húszévesen kiváló auror akartam lenni. Ugyan a testvéremen kívül semmi nem vezetett ide, mégis megszerettem a munkámat. Élveztem a párbajokat, a harcokat, hogy segíthettem embereken, hogy sötét varázslókat juttattam oda, ahol lenniük kellett, és még Jerry Preston kiképzési módszerei is sikeresek voltak, ha éppen rendhagyóak is. Úgy éreztem, megtaláltam a hivatásomat, még akkor is, ha csak teljesen véletlenül futottam bele, és elhatároztam, hogy akkor rendesen is fogom csinálni. Nem áltatom magam, hogy a legjobb vagyok, mert nem vagyok. Nem lettem semmiben sem az első a képzés során, bár kiemelkedő eredményeket nyújtottam a bizarr és rendhagyó módszerek sikeres használatából, ami nem egy valós tárgy, szóval nem mentem vele sokra. És ugyan nem voltam első semmiből, de mindenben nagyon jó voltam, ami pont elég ahhoz, hogy az emberből remek auror váljon.
Huszonegy évesen nem akartam magányos lenni. Zavart az egyedüllét, pedig valójában soha nem voltam egyedül, hiszen nem hagytam el az otthonomat. A bátyáim már régen nem éltek a családi fészekben, nekem pedig éppen emiatt nem volt szívem hirtelen magukra haszni a szüleimet. Hiszen úgy megviselte őket az is, hogy milyen régóta nem látták a lányukat... majdnem annyira mint engem. Igen, azt hiszem, ez volt az a magány, amit annyira nagyon éreztem, hogy a másik felemet egy egész tenger választotta el tőlem. Nem is csoda így, hogy nem akartam még a szüleimet is magukra hagyni. Biztosan nem viseltem volna jól, ha egy teljesen üres lakásba kell hazamennem.
Huszonhárom évesen gazdi akartam lenni, úgyhogy vettem egy macskát. Anyám azt hittem, meg fog ölni, amikor hazavittem egy nyolc hetes kiscicát, akarom mondani akkor, amikor megtudta, mennyit költöttem érte. Az ő vélekedése szerint az utcáról is hozhattam volna egyet, az is jó lenne, én viszont nagyon határozottan ellenkeztem, hogy egy maine coont elég nehezen szednék össze random London utcáin.
Huszonnégy évesen meg akartam halni. A mai napig tisztán fel tudok idézni mindent magam körül, amit akkor érzékeltem, amikor a MACUSA egyik titkárnőjétől érkezett rideg hivatalos levelet olvastam. Emlékszem a szagokra, a fényekre, az akkor még aprócska szobanövényre, amit azóta anyám hatalmasra nevelt, mindenre. Azt is meg tudtam volna mondani, hányat kattant az óra, mert annyira mocskosul lassúnak tűnt. Leah meghalt. Ennyi volt, a húgom, a másik felem nincsen többé, mert... nos, nem találtam rá választ. Annyit mondhattam csak, hogy ilyen az aurorélet, hogy erre iratkoztunk fel mindketten, amikor képzésre jelentkeztünk. Persze ettől semmi sem lett jobb. Mardosott a gyász, de még jobban a bűntudat, amiért annyira szar iker lett belőlem, hogy még csak meg sem éreztem azt a veszteséget, amikor az emberből kiszakítanak egy darabot. Azt hiszem, ez azért lehet, mert még mindig nem fogadtam el a tényt, hogy ő már nincs többé.
Huszonhat évesen boldogabb akartam lenni. Elkezdtem kihúzni magam abból a mély, depressziós gödörből, amiben több mint egy éve lubickoltam. A napjaimba egyetlen dolog hozott némi fényt és rutint, a macska, Nugget volt, aki a legrosszabb percekben is úgy dorombolt az ölemben, mintha az teljesen normális lenne. Életem végéig hálás leszek neki ezért, mert ha ő nem lenne, akkor én sem jutottam volna soha egyről a kettőre. És neki köszönhetem azt is, hogy találkoztam Marionnal, amikor egy óvatlan percben megszökött, a kedves, ifjú hölgy, aki megtalálta, pedig hazahozta és még a kávét is elfogadta cserébe, ha mást nem is tudtam nyújtani.
Huszonkilenc éves vagyok és soha többet nem akarok ennyire izgulni. Marionnal két éve élünk együtt, egy csinos kis kerti házban, ahol még egy gyerekszobának is van hely, a kertben pedig ott virítanak az ő hőn szeretett magnóliái, amiknek a locsolása mindig rám marad. De nem bánom, szívesen locsolom a magnóliákat, mert szeretem őt, Merlin legyen a tanúm rá, hogy mindennél jobban szeretem. Nem véletlenül kérem meg a kezét, amikor végre sikerül a bátyámnak jól tarkón csapnia, hogy ha még egy évet melegítem azt a gyűrűt a zsebemben, a végén ő fogja megkérni az én nőm kezét. Na még mit nem...
Harminchárom éves vagyok és akarom a változást az életembe. Partnerem, akivel az aurorképző vége óta együtt dolgozom, végre valahára nyugdíjas korba lépett és úgy döntött, él is ezzel a lehetőséggel. Örülök neki, nem is egészen azért, mert végre pihenhet a feleségével, hanem mert végre megszabadulhatok tőle és nagyobb szabadsággal folytathatom az életemet. És mit ad az ég, kit kapok új társamul? Egy Shackleboltot. Azt hiszem, ennél boldogabb nem is lehetnék.
Harmincnégy éves vagyok és gőzöm sincs, mit akarok. Öt év jegyesség után már nem akarom a házasságot, nem érzem a szeretetet és a szerelmet, amit korábban, az otthoni élet csak megszokott rutinná vált a mindennapokban. A karrierem akadni látszik, pedig itt van az új partnerem, akivel annyi minden áll előttünk és akivel fantasztikus a közös munka. Még a húgom is csak nagyon ritkán jut eszembe, borússá téve azt a napot. Nem tudom, hol állok jelenleg, nem tudom, mit szeretnék magamtól és az életemtől, de abban biztos vagyok, hogy haladnom kellene vele.
Peter Maxwell vagyok és szeretnék boldog lenni.

Átlagos magasság, fitt alkat, barátságos kisugárzás. Haja vöröses, általában kócos, arcát hasonló borosta vagy szakáll keretezi többnyire. Szemei világoskékek, de nem éles és szúrós tőle a tekintete, sokkal inkább vidám és melegséget árasztó. Nem igazán ad a megjelenésre, jelent már meg félregombolt ingben is a parancsnokságon, de úgy is, hogy elfelejtette felvenni a cipőjét és mamuszban csattogott be az irodába. Azért többnyire legalább vállalhatóan néz ki.