Artemis Shacklebolt

Hatéves korában mindenki úgy gondolta a családban, hogy a kis Temi igazán különleges gyerek. Hatalmas fantáziáját leginkább az ikertestvére, Apollo tartotta nagyra, külön világot teremtettek maguknak a Shacklebolt ház falai között és a mindig rendezett birtokon. Hatalmasra nőtt csigákat versenyeztettek és nevelgettek egy óriási terráriumban, újra és újra belebújtak a kitalált és mesékből kölcsönzött karakterek bőrébe, hogy együtt induljanak kalandra. Mindketten kiemelkedően okos gyerekek voltak, a Shacklebolt család ismerősei folyton elámultak rajta, hogyan lehet két ilyen apró gyereknek ilyen választékos szókincse. Mindig is Pollo volt a feltűnőbb jelenség kettejük közül, Temi félénk volt, tízéves koráig elbújt a szülei háta mögé, ha idegenek szólították meg - erről természetesen leszoktatták az iskola megkezdése előtt, hiszen nagyon kínos lett volna, ha Temi ennyire visszahúzódó marad.
Tizenegy éves korában gyogyósnak csúfolták az iskolatársai. Kinevették, amiért Polloval terráriumban hatalmas achát csigákat nevelgettek és tanítás után versenyeztették őket egy krétával felrajzolt pályán, az első félév végére valaki el is lopta a csigáját, Szélvészt, aki soha többé nem került elő. Gúnyolták a csengettyűs, színes hajgumija és a "béna" ruhái miatt, amik rajta kívül senkinek sem tetszettek. Rászóltak, mert túl hangosan, horkantva nevetett, amit egy lánytól zavarónak találtak. Papírgalacsinnal dobálták az órákon, ha olyan kérdéseket tett fel, amik senki másnak nem jutottak eszébe. Kiröhögték, mikor túl lelkesen mesélt a kedvenc könyvei főhőseiről vagy éppen azokról a figurákról, akiket ők találtak ki az ikertestvérével. Mindenki nevetett Temin és senki nem nevetett vele.
Tizenhárom éves korában deszkának hívták a fiúk és a szemüket forgatták körülötte a lányok, mert Temit igazából nem is zavarta, hogy deszka, nem akart ő semmit a fiúktól. Különben is éppen szerelmes volt Mr. Bingley-be a Büszkeség és balítéletből és oltárt emelt az ágya körül a kedvenc zenekarainak. Minden kiközösítés ellenére jól tanult, bár gyakran úgy érezte, hogy nem maga miatt. Nem szerette igazán a Sötét Varázslatok Kivédését, csak azért élvezte az órákat, mert a gyakorlati feladatoknál mindig Pollo vagy Ada volt a párja és velük még párbajozni is vicces volt. Szívesebben tanult mágiatörténetet és mugliismeretet, de szerette volna, ha a szülei büszkék lesznek rá és különben is, egy mikrosütővel nem védhette meg magát, ha újból kitörne a káosz - márpedig ettől nagyon félt még akkoriban is, az apja minden homlokráncolása a háborút idézte fel benne.
Tizenhat éves korában csak úgy emlegették, hogy "Shacklebolt, az a ribanc". Összesúgtak a háta mögött, a fiúk disznó megjegyzéseket tettek rá, a lányok gonosz mosollyal kérdezték: te tényleg...? És hiába bizonygatta, hogy ő tényleg nem, senki sem hitt neki. Egy idő után már nem is bizonygatott semmit, csak leszegte a fejét. Már nem hordott színes, csengettyűs hajgumit, a vicces feliratos pólói helyett szívesebben viselt minél kevésbé feltűnőeket, amik minél többet takartak a testéből. Odafigyelt rá, hogy ne nevessen horkantva, ne terheljen senkit a furcsaságaival és általában véve ne lógjon ki a tömegből. Aurornak készült, mint az apja, bár továbbra sem szerette a Sötét Varázslatok Kivédését és a Bájitaltant sem.
Huszonegy éves korában egészen jó záróvizsgákat tett. Szépen megtanulta az elméleti oktatás anyagát, bár a párbajozásban és a rejtőzködésben nem jeleskedett. A vizsgáztató auror közölte vele, hogy jobban tette volna, ha más pályát választ, mert ehhez ő "túl ártatlan virágszál", jelentsen ez bármit. Az aurorok között végre senki nem nevetett rajta, bár sokszor mondták neki, hogy az alma messze esett a fájától és sosem lesz olyan tehetséges auror, mint Kingsley. Ez sosem zavarta, hiszen az apja egy igazi hős volt, akinek senki sem érhetett a nyomába. A munkájával kapcsolatban inkább azért sírt sokat, mert megviselte a rengeteg szörnyűség, amivel találkozott. Nem mert azonban pályát váltani, azok után nem, hogy Pollo nem váltotta be a szüleik hozzá fűzött reményeit. Megszokta a munkakörnyezetet, megkeményedni nem tudott, de újfajta elhatározást talált magában. Szeretett volna segíteni az embereknek, nem úgy, mint az apja, hiszen Temiből sosem lehetett sötét varázslók ellen harcoló párbajhős. Ő a maga módján akarta jobbá tenni a világot, küszködő gyerekek és nők megsegítésével, akiknek nem átkokra és harcra volt szükségük, hanem valakire, akihez bizalommal fordulhatnak és megvédi a jogaikat.
Temi jelenleg huszonnyolc éves. Varázsjogot tanul, hogy még több magára maradt nőt és gyereket helyezhessen biztonságba. Minden héten legalább egyszer tesós napot tartanak Polloval, hétvégente pedig csajos délutánt a legjobb barátnőjével, ahol borzasztó tanácsokat adnak egymásnak - Temi sajnos még mindig túl naiv és idealista, a legrosszabb ötletben is meglátja a szép lehetőségét. A párkapcsolatokban nincs szerencséje, újra és újra olyan férfiakat fog ki, akik semmibe veszik. Egy éve nincs senkije, az utolsó pasija megcsalta és azóta sem tette túl magát rajta. Néhány éve megint elkezdett mások szerint furcsa ruhadarabokat hordani, nem kapja az arca elé a kezét, mikor felhorkant nevetés közben és egyre gyakrabban meri kimondani a gondolatait. Nem tudja, hol tart éppen az életében, de valami egy ideje azt súgja neki, hogy végre elindult valamerre és nem csak egy helyben toporog.

Temi két hatalmas kartondoboz között ült, az egyiken piros filctollal felírva szerepelt a kuka, a másik zölddel a költözik felirat. Habár előre elhatározta, hogy a szemetesben landoló dobozt is megtölti a felesleges kacatokkal költözés előtt, abban mégis alig árválkodott néhány összetört holmi, szakadt papírlap, használhatatlan ruhadarab és egy kifejezetten ocsmány váza, amit az egyik nagynénjétől kapott. Ellenben az új lakásába is vele tartó emléktárgyak kartondoboza már most félig tele volt. Édesanyja a tartalma nagy részét értéktelen csecsebecsének tartotta volna, de nem Artemis. Számára minden meggyűrődött sarkú csokibéka kártya, gyerekkorból megmaradt színes ceruzarajz, Apollo gyurmaszobrai, az Adával teleírt füzeteik, tinikori naplók és emlékbe eltett mozijegyek felbecsülhetetlen értékűek voltak.
Felemelt a nappali közepére kiszórt halomból egy mostanra salátává gyűrődőtt papírlapot és kisimította. Azonnal felismerte rajta Apollo keze nyomát, a jellegzetes figurákat, amelyeket nem gyerekes módon zsírkrétával, hanem igazi pasztellkrétával rajzolt rájuk. Hegyek, folyók, várak, barlangok, erdők, köztük sárkányok, unikornisok és óriások idézték fel a kiskori fantáziavilágot, amit teremtettek maguknak. Temi könnyen felidézte a reggeltől estig tartó játékot, ahogy jelmezt készítettek maguknak és felfedezték az egész házat. A szalonból bálterem lett, a konyhából sárkánybarlang, a kerti sövényben farkasfalka lakott, a padlásra csak jelszóval lehetett feljutni. Hiába játszottak szerepet - Pollo a kitalált király udvari festője volt, Temi pedig világjáró történetíró -, mégis talán akkor lehettek utoljára igazán önmaguk. Kisgyerekek voltak, elnézték nekik az álmodozást, a felnőttek szerint céltalan szaladgálást, mondván, majd kinövik. De nem akarták maguktól kinőni, Apollo festeni akart, Artemis szívesen talált ki történeteket és hallgatta másokét. Csak Pollo színes térképei maradtak fenn abból az időszakból, mikor még nem várta el tőlük a világ, hogy megváltozzanak.
Következőként egy tea-és kávéfoltos füzetet emelt ki a kupacból. A lapokat teleírták Adával, jegyzetekkel, kitalált történetekkel, órai levelezésekkel, tervekkel és ötletekkel. Nem tudta volna megmondani, hány ilyen notesz telt meg az évek alatt és hányszor nevetett rajtuk a többi lány, amikor hallották, hogy a fejüket összedugva írták a "regényeiket" a kedvenc zenészeikről és kviddicssztárjaikról, sőt, még a jóképű SVK professzorukról is, aki negyedikben tanította őket. Fellapozta a füzetet, kihullott belőle egy ötödikes órarend - a bájitaltan mellé mindenhova hányós fejet rajzoltak -, majd egy aláírt Weird Sisters plakát is. Amikor azon a nyáron végigtombolták a koncertet Adával és Polloval, még minden könnyebb volt. Utána pár hónappal felborult az élete. A jegyzetfüzetben is megritkultak a bejegyzések, nem volt több romantikus történet Kirley Duke-ról, Myron Wagtailről és Viktor Krumról, de még a helyes profról sem. Eltűntek a lehetetlen bakancslisták, az órai levelezések unalmasabbá váltak, a fotók kevésbé voltak színesek. Mindez azután történt, hogy az a fiú elhívta Roxmortsba. A haja göndör volt, majdnem fekete, a szemei kékek, a mosolya pont olyan, mint a romantikus regényekben - a jelleme már kevésbé. Temi bármikor pontosan fel tudta idézni, ahogy a fiú nekipréselte egy ház falának, érezte a kezeit a blúza alatt, látta maga előtt a dühös tekintetet, mikor Artemis minden erejével félrelökte, ököllel orrba vágta és megdobálta a Mézesfalásban vásárolt édességeivel, azt ordítva, hogy ő ezt nem akarja, értse már meg, hogy nem akarja. Másnapra az egész Roxfort úgy tudta, hogy Artemis Shacklebolt - az elől deszka, hátul léc, fura, horkantva nevető és minden sorból kilógó Artemis Shacklebolt - letérdelt Roxmortsban annak a helyes, népszerű fiúnak. Mindenki ezen nevetett, ribancnak nevezték, könnyű fogásnak. Az évfolyamukon minden srác füttyögött neki a folyosón, akarata ellenére megfogdosták, a lányok egyre tovább és tovább gördítették a pletykát, míg végül Temi lett "az évfolyam kurvája". Senkit nem érdekelt a valóság. Még akkor sem, amikor Apollo megverte őket, azért is csak a fivére került bajba. Otthon nem beszélt a történtekről, tudta, érezte, hogy haragudnának rá.
A rossz emlékek ellenére habozás nélkül dobta a füzetet a költözős dobozba. Ezután egy megbűvölt csipesszel összetartott, kézzel írt receptkötet akadt a kezébe. Karamellás sajttorta Shacklebolt módra, Apollo NEM füves brownie-ja, Athene kacsacupcake-je, Kingsley kedvenc kókuszos keksze, Ada-féle házi pizzatészta, némelyiken még egyszerű tollrajzok is jelezték, hogy valamikor Pollo kezébe kerültek. Temi elmosolyodott, mindegyik recepthez kedves emlékei fűződtek és mindig arra emlékeztették, hogy az életében bármi is történt, a testvéreihez és a legjobb barátnőjéhez fordulhatott. Tisztán emlékezett rá, ahogyan Apollo berobbantotta a mikróba a csokoládét és a vajat, ahogy Athene a tőle megszokott pontossággal nyomta rá a gumicukor csőröket a kacsa alakú cupcake-ekre, ahogyan Adával az éppen aktuális szerelmi bánatukat a tökéletes házi pizza megsütésébe ölték. Temi mindig úgy gondolta, hogy ezek a felhőtlenül boldog emlékek felülírták a rossz dolgokat. Mit számított, ha bántotta valaki, mikor Pollo mindig ott állt mellette? Hogyan tűnt volna lehetetlennek elérni a céljait, ha látta Athene sosem múló szorgalmát? Ki törődött a hűtlen és komolytalan férfiakkal, ha ott volt Ada, akinek mindent elpanaszolhatott? Ezek a receptek a jó időkre, a fontos kapcsolatokra emlékeztették Temit, és hiába tudta már őket kívülről, mégis az új lakásba költöző holmik közé kerültek.
Megállíthatatlanul felnevetett, mikor meglátta a lomhalmaz közepén a picike, fából faragott, rugós antennával felszerelt, színes csigát, amit Peter adott neki tavaly karácsonyra. Nem is Peter Maxwell lett volna, ha nem egy teljesen hasznavehetetlen, de annál viccesebb és személyesebb ajándékkal lepi meg. A család-és gyermekvédelmi auroroknál ritka volt az önfeledt nevetés, a munkájuk elkeserítő szélmalomharc volt, de Peter mellett sosem érezte annak. A legnehezebb napokon is motiválta és jobb kedvre derítette, segített elhinni Teminek, hogy ha nem is mindenkit, de sok embert megmenthettek. Peter Maxwell jó ember volt és Artemis ezúttal is azon kapta magát, hogy a gondolatai a férfi legutóbbi viccén jártak - a szavakra már nem emlékezett, csak arra a jellegzetes mosolyra, a kócos vörös hajára, ami annyira szörnyen elütött a mályvaszínű egyenruhától. Tudta, hogy nem kéne kedvelnie, legalábbis nem ennyire. A kollégája volt, és ami még rosszabb, Temivel ellentétben boldog párkapcsolatban élt. És Artemis nem volt olyan. Megrázta a fejét, elűzve a kéretlen gondolatokat, majd bedobta a csigát a többi költözős kacat közé.
Újból válogatni kezdett, a csiga után dobott egy fotóalbumot, egy malac alakú bögrét, egy karácsonyfadíszt, amit Athene készített ötéves korában, a régi járőr jelvényét, az előző mugli mobiltelefonját és... ekkor kopogtak az ajtón. A kopogás ritmusából azonnal felismerte, hogy Apollo az. Artemis arcára széles mosoly kúszott: alig várta, hogy az ikertestvére meglássa ezt a rengeteg kacatot, tudta, hogy odáig lesz értük.

Átlagos magasságú, vékony testalkatú nő, aki egyszerre örökölte édesapjuk karakteres arcát - illetve sötét bőrét - és anyjuk szelíd, csinos vonásait. Sokszor hallja, hogy "igazán szemrevaló lenne, ha felöltözne rendesen", bár sosem értette, hogy ez pontosan mit takar. Az utóbbi években újból elkezdett színes, feltűnő ruhadarabokat hordani, igaz, még mindig jobban szereti a bő pólókat, blúzokat és pulóvereket, amik sokat takarnak belőle. Nagyon kellemetlenül érzi magát, ha olyan ruhát kell hordania, ami "sokat mutat". Nem tud magassarkút felvenni, minden igyekezete ellenére sem képes egy pingvinnél kecsesebben közlekedni benne. A sminkelésben sem remekel, anyja hatalmas bosszúságára.
A haját általában kifejezetten hosszan szereti, tele rengeteg vékony fonattal.