R is for the rock I wish I could be /K. R. Shacklebolt/

Ahogy ujjai a földön heverő könyv felé nyúlnak, s a gerincét érintik, egy másik, szemmel nem látható kéz egy függönyt húz félre lágy mozdulattal emlékeinek útjából, szabad utat adva szívében egy hangnak, mit már oly régen hallhatott.
"Nem tarthatsz rendet a gondolataid között, ha a környezetedben nem törekedsz ugyanerre."
Akkor a gyermeki arcra az okító hangnem miatt a föld felé nézett, egyaránt érezve dühöt és szomorúságot, amiért egy olyan egyszerű dologban, mint szobájának rendben tartása, csalódást okoz. De az érzelmeket elzárja belső, titkos szobájába egy "értem" szócskával, majd kapkodva, szégyenkezve korrigálja magát.
- Értem, uram! - csak akkor pillant fel bátortalanul, mikor vállán egy erős kéz landol, ám érintésében, szorításában a bátorító gondoskodást véli felfedezni a szigorú megrovás helyett. Tekintete találkozik apjáéval, azzal a vesébe látó szempárral és szobrokat zavarba ejtően rezzenéstelen vonásokkal, melyek mozdulnak és utat engednek egy mosolynak, kivívva magának a hálás csillogást a fiatal szemekben.
Egy szempillantás, s a csillogás eltűnik. Egy szempillantás, s az évtizedekkel idősebb kéz puhán simít végig a könyv borítóján lévő betűk körvonalain. A kivételes tehetség hasznáról és káráról. Egy simítás, mellyel visszahúzza a függönyt emlékei elé, mielőtt fia kötete visszakerülne a polcra.

Töretlenül állja fia pillantását, a sztoikus vonások aligha árulják el, hogy jól ismeri a vehemenciát, azokat a lángokat, amik ott lapulnak abban a tekintetben és amik némán üvöltenek, nem az engedélyét kérve, hanem szabadságot követelve. Egykoron, főleg kamasz évei alatt többször illetett valakit hasonló tűzzel. Csak azt bánja igazán, hogy ezt a bánásmódot kishúga kapta, valahányszor megkérdőjelezte, hogy miért akarja a bátyja ennyire követni a szüleik által kitaposott ösvényt. És ahogy torkában gombóc keletkezik, fizikai valójának mozgatószervét pedig mintha dementorok ujjai zárnák markukba, úgy hagyja, hogy Apollo szitkozódása a múlt által megedzett páncéljával találkozzon. Számított a kitörésre, még a szavak hevessége sem lepi meg. Nem mutat repedést a vérten, hiszen sosem teheti.
- Mint már mondtam... - kezd bele szokásos, rendületlen, mély orgánumán, aminek tisztasága véglegességet szolgáltat szavainak.
- .. visszakapod, amint javul a teljesítményed. Ahhoz viszont a tanulmányaidra kell koncentrálnod. - még sikerül befejeznie az újabb szóáradat előtt. Nem vág közbe, csak hagyja, hogy a vihar kitombolja magát, mindegy, mekkora villámokkal kíván lecsapni.

Ugyanaz a kéz, amely kérlelhetetlen kíméletlenséggel és precízióval forgatta a pálcát a halálfalókkal szemben, lassan, szinte bizonytalanul emelkedik fel a takaró felszínéről, hogy a mellette pihenő felesége arcából óvatos érintéssel simítsa félre a sötét szálakat. Mikor megunta a plafon álmatlanul történő bámulását és oldalra fordította fejét, úgy vélte, legfeljebb a nő hátával találkozhat majd tekintete a hajnal kékesszürke homályában, ahogyan az gyakorta elő szokott fordulni. Viszont látván a nyugalmat az arcán és érezvén, hogy a nő az ujjai irányába fordítja fejét, annak ellenére, mennyire próbálja a legkisebb kontaktus után visszahúzni a kezét, hagyja, hogy az inger legyőzze őt. Hosszan simítja végig az arcát, míg szíve akaratlanul is kihagy egy ütemet. Egyszerre szuszakolja bele ebbe az érintésbe az érzéseit és a szintúgy kimondatlanul hagyott bocsánatkérést. A fizikai kontaktus harsogja el mindazt, amit az ajkak nem formáztak meg, mindazt, aminek csak eme setét némaságban ajándékoz némi mozgásteret.
- Mennem kell! - bánatosan gördül le nyelvéről az elsuttogott közlés, mellyel szinkronban vonakodva húzza vissza kezét, hogy aztán elhagyja az ágyat, a puhaság és otthon meleg birodalmát, végig ügyelve arra, hogy egyetlen rezdülése se kelthesse fel azt, akinek az erejét köszönheti.

Nincs az ágy hűvös, mégis valamelyest biztonságérzetet adó támasza, melyről felemelkedhetne, így az egyébként erős kéz szokatlanul nehéznek érződik. A súlyt, amit érezni vél karjain, leginkább ahhoz tudná hasonlítani, mintha valaki sóbálvány átkot vetett volna be ellene, de a művelet valamilyen okból kifolyólag csupán részlegesen hatott a testére. Ahogy fegyelmezett, szabályozott légzését megtartva követi tekintetével az ajtó erezetmintáját, hirtelen sokkal vastagabbnak találja az útját állóü faanyagot, mint amilyen valójában, és amikor szemei inkább a csengő fehér nyomógombjára fókuszálnak, hogy ezzel enyhítsen a vállain és mellkasán érzett terhen, még ott visszhangzik fülében az imént elhangzott mondat.
"Persze, én meg a lánya vagyok!"
Mutatóujja már éppen elérte volna újra a csengőt, amikor keze megremeg. Szemeit szorosan lehunyva szorítja ökölbe a kezét, hogy az így kifejtett erővel, és tenyerébe mélyedő körmével ássa mélyre magában a hirtelen kontrollvesztést. S ahogy a pillanat alábbhagy, kifújja a levegőt, melyről addig azt sem tudta, hogy bent tartotta.
- Sajnálom! - elsuttogott bocsánatkérés, melyről pontosan tudja, hogy küszöb választóvonalán túlig nem ér el. Ahogy azt is tudja, hogy egy puszta ajtónál sokkal több választja el a gyerekétől.

Ahogy egy újabb jelentést tartalmazó akta kerül a már egyébként is tekintélyes kupac tetejére, kezdi érezni a magát izmaiba beleevő fáradtságot, a jól ismert égést a szemeiben, pedig azon kívül, hogy jóideje adminisztrációs teendőkkel foglalkozik, aligha mondhatja el, hogy bármi érdemlegeset csinált volna. A frusztráció hatására teste csak még jobban megfeszül, és neki hátra kell dőlnie a székében ahhoz, hogy elhessegesse a nyilvánvaló tényt, miszerint amit tesz, az nem más, mint az elkerülhetetlen elodázása. És ahogy arra gondol, hogy egész generációnyi fiatal van már, akiknek átadhatja a helyét, némán mond magában hálát annak a személynek, aki eme zavaró csendben megköszörüli a torkát és ezzel, ha átmenetileg is, de kirángatja őt saját maga által kovácsolt cellájának rácsai közül. Harry szavaira, mikor rávilágít, hogy későre jár, előbb udvariasan elmosolyodik, majd bólint.
- Igen, igaz, lassan ideje mennem. - érintetlenül hagyja ama igazságot, hogy mennyire találó ez őrá, helyette hagyja, hadd váljon ez is olyan átkozott ereklyévé, ami saját titkainak elzárt kamrájában porosodhat. Szavaival ellentétben viszont arra vár, hogy az aurorparancsnok távozásával eldobja ennek a zárkának a kulcsát és a háború nélkül maradt katona újabb mappát húzzon maga elé. Hiszen egy Shacklebolt nem lazít, még békeidőben sem, mindegy, hogyan érzi magát.

- Ne már, ne viselkedj így, Rafi! - a lány az elnyújtott szavakat megspékeli lebiggyesztett alsó ajkával, amikkel egyedül egy fejcsóválást ér el testvérénél.
- Úgy viselkedek, ahogy mindig szoktam. És mondtam már, hogy ne hívj így. - az emlékeztető ellenére hangjából hiányzik az a szokásos szilárdság és szigor, amiket az apjától vett át. Viszont nem mulasztja el az alkalmat, hogy minden más érzelmet is kizárjon belőle, hogy teljes semlegességgel, gyakorlatilag száraz tényként hangoztassa válaszát.
- Tudod, hogy előbb-utóbb beszélned kell vele, nem kerülheted el örökké. - bármennyire volt ebben a húgának igaza, veritaserumot kellene itatnia vele ahhoz, hogy ezt hangosan bevallja neki.
- Nem kerülöm. Szoktam vele beszélni. - mutatott rá, afféle verbális kerülőutat használva, amivel blokkolhatja a lány próbálkozásait, anélkül, hogy hazudna neki. Nem csak általánosságban rossz benne, de ő az egyetlen, akinek sosem tudott hazudni.
- A köszönés nem számít annak! Én minőségi beszélgetésre gondoltam.
- Mint például ez? Ahogy nem létező problémát szeretnél megoldani? - érzi, hogy hangja olyan éllel dörren, amivel nem akarta felruházni. Nyelnie kell egyet, de így is mardossa a gyűlölet, amit saját magával szemben érez.
- Lassan ideje mennem. - a szavak, amiket búcsúzóul kap nagyon halkak, gyengék, lassan száll ki belőlük az élet.
- Várj!
De hiába a sietség, és a vágy, hogy bocsánatot kérjen, felpattanó szemei már csak a plafont üdvözlik az emlékeiből ismert barna szempár helyett. Égnek a szemei, torka pedig elszorult. Legszívesebben felpofozná magát.

Egyetlen pálcasuhintás és a konyhát hamarosan megtöltötte a frissen lefőtt kávé illata, egy újabbra pedig a fekete frissítőt tartalmazó edény és kedvenc bögréje, melyet Artemistől kapott születésnapjára, egyaránt emelkedtek a levegőbe, hogy ily módon töltsön magának. Alapvetően az ehhez hasonló legapróbb dolgokhoz nem használna mágiát, azonban a korai órára való tekintettel igyekszik a lehető leghalkabban ténykedni, de ahogy puha érintést érez a vállán, rájön, hogy van olyan, akit nem tud kicselezni, mindegy, mennyire próbálkozik. Várának falai meg is remegnek, az edény visszatér a fekete masinához, míg bögréje halk koppanással ér le a pultra , ahogy ő megengedi izmainak az áldott elernyedést és pillanatnyi ideig lehunyt szemekkel fogadja el ezt a fájdalommentes vereséget. Egy érintés ez, mégis úgy érzi, teljesen feltölti a négyórai futással meghajtott testét, aminek eddig csak a zuhany forró vize hozott enyhülést.
- Szinte biztos, hogy valami párduc lehettél előző életedben, abból ítélve, hogy ilyen nesztelenül közlekedsz. - érzi a szavak mögött megbúvó tartalmat, a tüskét, amiért kislisszolt mellőle megint, függetlenül attól, milyen könnyednek hat az álmok porától még enyhén rekedt női hang. Érzi, de inkább kihasználja a szavak által keltett hullámokat, elterelve őket, ahelyett, hogy gátat emelne elébük.
- Önnek sincs miért panaszkodnia, Mrs. Shacklebolt! Esetleg titokban tökélyre fejlesztette az animágiát és valójában egy macska mellé fekszek éjjelente? Tartanom kell karmoktól? - a pimaszságot lepelként alkalmazza, és ahelyett, hogy egyértelmű tagadással tovább mélyítene a sebeken, hűsítő réteget kíván vonni rájuk. Illékony bevonat ez, igaz, de csak ennyi telik tőle.  
- Csak akkor, ha így folyt-
Egy gyors csókot lehel ajkaira, belé fojtva a szót, és kihasználva az alkalmat, hogy keze lágyan a nő arcára simulhasson. Több ez, mint a kósza érintés, amit az éjszaka uralmának végén engedett meg magának, mélyebb, mit, ha meg is próbálna, képes volna szavakba önteni. Ahhoz, hogy ilyesmit megtehessen, végig kellene sétálnia lelkének saját kézzel épített, obszidián falai mentén egy hosszú-hosszú folyosón, amiben még csak az sem biztos, hogy van-e vége. Ahogy az sem, nem veszne-e el.
- Ebben az esetben nem kell tartanod tőle. Egyelőre.
Érzi a relaxációt, ami úrrá lesz a másikon és ahogy az ajkak elválnak, hogy kifújja a levegőt, a lejjebb ereszkedő vállak jelzik felé a leheletnyi megkönnyebbülést. Van sejtése arról, minek szól ez. Tud a bizonytalanságról, nem csupán családi szinten, de a nőben is. Bizonyos szempontból kijelenthető, hogy ez a hátulütője az évtizedek alatt magas szintre emelt mágikus praktikák birtoklásának, mások könnyű olvasásának és saját maga elzárásának. Tudomása van a kérdésekről, a kételyekről, akkor is, ha azok történetesen kimondatlanul maradnak. És ha a nőre emeli pillantását, ezen kérdések, s kételyek az éjből a felkelő nap fényébe kerülnek őelőtte. Néha csak vár, meghagyja Euphrosine számára a lehetőséget, hogy hangot adjon nekik vagy hagyja őket elcsordogálni és lassan megfulladni a csend patakjában. Vannak azonban esetek, mint a jelenlegi is például, amikor nem akar várni, amikor nem akarja elintézni az egészet fürkésző, egyesek számára egyenesen vallatónak ható tekintetével. Ezekben a pillanatokban tetteivel próbálja lerombolni a bizonytalanság falát, hadd váljon a kétely Jerikójává.
- Beszéltél álmodban. - ez a kijelentés sem éri váratlanul, ahogy elhúzódott feleségétől, érezte, hogy az anyagtalan levegőbe makacsul kapaszkodik még valami súly, egy napfényre vágyó setét folt. Ám ezt a fényt megtagadja és bögréjét szájához emelve nem reagál többel egy tudomásul vételt jelző hümmögésnél. Látva, hogy ennél többre megállapítás formájában nem érdemes várni, a kérdés sem váratott sokat magára.
- Valami nyomasztó? - itt bukik ki az adottság második hátulütője. Maga az érzés, a tudás mit sem ér, ha a hangok által súrolt területre nem tud megfelelő védelemmel felkészülni. Ha mesélne az álmáról, azzal saját ajtajáról verne le egy olyan lakatot, amit neveltetése részeként kapott még az útja elején.
- Feltételezhető. Nem emlékszek rá. - magában a fejét csóválja csalódottsága jeleként. Önmagában csalódott. A tény miatt, hogy az eltelt időben kimondottan tehetséges hazudozó vált belőle. Ha kell, fabrikált valóság, ha úgy szükséges, féligazságok talárját ölti magára. Nem büszke rá, de olyan készség ez, aminek megacélozásában a szükség volt Héphaisztusz, egy olyan időben, mikor az ellenség a sötétből támadott, hogy a legkisebb elkövetett hibát is fatálissá növessze. De hiába a zsigerből jövő húzás, látja a neje arcán átsuhanó grimaszt, és további szavak fecsérlése helyett inkább úgy dönt, fekete löttyével fojtja le a szájában saját cselekedete miatt egyébként is diktatorikusan uralkodó keserű ízt. Nyakkendőjének gyors igazítása és a kabátjáért való indulás jelzi a távozási szándékot, és válik a csapássá, ami visszahúzza a bú fátylát a szeretett nő hangszínébe.
- Újabb korai kezdés? - nincsenek illúziói azt illetően, mit jelent valójában a feltett kérdés. "Máris menekülsz?" A legszomorúbb az egészben, hogy az őszinte válasza igen volna. Egyszerűbb aurorornak lennie, mint kudarcot vallott családapának.
- A felhalmozódó papírmunkát is le kell valamikor tudni. Nem azért alkalmaznak, hogy másra testáljam őket. - technikailag ez nem hazugság, csak azt a részét nem tudatja a nővel, hogy az említett aktatologatás nyolcvan százalékát már múlt este letudta, a korai indulás pedig inkább annak szól, hogy már napok óta gyűjti magában a bátorságot ahhoz, hogy újra meglátogassa a Duval házat, és ha tovább marad itthon, azt kockáztatja csupán, hogy megkérdőjeleződik benne az elhatározás.
- Későn jövök. Pihenj le nyugodtan, ne várj meg ébren!
Gyorsan csukja be maga mögött az ajtót. Nem akarja megvárni, míg megpillanthatja a fájdalmat a jól ismert szempárban. A fájdalmat, amit ő okozott, és okoz minden nap. Az apja, ha látja, megvetően néz le a Shackleboltra, aki elmenekült.
S miként visszanéz az ajtóra, egy szakadék megtestesítőjére, úgy érzi magát, mint egy magányos kis hajó a szeszélyes vizeken, ami reménytelenül távolodik az áhított világítótoronytól, s az egyetlen valós fény, ami még megmaradt számára, a szürke égbolt, ami világát hivatott tükrözni, ahogy elmerül a hajnal derengésében.

Egy férfi arca.
Egy auror arca.
Egy volt miniszter arca.
Egy apa arca.

Az esővíz már több kornak a porát elmosta, és nem számít, hogy az utca embere számára e négy személy ugyanazon vonásokból, külső jegyekből tevődik össze, viharok és aszályok által egyaránt formált emberről van szó, aki, miután a Nap felszárította a vizet és újabb zivatar vonult végig, a pocsolyában megint kicsit más lesz. Ahogy más lett évekkel ezelőtthöz mérten is. Egykoron sima arcát mostanra rövid hajával összhangban álló sötét arcszőrzet fedi, helyenként pedig már utat törtek maguknak az őszebb szálak, hogy szép kontrasztot támasszanak így mélysötét bőréhez. Vonásai keményedtek a múlt század ambíciózus ifjoncájéhoz képest, ami vszont sokak számára töretlennek látszik, az a nyugalmat, biztonságérzetet nyújtó kiállás. Egykori szilvakék talárja helyett ma már visszafogottabb, sötétebb tónusokban játszó, többnyire mugli öltözékek takarják az erős vállakat és magas termetet. A csillogás az étcsokoládé szemekben némileg megváltozott az évek során, ám még mindig akadálytalanul képes a lélek legmélyére lehatolni, hogy aztán tisztának megmaradt, mély baritonja együtt rezdüljön a másik személy lényével. Bár a homlokán és szemei körül meg-megjelenő ráncok árulkodnak a tapasztaltabb mivoltról, aurája a korral nem lett haloványabb, ahogyan a teste sem gyengébb.