Helagoth Xal'godan

Alapvetően barátságosnak tartom magam, az már más kérdés, hogy én nem vagyok másoknak feltétlen annyira szimpatikus, de őszintén szólva lesz@rom őket, akiket én érdemesnek találok, velük jó kapcsolatom van és számíthatnak rám, amíg nem veszélyeztetnek engem a céljaim elérésében. Amit még szerethetnek bennem, hogy nem vagyok depresszív hajlamú, sose hallott még senki olyat tőlem, hogy de rossz az élet vagy hogy annyira kilátástalan a helyzetem, hogy meg akarok halni. Ennek igen csak egyszerű az oka, céltudatos és erős vagyok már kiskorom óta, igaz történtek velem rossz dolgok, de ha csak azzal foglalkoznék, akkor nem is élnék, csak léteznék, ami valljuk be olyan, mintha meghaltam volna félig. Szóval célokat tűztem ki magam elé, mindig ez vitt előrébb és sose adtam fel, kitartó voltam és türelmes, ezek nagy erények. A magam módján életvidám vagyok és szeretném a barátaim is annak látni, persze ebben nem segíthetek, oldják meg maguk, ahogy én is segítek magamon.

Van egy stílusom és társul hozzá egy csípős nyelv is, ami nem fél megmondani a leplezetlen őszintét valakinek vagy éppen csipkelődni valakin, mert elront valamit vagy irtó viccesen néz ki. A másik dolog, amit biztosan zavar másokat, hogy nem vagyok valami empatikus, képtelen vagyok együtt érezni másokkal, talán ezért is élvezem annyira, mikor mások szenvednek.

18+ jelenetet tartalmaz

Anya sokat próbálkozott apával, hogy gyermeke születhessen, ám ez az áldás elkerülte őket már fél éve, így Bertha nem bírva véla vérével egy másik férfit nézett ki magának erre a feladatra. Tudni kell anyámról, hogy halálfaló volt és a legtöbb idejét ott töltötte a többi feketemágus között, ott ismerkedett össze Atlassal és kezdtek titkos viszonyt. Anya terhes lett és megszülettem én, a világ legszebb kisbabája! Amint nem kellett már szoptatni, anyát már alig láttam otthon, a legtöbb időt a férjével Lucassal töltöttem. Ő munkanélküli volt és tökéletes apuka, mindent megadott, kis királylányának hívott és folyton ölelgetett és az ölébe ültetett, majd közösen játszottunk mindenfélét, aminek csak a képzeletem szabott határokat. Lucas volt az én királyfim, aki mindig legyőzte a gonosz sárkányokat, akik engem őrizgettek. Viszont ő kicsit többre vágyott idővel vagy csak a játék váltott ki valamit, de kicsit közelebb dédelgetett magához játékosan, mint amúgy kellett volna. Én nem tudtam, hogy ez rossz dolog, sőt, a magam módján izgalmasnak találtam, mert játéknak fogtam fel az egészet, ezért is lett Lucas az én szerelmem én meg az ő egyetlen királylánya.Olyan hat éves koromban, amikor már tudtam olvasni, akkor anyukám tartott nekem elméleti órákat titokban, leginkább kora hajnalban-reggel keltett fel, mert a munkája mégis csak fontosabb. Fekete mágia kivédéséről és a lefegyverzésről tartott kiselőadást nekem. A legtöbb varázsigét áthúzta a könyvben, hogy a vége a szavaknak ne legyen meg, de ha azokat elkezdem hallani, tudjam, milyen veszély leselkedik rám és melyik varázsigével tudom azt semlegesíteni mondjuk. Az elmémmel kellett gyorsnak lennem és persze elvárta, hogy egy kanalat tartva a kezemben imitáljam, mit kellene tennem a pálcával. Azt is mondta, hogy ezeket majd ha eljön az ideje gyakorolhatom majd, sőt kell is, ha azt szeretném, hogy sikerüljön, az elmélet csak arra jó, hogy előre felkészítsen, a gyakorlat nehezebb lesz. Anyu nagyon szigorú volt, folyton kikérdezgetett és ha valamire rosszul válaszoltam lekevert egy taslit, amit nagyon fájt és rohantam is apuhoz, hogy vigasztaljon meg. Ennek anya nem örült, mert így nem tanulok a hibákból, ha ő meg babusgat engem.
Minden nyolc éves koromban romlott el, amikor anyám sokkal korábban és váratlanul haza hopponált és meglátta, hogy mit játszok apával, akkor nagyon mérges lett! Lucast zavarta a helyzet, ő tudta csak, hogy ez mennyire nem normális és mennyire nem kellett volna ezt meglátnia Berthának, így félrelökött magától távolabb, ami miatt nem voltam boldog, ám a következő pillanatban már pálcával a kezében esik hanyatt, én meg elveszem a kezéből a pálcáját és magahoz ölelem. Anyám rámondta az Avada Kedavra halálos átkot. Én csak tátott szájjal álltam ott és sírva rohantam anyukám felé, aki tárt karokkal várt, azt hitte, hogy kényszerített engem  Lucas arra, amit látott, ám tévedett. Apám pálcáját erőből a torkába állítottam és kirántottam utána, majd ismét belevágtam vagy kétszer. Jegessé vált a tekintete és a meglepettség kiült az arcára, nem értette miért tettem ezt, az ő kedves kislánya, hogy tehetett ilyet. Hát olyan egyszerűen, ahogy ő elvette tőlem az én szerelmem.
- Ezt neked, te féltékeny banya! - mondtam még sírva, majd apához futottam eldobva a pálcáját.
- Apuci, apuci nyisd ki a szemed! Kelj fel! - Ütögettem a mellkasát is, mérges voltam rá, amiért meghalt, ő volt az én szerelmem, mindennek úgy kellett volna történnie, mint a mesékben, annyira egymásra találtunk és nekem csak ő volt, aki szeretett. Hamarosan megjelent pár Auror is és elválasztottak Lucastól és maguk felé fordítottak, kérdezték mi történt és nekem el kellett volna mesélnem az igazat, de nem tudtam nem hazudni.
- Veszekedtek és utána megölték egymást... én meg itt maradtam árván? - kezdtem el a műhisztit és a sajnáltatásomat, mert hát én cuki kislány vagyok, velem nem lehet semmi baj ugyebár és nem is én öltem meg az anyámat, már hogy lettem volna képes ilyesmire?
- Menj a szobádba és csomagolj össze, ne gyere ki, amíg nem szólunk. - Nem örültem ennek, még utoljára Lucas felé pilláztam, majd a szobámba mentem és elkezdtem pakolászni. Pár ruhámba betekertem egy-két elcsent könyvet anyámtól, amiben ott vannak leírva rendesen a varázsigék. Nem tudtam akkor még, hogy ezek tiltott könyvek, de szerencsére senki sem gondolta úgy, hogy egy nyolc éves királylány ruhás kislánynak át kellene nézni a táskáját.
Az árvaházba kerültem, ahol csak lányokkal voltam összezárva és fogalmuk sem volt arról, hogy az apukáknak milyen felnőttes játékszere van, fújoltak és kiközösítettek. Hát, jó gondoltam magamban, majd megbánja mind, hogy nem barátkoztak velem. Esténként a beszűrődő fénynél olvastam anyám könyveit az emeletes ágy tetején. Mindenki szuszogott már körülöttem, így könnyen elmerültem benne. Egyenruhában kellett lenni itt az árvaházban, egy szürke egyszerű hosszú ruhában, amit gyűlöltem, de hát nincs mit csinálni, ha egyszer kötelező. Volt elől egy zsebünk, oda tettem be a könyvemet és odakint egy fa alatt olvastam tovább. Nem értettem belőle mindent, nem volt tündérmese, leginkább csak átkok és rontások és ártások voltak benne. Ez volt a hagyatékom, vagyis minden, amit sikerült magammal hoznom otthonról, szóval ragaszkodtam hozzá és ezt olvastam inkább, mint a többi utálatos lánnyal legyek, akiknek minden olyan rózsaszín buborék. Ezzel nem értettem egyet, az élet nem az, ha elveszted a szerettedet. Gyakran elkalandozom, hogy apukám ölében nézek valami mesét az ölébe bújva és ő puszilgatja a homlokomat közben. Ilyenkor könny csordul ki a szememből, amit egyből törölgetni kezdek. Most viszont nem voltam elég gyors, idejön a barna loboncos lány, aki azt hiszi ő itt a főnök és persze mindenki őt követi és nem engem, aki egy igazi királylány amúgy!
- Jaj nézzétek meg Helácska sír! Brühühű, vele senki sem akar játszani! - Gonoszan felnevet, én ha ölni lehetne a szememmel, akkor biztosan megtenném, de sajnos nincs ilyen képességem. Bárcsak kapna valami ótvar nagy ragyát a tökéletes képébe! Bár így menne, de nem, felállok és akkor kitépi a kezemből a könyvemet, amire nagyon begurulok.
- Add vissza a könyvem, te hülye gonosz boszorkány! - kapok is utána, de ő magasabb és hátraadja a többieknek, akik belenéznek és elejtik a könyvet, mert felismerik, hogy ez olyan dolog, aminek nem kellene egy olyan lánynál lennie, mint mondjuk én. Én nem adom fel és a hajának esek és tépni kezdem, mire ő felsikít és hangosan szól a többiekhez.
- Valaki szedje már le rólam ezt a kis mocskot! - én közben megharapom a kezét és az utolsó kalimpálásommal sikerül megkarmolnom az arcát is, amit végre sikernek könyvelhetek el. Ekkorra ér oda a nevelőnk és visz magával az igazgatónőhöz, a könyvemmel együtt. Egyik kezével engem rángat, a másik hóna alá csapja a könyvemet.
- Kisasszony, szégyellje magát, nem szabad így nekiesni a másiknak! Amúgy meg mit keres nálad ez a könyv? Honnan van? Válaszolj! - Kicsit meg is rángatnak, én meg csak a földet nézem, igazságtalanság ez az egész, ő bántott engem, mégis engem büntetnek meg, pedig csak vissza akartam kapni, ami az enyém.
- Anyukám könyve volt, otthonról hoztam el a ruhámba tekerve. - Felelem szipogva.
- De az a másik lány kezdte, kigúnyolt és elvette a könyvemet, őt miért nem büntetik meg? - Kérdezem, hol van itt az igazság. Azok csak összenéznek és nemlegesen megcsóválják a fejüket, nem hisznek nekem, pedig most nem is hazudtam!
- Tudod, hogy nem szabad hazudni, mindenki azt mondta, hogy te kezdted és nem vette volna el a könyvet, ha te nem ütöd meg vele. - A pofám leszakad, még hogy én megütöttem a könyvemmel? Oh, csak kerüljek a közelébe és esküszöm, hogy megmutatom, milyen az, ha a könyvvel megütöm. Ökölbe szorult kézzel remegek az idegességtől és sírok ismét, apucit akarom!
- Ez egy tiltott könyv, nem adhatjuk vissza, de a könyvtárban kölcsönözhetsz magadnak valamit, ha olvasni szeretnél. - Hogy mi? Könnyeim törölgetve nézem őket, kik szintúgy elvennék az örökségemet. Na azt leshetik, hogy ennyiben hagyom! Öregek már, nem lehet ez olyan nehéz feladat visszaszerezni tőlük, van elég időm kitalálni a mikéntet. Lehajtom a  fejemet is, jelezve, hogy meghajlok előttük és jó leszek, nehéz visszafognom, hogy ne mosolyogjam el magam az ördögi tervem bevillanásánál. Ezek bevették, hogy jó leszek és beletörődöm az engem ért veszteségbe, pár napig biztosan rajtam fogják tartani a szemüket, de lankadni fog a figyelmük és akkor majd lecsapok. Egyik este, mikor már mindenki aludt, akkor kiosontam a mosdóba és a régi épületek szellőzőrendszereit indultam el feltérképezni. Volt nálam papír, meg toll is, bár feleslegesnek tartottam. A körmömmel kellett lecsavaroznom azt a hülye rácsot, pár letört közben, de oda se neki, nem érdekelt, mert ha eljutok az elkobzott tárgyak szobájába, akkor nyert ügyem lesz és nem csak a könyvem veszem majd el onnan. Ez a csatornarendszer remek tárolóhely is lehet. Ahhoz képest, hogy boszorkányok vigyáznak ránk, azt kell mondjam eléggé könnyű dolgom volt, ugyanis nem védte semmilyen varázs bentről az elkobzott tárgyakat, könnyedén bejutottam a szellőzőrácson át, amint nagy nehezen sikerült kicsavaroznom azt a helyéről. Ez már nem volt olyan könnyű, mert kívülről volt és az ujjaim nem elég hosszúak ehhez, szóval másnap sikerült csak egy elcsent kis kenőkéssel kiszedni a csavarokat. Anyám könyvét a zsebembe csúsztattam gyorsan. Nem álltam meg ennyinél, egy gyertyát meggyújtottam és a kezemmel eltakarva indultam el körülnézni itt alaposabban. Sajnos nem találtam semmi érdekeset, így hamarost távozóra fogtam. A könyvemet becsomagoltam egy zacskóba, majd ezt még egybe és még egybe, majd a wc tartályának a tetejét leszedve annak aljába beleragasztottam azt. Ott nem éri víz még fent és talán nem is párásodik be nagyon. Fogalmam sem volt hová is rejthetném el a könyvemet, de nem hagyhatom, hogy a banyáknál maradjon. A könyvtárba mentem olvasni, nem érdekelt, hogy mit, csak lekaptam valamit a polcról és az elég volt. Vártam, hogy az a hárpia megjelenjen és lecsaphassak rá a vaskos kötettel. Sajnos itt ez türelemjáték volt, de amikor végre elérkezett az idő, akkor nem tétováztam és úgy fejbe vertem, hogy el is ájult. Még párszor megütöttem a könyökét meg a térdét, remélve, hogy fájlalja majd ha magához tér. Nem látszódott a sorok közül, hogy ő ott fekszik, én meg nem szóltam róla még véletlenül sem. Hátulról támadtam, így nem derült ki, hogy én voltam, de lehetett sejteni azért. Az édes bosszú, oh igen, nagyon jól éreztem magam tőle. Vacsoránál sem jelent meg, kezdték hiányolni, de én még mindig nem szóltam, csak jókedvűen ettem. Mikor megjelent, be volt kötözve a feje és a kezét is egy kendővel felkötötte a nyakába, sántított és mindenki megsajnálta egyből. Ettől ki tudtam volna hányni a kajámat. Innentől kezdve már nem szívózott velem és kerültük is egymást.
Tizenegy évesen elkezdtek levelek érkezni, mindenki kapott különböző iskolákból meghívót, hogy felvételt nyert és várják ott. Én Roxfortosat kaptam és alig vártam már, hogy ott legyek, biztos jobb, mint ez a hely és ott végre vannak fiúk is! Oh igen, annyira hiányoznak a fiúk és persze a varázslás miatt is várom már, hogy ott legyek! A könyvemet szintén becsomagoltam a ruháim közé, így ki tudtam csempészni, nem mintha gondoltak volna rá, hogy visszaszereztem, szerintem meg sem nézték, de a lényeg, hogy nálam van és már tudom, hogy vigyáznom kell vele, mert tiltott könyv, azaz senki sem láthatja meg majd.
Az árvaház tizenegyévesei felsorakoztak és indultunk az Abszol Útra vásárolni, engem a sor végére az egyik nevelő mellé osztanak be, mert hajlamos vagyok nem szót fogadni. Elég magamnak valónak tartanak, nem is sokat beszélek velük,  inkább csak vonogatom a vállaim, ha hozzám szólnak. Még mindig haragszom, mert hazugnak neveztek és nem hitték el, hogy ártatlan vagyok. A Gringottsba is benéztünk, megnéztük a Blackwoods örökségemet, amiből bevásárolhatunk, nem ám ők fizetik itt nekünk a dolgokat! Szóval megérkeztünk a széfhez, ahová besétálva hát nem sok hátrahagyott dolgot láttam. Volt ott egy elvarázsolt levél, amit csak 18 évesen nyithatok ki és csak én, időzítve van és csak a vérem oldja fel a pecsétet. Én csak ámultam ezen, mikor magyarázta nekem ezt a nevelőnéni. Magunkhoz vettnük egy kevés galleont és már menetünk is. Ez vár rám majd ha nagykorú lettem.
Az indulás napján nagyon izgatott voltam, már a kapuban vártam az indulást, nagyon szabadulni akartam már. Amikor a vonaton ültem, akkor nyugodtam meg mondhatni és be is vágódtam a fiúk közé az egyik vagonba barátkozni. A többi lány csak szánalmasan tekintett felém és haladtak tovább a folyosón. Sajnos nem találtam meg a közös hangot a fiúkkal, nem is nagyon beszélgettek, amíg ott voltam, de már azért sem mentem ki onnan! Szóval maradtam és hallgattam mikről beszélgetnek, amikor végre megered a nyelvük. A következő a beavatási szertartás volt, alig vártam és mikor felhívtak akkor páran megnéztek maguknak, a nevem miatt lehet, elvégre jó családból származom, mind a két szülőm mágiahasználó volt. A Teszlek süveg, a mardekárba osztott be, így csatlakoztam ahhoz az asztalhoz, itt kitörő örömmel fogadtak minden újoncot, nem volt különbség senki között, végre egy kis szeretet áradt felém és nem szánakozás. Ahogy elfoglaltuk a szobánkat, akkor megismerkedtem az új szobatársaimmal, az összes boszorkány normálisnak tűnt, amíg el nem kezdődött, a ki lesz a főnök játszma. Tudtam, hogy ha itt alul maradok, akkor végem lesz, szóval győznöm kell valahogyan, de fogalmam sem volt, miként lehetne. Nappal órákon derült ki, hogy ki mennyire tehetséges, ott én is kitűntem szerencsére, amitől jobban éreztem magam, majd jött egy esti beszélgetés, hogy kinek melyik srác tetszik és hogy éri el, hogy belé szeressen bájitalok nélkül. Nos, én kicsit helyezkedtem, csak hallgattam őket, hogy sütivel kenyereznék le, meg írnának valami romantikus levelet, aztán várnának, hogy visszajelez a fiú. Hűha, mondtam magamban, én tudtam mivel lehetne levenni a lábáról egy férfit is, mert apámnak hála ismertem rajtuk a fogást és hiányzott is már, de ezek még túl fiatalok, így mikor rám került a sor, csak reméltem, hogy nem szúrom el a beilleszkedésemet, mert jól indítottam.
- Nekem az idősebb fiúk tetszenek, de őket nem érdeklik a kedvességek, oda cici kell, fenék meg jó szájügyesség. - A végét kicsit titokzatosan megnyomom és mindenki belepirul abba amit mondtam, végül egy másik lány felszólal.
- Végülis, igazad van Hela, de te már láttál? Tudod olyat? Úgy beszélsz, mint aki tudja. - Az eleje még tetszett, a végére meg bevágtam a szende arcot, talán ha úgy mesélem el a történetet, hogy áldozat vagyok, akkor kevésbé találnak majd engem olyan fúj, miről beszélsz lánynak.
- Igen,  bár nem kellett volna, apukám kiskoromban beavatott és én azt hittem csak játszunk... - Felelem és szomorúan felsóhajtok. Végül is nem is kellett hazudnom, mindenki megsajnált, de ott volt a kíváncsiság is, szóval kérdeztek, én meg válaszoltam és így lettem én a tapasztaltabb a vezető. Jó nem voltunk sokan, csak négyen velem együtt, de akkor is jól esett, hogy végre királylány lehetek megint. Szóval együtt mentünk mindenhová, szinte nővérek lettünk és nem voltunk túl kedvesek senkivel, nem is volt a célunk az, legyünk csak nehezen megközelíthetőek majd, mert ha kivirágzunk, akkor biztosan lesz jó pár udvarlónk. Kiváló tanulók voltunk és titokban olvastuk anyám könyvét közösen, csak gyakorolni nem tudtuk, mert nem volt rá megfelelő hely. Egyszer olyan negyedikes korunkban rátaláltunk a szükség szobájára és ott kipróbálhattuk kisebb állatokon. Nem egy Cruciatus átok, de arra, hogy szenvedjen az asztalon a rovar, arra pont jó volt. Eleinte természetesen  nem sikerült, de mikor végül mégis, akkor élveztem, ahogy szenvednek, ahogy kapálóznak, hogy hagyjam abba, ahogy lassult a mozgásuk és feladták magukat, akkor hagytam csak abba. Ez nem tetszett egyikünknek, így megegyeztünk, hogy este elkapjuk majd őt és mielőtt kotyoghatna, egyikünk Exmemoriam varázst szór rá, így se a könyvemről, sem a szükség szobájában látott dolgokra nem fog emlékezni. Én nem vállalkoztam erre, mert még sose próbáltam, más hajtotta végre. Amint végzett, a lány csak pislogott felénk, hogy mi kik vagyunk és ő mit keres itt? Kicsit elronthatta az átkot, szóval előreléptem és megpakoltam a fejét.
- Volt egy kis baleseted, beverted a fejed, azért nem emlékszel semmire, de ne aggódj, velünk és itt a szobában biztonságban lehetsz. - Nem akartam, hogy kiderüljön, a többiekre néztem, hogy nekik is jó lesz e így és bólintottak. Ezért nem szabad úgy használni a varázsigéket, hogy előtte nem gyakoroltuk eleget. Anyám hangját hallom a fejemben és utálom érte, mert igaza van.
Sajnos azonban nem tudtuk sokáig titkolni, hogy mi a helyzet a negyedik lánnyal, így kénytelenek voltunk bevallani, hogy mi történt a mardekár ház professzorának. Azt mondtuk, hogy nagyon szomorú volt, mert egy fiú visszautasította és csak segíteni akartunk neki, de kitörlődött kicsit több is a fejéből, de segítünk neki visszaemlékezni majd meg minden. Ez persze üres ígéret volt, csak púp volt a hátunkon, így lefizettünk egy srácot, hogy foglalkozzon vele, mi meg közben rárepültünk a főnyeremény mardekáros srácokra, akik a kviddics csapatban is benne voltak. Egy darabig inkább a saját párocskánkkal kötöttük le magunkat, felhagytunk az iskolán kívüli mágiahasználattal, mert csak a baj volt vele, négyből hárman maradtunk és nem szerettünk volna megfogyatkozni még jobban. Nem mondom, hogy mintadiákok voltunk, mert szerettünk csínyeket szövögetni és megszívatni más ház diákjait, ami miatt olykor kaptunk büntetőpontokat és nem voltunk a mardekár kedvencei, de mindig vissza is hoztuk ezt kis plusz házidolgozattal vagy egyéb nemesnek tűnő cselekedettel. 
A nyarat már engedéllyel, de mindig valamelyik barátnőmnél tölthettem, ahová a másik is mindig betársult. A végzős év közeledett, amit már nagyon vártunk. Visszatérve Roxfortba a vonaton azonban olyannak lettem a szemtanúja, aminek nem kellett volna megtörténnie. A szemeim villámokat szórtak, mert a fiúm mással smárolt, egy szőkeséggel, aki fogalmam sincs, hogy kicsoda. Bevágódtam a legközelebbi vagonfülképe és a csajok követtek.
- Ki fogom csinálni a ribancot, hogy merészel a pasimra rámászni? - Biztosan nem lehetett jobb tőlem, kizárt dolognak tartottam. Lehet elgurult a gyógyszerem, de a barátnőim olyan hűségesek voltak már, hogy bárhová követtek volna, elvégre nekem köszönhetnek mindent. Ahogy megérkeztünk kiderítettük ki a csaj és elcsaltuk a szükség szobájába, ahol senki sem találhat ránk. Mikor körbeálltuk, akkor láthatóan megijedt és persze megeredt a szája is, pedig még nem történt semmi.
- Én sajnálom, de nyáron egy helyen voltunk és csak úgy megtörtént! Ne haragudj, nem akartam elvenni a pasidat, engedj el kérlek! - Hah, kacagnom kell a naivságán, még hogy én megbocsássak, mert csak úgy lenyúlta a pasim? Nem úgy megy az.
- Pofix! - Elegem van belőle, hogy könyörög, annyira szánalmas, erre azelőtt kellett volna gondolnia, hogy belemászott a pasim szájába! Megegyeztem a lányokkal, hogy ők is kipróbálhatnak valamit, így a következő két varázslat, ami az enyémet követi a Carbunculus és a Incarcerandus. Ezzel a nyelvét a szájpadlásához ragasztottam, kapott ragyákat a képére és meg is kötöztük. Egy tükröt is tartott elé egyikünk, hogy lássa a gennyes képét. Nevettünk rajta, így már biztosan nem fog rá sem nézni senki, amíg el nem múlik!
- Turdula! - Kiáltom el magam, a már nyögdécselő szöszi felé mutatva, mire rigótámadás éri, eléggé összecsipkedik, élvezem, ahogy szenved és közelebb is sétálok hozzá, a hajánál fogva ragadom meg a fejét és mosolyogva szólítom meg.
- Ha még egyszer meglátunk a közelébe, akkor ettől rosszabb vár majd rád és ha be merészelsz köpni minket bárkinek is, akkor kitépem a nyelved a helyéről és ki tudja, lehet zizit csinálunk belőled is egy Exmemoriam varázslattal! - Nem tudtuk, hogy mer e köpni vagy sem, de elengedtük és örültünk, hogy ismét varázsolgattunk a tilosban, jól esett. A bosszú finom íze ismét elért és eszembe juttatta, hogy én mennyire szeretek kínozni másokat, bár vannak egyéb varázslatok is, de azokat itt  a Roxfortban ajánlatosabb nem használni, elvégre tiltottak és nem érdemli meg egyik diák sem, hogy rajta gyakoroljunk. A csajokkal este ez is volt a téma és abban maradtunk, hogy majd keresünk olyan mágusokat, akiket köröznek vagy végső esetben valami hajléktalant összeszedünk majd ha végeztünk itt és azon gyakorolunk, valami jó helyen. A hely, igen, az kérdéses volt, elvégre bárhol nem lehetett, le kellett védeni megfelelő bűbájokkal, amik talán még nincsenek a birtokunkban, de a könyvtárban találhatunk valamit. Szóval elmaradtak a csínyek, a szőkeség nem köpött be, a pasim visszatért hozzám bár már csak dísz volt mellettem, egyébként minden a legnagyobb rendben ment, miközben a lányokkal már a Roxfort utáni éveket tervezgettük.  Eljött az idő, végeztem az iskolával és nem terveztem még tovább tanulni, az alapok megvoltak, amire lehetett minden mást építeni. Ahogy betöltöttem a tizennyolcat, akkor elmentem a Gringotts bankba, hogy a széfemben lévő levelet megnézhessem. Azt hittem menten gyökeret verek, amikor elolvastam mi állt benne és ha az még nem elég, mik voltak még mellé csatolva! Kiderült, hogy Lucas nem volt az én vér szerinti édesapám, amit gyanított már, szerintem meg tisztában volt vele, mégsem volt annyira beteg állat, hogy a saját lányával pedofilkodjon! Szóval, az én vér szerinti apám Atlas Xal'godannak hívják és itt van a kulcsa annak a széfnek is, amit ő hagyott rám, minden bizonyítékkal és engedéllyel, hogy felvehessem a nevét. Hát még mit nem! Biztos, hogy nem fogok egy vadidegen nevével élni, mikor mindvégig Blackwood voltam! Szóval, itt már csak a vagyonom van, amiból valamennyit kiszedtem, majd a másik széfhez vezettettem magam és átadtam annak a kulcsát is. Itt már több csillogó arany volt, amit elverhettem volna magamra, de nem akartam hozzá nyúlni sem. Volt itt egy levél az apámtól, amit kinyitottam és igazából tényleg csak annyi volt benne, amit tudtam, semmi nyálas szöveget nem hagyott hátra szerencsére. A családjáról sem írt, szóval nem vagyok előrébb ezzel. Ki kell hát nyomozni, hogy ki volt ő, biztos lesz valami az archívumban róluk. Összehívtam a csajokat, hogy van egy kis mellékes dolog, ami nekem fontos, szóval nézzünk már utána ennek a Xal'godan családnak. Nem sokat tudtunk meg, mégis eleget ahhoz, hogy tudjam hová tenni a dolgot. Az, hogy Voldemort seregében benne volt, meg sem lepett, elvégre anyám is halálfaló volt és valahol találkozniuk kellett. Az már jobban tetszett, hogy vallatással foglalkoztak, lehet innen ered az élvezetem a kínzások láttán, elvégre szeretek fájdalmat okozni másnak, hallani a sikolyát és ezzel nem vagyok egyedül, legalábbis nem voltam egyedül. Sajnos a kettő barétnőből már csak egy van, mert a másik megházasodott és jött a gyerek, így már nem vállalta, hogy velünk lógjon. Nem értettük, hogy miért jobb a családot választani helyettünk, de az elmúlt hűséges éveire tekintettel nem akartam ezt most megbosszulni, elég lesz neki felnevelni a pulyát, amit kinyom majd. Mi közben inkább élveztük az életet, elmentünk éjszakai mulatóba, az ujjaink köré csavartunk férfiakat és kipróbáltunk pár partidrogot is, mert anélkül már nem is buli a buli állítólag. Hát eléggé rákaptunk, szerencsére volt miből és ahogy az átmulatott éjszakák száma növekedett, úgy lett egyre több piercingem és tetoválásom is a barátnőmmel karöltve. Ezek felét legalább meglepetten másnap reggel vettem csak észre, az a szerencse, hogy nincs olyan, amit sajnálnék ezek közül. Azonban úgy fest feléltem a pénzkészletemet és csak úgy elrepült pár év is, szóval ideje volt visszatérni a tervhez, hogy kipróbálunk pár kínzó varázslatot a csöviken! Egy elhagyatott gyárépületet elvarázsoltunk és oda vittük az áldozatokat, ahol bezártuk őket és hát nem nagyon kaptak semmi ellátást. Egy-kettő volt ott egyszerre, egy nekem, egy a barátnőmnek. Azzal szórakoztunk, hogy ahol kinyitjuk a könyvet, azt az átkot vagy rontást kapja be ezek a máguscsaládból származó varázstalan férgek. Azért nem szerettük volna, ha meglógnak, így egy Petrificus totalus átokkal indítottunk, majd azt követték a különböző varázsigék, egész addig gyakorolva, amíg nem ment tökéletesen. Volt, ami égetett, volt ami pengeéles vágásokat ejtett rajtuk, ám a hangjukat nem hallatták, mert az a hülye sóbálvány átok nem engedte, szóval helyette inkább kikötöztük őket utána. Én velem annyira nem szaladt el a ló, hogy megöljek bárkit is, mert azt nem akartam, ám mellett hirtelen a barátnőm volt olyan hülye, hogy egy főben járó bűnt ejtsen ki a száján, az Imperiust, így ítélve magát életfogytiglanra Azkabanba. Fogalmam sem volt, ez mire volt jó, de látva, ahogy átvette az uralmat a másik felett, egyszerűen gyönyörű volt. Későn kapcsoltam csak, hogy hopponálni kellene, de már nem sikerült, mert megjelentek az aurorok és elkaptak minket. Most nagyon mérges voltam magamra is, mert ennek nem kellett volna megtörténnie. A tárgyaláson megnézték ki milyen varázslatokat használt a pálcájával utoljára, így én csak enyhébb büntetést kaptam, természetesen a barátnőmre kentem mindent, hogy ő rángatott ebbe bele, én nem is akartam, de már nem mertem kiszállni. Az volt a szerencsém, hogy ő magára is vállalta, mivel neki már mindegy volt, így nem vetettek be igazság szérumot rajtam. Öt év börtönbüntetést kaptam, életem legszebb éveit töltöm rácsok mögött, de legalább visszakaphatom a pálcámat majd és az már biztos, hogy ügyesebb leszek, ha szabadulok, de még annyi, de annyi mindent ki kellene próbálnom! Azonban, ha ezt komolyabban akarom csinálni, előbb bizonyítani kéne, hogy méltó vagyok rá, hogy egy nagyobb szervezet befogadjon. Egy norvég börtönbe kerültem, ahol nem voltak túl kedvesek velem eleinte, de bevetve magam és véla negyed vérem és a testem, egy őrrel azért sikerült jó kapcsolatot kialakítanom, így tudtam a külvilágból némi információt szerezni. A többi őr szeretett a gumibotjával fegyelmezni, ha valami nem tetszett nekik. Amikor a cellámba kapaszkodtam az ajtónál, volt aki az ujjamra csapott, hogy menjek vissza a helyemre, ne is álmodjak arról, hogy kienged. Én csak visszasziszegtem rá, hogy ezt még megbánja. Azt hiszem, kezdtem kicsit bedilizni a magánytól, de a bosszú azért még éltett, amit az őr ellen forraltam. Magammal beszélgettem és felidéztem emlékeket, főleg olyat, ami szép volt vagy kellemes érzéssel töltött el. A bosszúk édes íze, a Lucassal és a többi fiúval töltött idő, amitől játszhatnékom lett. A párnámból kiszedett tollal ütöttem el az időt, fujkodtam és lebegtettem magam előtt, majd mikor olyanom volt, akkor csikiztem magam vele. Teljesen ártatlan ki őrült bigének tartottak, ez is volt mondjuk az a bizonyos őr veszte később. Sokáig csak messziről csábítgattam azt az őrt, amelyik rávert az ujjamra, hogy a közelembe jöjjön. Én ilyenkor csak ránéztem és mindig csak egy kicsit közeledtem felé, majd leültem vissza a helyemre. Elég sokáig játszadoztam vele, míg végül odaléptem hozzá és jól tökön rúgtam lendületből egyszer csak. Halkan szitkozódott és kellett egy kis idő, amíg magához tért ebből a gyönyörből, de nekem minden hangja megérte, na meg az arca látványa, ahogy eltorzul! Utána igaz, bejött és ahol ért ott ütött vágott, de én csak hangosan nevettem. A többi őr odaérve leszedték rólam és a gyengélkedőre kerültem, ahol egy kedves nővérke ápolta a zúzódásaimat, mert nem gyógyíthatta be, elvégre megérdemlem a büntetést. Azt az őrt ki is rúgták, nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen megszabadulok majd tőle, de a bosszú édes íze ismét az ajkaimon volt és minden cseppjét kiélveztem. A fennmaradt időben célt kellett találnom magamnak, mert a végén nem csak látszatra dilizek be, hanem végleg is, az meg nem lenne túl jó. Szóval, ha kijutok akkor... Kell valaki, aki eltart, akinél lakhatok és ahol nem zavar senki sem. A napokban hallottam pont Xal'godan nevét, de ez nem a holtak végett volt, hanem egy élő személy volt. Kérdezősködtem párat, a kedvenc őröm válaszolt, hogy igen, van egy professzor, aki az Akadémián tanít és ez a vezeték neve. Azt is megtudtam később, hogy vérfarkas, ami kicsit veszélyes, de ha taníthat, biztos nem okozhat gondot. Szóval ott volt a papírom, hogy felvehetem a nevet és itt van ő, aki dolgozik, van biztos birtoka is, szóval tökéletes az első ponthoz, de még túl korai felvenni a nevét, majd a szabadulásom hírével értem jöhet. Sokat agyaltam rajta, hogy képzeljem el, valami szőrös, szakállas ember lesz vagy olyas valaki, aki ad is magára? Lesz neki fekete humora vagy egy megsavanyodott professzor csupán? Volt időm mindegyikre kitalálni valami forgatókönyvet, elvégre időm az volt bőven, de ez még mindig nem a célom volt, csak egy biztos pont az életemben, akire ráakaszkodhatok. A célom az, hogy kínozhassak másokat, hogy minden kis titkot kiszedhessek belőlük és közben hallhassam a sikolyukat, a szenvedésüket, azt, ahogyan a csillagokat is leígérik nekem, csak fejezzem be. Ezt nem lehet hivatalosan csinálni, csak feketén, szóval, ha kikerülök meg kell keresnem a megfelelő bandát, ahol játszhatnék, meg hát, meg is kellene felelnem nekik, szóval lesz dolgom bőven! Ahogy az ötödik évem végét tapostam, már striguláztam a körmömmel a falon, hogy mikor szabadulok és a nagy nap előtt bejelentettem, hogy fel akarom venni édesapám nevét és úgy új életet kezdeni az unokatestvéremmel, akit küldjenek értem, hogy hazavigyen. 

Egy 176 cm magas tejfelszőke/ezüstös hajú lány néz vissza rám kék szemekkel. Igen ez vagyok én, tetőtől talpig kitetoválva, a szám szélén, a nyelvemben is van piercing. Általában lengén öltözöm fel, szűk nadrág és dekoltázsnál nagy ívben valami kivágott felső. Nem vagyok szégyenlős, elég szép alakkal áldottak meg a szüleim, amit sokak szerint csak elcsúfítottam, de szerintem ettől csak jobban kitártam önmagam, mert ha tetoválások beszélni tudnának, akkor bizony több éjszakás estimese is kijöhetne belőle!