Sokszor bántanak vele, hogy mennyit sírok. Nehéz ellenkeznem, amikor tudom, hogy igazuk van, hogy több könnyet ejtek mint az egész Hollóhát összevéve. Én próbálkoztam, komolyan próbálkoztam, hogy erősebb legyek és határozottabb és ne törjön elő belőlem minden alkalommal, amikor tehetetlennek vagy egyszerűen csak szomorúnak éreztem magam. Soha nem értem el sikereket ezzel, sőt úgy tűnt, mintha az erőlködés csak rontana a helyzeten, egyáltalán nem segítve rajtam. Ennyire rosszul csinálnám? Ma is ugyanaz volt a történet mint a hét legtöbb napján. Előre ott volt a görcs a gyomromban, amikor vártam a mardekárosokkal közös órámat, mert tudtam, mi fog következni. Örülnöm kellett volna, amiért Regu is ott volt, de soha nem védett meg az osztálytársaitól, órákon nem. Fogalmam sem volt, miért, de már nem fájt, megszoktam, hogy ez a helyzet. De így nem tudtam boldog lenni a tudattól, hogy vannak közös óráink, amikor a végén úgyis menekülnöm kellett, erőlködve, hogy legalább most ne sírjak már a mardekárosok előtt. Délutánra a Szükség Szobája előtti folyosón kötöttem ki, szemben a fallal, ahol az ajtónak meg kellett volna jelennie… és nem láttam semmit. Sírtam, szerettem volna egyedül lenni egy olyan helyen, ahol nem zavarhat senki, ahol végignézhetem a fotóalbumomat, hogy újra lássam Anyut és erőt merítsek a mosolygó képekből. De nem akart kinyílni, én pedig pokolian éreztem magam tőle, mert tényleg szükségem volt rá. A folyosó végéről lépteket hallottam és egy zöld egyenruhás, felsőbb éves lányt láttam meg. Hátrébb húzódtam a falhoz, nem tudtam, mit várhatok tőle, mint általában a zöldektől, és csendesen szipogtam, remélve, hogy csak elsétál, én pedig tovább emészthetem magam.
outfit | szószám | zene | izé
Vendég
Szer. Dec. 16, 2020 12:26 am
Leta & Zefina
Nem figyeltem arra, hogy merre megyek, csak hagytam, hogy a lábam vezessen. A kastélyon belül akartam maradni, egyre több lépcsőt másztam meg a gondolataimba merülve. Sok mindenen gondolkoztam, pattogtak a gondolataim, mint egy labda a mugli teniszmeccseken. Végül a bambulásból a mosdó látványa rángatott ki. Úgy voltam vele, hogyha már itt van, akkor megigazítom a sminkem, ki tudja, mennyire volt elkenődve az előbbi szipogásomtól. Kézmosás után a tükörbe néztem, kicsit megigazítottam a szemem alatti sminket és késznek nyilvánítottam magam. Tovább sétáltam és egy szipogó hangra lettem figyelmes. Megálltam, hogy a lépteimmel ne verjek zajt, megpróbáltam fülelni, hogy jobbról vagy balról jön-e a hang. Elindultam jobbra és egy síró kislányt láttam meg. Nem tűnt ismerősnek, de úgy tűnt, fél tőlem. Mi másért húzódott volna a falhoz? Odasétáltam hozzá és leguggoltam, hogy ne magasodjak fölé. Egy zsepit nyújtottam át neki, amit az előbb a táskámból szedtem ki. -Szia, -szólítottam meg gyengéden- Zefi vagyok és ne félj, nem lesz gond. Tudok neked valahogyan segíteni? -elsimítottam a haját az arcából, hogy lásson is valamit. Elszomorított az, hogy egy kislány ennyire sír. Fogalmam sem volt, hogy mi baja lehetett, de mindenképpen inkább egy mosolyt szerettem volna az édes arcán látni, mint ennyi könnycseppet. Imádtam a gyerekeket és tényleg majdnem megszakadt a szívem a látványától. Egyetlen kislánynak sem szabadna így sírnia, ezt megtanultam a harmadik tanévemben. -Tudom, nehéz beszélni egy idegennel, de hidd el nekem, semmi sem olyan nagy dolog, hogy ennyire sírj miatta. Szeretnél beszélgetni velem, hátha jobb lesz? Esetleg kérsz egy kis csokoládét, hogy jobb legyen? Egy ölelést? -továbbra is előtte guggoltam és lágy hangon beszéltem hozzá. Nem akartam még jobban megijeszteni szegényt, de összetörte a szívem a szomorú kis arcocskája.
