Ennyit várni a semmire… A kinti plakátokból ítélve sokkal jobbnak hittem a filmet. A vásznon viszont dög unalmas. Mocorogtam is a székemben, mert ráadásul az is kényelmetlen lett az idő múlásával. Hogy bírják ezt ki a muglik? Már mint, hogy két és fél órán keresztül mozdulatlanul ülnek és nem kelnek fel? Biztos mert a többi moziba járó tag nem díjazná azt, ha megzavarnák a filmet. Ez persze érthető volt… egy jó filmnél, de ennél nem. Legszívesebben felkeltem volna és kisétáltam volna a teremből. Csak nem akartam elrontani ezt az anya-fia napot, ha már egyszer nyertünk rá kupont. Vagyis inkább a család nyerte, de öt felé nem lehetett elosztani a kettő jegyet. Én átadtam volna az ősöknek, hogy menjenek nyugodtan ők a programra. Aztán valahogy úgy voltam vele, hogy miért is ne lehetnék én, aki anyával csinál valamit? A tesóim úgy is mindig kihagytak a mókából, szóval most én voltam a soros, hogy kisajátítsam az egyik szülőt. – Neked hogy tetszik anyu? –Muszáj volt megkérdeznem, hogy valami érdekes is legyen az egész filmnézésben. Mert, hogy nekem nem jött be, az már egyszer biztos. – Jobbra számítottam… Ez így olyan béna, szinte ki lehet olvasni a következő lépéseket… –De tényleg… Vagy csak azért tűnt úgy, hogy tudnám a következő dolgokat, mert varázsló vagyok? Még a végén kiderül itt, hogy jóstehetség vagyok. Az mondjuk elég vicces lenne… Ahhoz inkább James értett, főleg akkor, ha rólam volt szó. Még anyu válaszát vártam, markoltam a popcornból. Legalább ez jó dolog a moziban. Pár szemet elrágcsáltam, és próbáltam a filmre koncentrálni. Akárhogy igyekeztem, csak álmosabb lettem, mint élénkebb. Így unalmamban a kukoricával kezdtem el szórakozni. Fogtam a szemeket, letettem a karfára. Céloztam és elpöcköltem azt. Én élveztem, ahogyan elrepült… Akiket fejbe találtam velük, ők több mint valószínűleg nem. Mikor keresték a támadás forrását, úgy csináltam, mint aki teljesen ártatlan. Mert hát én egy ártatlan Potter vagyok, aki mást mondott valaha is, az illető hazudott. A pokerface működött, mert az egyik személy, majdnem kiszúrt, hogy én pöcköltem rá a kukoricát. Olyankor ártatlan pofival tömtem magamban a popcornt és „figyeltem” a filmet.
Felgyulladhatott volna a vészcsengő a fejemben, amikor ráböktünk a Kedvencek temetőjére - nem tud elégszer lejátszódni előttem, hogy még bele is olvastam a film értékeléseibe néhány nappal ezelőtt, és mégis, két idétlen vígjátékot, meg egy romantikus komédiát söpört el az öreg Stephen King. Igyekszem lebilincselni magamat, ha már a vásznon próbálkozó jelenet az összes csapzott szőrű macskájával együtt sem képes rá, de tulajdonképpen, nem kéne még csak a székek takarásába sem bújnom, hogy háborítatlanul jegyzeteljek a mobilomba azzal a címmel, Hogyan csessz el egy anya-fia programot, a la Potter. Egy marék nachost tömök a számba, nem épp sikkesen. Még a melleimre is jut belőle. Úgy passzíroztam be magunkat majd' két órára, erre a borzalomra, hogy a fiam azt hitte, szerelem első plakátra választunk. Annyira ritkán adódik közösen eltöltött idő a gyerekekkel, hogy az első lehetőségen elcsúszom, és késő elhajtani a csalódottságot, vagy a rajongásomat King felé azzal magyarázni, a lányos zavar tehet róla.
Egész idáig alig mertem ránézni a fiamra - mintha abban bíztam volna, ha nem látom az unalom jeleit, talán nem is léteznek, de ahogy nekem szegezi a kérdést, mélyre süppedve a székében, olyan pózban, akár egy garnélarák, kínosan mosolyodom el. Szánalomra méltók vagyunk. - Pocsékul tetszik - egy újabb chipsel babrálok, forgatom az ujjaim között. - Bocsi, Al, hogy rávettelek. Komolyan. Legközelebb ne hagyd, hogy anyád bármilyen horrorra is beültessen, akkor se, ha szépen kér - dobom számba a chipset, noha megnyugtat a tény, hogy van ízlése a minőségi filmekre. Persze, élhetnénk kegyes hazugsággal, de a látványos szenvedésünk bőven árulkodik helyettünk. Le sem tagadhatnám a fiamat. - Első dolgom lesz feltúrni a Tom & Jerry kazettáinkat a padláson, csak érjünk haza.
Rajzfilm-maratont fogunk tartani, még szép, megkísérlem az elgémberedett lábaimat átvetni egymáson, épp egy vértől hörgő jelenet alatt, így amikor az elefánt a porcelánboltban jellegű mutatványommal erősebben rúgok bele az előttem ülő háttámlájába, mint tervezem, elsuttogok egy elnézést. Bár, miután szemem elé tárul a szőnyegen kikötött nachos - néhány kamikaze, akik a sötétségbe vetették magukat -, már felszisszenek. Ezt a pazarlást. - Hölgyem, nem először találok a frissen dauerolt hajamban kukoricát, ön dobál engem? - Tessék?! - Hihetetlen, épp az imént igazítottam a tál közepére a nachos maradékát, hirtelen vádlottá leszek, felnőtt létemre. Ha piacon lennénk, biztosan megjegyzést tennék az éleslátására, és az állítólagos röppályára, ezúttal viszont tüntetőleg dőlök hátra. Aztán egy távoli, csalhatatlan megérzésből a fiamra sandítok, aki véletlenül megint felveszi a sokat sejtető garnéla jelmezét. - Albus, van tipped, milyen mutáció hatására nőhet valaki hajában kukorica?
Izgatott voltam, amiért anyával lehettem végre. A suli és a munka miatt ezek az alkalmak nagyon ritkának számítottak. Amikor szünet volt, akkor meg az egész család otthon volt és olyankor az igazi anya-fia nap nem tudott megvalósulni. Nem mintha lett volna bármi fogalmam is róla, hogy valójában milyennek is kellett lennie az ilyen eseményeknek. Ezért is kaptam inkább az alkalmon, hogy eljöhessek moziba vele… Mekkorát kellett csalódnom. A filmben természetesen, mert anyával nagyon is jól éreztem magam, de a vásznon lévő mozgóképnek csúfolt valami elrontotta ezt az egész dolgot. – A plakát a hibás, nem te. –De tényleg úgy volt. Túlságosan is figyelemfelkeltő volt. Hogy is szólt az a mugli mondás? Nem minden arany, ami fénylik? Vagy valami ilyesmi volt, de szerintem ez pont illett is erre az egészre. A plakát azt hirdette, hogy tök jó lesz a film, ülj be rá, nem fogsz csalódni. Izgatott emberek meg mentek is be, köztünk mi is. A kényelmesnek csúfolt moziszékben ücsörögve pedig minden is izgalmasabb volt, mint a film, amit nézni kellett volna. Ezért is kerestem magamnak sokkal jobb szórakozást. Ki is mehettem volna a filmről, de az olyan snassz. Ha már „fizettünk” a jegyekért, legalább végig szórakozom a filmet. Éppen pöcköltem volna még egy kukoricát, mikor az előttünk ülő tag számom kérte anyát. Nagyon vissza kellett fognom a nevetésemet. Csodálatos megfigyelő képessége volt az illetőnek. Kukoricáról magyarázott, de anyánál meg nachos volt. A kettő még csak nem is hasonlított egymásra és mielőtt megmondhattam volna neki, inkább lenyeltem a szavaimat. Attól tartottam, ha kinyitom a szám, előbb a röhögés tört volna ki. Kaptam is a kérdést anyától, amire csak megvontam a vállamat. – Az ilyen megfejtős dolgokban nem vagyok túl jó. –Vallottam be őszintén a dolgokat. – Szerintem a fodrásza többet tud mondani ezzel kapcsolatban. Biztosan ő csinált táptalajt a hölgyemény fejére. Lehet eltévesztette a kukorica mezőt és a hajába vetette el a magokat. Jobban megnézve, amúgy is hasonlít egy kicsit azokra a mezőkre. –Észre se vettem, hogy nem suttogtam a vége fele, hanem normál hangerőn mondtam mindent. Meg is kaptam a sok-sok pisszegést… Pedig nem csináltam semmit. Ezt a buta mugli felfogást…
A plakát a hibás, nem te. Tényleg volt egy csúnya rossz plakát, amiből legalább két marketinges- és dizájntervező sodort mézesmadzagot, viszont kettőnk közül én voltam az, aki a tanakodásunkat újra és újra finoman terelte vissza Kingre, míg haladt a sor a pénztárig. Mestere lehetek a manipulálásnak, mert ez körülbelül ugyanaz az eset, mint az alkalomra vásárolt csokik és más édességek a gyerekeknek. Anyai szakmai titok, Albus, de alaposan végigmérjük a polcokat, mire kigondoljuk, hogy melyik bonbonból fogjuk megkínáltatni magukat. És íme a karma, szeretettel küldve a falánk édesanyák részére, értem én, egyem csak meg a horroromat, úgyis annyira lelkes voltam érte - de fogalmam sincs, hogy dacból, vagy beletörődésből vágyok egy pillanatra csupa olyan dolgot művelni, amire egyébként nagyon háklis vagyok egy moziban, bár, úgy tizenöt év után csoda, ha még tudom, a nachos szájjal elkapása legalább olyan illetlenség tőlem, mint a fiam popcorn hajigálása. Vagyis, fedőnevén kukorica-vetés, hogy Al elmésségét idézzem, feddő pisszegések kereszttüzében.
- Bocsánat, lehalkítjuk magunkat - biztosítom azonnal tátogó-lágy hangon a második szomszédunkat. Nem is sejti, hogy jobbommal a pálcám után nyúlva, szó szerint lépem meg a karfa takarásából a hangtompító bűbájt, amely lassan folyó kupolaként olvad körénk. Kész szerencse, hogy a daueros hölgy fülébe semmiféle foszlány nem kúszott a hozzá nem értő fodrászáról; ránk jár a rúd, és egy felpaprikázott nézőtérrel már nem biztos, hogy elbírnék, arany, jó fiam. - Tehát, visszatérve Mr. Potter - helyezkedem közelebb felszabadult sóhajjal, elővéve némi hivatali hanghordozást. Ha King filmje így, akkor nekem sem lehet ellenemre egy pici izgalmat csempészni az együtt töltött percekbe, mielőtt tétlenül kifutnának, különben is, túl rég jártam tilosban a gyerekeimmel ahhoz, hogy karót nyelt legyek. Ennek a fodrász-rejtélynek amúgy is hamar a végére kell jutnom. - Mondja csak, mivel magyarázza az el nem ropogtatott kukoricáinak az eltűnését, így az XL-es adag gyors megfogyatkozását?
Nocsak, nocsak. Anya varázsolt a muglik előtt. Micsoda felelőtlenség kérem szépen. Természetesen egyik varázstalan jövevény sem látta vagy érzékelte a dolgot. Azért tudta anya is, hogy mit kockáztat azzal, ha lebukik. Én is csak a burok miatt észleltem az egészet, mert hasonló húzódott otthon is a kis bunkim körül, amit szintén a mellettem ülő szülőm húzott fel. Emiatt is imádtam őt jobban, mint apát. Ám, ha már itt tartottunk, beugrott pár dolog, amivel megijeszthetnénk a muglikat. Néhány ártalmatlan kis varázslat, senkinek nem lesz baja. Anya mellettem van, a Minisztériumban úgy is csak azt látják, hogy varázslás történt, azt nem, hogy ki volt. Ajj, inkább nem. Jobban szerettem anyát ahhoz, hogy bajt hozzak a fejére. – Sajnálom Potter professzor, de kérdésére nem tudom a választ. –Drámai sóhaj hagyta el a szám. – Valószínű, hogy egy kóbor furkász van a közelben, aki csillogó tárgynak nézte a kukorica szemeket és meglépett velük. Vagy maguk a kukoricák keltek életre, mert ők is unták már a filmet és úgy döntöttek, hogy elszórakoztatják önmagukat. –Igazából meg nem tudtam volna mondani, hogy melyik variáció a valós. Azt mind a ketten tudtuk nagyon jól, hogy én dobáltam el őket, de ha most ezt nyílegyenesen bevallottam volna, túl unalmas lenne a magyarázkodás. Ezzel legalább feldobtam kicsit a film hátralevő részét, ha már kisétálni illetlenség lett volna. S így még szórakoztunk is anyával egy jót, én legalábbis minden bizonnyal. Ha meg már kukoricamező és táptalaj: sunyiban elővettem a pálcám és egy növelő bűbáj segítségével, a puccos hölgyemény fején lévő szemeket kezdtem el megnövelni. – Látod anya! Mondtam, hogy táptalaj a nő feje! –Ott, abban a pillanatban ki is tört belőlem a nevetés. Hogy én ezért mit fogok kapni, te jóságos Merlin!
