Charlotte Morgan

Élvezem az életet, azt hiszem ezt a bátyám példájából lestem el. Másokat is szeretek arra bíztatni, hogy használjon ki minden percet, mert az idő bizony gyorsan múlik. Nem szeretek bájcsevegni, azt meg még kevésbé, ha megmondják mit tegyek. Bár közel húsz évesen is folyamatosan abba a hibába ütközöm, hogy hagyom az érzéseimet felülkerekedni és a döntéseim végül mindenféle racionalitást mellőznek. Vagyis a részemről. Apám ugyanis nagyon alaposan megtervez mindent, aztán addig hajtja, míg végül az nem lesz, amit ő akar. Ebben én is hasonlítok rá, pont olyan makacs vagyok, mint ő, csak épp vele szemben nem tudom érvényesíteni az akaratomat. Nem tudok más hibájából tanulni, mégis szeretek így élni. Szeretem elkövetni a saját hibáimat, aztán ráeszmélni, hogy hülyeséget csináltam. Nem parázom túl a szituációkat, néha csak az árral sodródom, és tényleg, tényleg próbálok úgy viselkedni, mint egy felnőtt. Legalább a családom előtt. A tanulással sosem voltak nehézségeim, nem sokat láttak engem a könyvek felett görnyedni, de szabadidőm így sem sok volt. Régen is lefoglaltam magam, most is teljes fordulaton pörgök.
A pult mögött állva pedig szinte mindenki kedvel. Van, aki csak azért jön, hogy egy jót beszélgessek vele, és rávilágítsak arra, hogy szívbajokra a sör nem megoldás. Van, aki azért, mert szeretné, ha valaki kíméletlenül megmondaná neki az igazat és megint más pénzügyi tanácsért keres meg, mert tudja, hogy konyítok hozzá. Sokféle ember fordul meg nálunk, különbözőek, de általában keresik a társaságomat. Könnyű velem egy hullámhosszra kerülni, könnyű velem beszélgetni, viszont nem könnyű megérteni.

Idegennek és komornak érzem a helyet, ahogy egyik lábamról a másikra állok egy idegen nappalijában. Egy idegen lakásban, ahova mostantól haza fogok járni minden este. Nem mondom, hogy nem hiányzik a régi szobám és a családi ház, na meg Olaszország, a szívem még olykor visszahúz. De már rég el akartam költözni otthonról, a lehetőség most aztán előttem van, talán csak túl hirtelen szakadt a nyakamba.
- A szobába nem fér több... - szólok jó időben az ajtón betérő költöztető fazonnak, aki lelkesen - vagy hát legalábbis mindenféle zokszó nélkül - hordja be a dobozokba csomagolt életemet a házba. Nem számoltam azzal, hogy ekkora felfordulást okozok a lakásban a beköltözéskor és valószínűleg a lakótársam sem gondolta előre, hogy a Tiffany lámpámtól kezdve a cipőkollekciómon át minden holmimat igyekszem majd besuvasztani egy 15 négyzetméteres szobába. - De tegye csak le.... valahova... - intek körbe. Már úgyis akkora a káosz, hogy rontani nem nagyon lehet rajta. Még hallom, ahogy lefelé menet motyog valamit, de a figyelmemet hamar a zsebem rezgése köti le. A kijelzőn Valeria őszen mosolygó képével akad össze a tekintetem. Fél percig elmélázok azon, hogy nemes egyszerűséggel figyelmen kívül hagyom és inkább elkezdem felszámolni a doboztornyokat, majd mégis a fülemhez emelem a készüléket. A történtek után örülök, hogy nem apám keres.. Róla egyébként is mindig eszembe jut, hogy a mobilt is csak úgy volt hajlandó a kezébe venni, hogy közben megbütykölte... Senki nem hiszi el neki azt a kamut, hogy nyugalmazta magát, ugye?
- Jó reggelt! - hallom meg a hangját, de a szokásos derűs trilláját most beárnyékolja valami. Talán még mindig azért aggódik, mert nem akart magamra hagyni. Vagy mert apámnak folyamatosan fejfájást okozok. De lassan 20 éves vagyok és már régóta közel sem az a kislány, aki pátyolgatásra szorul.
- Jó reggelt! - sóhajtok fel, egyáltalán nem vagyok felkészülve egy újabb kör vitára azzal kapcsolatban, hogy az én életemet én akarom élni. Lehetőleg itt és nem Olaszországban. Apám elégedjen meg azzal, hogy arra rábírt, hogy a Salemről iratkozzak át a Docendo-ra, de az én türelmem is véges. És lássuk be, apámnak soha semmi nem elég.
- Kicsim, gondolkoztam. Talán apádnak igaza van és maradhatnál a szemeszter végéig a... - és itt van az a pont, ahol kényszert érzek, hogy leállítsam.
- Ne is folytasd, már neki is elmondtam, hogy ezt én döntöm el és találtam egy lakást, vagyis egy szobát... Közel van a bár és az egyetem is, és nem hallom a visszhangot a folyosóról a kongó ürességtől... Ez... Tökéletes.. - hadarom el ismét, amit hajnalban már egyszer megbeszéltünk. Akkor sem örültek jobban annak, hogy beköltözöm egy harmincas mugli agglegény lakásába, nem is lepett meg különösebben, hogy reggel - mikor megbeszélték egymás között, hogy apámnak van igaza - első dolga lesz folytatni a lebeszélésemet. Csakhogy ismételten nem számolt azzal, hogy gyorsabb leszek nála és mire ők ezt körülményesen megtárgyalják, addigra majdnem a hurcolkodás végére értem. Bocsi, Val. Persze igyekszem elég meggyőzőnek hatni, de körbepillantva azért én magam sem vagyok abban egészen biztos, hogy ez a hely tényleg tökéletes lesz a következő másfél évemre és az is kérdéses, hogy az éjszaka fura dolgokat kérdezgető fickó majd jó lakótársam lesz, de a kétségeimről jobb, ha nem tudnak. Így is elég nagy meló volt elfogadtatni velük, hogy nem óhajtom elfogadni az ő javaslataikat. Na meg azt, hogy Ethan mugli.
- Charlie... - hallom, ahogy rosszallóan a fogai között szívja be a levegőt, szinte látom is magam előtt, hogy még a reggeli kávéja előtt kaptam el. Nem mintha számítana, sosem szerette, ha félbeszakítják. - Sosem voltál ennyire felelőtlen. Nem is ismered ezt az muglit, ráadásul a szoba is túl olcsó. Nem akarom... Nem akarjuk, hogy valamibe belekeveredj. Mégiscsak jobb lett volna, ha Roberttel költözöl össze... - és megint itt tartunk. A többire már nem is figyelek, olyan gyorsan szökik fel az agyvizem. Rávettem őket, hogy megleszek nélkülük, hisz Amerikában sem fogták a kezemet, igaz, hogy ott kollégiumban laktam.. Na meg kapcsolatban is voltam, most pedig.. Nos, lassan elkezdődik a valódi felnőttkorom. Új lakás, új én. Vagy ilyesmi.
- Ethan nem egy baltás gyilkos, hanem tűzoltó. Tudod, olyan ember, aki másokat ment. Aligha leszek veszélyben mellette. Különben is, az akadémia és a meló mellett nagyjából annyit fogok itt megfordulni, amennyit otthon voltam. Tudom, hogy én vagyok a kislány, vagy legalábbis apám mindig úgy tekint rám, de Liano döntéseit sosem vonta kétségbe. Felnőttem. Mi történhet? Maximum elbaszom és megbánom.. Nem dönthettek helyettem. És ha most megbocsátasz, ki kell fizetnem a fuvart. - nyomom ki a telefont. Mivel erős indulatból teszem, elsőre nem is megy. Végül csak a kanapéra hajítom, hogy a táskámat halásszam elő. A fickó ugyanis talán már itt áll egy ideje és csak arra vár, hogy leperkáljam a fél vagyonomat neki.
- Nyolcvan font lesz.. - köpi ki a tüdejével együtt az összeget is, én meg érzem, hogy a pénztárcám pillanatok leforgása alatt válik pihekönnyűvé. A költözés fájdalma. Mire az utolsó doboz is megérkezik, nagyjából úgy néz ki a lakás, mintha egy négytagú család telepedett volna át ide. Elpakolni nincs időm, de egy folyosót azért vágok a holmijaim közé, hogy közlekedni lehessen. Aztán egy gyors üzenetet firkantok egy levélborítékra, amit a nappaliban találtam, és sűrű elnézések közepette veszem birtokba a felfordulás ellenére a szobámat. Megoldhattam volna sokkal egyszerűbben is, de valószínűleg egy mugli sem dőlne be annak, hogy mindössze egy doboz holmim van és pillanatok alatt eb is rendezkedtem nála. Talán egy kicsit túlzásba vittem. De hé, sosem éltem még muglival. Mondjuk mással sem nagyon...

172 centiméter, vékony testalkat, ami a legtöbb nőies formát mellőzi. Nincs kerekded csípőm és dús keblem sem, nem vagyok egy tipikus olasz szépség. De amim van, azt szeretem, nem érzem magamat kevesebbnek tőle. Arcom inkább szögletes, vonásaim anyámra hasonlítanak, még a mogyorószínű szemeimet is tőle örököltem. Világosbarna hajam változó hosszúságú, olykor megnövesztem, máskor megunom és egész a fülemig levágatom.
Ami a ruhatáramat illeti, nagyjából bármit megengedhetek magamnak, így az akadémián is egyszerű mugli cuccokban jelenek meg, bár ott azért hanyagolom a haspólót. A formális öltözékeket ha csak lehet kerülöm, így általában egy kényelmes cropp farmerben vagy rövid pólóban láthatsz. Munka közben az sem zavar, ha kivillan a köldököm.