Ethan Dearborn

Ha jellemeznem kellene magam, azt hiszem elvesznék önmagam útvesztőjében, annyira összetett személyiség vagyok.  Pusztán öt perc után megállapítható egyetlen jellemző tulajdonságom, a munkamánia...
De ne szaladjunk előre, kezdjük az alapokkal. A családomhoz hűséges, az elveimhez lojális, magamat soha meg nem hazudtoló egyszerű fickó vagyok mind a barátok, mind a munkatársak szemében. Munka során lelkes, visszafogott, mondhatni katonásan fegyelmezetten végzem a dolgom. Szeretek improvizálni, ha valami netán egy percre is fontosabb lesz, mint a projekt, amin dolgozok, akkor lényegileg megcserélődik a sorrend.  Sokszor túltolom, mondhatni "hazaviszem" a munkát és több időt töltök mindenféle eseményeken, mint a tulajdon lakásomban. Nem fogadom el a tényt, hogy igazából önmagamtól és a nyomasztó emlékektől tartok igazán.
Szeretem az élet és a munkám adta lehetőségeket kihasználni. Ha adódik rá alkalom, akkor csupa olyan tevékenységbe fogok, amivel vagy hasznosan ütöm el az időt, amivel másoknak segíthetek, örömet okozhatok. Én vagyok az, aki a szabadidejében is bemegy önkénteskedni, aki a tizenéves kis lurkóknak iskolai bemutatót tart, sokat szoktam adományozni, vagy esetleg besegíteni időnként menhelyeken és még sorolhatnám. Nem azért teszem, mert hencegni szeretnék vele, egyszerűen ezáltal érzem hasznosnak magam a társadalomban. Társasági ember voltam valamikor, alighanem a magányos farkas most jobban illene rám. Bátyámmal ellentétben én tényleg nem a hangomat hallatom.
Sok minden érdekel, számtalan témához hozzá tudok szólni, vagy ha valami olyannyira érdekel, szívesen próbálom ki, főleg a kétkezi problémák érdekelnek. Egy ilyen hivatáshoz azt vallom, nem csak remek fizikumban kell lenni, de az elmét is karban kell tartani. Azt hiszem túl sok szabadidőm van.
Mások gyakran mondják rám, hogy energikusabb vagyok, mint öt másik ember együttvéve és amibe belefogok, ott arany fog ömleni a tenyeremből. Én ezt megcáfolnám, csak jókor kell jól dönteni és jó helyre lépni. Ehhez van érzékem. És persze sokat nyom a latban, hogy szeretem, amit csinálok. Szeretek tervezni, számolni az esetleges kihívásokkal és végül látni az eredményt, ahogy a végeredmény mennyiben segíthet nem egy embernek.
Nem vagyok egy heves természetű ember, igaz visszafogott sem. De előbb gondolkozom, mint cselekszem. Azt azonban nem viselem el, ha átvernek, vagy hülyének néznek. Néha elragadnak az indulatok. Vannak pillanatok, amikre nem vagyok büszke. Amikor a rossz lépést választom és balhézok. De alapvetően birkatürelmem van.
A mindennapokban laza vagyok, igyekszem némi szabadidőt megspórolni. Ugyan rám illik a mondás, arra van időm, amire én szeretném. Szeretek mindent én magam csinálni, nem azért, mert nem bízok más képességeiben és a szakmai tudásában, csupán minél több mindent szeretnék kipróbálni. És ez a munkámra is ugyanígy igaz. Hiába vagyok én az irányító, a csapatom számára utat kell mutatnom. Ez ugyanúgy nem időrablás, mintha csak szabadnapomon kicsit szórakoznék. Az időrablásnak azt érzem, ha csak terpeszkedek az íróasztal mögött és nem csinálok semmit.
Egy szó, mint száz, szeretem a munkám, szeretem, ha zajlik az élet körülöttem, hogy új dolgokat ismerhetek meg, és nagy ritkán talán a világ egy más pontjaira is kaphatok betekintést. Szeretem, ha elismerik, amit csinálok, de csak akkor várom el, ha érzem is, hogy megtettem érte mindent. A minőségre adok és nem a pénzzel tömöm a zsebem. Alighanem meglátszik, hogy vidékről jött kölyök vagyok.

Minden élet egy szívdobbanással kezdődik, majd szabályos ütemben tudatja a világgal, hogy élni is szeretne. Amikor egy pillanatra kihagy, tudjuk, hogy valami elképesztő sorsdöntő pillanatnak vagyunk tanúi. Amikor szaporábban ver, mint valaha, akkor valami csodát élünk meg közben. Az élet csodáját, a boldogság, izgalom vagy épp a félelem csodáját. Az érző lények mind másképp élik meg a saját szívdobogásaikat, miközben reméléssel, félelemmel vegyes érzések árasztják el őket. Talán a fülsiketítően felharsanó szirénát is egy heves szívdobogáshoz tudnám hasonlítani, hirtelen csendül fel, szaporán és kiben izgatottságot, kiben félelmet szít. Én előbbi érzésével felvértezve ragadom meg a sisakot és a tűzálló kabátot, amikor meghallom. Az idő számít, életek múlhatnak akár másodperceken. A rúd ismerős fémes markolata, ahogy lecsúszok majd a kocsi felé rohanok több társammal együtt. Nincs idő a tömlők és az eszközök ellenőrzésére, sietni kell. Minderre ott volt az a majdnem kínzóan másfél óra, amit a semmittevéssel töltöttünk el épp odabent. Szerencsés, ha jut ennyi idő, akad amikor egymás után hívnak minket az úttorlaszokhoz, balesetekhez, tűzesetekhez vagy épp a leszakadt vezetékekhez. Fel nem tudnám sorolni azt a hosszú listát mi mindenre hívnak minket, de ez a dolgunk, erre szerződtünk le. Menteni és segíteni kell a civileket, bármi áron.
A jókora tolóajtó becsukódik, mi pedig a félhomályban nézünk egymásra. Elöl hallom a rádiót, recseg, nem az igazi, de tisztán kihallom, hogy közúti baleset, hallom az utca nevét, a kereszteződést. Tőlünk is könnyedén kikeveredünk oda. Eszembe jut, ahogy a feleségemmel nem is olyan régen vesztünk össze. Tíz év alatt először, amitől úgy éreztem, új lélegzetet vesz a házasságunk. Talán megtanulunk összeveszni is? Az elmúlt években egy valamit gyűlöltem igazán, az pedig a csönd. Amikor mindent a szőnyeg alá söpörtünk, most pedig minden előkerült. Feldúltan indultam el, de mire beértem a munkába, már teljesen lehiggadtam. Talán ez a pár óra, amíg távol vagyok megoldja ezt is, áthidaljuk a gondokat és elmondhatjuk, hogy teljesen normális család vagyunk.
Hallom, ahogy mondják, három ember sérült meg, az egyik kocsiban egy fiatal nő, a másikban pedig anya és lánya vannak. A kocsi megpördült, az eleje felismerhetetlenségig tört és képtelenség kinyitni az ajtót. A mentők már ott vannak. Felharsan azonnal a mi szirénánk, ahogy kigördülünk a feljáróról. Pillanatok alatt történik mindez, nekem mégis olyan rossz érzésem lesz az egésztől, hogy örökkévalóságnak tűnik végighallgatni a beszélgetést. Belém nyilall a felismerés, hogy a házunktól nem is olyan messzire található a kereszteződés és az is, hogy alig értem be, már megszólalt a riasztás. A szívem azonnal hevesebben kezd el verni a félelemtől, miközben érzem, hogy azonnal kiver a víz. Nagyot nyelek és csak lepillantok a bakancsomra. Nem lesz semmi, biztosan nem ők azok, ugyan miért is lennének? Julia biztonságosan vezet, sosem ülne úgy kocsiba, hogy zaklatott. Ugye van annyi esze, hogy otthon maradjon? Biztos megint leül valami romantikus sorozatot megnézni vagy hívogatják időpontokért. Befutott masszőr, sok vendége akad. Vagy biztos főz, játszik a lányunkkal. Nem, az nem létezik, hogy velük történjen ilyen
Hallom, ahogy megkérdezik, „minden oké?”, amire csak bólintok. Kicsit visszaránt a kontaktus a realitás talajára. Ennyire kiborított volna a veszekedés engem? Meglehet, évek óta nem vitáztam egy jót és olykor úgy szomjaztam rá, mint egy csepp vízre. Igen, jól vagyok, jól kell lennem, mert számítanak rám.
A kocsi végül a lehető legközelebb megáll a kereszteződésnél. Nyílik az ajtó, kitódulunk rajta. Minden mozdulatom ólomsúlyúnak tűnik, de erőt veszek magamon. Mintha blokkolnám saját magam, a feszítőhöz rohanok, hogy leemeljem. A gyorsaság számít és a pontosság, mantrázom magamban. Alig érek csak közelebb, amikor az egyik társam szembefordul velem és hátra tart. Egy másik kiveszi a kezemből az eszközt, én pedig értetlenül meredek rá.
- Ethan, menj vissza. Ez parancs. – lassan tudatosul bennem, hogy a felettesem tart vissza és akar kivonni az akcióból.
-De számítanak rám is. Segíteni akarok. – az arcára írva látom az igazságot. Azt az igazságot, ami egészen eddig tartott rettegésben, amit csak rossz érzésként fogtam fel.
- Ethan, ülj vissza. Scott, kísérd vissza a kocsihoz. - kiált hátra.
- Nem, látni akarom! – tiltakozás bugyog fel belőlem, a kétségbeesésé, a reménytelenségé, a csalódottságé, a félelemé. Nem akarom elhinni, hogy ők azok, nem lehetnek ők azok, igaz?
- Mondd, hogy nem. Mondd, hogy mások. – megragadom a felettesem ruháját és erővel rántom meg. Az sem érdekel, ha ezért lefokoznak, elküldenek. Nem tesz semmit, csak a karomba kapaszkodik. Scottnak adja az eszközt, amint hozzánk ér, ő pedig esélyt sem ad arra, hogy oda menjek. Az ellenkező irányba terel, ezzel pedig megfojt. A szívdobogásom már a fülemben lüktet, miközben tompán kezdem a környezetem érezni. Az erőm elhagy, súlyossá válnak a karjaim – vagy eddig is azok voltak? – és csak beletörődően hagyom, hogy a nagy piros autó felé tereljen. Az agyam már csak tiltakozik, a kifogásokat keresem, hogy miért nem lehetnek ők azok. De hisz látom mindenkin, bárkire is nézek, hogy mi az igazság. Ismét a bakancsom szuggerálom, ahogy automatikus mozdulattal beülök a kocsiba, majd meleg könnycseppek folynak végig az arcomon. Magamba roskadok, kezeimbe temetem az arcom és átadom magam a magánynak.

Ha magamat kellene jellemezni, azt mondanám, tipikus nyers férfi vagyok. Akin persze azért jól áll az öltöny, vagy ing, vagy egy szakadt gönc, vagy bármi. Alkatra nem egy karcsú olimpikonként írnám le magam, ha belenézek a tükörbe, akkor egy ereje teljében lévő nagydarab fickót látok, akivel még én is meggondolnám, hogy ujjat húzok-e, vagy sem. De szó se róla, azért arcomon megfigyelhetőek a lágyabb vonások is, amik arra a gondolatra juttatnak, hogy tudok barátságos is lenni.
Tudok kifogástalanul, lehengerlően is megjelenni, ha az szükséges. Ami az öltözetemet illeti, nyilván nem vetem meg az elegáns holmikat. De nem ráz a hideg attól sem, ha olyan helyre kerülök, ahol vagy ritkábban válthatok ruhákat, vagy csak egyszerű az öltözetem. Nem szeretem a giccses dolgokat. Nem követem a legújabb divatot és azt sem találom visszataszítónak, ha megnő a szakállam.