Kicsit talán álmodozva néz ki a gyengélkedő ablakán, a nő arcára mintha ráfagyott volna az a halvány mosoly. A férfi kék szemei, a szemtelen mosolya és az este folyamán sokszor igazított nyakkendője újra és újra felidéződik benne. A gondolatai újra és újra elterelődnek, azt sem tudja már, ezen a délutánon hányadjára áll ugyanitt, ugyanígy, a párkányon támaszkodva, tépkedve a szárított virág aprócska szirmait. Esős az idő, de a sötét felhők csak most kezdenek gyűlni. Immár két napja üres a terem, épp csak befutottak egy-egy apró sérüléssel, de szerencsére senkivel nem történt komoly baleset. Most azonban, ahogy a felhők egyre csak gyűlnek, kezd idegesebbé és feszültebbé válni, hisz Frankie-nek javában zajlik a meccse és egy kis megfázás a esőben még nem a világvége, de már annyi mindent látott a gyengélkedőn töltött idő alatt, nem szeretné, ha az eszméletlen, vagy törött csontú fiát kellene ellátnia a mai nap folyamán. A meccs már órák óta tart, egyelőre senkivel nem történt semmi olyan, amivel felhozták volna a kastélyba, de tovább járkál fel-alá az üres, lépteitől kongó teremben. Néha kiszalad a folyosóra, mikor léptek zaját hallja és rákérdez a diákoknál, tudnak-e valamit a meccs állásáról. Rázzák a fejüket, megnyugtatják, ujjonganak... Vegyes, de biztató, egy anyának viszont ebben a helyzetben nincs nyugta. Egyre többször néz ki az ablakon is. Szeretne ott lenni a fiával, megnézni, hogy játszik, de javasasszonyi kötelezettségeinek kell eleget tennie. Itt már az sem segít, hogy a merev nyakkendőre próbál fókuszálni és Solomon hangját idézi fel gondolatban. Újabb léptek hangzanak fel a folyosóról és elég sietősek, többen közelednek egyszerre. Hannah a gyengélkedő végéből siet a bejárathoz. A sok talár eltakarja a hordágyon fekvő sérültet, így először is a legközelebbi ágyhoz irányítja őket. - Littlebottom! - magasabb hangon szólítja meg a fiát, aki a félelmei tárgyaként fekszik előtte a hófehér lepedővel letakart ágyon. Beletúr szőke hajába, majd egy mozdulattal copfba fogja tincseit. Frankie fejéhez nyúl miközben végighallgatja, mi történt egy szem fiával. Kisimítja az izzadtság és esővíz keveredésétől nedves tincseit homlokából, majd hozzálát az állapotfelméréshez.
Vendég
Vas. Dec. 13, 2020 1:31 am
to Mama
Ma meccsnap volt, tiszta izgatott voltam, mint minden játék előtt. Egyszerűen imádtam ezt a játékot, de egy egészséges lámpaláz sosem árt. Állítólag jobban teljesít az ember, ha előtte izgul. Őszintén nem tudom, hogy ez mennyire igaz, én sosem bíztam az ilyenben, szerintem a gyakorlás a legfontosabb. Szerencsére James és én jó taktikákat találunk ki, szóval sosincsen gond. Meg hát ez úgyis csak gyakorlómeccs volt, de mindent bele akartam adni. Reggel időben megreggeliztünk, akkor még úgy tűnt, hogy szép időnk lesz, szép napos. Az ilyen időben a legjobb meccseket tartani, a napsütés nem okozott gondok, meleg volt, de nem annyira, hogy a felszállás pillanatában leizzadj. Nyugodtan mentünk ki a pályára, a felszálláskor kicsit hunyorítanom kellett, mert a szemembe sütött a nap. Viszont a felhők egyre csak gyűlni kezdtek és rohadt nehezek lettek a látási viszonyok. Azt sem tudtam, hogy merre nézzek, esélytelen volt, hogy lássam a csapattársaimat, nemhogy a gurkót. Igyekeztem minden tudásomat bevetni, hogy ne a csapatom felé küldjem a gurkókat, mégsem mindig sikerült. Csak annak köszönthettük azt, hogy még nem történt baleset, hogy ügyesen tudtak kerülgetni. Ez volt az egyik legújabb taktikánk és hiába a sok gyakorlás, az ember sosem gyakorolhat eleget, pláne, ha ilyen rosszak az időjárási viszonyok. Meg hát egy-egy új trükköt tanulni mindig jó dolog, én legalábbis imádtam mindig is újakat tanulni és kipróbálni mindent, amit egy könyvben olvasok. És abban a pillanatban, ahogy ezen filozofáltam, fejbe talált engem is egy gurkó. -Baszki! -kiáltottam fel meglepetten, a fejemhez kaptam és elsötétült minden. Anya éles kiáltására keltem fel azt hiszem. Nem voltam biztos benne, hogy az ő hangját hallom, csak nagyon ismerős volt. Nagy nehezen ráfokuszáltam, majd bíztatóan rávigyorogtam, bár kissé keresztbe állt a szemem. -Szia anya... -mutattam fel a hüvelykujjam, majd a következő pillanatban oldalra fordultam és hányni kezdtem.
A kviddics veszélyes. Ezt pedig hangoztatja is minden meccs előtt, amikor sok sikert kíván egyetlen kisfiának és megigazítja rajta a talárját. Jobban örülne, ha a gyerekei mindketten valami kevésbé veszélyes hivatást választanának, de hát ki ő, hogy beleszóljon? Csak az anyjuk... Az első komolyabb balesetre nem tud felkészülni. Hiába izgul odafent a gyengélkedőn, hiába kérdezget és járkál fel-alá, attól még az megtörténik és a fia szép kis fejsérüléssel fekszik a kezei alatt a hófehér lepedőn. Nem engedheti meg magának ebben a helyzetben, hogy azért, mert a saját gyereke az, itt pánikba essen. - Édes fiam, Merlin áldja meg a tehetséged - morog miközben egyszerre használja a Suvickust és tolja a feje alá a vödröt, hogy lehetőleg abba hányjon. Haját finoman hátrébb simítva vár egy kicsit, míg vissza nem tud dőlni az ágyra, addig pedig tartja és a homlokát vizsgálja. Idő közben a társai elmondják, pontosan mi történt, így ennek fényében azért többet tud tenni. - Szívem, egy kicsit maradj így, felrepedt a homlokod, be kell foltoznom. Rendben? - míg a válaszra vár, megvizsgálja a fia szemeit is. Agyrázkódás, az már biztos, a vér pedig úgy csorog le a gyerek arcán, akárcsak egy izzadságcsepp. Hannah azonnal hozzálát, és összeforrasztja a szétnyílt bőrt a szép kis pofin. Nagyon reméli, hogy nincs semmi komolyabb baja, de egy pillanatra sem meri egyedül hagyni. A kollégáját kéri meg, hogy hozza a fájdalomcsillapító bájitalt ide a szekrényből, arra valószínűleg agy szüksége lesz Frankie-nek.
Vendég
Vas. Feb. 21, 2021 2:37 pm
to Mama
Arra egyáltalán nem számítottam, hogy egy fejsérülés ilyen fájdalmas lehet. Arra pedig gondolni sem mertem, hogy ettől forogni fog velem a világ. Márpedig megállás nélkül pörgött minden, mintha muszáj lett volna. Aztán elájultam valószínűleg, mert minden elsötétült. A következő, ami eljutott hozzám, az az volt, hogy anya egy vödröt tolt alám és abba hánytam. Vagyis igyekeztem, de így is félrement egy kicsi. Kimerülten döltem vissza az ágyra, hányni nagyon fárasztó volt. Megtöröltem a számat és vigyorogva néztem anyára. Azért az nem túl igazságos, hogy ennyire rossz íze van a számnak ezek után. -Látod mama, nincsen semmi komoly bajom. Egy kis hányás, de az semmiség. -vigyorogtam rá vidáman. Jó érzés volt a homlokomon érezni a hideg tenyerét, egyszerre nyugtatott meg és hűtött le. Én igazán nem akartam, hogy aggódjon értem, de a baj már megtörtént és már nem volt mit tenni. -Ugye nem fog fájni? -néztem anyára. Ezzel a kérdéssel úgy éreztem magam, mintha újra kisgyerek lennék. Mint amikor öt évesen odamentem hozzá, hogy bibis a térdem, akkor is ugyanígy kérdeztem meg, hogy nem fog-e fájni. Sosem fájt igazából, ahogyan anya meggyógyította, nagyon jól értett ahhoz, hogy semmit se érezzek abból, amit éppen csinált. Talán ezért is lett ő itt a javasasszony, mert értett a munkájához. -Egyébként… az normális, hogy nem emlékszem, hogy mi történt velem? -egy cseppet sem rémlett, hogy miért kötöttem ki a gyengélkedőn, ráadásul hányva. -Mármint izé, csak az van meg, hogy megreggeliztem, aztán a következő az, hogy te megszólalsz. Közben meg minden sötét, nem tudom, hogy mi történt. Nem akartam még inkább a frászt hozni anyára, de tudnom kellett, hogy ez normális vagy sem. Egyáltalán van olyan, aki tudja, hogy mi történt velem? Remélem, mert ez így egy cseppet sem vicces. Én pedig nem szeretem a komoly dolgokat, azokon nem lehet nevetni és az hiányzott. -Fáradt vagyok és fáj a fejem mama. -motyogtam. -Megkaphatom a plüssmacimat?
