Remington T. Nott

Felelősségteljes, szelíd, csendes, kicsit magának való. Fegyelmezettségét neveltetésének köszönheti, már gyerekként is visszafogott volt, aki ösztönösen tette, amit elvártak tőle. Kicsiként szívesen játszott a testvéreivel, szerette a közelségüket, azonban elég korán fel kellett nőnie. Tinédzser korában vette kezdetét a szerep, amit az életének és személyiségének csúfoltak sokáig. Gőgös, felsőbbrendű, kegyetlen, kérlelhetetlen. Csupa olyan tulajdonság, amiket magára aggatott, hogy ne legyen feltűnő egyébként egészen gyengéd természete.
A roxforti csata után minden megváltozott, a viselkedése, ruházkodása, és a viszonya önmagával. Eltűnt az addigi magabiztossága, helyét átvette a kétely, főként a döntései, vagy épp érzései tekintetében. Folyton igyekszik megfelelni mások számára, mind a munkában, mind a magánéletében, mert fél, hogy hibát követ el. Nehezére esik túllépni a múlton, szeret visszaemlékezni, tiszteletben tartani hagyományokat, és a napi rutinját nagyon kevesekért borítaná fel.
Szívesebben hallgat, mint beszél, jó megfigyelő, és könnyen megérti a másokban lezajló érzelmeket. Nem tolakodó, türelmes, kissé talán távolság tartó, a kapcsolatteremtés nem az erőssége, ha újonnan megismert emberekről van szó. A családtagjaival lojális, különösen fontos számára, hogy az otthon harmonikus legyen, ne pedig egy csatatér. Ritkán emeli meg a hangját, jobb szereti az észérveket, mint a heves reakciókat, nehezen kiismerhető.

- “Lábánál megzizzent a fű, s a fehér Nyuszi surrant el, a közeli tóban a riadt Egér a hullámokat kavarva úszkált, s hallotta, hogy csörög a csésze-kanál Április Bolondjának meg a társainak soha véget nem érő lakomáján, hogy rikácsol a Királynő, aki szerencsétlen vendégei fejét leütteti, hogy prüszköl a disznópólyás a Hercegnő ölében, hogy csörömpölnek köröttük a tányérok meg a tálak, hogy vijjog a Griffmadár, hogy csikorog Gyíkocska palavesszője, és a zsákba dugott tengeri malacok visítása összeolvadt a boldogtalan Ál-Teknőc távoli zokogásával. Így ült ott, szemét behunyva, és Csodaországba képzelte magát. De tudta, hogy csak a szemét kell fölnyitnia, s minden újra unalmas valósággá szürkül. A füzet csak a szellő zizegteti, a tó vizét csak a hajladozó nád borzolja, a teáscsészék csengése pedig nem egyéb, mint a bárányok csengettyűje, a Királynő rikácsolása a pásztorfiú hangja, aztán azt is tudta, hogy mihelyt föltekint, a pólyás prüszkölése, a Griffmadár vijjogása s minden különös zaj a közelben sürgő-forgó majorság zagyva lármájává lesz, és az Ál-Teknőc fojtott zokogása csak a tehenek távoli bőgése. Végül elképzelte, hogy kishúga felnő, de később is olyan tiszta, hű gyermekszíve lesz; mint most. Akkor majd maga köré gyűjti a kisgyermekeket, mesél nekik sok furcsa mesét, talán elmondja ezt a régi mesét is Csodaországról, s azok kíváncsian, csillogó szemmel hallgatják. Ő pedig átérzi együgyű bámulatukat, örömét leli együgyű örömükben, mert visszaemlékszik majd saját gyermekkorára s a sok boldog nyári napra.” - Ahogy elfogytak a sorok, lassan becsuktam a könyvet.
Anya egyenletes szuszogása töltötte csak be az ízlésesen berendezett szoba csendjét, ahol mindenfelé családi képek vettek körül. Nagy részük ‘98 előtt készült, csak egy-egy darab árulkodott arról, hogy azóta bizony több, mint húsz év telt el. Visszatettem a vékonyka kötetet a többi közé, mostanában már egyre ritkábban is olvasott, pedig régen ez volt az egyetlen igazán fontos számára.
Emlékeztem rá gyermekkoromból, hogy nem tudott volna senki olyan mugli-, vagy varázsirodalmat említeni, amit ne ismert volna. Szívesebben beszélt ezekről az elképzelt világokról, mintsem, hogy a valósággal kelljen szembesülnie. Akkor még nem értettem, nem egészen, és szívesen hallgattam, még ha apa butaságnak tartotta is, bár szemforgatáson, és néhány megjegyzésen kívül sose tiltotta.
- Már mész is? - Álmatag hangja, mintha csak mérföldekről szólt volna, noha mindig csöndes volt.
- Még vissza kell mennem az irodába. - Feleltem bűnbánó mosollyal, szívesen maradtam volna, azonban jó néhány akta várt rám. - Sietek majd…
- Akkor kellene jönnöd, amikor Remington is itthon van, biztos jobb társaság nálam, folyton elalszom. - Szabadkozott, tekintete az ablakon keresztül a semmibe révedt.
Nagyot nyeltem, szerettem volna kiabálni, a fényképekre mutatni, hogy mit gondol, mégis ki áll a szobájában, ki az, akit az otthonába enged?! A nadrágom zsebébe süllyesztettem a kezem, mielőtt valamiben kárt téve megijesztettem volna, sokkal több volt már az ilyesféle zavart állapot, mint a tiszta pillanat. Az évek egyre többet vettek el belőle, ahelyett, hogy visszaadták volna a szabadságát. Hozzá hasonlóan én is inkább kinéztem az ablakon, bár valószínűleg nem ugyanazt láttuk ebben a percben.
- Nincs ezzel baj, szívesen jövök. - Sóhajtottam végül.
- Az én nagy fiam, pont olyan, akárcsak az apja, nagy ember lesz belőle, csak figyeld meg!
Nem tudok megszólalni, csak bólintok, pedig pontosan tudom, hogy téved. Olyanná váltam, mint a legtöbben az én helyzetemben, kényelmes munka, egyszerű hétköznapok, kevés nehézség. Mitől kellene kiválónak, vagy nagynak éreznem magam? Felneveltem a fiamat, tisztességben, de nem ezt teszi minden szülő? Egyetlen dolog se jutott eszembe, ami miatt így kellene gondolnia rám, ezek csak ábrándok, amiket gyermekkoromban dédelgetett, amikor még mindenki azt hitte, hogy apa nyomdokaiba lépek.
Visszafordultam, szerettem volna válaszolni valamit, olyasmit, ami megnyugtatja, de nem táplálja ezt a hamis képet. Szükségtelen volt, ismét elszunnyadt. Vonásai békések voltak, azonban nem múltak el az évek nyomtalanul, minden egyes veszteség látszott a makacs ráncok között. Megdörzsöltem az állam, talán jobb, hogy tükör nem volt épp kéznél, mert minden bizonnyal hasonlót láttam volna magamon is, mellettem se futott csak úgy el ez a húsz esztendő…


- Azt gondolod, hogy megérte, Remington? - Érdes makacsság rejtőzött a hangjában, bár megöregedett, a mély barázdák nem enyhültek.
- Számít ez? - A köztünk feszülő rácsok csak még komorabbá tették a beszélgetést.
- Mi más számítana?
Válasz nélkül hagytam, csak makacsul néztem a kis cellát, miközben arra gondoltam, mellette kellene ülnöm, egy másik világban biztos ott is lennék. Egyáltalán nem állt szándékomban mentegetni, meggyőződésből szörnyű dolgokat tett, olyasmiket, amikre gondolni sem akartam, a legtöbbek szerint nem is kellene. Ams azt hiszem megtiltaná, hogy idejöjjek, még se tehetek máshogy. Mielőtt szörnyetegnek gondoltam, előtte apa volt, és az a száj, ami képes volt átkot szórni, legalább ezerszer ejtette ki, mennyire szereti a gyerekeit. Az én helyzetemben mi jogon ítélkeznék?
- Anya jól van, sokat alszik és olvas, akarsz írni neki? - Tekintetünk találkozott, nem kaptam el, már nem voltam gyerek.
- Témát váltasz. Szerinted Virginia halált érdemelt, vagy Lisbeth? Azt kérdeztem, hogy megérte-e, Remington?
Felálltam, megint holtpontra ért a társalgásunk, ezúttal nyolc perc, ez már egészen hosszú időnek számított. Nem feleltem, értelmetlennek, és meddőnek láttam a vitát, a nézőpontjaink sose fognak egyezni. Biztos voltam benne, hogy bármennyire úgy hangzik, ő sem gondolja úgy, hogy a húgomnak kellett volna akkor meghalnia. Köszönés nélkül távoztam, ő se kiabált utánam, jól tudta, hogy fejemben úgyis az utolsó mondata fog visszhangozni.
Megérte, Remington?


A családi kripta a legtöbbek számára a bánat helye, én sokszor gondolkozni jöttem le. A nővérem és a feleségem neve egymás mellé volt felvésve, bár utóbbi igazából nem itt feküdt, a szülei hallani se akartak róla, hogy az temetesse el, aki végzett vele. Edsel gyerekként csak akkor jött ide, ha muszáj volt, bár úgy biztos félelmetesebb is, a szobrok, emlékművek, mint egy múzeum a halottak számára.
Lehajtott fejjel álltam, sose voltam a szavak embere, bár a legtöbbször tudtam, mit szeretnének hallani mások, csak kimondani volt nehéz. Elővettem a gondosan írt levelet, könnyebb volt így, bár nem, mintha terveztem volna felolvasni. Inkább csak meggyújtottam az egyik gyertya lángjával, és hagytam, hogy némi perjévé égve elszálljon a nyitott ajtó miatti huzatban. Az élők számára semmi fontos nem volt benne, a holtak pedig így is értették minden szavát.
Bámultam magam elé, és arra gondoltam, mennyivel többet beszélgettünk Lis-zel, mióta meghalt, mint amikor élt. Való igaz, hogy nem nevezhető igazi beszélgetésnek, inkább csak amolyan monológnak, aminek a végén hagytam volna szóhoz jutni, de sose felelt. Igazat adtam neki, nincs jogom tőle tanácsot, vagy megbocsátást kérni, együtt kell élnem azzal, amit tettem...

Alakja nyúlánk, vállai szélesek, egészen megnyerőnek mondható. Sötét haját már őszes sávok keretezik, szemei kékek, tekintete legtöbbször nyugodt, inkább vizslató. Előfordul, hogy borostát, vagy szakállat növeszt, de sosem ápolatlan, vagy elhanyagolt a külseje. A minisztérium munkájából kifolyólag legtöbbször inget és zakót hord, meleg időben esetleg inget és mellényt. A karórája illik a nyakkendőjéhez és a cipőjéhez, odafigyel, hogy sose tegyen megjelenése rossz benyomást.