Potter; Harry James

Mindig reméltem, hogy ilyen lesz - a tudat, a megérkezettség, valami megfoghatatlan nyugalom, hogy ez majd csak átszövi a napjainkat, bekúszik az orrunkba, mikor nem figyelünk oda, és megédesíti a  gyömbéres teát, amit én csak ímmel-ámmal kortyolgatok, és csak akkor, ha fáj a torkom, mert különben sosem szerettem. Mindig reméltem, hogy mire eljutok idáig, már tudni fogom, miért sajog az őrlőfogaimnál valami, valami fémes ízű hiányérzet, mert amit elértem, azt sem én értem el, és amit birtoklok, az sem az enyém.

Ki hinné el, hogy a híres Harry Potter éjszakánként gyakran csak a plafont bámulja, hallgatja a szél zúgását a kerti diófa ágai közt, és sorolja magában a neveket, akik miatta haltak meg, akik nem dicsérnék meg őt, ha tudnák, mennyire hétköznapi, mennyire esendő és sokszor szánalmas - nem, ők nem veregetnének vállon, ha tudnák, hogy sosem voltam maximalista, és sokszor még ma is kitépném a hajam a prés alatt, mert oda még most, ennyi év után is úgy passzíroznak befelé láthatatlan kezek, mintha nekem kutya kötelességem lenne kilapulva megdögleni. Nem járna babérkoszorú, ha bárki visszatérve megtalálna így, ahogy Al szülinapi tortájának maradékát tömöm a számba hajnali fél négykor, a konyhapultnak támaszkodva, mert néha egyszerűen csak kurvára jólesik lazítani, nem gondolni semmire, nem vitatkozni, nem érvelni, nem játszani, hogy mindig, mindenről kész a véleményem. Hogy sosem felejtettem el a nejem születésnapját, és hogy sosem viselkedem kínosan a srácaim jelenlétében, pedig, mikor Jim megszületett, és először a karomba vettem, biztos voltam abban, hogy én leszek a világ legjobb apja, hogy neki és az utána érkezőknek valóban az a hős leszek, akit megérdemelnek. Hogy tudni fogom, merre van a helyes út, és nálam mindig menedékre találnak majd ők és az édesanyjuk is, mert egy családfőnek ez a kötelessége. Már, persze, sok egyéb mellett. Sosem ment ez nekem olyan jól, mint Ginnek, és sosem fájt ezt annyira beismerni, mint most, amikor az időnk hivatalosan is lejárt - már nincs mit tenni, csak integetni a Roxfort Express peronján. Ilyenkor már nem nevelhetem őket - csak magamat. És ezért aztán végképp nem dicsérne meg senki.    

Távol álljon tőlem minden patetikus felkiáltás, de az életemnek ebben a szakaszában már legszívesebben csak annyit írnék: születtem, élek és egyszer majd meghalok. Hogy efölött mi van, azt máig nem tudom, pedig láttam kiüresedő szembogarakat, láttam a lányom lepkeszárny-finoman pihegő mellkasát, mikor még csak másfél perce lehetett ezen a világon, láttam a cornwalli partokon egyensúlyozó sirályokat, a repülést és a zuhanást, és hidd el, fogalmam sincs, mit tudnak ők - még bizonyítékom sincs rá, csak érzem, hogy ott van valami, ami több nálam, és ez rohadt jó érzés. Bármennyire győzköd is Hermione az ellenkezőjéről, nem kell mindig, mindent tudnunk. Nem, és kész.

Elég helyette, ha karácsonykor együtt túrunk a feleségem által roppant kifinomultan csak "ünnepi cucc" feliratú dobozba, hogy megtaláljuk a csúcsdíszt, és dörzsöljük a homlokunkat, mikor a fejünk összekoccan - ezt, egyébként, sokkal könnyebb volt csinálni, amíg még nem kellett ennyi gyerekfejre odafigyelni, hogy esnek és vajon felkelnek-e, a horzsolásokra és sebekre, amiktől az anyósom, drága Molly, rendszerint szívbajt kap, és nem mulasztja el közölni, hogy ezek a vademberek egyszer kitörik a nyakukat.

Elég Luna feljegyzéseit olvasni a szapirtyóról, amivel személyesen találkozott, és összevigyorogni Ronnal, mert ezek a kalandok valahogy még most is annyira hihetetlenek - talán éppen ezért nem kételkedünk bennük egy percig sem, ráadásul Isten óvjon engem a feleségem haragjától, ami lecsapni készül, hacsak megemlítem, hogy Luna mintha még mindig kissé hóbortos lenne. Kissé, na persze. Azért jó érzés tudni, hogy van, ami nem változik meg.

És tudod, a mindennapokon igazán kényelmes lenne így élni - megengedni magamnak, hogy megütközzek a gyerekek hiányán, szembenézni az elkerülhetetlen változással, amiről húszévesen azt gondoltam, még nagyon messze van, és egyáltalán, megadni az időt sok olyan dologra, ami negyven felé igazán kijár - meginni a sógoraimmal azt a lángnyelv whiskyt, ami Bill szerint már több mint kétszáznegyven éves, átfordulni a másik oldalamra reggel ahelyett, hogy sietek, mert ha a végén úgyis mindig elkésel, akkor minden sietség rohadtul hiábavalónak tűnik, úgy szeretkezni a feleségemmel, ahogyan nagyjából tizenhét éve nem volt időnk - próbáld ki, milyen részidőt futsz azzal a tudattal, hogy hamarosan, bárhová is bújtok a házon belül vagy kívül, valamelyik gyerek a háromból úgyis rátok fog nyitni, bömbölve vagy visítva, mert a másik eltépte, levágta, megütötte, kicsúfolta az igazán-nem-is-fontos-hogy-mit, és te ott állsz letolt gatyával, miközben a nejed - na, hát érted te ezt.

De azt hiszem, mindenekelőtt csak aludnék egyben tizenhárom órát, mint akkor, amikor friss házasként még az Abszolon laktunk - ott, ahol nem voltak összeillő takaróink, sem igazán kényelmes ágyunk, de minden reggel, vagy inkább délután volt időnk együtt kávézni. Ezt kérném, ha kérhetnék bármit. Csak időm legyen. A többi nem érdekel.

Apádra ütöttél - kivéve a szemed, az szakasztott az anyádé. Ha tudnám, mit jelent ez pontosan, ha lennének emlékeim annak a szemnek a villanásáról, vagy a mozdulatról, amivel apám az állát vakarja, talán büszkébb lennék, talán nem érezném unalmasnak az ezerszer ismételt tényeket, mert igen, valóban hasonlítok rájuk - rájuk, képekről visszaköszönő alakokra, a fiatal nőre és férfira, akik megfizették az árat mindannyiótok helyett, igen, még helyetted is, aki izgága módon felém fordulsz, mikor elsietek melletted az átriumban, aki árulkodóan elhallgatsz, mikor a tekintetünk találkozik. Ha tudnád, hányszor képzelem el őket még ma is - hogy anyám lelkes nagymamája lenne a srácoknak, és apám úgy kacsintana össze az apósommal, mint ahogy tökéletesen kivitelezett diákcsínyek után szokás, mert látod, ezek is csak ránk ütöttek. Csak azért is. Pedig néha valószínűleg mindannyiunknak könnyebb lenne, ha nem hasonlítanánk ennyire azokra, akiknek annyi mindent köszönhetünk.

Igen, még Dudley is eljött az esküvőnkre, hogy utána betintázva a karomba vesse magát a lagzin, mert ő őszintén, borzasztóan sajnálja, hogy így bántak velem. Hát, akkor én is sajnáltam, de még sokkal jobban sajnáltam két hét múlva, mikor a nászútról hazatérve Ron és George félreérthetetlen célzásokat kezdtek tenni a bromance-re, ami köztem és az unokatestvérem között szövődött.
Nem azért mondom, de ebben a kérdésben sikerült elég visszafogottan reagálnom - nem dörgöltem az orruk alá egyszer sem, hogy a húgukkal kötött házasságommal egy olyan család olvasztott magába gondolkodás nélkül, ahol mindig minden a feje tetején áll, ahol az apósomért olykor már el kell menni autóval, mert eltéved a mugli közlekedési táblák tanulmányozása közben, és ahol az anyósom egyszerűen nem érti azt a szókapcsolatot, hogy nem kérek többet, köszönöm! Hogy ebben a családban senki még csak tudomást sem vesz a véleményedről, ha nem hangoztatod az asztalnál ülve egyfolytában, de akkor is fennáll a lehetőség, hogy a kutya se figyel rád, mert azt az alapzajt nehéz, és egyre nehezebb, túlharsogni. Hogy ebben a családban kuss a neved, ha bármi becsmérlőt mondanál Celestina Maggicára.
És mégis - ebben a családban voltam otthon, életemben először. Ez a család befogadott engem, és nem csak engem, de befogadta velem együtt a veszélyt is, amit magammal hoztam, az aggodalommal átvirrasztott éjszakákat, a titkos küldetéseket, a gyanakvó pillantásokat. Ha nincs ez a család, fogalmam sincs, milyen lenne ma Jim, Al és Lily. Hogy ennyire szeretnék-e egymást, hogy ilyen egyértelmű lenne-e számukra, hogy egymásra mindig számíthatnak. Mert, ha valamit, ezt igazán megtanulhatták Weasleyéktől.

Amortentia: Gin hajának illata, lefőtt kávé.
Mumus: Voldemort.
Edevis tükre: Boldog családi jelenet az Odú kertjében.
Hobbim: Véget nem érő sakkpartik Ronnal, társasjáték a gyerekekkel, kirándulás a szabadban.
Amit sosem tennék meg: Sosem tudnék az elveim ellenében cselekedni.
Ami zavar: Túl hosszú munkanap, túl cukros kávé, túl sok indiszkrét kérdés.
Ami a legfontosabb az életemben: A feleségem és a gyerekeim.
Ami a legkevésbé fontos számomra: Az ősz hajszálak. Bár Ron szerint itt lenne az ideje egy jó kis régimódi mugli hajfestésnek.
Büszkeségem: A remek RBF-jeim. Ugye, Hermione?
Ha valamit megváltoztathatnék: Verjetek fejbe Hagrid egyik bögréjével, ha legközelebb el találok fogadni bármilyen parancsnoki kinevezést.
Így képzelem a jövömet: A feleségemmel - jóban, rosszban, csípőprotézissel is.