Finley et Paris - Toulouse

Ha hajlandó lenne őszintén válaszolni a hotel előtt megforduló firkászok kérdéseire, akkor elmondaná, hogy lenne jobb dolga is, mintsem részt venni ezen a nyílt bajnokságon Toulouse-ban. A szponzorai már más véleménnyel vannak erről, finoman ragaszkodtak a részvételhez, mit tehetett volna, mintsem elfogadja a meghívást. Csakhogy nincsenek firkászok a hotel előtt. A Minisztérium kérésére – érted, ’’kérésére’’, itt mindenki csak ’’kér’’, a kérők akarata előtt pedig udvariasan meg kell hajolni, ha jót akar magának a varázsló az ilyen helyzetekben – az érkezés előtti napon módosíttatta a foglalását egy mugli, ismétlem MUGLI szállodára. Legalább ez az egy dolog miatt nem kell különösebben húznia a száját, hiszen Paris a muglik világához épp úgy hozzá van szokva, mint a varázsvilághoz. Olykor még jobban is. A liftbe ugyan erős kétségekkel száll be. Nem bízik a mechanikus szerkezetekben. A küllemét azonban nem hajlandó tönkretenni azzal, hogy fellépcsőzzön a tetőtéri lakosztályba, ha nem muszáj. Egyébként is késésben van. A kelleténél kicsivel jobban elhúzódott az ebéd az egyik francia miniszterrel.

Az átmeneti lakrészéhez tartozó társalgóban pedig már egy Auror fogja várni. – Miért is engedik be egyáltalán a lakosztályába? Ugye nem lesznek szobatársak? Mert attól, hogy lakosztálynak nevezik, egy elég kicsi helyről van szó szobával, fürdőszobával, meg egy kis előtérrel, amit társalgónak csúfolnak. – Nem repes a gondolatért, de nem lehet véletlen egybeesés az, hogy nem is olyan régen azzal kereste fel egy távoli ismerőse, hogy látomásai voltak: veszélyben az élete. Hurrá.

Mivel gyorsan kellett dönteniük, a legközelebbi Aurort küldték, Parisnek csak annyit mondtak, hogy talán ő is ismeri. Kíváncsi rá, hogy ki lehet az, de ő már csak ilyen. Nehezen viseli a nemtudás tényét. Szerencsére nem kell sokáig várnia, a lift megáll, ő pedig megkönnyebbülten iszkol ki a fémdobozból azonnal. Meg sem áll a kétszárnyú ajtajáig, na de amikor befárad és néhány lépés múltán meglátja, hogy ki vár rá odabent. Na akkor kissé leesik az álla. Szóra nyitja az ajkait, de nem jön ki hang, furcsálló tekintettel körbe pillant, hogy ez valami vicc-e. Nem is tudta, hogy… Ő Auror lett.
- Még hogy a Minisztériumnak nincs humora. – Tenyérbemászó mosollyal engedi magát közelebb Finleyhez, akit legutoljára… mikor is látott? Egy percig sem próbálja rejteni a tekintetét, amivel pofátlan módon méri végig, végül pedig oldalra biccentett fejjel állapodik meg a szemeinél. Pont olyanok, mint amilyenre emlékezett. - Mi is történik pontosan, Monsieur?

Nevetséges. Egyszerűen nevetséges.
Fel-alá járkált a viszonylag minőségi megoldásokkal felszerelt, de lehangolóan stílustalan szállodai lakosztály társalgójában, ahová alig egy órával ezelőtt érkezett meg, miután egy teljesen váratlan hívás következtében sebtében elhagyni kényszerült kedvenc marseille-i lakását. Imádta Marseille-t. Nem volt olyan hívalkodó, mint Nizza, és a gyönyörű, mediterrán utcák, a napsütésben szikrázó tengeröblök mindig pozitív energiával töltötték fel. Most azonban éppenhogy elkezdte élvezni rövid szabadságát, máris érkezett az aurorparancsnok hívása, amely ide, Toulouse-ba rendelte.

Amikor először meghallotta, mi is a hirtelen jött feladat, mellyel megbízták, rögvest tiltakozni kezdett. Méghogy testőrködni. Ő, Finley Hammond, mint bodyguard. Ha nem tudta volna, hogy parancsnoka feltételezhetően eleve humorérzék nélkül született, azt hitte volna, ugratja. Majd egy rövid, és mindkét fél részéről feszült telefonbeszélgetés során kiderült, hogy szándékosan őt jelölték a munkára, mondván "a személyes kontaktus, és a veszélyben lévő civil egyén védelme remélhetőleg erősíti majd benne az empátiát és a humánus tendenciákat, mely a kivételes reflexek, a precizitás és a nyers erő mellett ugyanúgy a legjobb aurorok fontos ismérve." Ekkora faszságot...

Tehát most tépett idegzettel körözött a helyiségben, miközben azon gondolkodott, vajon tévedés történhetett-e, vagy valóban ez a kérdéses lakosztály. Amikor parancsnoka közölte, hogy a kiemelt biztonság érdekében egy lakrészben fog tartózkodni a klienssel (magában csak így hívta, mivel a személy pontos kilétét még nem ismerte, és ez a szó elég elidegenítőnek tűnt, hogy megfelelőnek találja), jóval tágasabb, több szobára osztott helyet képzelt el. Hiszen neki így a társalgóban kell aludnia, ezen a szürke sarokkanapén! Na, jó... nem tartja magát sznob arisztokratának, de ez azért mégiscsak túlzás.

Állítólag hamarosan további fontos részleteket tud meg a feladatról és a veszélyről, mihelyt megbízói előtt is több minden megvilágosodik majd. Mégis ki a fene lehet ez az "élsportoló", aki képtelen elnavigálni magát egy hotel meg a versenyhelyszín között? Undorodó fintorba torzult az arca, ahogy maga elé képzelt valami agyatlan, affektáló kis libát, vagy egy közönséges, nagydarab barmot, aki közben a saját árnyékától is megrémül és hugyozni se mer majd egyedül kimenni nélküle.
A hívás után sebtében összerántott két bőröndjét a sarokba rúgta, majd az állótükörhöz lépve kiigazította burberry mintás ingje gallérját. Feltett szándéka volt éreztetni a hamarosan érkező illetővel, hogy a nem kívánatos helyzet ellenére minden elképzelhető értelemben messze felette áll.

Ahogy meghallotta, hogy nyílik a kétszárnyú ajtó, mély levegőt vett, megpróbálva leküzdeni valamicskét fortyogó dühéből, noha alig volt ideje egyáltalán felfogni ezt az abszurd helyzetet.
Pár másodperc múlva, mikor sikerült végre megerőszakolnia magát, hogy kinyissa szemeit, megpillantotta a vele szemben álló alakot, aki minden szemérem nélkül, alaposan végigmérte.
Ahogy meghallotta a vontatott, gúnyosan incselkedő hangot, rögtön beugrott neki, honnan volt halványan ismerős az elegáns, vékony, jóképű srác, aki belépett. Ugyan csak néhány kamaszos smárolás volt mögöttük, de Paris Winters-Narro nevét azóta is gyakran olvashatta különböző lapokban, mióta elvégezte a sulit.

A düh és a döbbenet valószínűleg kevéssé vonzó, vagy bíztató elegyével az arcán viszonozta a srác kutató tekintetét. Éppcsak egy pillanattal tovább időzött a fiú rózsaszín ajkain, mint eredetileg tervezte. Ha lehet, most még jobban utálta a helyzetet, amibe került, mint pár perccel ezelőtt, pedig nem hitte volna, hogy ez még fokozható.
Nyelt egyet, majd sikerült néhány udvariasnak szánt szót kiszűrnie a fogai között:
- Winters... jó újra látni. Úgy informáltak, hogy veszélyben forog az életed, és az én feladatom, hogy legjobb tudásom szerint védelmezzelek. Nem kell aggódnod, kivételes vagyok a munkámhoz szükséges képességeimet illetően. Is.

Paris első blikkre nem kifejezetten érti a meleg fogadtatást – itt az irónia helye –, amiben részesül. Úgy tűnik, hogy valakinek még nála is jobban ellenére van ez az információban nem kifejezetten dúskáló helyzet. Bár hogy őszinte legyen, most, hogy látja, ki áll vele szemben, annyira azért nem bánja a Minisztérium kavarását, mint gondolta, hogy bánni fogja. Káröröm? Valóban ezt érezné a régi ismerős ábrázatát vizslatva? Hammond sok kellemetlen pillanatot okozott neki, különösen ötödikben, amikor vagy valami sajátos internalizált homofóbiával állította szembe, vagy pedig szimplán csak egy faszfej volt, de a lényeg, hogy nem könnyítette meg a hollóhátas fiúcska életét.

De az a múlt, mindketten felnőttek, és most a két szemöldöke összeszalad az auror szavait hallva. Ezt most hirtelen helyre kell tennie magában. Ha valakitől, hát Finley Hammondtól nem várt ilyen hivatalosnak ható szöveget. Furcsállóan húzza el a száját és nagyokat bólogat. Van benne valami zavaró gunyorosság. Kivételesek a képességei, persze, ehhez kétsége sem fér. Mély benyomást tettek rá a csókjai annak idején. Egy kis időre ugyan, de talán bele is szeretett, már amennyire Paris képes ilyesmire az igen csökevényes érzelmi képességeivel. De azt a múltban hagyták a roxforti talárjukkal együtt, nem igaz? Miért is lenne olyan kicsinyes, hogy rögtön valami olyannal kezdjen, amivel még kényelmetlenebb helyzetbe hozhatja a másikat? Pedig a férfi tekintetét elnézve nem lenne nehéz dolga. Mielőtt Paris megszólalna, előbb vet egy pillantást a jobb, majd a bal kezére, elraktározza magának, hogy egyiken sincs gyűrű, aztán Finley szemeinél állapodik meg.

- Jó újra látni. – Ízlelgeti a férfi szavait, majd közelebb sétál egy tenyérbe mászó mosollyal. – Valóban? Mert az arcodra nem ez van írva. – Közel áll meg, de a hivatalos viszony határait még tiszteletben tartva és azt az irritáló kifejezést is eltünteti az arcáról. Ez a Paris máris szimpatikusabb lehet bárkinek. – Ennyiről már a Minisztérium is tájékoztatott. Szóval most mi lesz, kísérőt fogsz játszani? Hogy őszinte legyek, kétlem, hogy pont nekem lenne veszélyben az életem és teljesen feleslegesnek tartom ezt az egész felhajtást. Könyörgöm, az akadémiával sem végeztem még. – Azért ha valaki kellően jó emberismerő – ilyen lehet egy auror is valószínűleg – annak feltűnhet, hogy Paris sem teljesen biztos magában, amikor azt mondja, hogy nincs veszélyben. Csak szeretne biztos lenni. – De ha már így alakult, – von vállat – veled ellentétben én tényleg örülök, hogy látlak. Egyelőre.