Maxwell Cunningham

Született idealistának vallom maga, bár én nem csak egy egyszerű álmodozó vagyok, a kitűzött célokat meg is szeretem valósítani. Eltökéltségem és határozottságom miatt karizmatikus aura leng körbe. Bár rosszra is használhatnám az erős személyiség jegyeimet, én viszont az emberek megsegítéséért harcolok. Sokan gyengeségnek tartják azt, hogyha egy rászorulón segít valaki, azonban én ezen elképzelésben nem hiszek. Szeretek segíteni az embereken, így sokaknak az első pillanattól fogva rokonszenves vagyok. Segítőkészségemhez, még a jó problémamegoldó készség, valamint a kreativitás is hozzátartozik, ez a két tulajdonság, pedig általában verhetetlen párost alkot. Végezetül még annyit, hogy a kreativitásomat másra is szeretem fordítani, amolyan művész lélek vagyok, kit az összekent ecsetek, valamint a félig kinyomott tubusok tömkelege vesz körbe.

Sokszor észre sem veszem, de roppantmód hallgatag vagyok, amolyan magamnak valónak tartanak többen, kik nem ismernek eléggé, csak mert olykor szeretem a magányt. Makacsságomat ne is említsem, mivel azzal igazán szőrszálhasogató tudok lenni, ha nincs igazam, mégis én annak érzem, akkor hajlandó vagyok küzdeni is a szavak csatájában, olykor az igazamat rákényszerítve a másik félre. Eléggé szeszélyes tudok lenne, mint a tenger, ezért a külső szemlélők, vagy a jó kedvemről, esetleg a hirtelen letargiámról, netán dühkitörésemről pletykálnak.  

Mindig is hinni akartam, hogy a fantasztikum akár egy picit is létezik. Megannyi poros könyv, vagy elbeszélés szólt csodálatos dolgokról, azonban a muglik világában, hol a tudomány az egyetlen elismert eszme, egyre több eddig megmagyarázhatatlan dolog semmisült meg, s száraz szavakkal boncolgatott puszta tény lett csupán. Igaz gyerekkorom kezdetén, elhittem a meséket, a tündérekről, kéményen leosonó kövérkés szakálas apókákról, vagy a nyusziról, ki tojásokat rejt el, de ahogy minden, lassan kezdett ez is elkopni. Egyedül a rajzaimmal tudtam, az amúgy átlagos moccanatokba, némi színt vinni.
Tízedik életévemet tölthettem be, mikor azon gondolkozhattam, vajon mi lesz belőlem? Jegyeim nem voltak a legfényesebbek, s művészeten kívül, csak néhány apró dologban emelkedtem ki a többiektől, mégpedig a megannyi véletlen. Ilyenek voltak a születésnapi gyertyák, melyek újra felgyulladtak, valahányszor elfújtam, édes apám meg volt róla győződve, miszerint valószínűleg összekeverték a hagyományos gyertyákat a boltban, mivel váltig esküdözött anyámnak, hogy nem akart megviccelni öngyulladó mécsesekkel. Na meg ott volt a horgászkaland, mikor egy jókora harcsa berántott a bányatóba, és én alig egy perc leforgása alatt, már száraznak éreztem a ruháimat…persze édesapámnak erre is volt racionális magyarázata. Még az egyik ilyen véletlennek örültem is, ugyanis Mrs. McLoughlin-nak volt egy nagyon hamis bullterrier-je. Semmi bajom nem lett volna az állatokkal, azonban az a kutya mindenkit utált, megkergette a postást, az időseket, még az egyik rendőrt is, csak hogy néhányat említsek. Mint minden nap, ma is a legnagyobb óvatossággal mentem ki a kapum, azonban Rusty a vöröses barna fenevad, már az utca szélén észrevett. Lesütött mogorva tekintettel közeledett felém, azonban mikor nekem ugrott volna, mintha megemelkedett volna a földtől egy fél méterrel. A jószág egérszerű visításba kezdett a rémülettől, majd mikor hanyatt vágódva egy zsák krumpli eleganciájával leesett, egy gyávanyúl gyorsaságával iszkolt vissza. Nem hittem a szememnek, s megmagyarázni sem tudtam az eseményt.  
Lassan elkezdődik a középiskola, már Rusty sem fenyeget engem többé, habár a furcsa eset óta, még a közelembe se mer jönni, a kollégiumban meg amúgy is nyugtom lesz tőle, ha ezt a jó szokását elfelejtené. Apám már most szervezkedett, de bánatára én nem akartam ugyanazon iskolába járni. Lelketlen gépeket rajzolt mérnökként, melyek az én érdeklődésemet kicsit se nyűgözték le. Művészeti iskolába akartam menni, melyben édesanyám, ki a közeli vegyesboltban volt eladó, még támogatott is. Persze, harmadik választásra nem is gondoltam, az inkább engem választott. Egy furcsa huhogás csapta meg a fülünket, mikor a levélbedobó csattant. Mint mindig az öregecske Molly vetette rá magát az üzenetre. A kifakult szőrű corgie büszkén hozta be, az eléggé antiknak tűnő borítékot. A cirádás szépen mívelt betűk, egyetlen ismerősre se vallottak.

,,M. Cunningham Úr részére, Írország, Droichead, Marley utca 44, az első emelet egyetlen hálószobájának lakója részére’’


Első találkozásom egy hippogriff-el leírhatatlan volt. Maga az állat fenségesen és büszke léptekkel söpörte el terjedelmes karmaival az avart. A nap éles fényei gyengéden megvilágították ezüstösen csillogó tollait, mely a mögötte lévő víz aranyló fodraival vetekedet. A kezemben lévő grafitceruza, szinte szüntelenül remegett, s a gyomromban lévő reggeli, pedig liftszerűen, fel-alá imbolygott. Mély levegővétellel vettem erőt magamon, majd a táskámban megbújó üres pergamenre tekintettem. Óvatos mozdulattal nyúltam a lapért, melyet csak pár halk neszt engedett megejteni gyűrődéseinek hangot adva. Hatalmas suhogásra kaptam fel tekintetemet, ami a koncentrációból felocsúdva, még inkább váratlanul ért. Az állat hatalmas szárnyait, mintha kinyújtóztatta volna, s teljes pompájában csodálhattam meg azt. Ha egy Gilderoy Lockhartszerű önéletrajzomban szerepelne ez a rész, akkor váltig állítom, hogy csakis szerény személyem miatt produkálja magát a teremtmény. Persze én sohasem esnék olyfajta költői túlzásba, mint az a pojáca, azonban talán egy kicsiny részem el akarta hinni, ezt a fajta megtiszteltetést. A vonalak, szinte magukat rajzolták, ám csak gyönge árnyékát alkották a pompás jószágnak, én mégis büszke mosollyal vetettem árnyékokat, rajzoltam körvonalakat, s adtam csúcsfényt, eme teremtménynek, melytől emlékként élhetett tovább bennem a pillanat, és talán mások számára is szemet gyönyörködtető lesz.
Még be se fejeztem az alkotásom, mégis valami arra késztetett mennyek közelebb. Félbe hagyott munkámat, a juharok, tölgyek, s bükkök sokszínű leveinek kegyeire bíztam. A lábam mintha földbe gyökerezett volna, amint leszálltam a jókora kőről, azonban egy az elmémben megbújó elhatározás közelebb akart vinni a jószághoz. Lépteim határozatlanok, illetve kimértek voltak, a gyomromban megbújó félelemtől. Botorság egy tanár jelenlétének hiányában az effajta cselekedet, még ha a könyvet át is lapoztam, s van róla némi tudomásom, hogyan kell kezelni egy hipogriffet, akkor is ostobaság, amit cselekszem. A két sárgás szempár, rám meredt tiszteletet parancsolóan, melytől még kisebbnek éreztem magam. Csak még egy pár lépés, csak ennyi kéne.Valamire az állat felfigyelt, s amilyen gyorsan előttem teremt olyan gyorsan tovább is állt. Kesergés nem töltötte el a szívem, hisz biztos voltam benne, még találkozok egyszer a portrém alanyával.

Százkilencvennégy centiméter magas nyakigláb férfiként lépek a tükör elé, kinek súlya nem éppen a nehéz kategóriába tartozik, már majdhogynem soványnak mondható. Igénytelen vöröses tincseim miatt le sem tagadhatná származásomat. Hajam mellé nem társulnak szeplők, de ennek ellenére bőröm, csontsápadt, vagy a rák vörös árnyalatok változatait ölti magára. Sötétkék szemeim egyszerre sugallnak éleseszűséget, illetve huncutságot. Az orrom nem hórihorgas, hanem egyenes, valamint keskeny. Füleim kissé nagyok, és eléggé feltűnően vörösek, azonban ezt borzas frizurámmal palástolom. Ruhatárom inkább kényelemes, minthogy nem elegáns. A kötött pulóvereket igencsak hasznosnak tartom a Roxforti, valamint Drogheda-ni időjáráshoz.