Semmi nem jobb annál, minthogy az ember tilosban járkál. Már azzal nagy bajba sodortam magam, hogy nem mentem időben vissza a szobámba. De ha egyszer olyan nyugodt itt kint a tónál a helyzet, akkor miért mennék vissza, nem igaz? Ahogy a víz felszínén tükröződik a sötétséget bevilágító égitest majdnem teljes alakja; ahogyan a szellő táncoltatja a leveleket és hullámoztatja a vizet… Mind-mind olyan körülmény, amely segít ellazítani és gondolkodni. Hogy a következő csínyemet ötlöm-e ki, vagy más dolgok kavarognak a fejemben, azt nem tudni. Kissé ködös most amúgy is minden… Jobbomban lévő vajsörömbe kortyoltam épp, és döntöttem hátamat a fa tövébe, hogy ne essek össze. Már nem tudom hányadik italt öntöttem magamba, s ezt talán csak az a személy tudná megmondani, aki felszedné utánam az üvegeket. Még azokat is össze kellett szednem, hogy eltüntessem a nyomaimat, de jelenleg arra sincs energiám, hogy a pálcámat elővegyem, nem hogy még varázsoljak is. Forgó világgal nehezen is menne és azért kárt nem szeretnék tenni semmibe sem. Maximum magamban. Ehhez pedig spontán ötlettől vezérelve kezdtem el kikötni a cipőim fűzőit. A hideg idő ellenére eléggé melegem volt, noha ehhez kellett némi vajsöröcske, meg egy kis mértékben erősebb adalék is az alkoholok közül, de ezt senkinek nem kellett tudni. Azt az üveget mindenképp meg kell majd találnom, ám előbb újabb palackkal gazdagítottam a természetet. Az utolsó üres üveget tettem le a fa tövébe, én pedig már a felesleges göncöktől megszabadulva indultam meg a tó felé. A hideg levegő simogatta bőrömet, mely mást visszatartana ettől az akciótól, de engem ugyan nem. A vízhez érve kezdtem érezni egy kicsit, hogy fázok, a visszafordulás helyett, könnyedén –kissé dülöngve természetesen– léptem a tóba. Minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy beljebb menjek. Csontig hatolt a hideg én pedig beljebb gázoltam a tóban. Térdig merültem, hogy végül hanyatt feküdjek a víz felszínén. Ha most valaki meglátna, minden bizonnyal azt hinné, hogy vízihulla vagyok… Talán ez is lenne a legjobb, nem? Mit ér az ember élete, ha szíve választottja sose lehet vele…? Semmit. Inkább vigyen el egy kappa vagy egy sellő most azonnal… azzal minden hugrabugosnak jót tenne.
"A vétek oly ügyetlen, ha remeg: Romlástól félve, magát rontja meg."
R
ég hallottam már az augurán kísérteties sírását. Utoljára még talán épp itt, a Roxfortban levő tó melletti rengetegben egy magányos éjjelen, mikor farkas képében vetettem be magam a többi lény közé, s váltam velük eggyé. Átokként emlegetem a véremben csordogáló mérget, mégis mikor felveszem az állatias alakot, olyan békére lelek a rengetegben, mint sehol máshol. A főzet hatására ugyan önmagam vagyok, mégis a gondolataim eltompulnak, kiürül elmémből a sok gondolat, s csak létezek az ösztönökkel, mint egy állat. A mai éjjelen azonban nem négy mancs tapodja a hűs földet, hanem egy pár bakancs. Valahol a lombkoronák mélyéről egyre erősödik az augurán bús nótája, mely kísértetként zúg végig a fák között, s hal el odakint a tónál. A látszat ellenére nem egy egyszerű, céltalan éjszakai sétára jöttem, hanem egy kicsit nyomozgatni nem hivatalos módon egy kákalag után, ugyanis felreppent pár apró hír arról, hogy ebben a tóban mintha láttak volna páran egyet... Ám túlságosan konkrét írást nem találtam az esetekről, így mielőtt még elterjedne pár megalapozatlan rémhír, jobb, ha én magam járok utána a dolgoknak, s ennek bizony az éjjeli órák kedveznek a legjobban, mikor a sötétség bekebelez mindenkit, s annak lakói életre kelnek. Bakancsom halkan terül szét a tóparti homokban, földben, vagy épp nedves növényzetben, semmi hangos mozdulatot nem teszek, úgy járok, mint valami kísértet. A hold még nem teljes, majd holnap lesz az... Ám bágyadt tükre kellemesen bús aurát ad a még síró auguránnak, melynek hangja a távolodásommal hamarosan teljesen elveszik az erdőben. Nem számítok rá, hogy bárkivel is találkoznék itt ilyen későn, de sosem lehet tudni, hogy ki akar épp kicsit távol lenni a világtól, még ha egy köpésre is van a Roxfort épülete... Figyelem a holdfényben fürdő tó fodrozódását, s talán tíz perces séta után végre felfedezek a távoli homályban két szarvat kiemelkedni a vízből egy pillanatra, majd eltűnni. Aztán újra felbukik valami, majd újra, s ennyiből már sikerül is kivennem, hogy a pletykák igazak. Így néz ki a kákalag, ha épp becserkészi áldozatát, mely a legtöbb esetben apróbb halakat jelent, mégis ha veszélyben érzi magát, akkor kegyetlen bestia tud lenni. Engem nem érzékel, ám egyenes irányban halad valami felé egészen lassan, mire magam is végigvezetem a tekintetem az irányán, s hamarosan meg is pillantom a lehetséges célpontot ott lebegni a víz felszínén... Nem vagyok szívbajos, így nem gondolok egyből arra, hogy egy oszló tetem mocskolja be épp a tó vizét, ezért hát gyorsabbra véve a tempót közelebb megyek az alakhoz. Egy üveg, két üveg, három, egy cipő, egy felső... - Hé! - megállok a tóparton egy fa mellett, melynek oldalról nekidőlök karba tett kezekkel. - Én a helyedben óvatosabb lennék az ilyen éjszakai fürdőzésekkel. Nem tudhatod, kinek kelted fel az érdeklődését... - nem, nem magamra gondolok, még ha szavaim valami perverz kukkolóra is utalnak. Ha a vízben fekvő alak esetleg felém néz, akkor én egyből tovább mutatok afelé a bizonyos mozgó pont felé, mely hamarosan el fogja érni őt. Természetesen nem sietek azonnal a segítségére, hiszen minden bizonnyal egy iszákos fiatalról van szó, aki tanuljon csak szépen a saját hibájából. Az ébenpálca azért azért ott lapul nálam, hiszen nem hagyom, hogy a kékalag támadásba lendüljön, de azért elhúznám még egy kicsit azt a bizonyos mentőakciót!
Rabul ejtett a Holdfény. Ahogy lebegtem kiterülve a víz felszínén, csak az égitestet tudtam nézni. Csodálatos volt, órákig el tudnám nézni, csupán néhány bökkenő volt ebben a mai éjszakára nézve. Hideg volt, kótyagos volt a fejem és leheletemet látva, lassan ugyan, de kezdtem érezni azt, hogy fázok. Ajkaim minden bizonyára már lilák voltak, testem más pontja is sírva kérlelt, hogy menjek ki a partra, szedjem össze a holmimat és húzzak vissza a jó meleg kandallóhoz a klubhelységbe. Én viszont nem mozdultam. Csak karjaimmal evickéltem picit arrébb, picit beljebb, hogy még véletlenül se húzzon ki a szívem. Ösztönösen ártanék most magamnak? Vagy csupán az alkohol, mi bennem dolgozott, fűtötte tovább az amúgy is színültig telt bátorságpoharam. Ezt magam se tudnám megmondani, bárki is kérdezné ezt meg tőlem. Átfutott az agyamon, hogyha most lebuknék, és számonkérne valaki, mivel védekeznék, de valószínűleg csak röhögnék egy hatalmasat és megvonnám a vállam, kérve az újabb büntetésemet. Egy hang a partról. Fejemet felkapva a vízből pillantottam oda, hogy vajon ki akar éppen megzavarni a fürdőzésemben kintről és miért nem bentről. Ha már vette ő is a bátorságot, hogy kijött ide, legalább bejöhetett volna a vízbe. Rá kellett jönnöm azonban, hogy soha nem láttam még az illetőt. Mutatott valamit, szavakkal társítva cselekedetét. Homlokráncoltam néztem a kérdéses irányba és kótyagos fejemmel próbáltam meg összerakni a dolgokat. Ha nem ő tőle kellett félnem, akkor mégis kitől vagy mitől? Talán meghallgatták néhány sárga kívánságát és most jön a sellő, mely leránt a vízbe és magával visz? Chh… nevetségesek! Viszont még ilyen állapotba is ki tudtam venne a felém közeledő lény kilétét, mely azonnal cselekvésre adott is okot. A lebegés abbahagyását követően, azonnal rohanni kezdtem kifele a vízből. Szerencsére nem voltam bent olyan mélyen, csupán térdig ugyebár, ezért a fényhatások miatt tökéletesen látszódott minden, aminek kellett. Kintről olyan látványt kelhettem, mint amikor a mugli vízimentők gyakorlatoznak és éppen futnak ki a vízből félmeztelenül, hátukon azzal a bójával vagy mivel. Vizes hajjal, szépen csapkodva fel maguk mögött a vizet, és minden nő és/vagy férfi őket nézi. Na, ez pont nem igaz inkább, mert kissé dülöngélve igyekeztem kikecmeregni és az utolsó egy-két lépést inkább ugorva tettem meg. Éppen éreztem, hogy utánam kap a galád ragadozó, ezért is bátorkodtam ugrani, hogy ne kapjon el. Abban a pillanatban, hogy kiértem a vízből, remegni kezdtem. Ha eddig nem is, most már nagyon is éreztem, hogy mindjárt idefagyok. Vacogva indultam meg a fához, ahol az idegen volt, na meg a ruháim, de három lépés után, öklendezve rogytam térdre. Előbb gyomromhoz, majd számhoz kaptam… aztán oldalra fordulva adtam ki magamból a mai napon bevitt vajsörök tartalmát... Szép látvány lehettem: egy meztelen, hányós alak. Ügyes vagy Turner!
"A vétek oly ügyetlen, ha remeg: Romlástól félve, magát rontja meg."
N
em egy lágyan ringatózó vízi hullát sikerült felfedeznem szerencsére, hiszen az csak további kellemetlenségeket okozna, még akkor is, ha tisztességesen jelenteném (hát még ha nem). Az én esetemben messze el kell kerülni az efféle kétes dolgokat, hiszen könnyedén tömeghisztéria alakulhat ki, ha nem figyelek minden lépésemre. Hiába vallottam be a világ előtt, mi és ki vagyok valójában, az még nem jelenti azt, hogy minden lépésemről tudniuk kellene... Most sem volt a terveim között, hogy a kákalagon kívül bármi vagy bárki mással kapcsolatba lépek ezen az éjjelen, azonban mégsem hagyhatom, hogy egy szerencsétlen iszákost megtámadjon az a szépség, még akkor sem, ha szívesen megnézném akció közben... S bár a helyzet eléggé veszélyes fordulatot is vehet, a komor lepel hamar lehull rólam, mikor az alak teljes meztelenségében elkezd rohanni felém. Felnevetek a közelből a fiatal kölyök láttán, ami bár nem túl illendő egy tanártól, mégis szörnyen vicces, ahogy pánikszerűen rohan és ugrik ki a vízből az utolsó pillanatban. Ujjaim természetesen a pálcán pihennek, kézben tartom a dolgokat, de semmi szükség nincs az én isteni közbeavatkozásomra, hiszen mikor a holdfényben szőkének tűnő kamasz térdre rogyva érkezik meg előttem, a kákalag csalódottan tűnik el a habok között. - Nem mondták még neked, hogy nem szerencsés éjjel kint mászkálni, főleg nem alkohollal, főleg nem egyedül és meztelenül? - kérdem, miközben közelebb lépek hozzá már a pálcával a kezemben, s elmormolok halkan egy “Lumos”-t. Apró, fehéres fény gyúl az ébenfa végén, melyet egyenesen a kölyök arcához tolok, másik kezemmel pedig ráfogok az állára, s magam felé fordítom az arcát, ha nem ellenkezik. - Mi vitt rá mégis arra, hogy egymagad elgyere ide így? - biccentek a halom üres üveg felé, melyek közül némelyik szájánál kísérteties hangot hallat a szél. Hivatalosan azonnal vissza kellene őt vinnem és jelentenem a tanárainak az esetet, én mégsem vagyok ennyire karótnyelt és szigorú. A helyzetet elemezve kétlem, hogy az önfeledt szórakozás vezethette ide ezt a szőkeséget, s ha ez így van, s esetleg valami gond ösztönözte erre az ostoba cselekedetre, az bizony rosszabbodhat, ha még idő előtt le is buktatom. Tanárként azonban kötelességem cselekedni, így hát elengedem az állát, s a pálcával felé mutatok. - Impervius! - hatására az összes tócsepp lehull róla a földre, s ha csak nem célozza meg gyomrának tartalmát, hogy abban fürödjön tovább, úgy megragadom a ruháit a földön, s felé hajítom őket. - Öltözz. Keresünk valami nyugodtabb helyet, mielőtt minden bestiát magadra haragítasz a jelenléteddel. Éjjel veszélyes ez a hely. - mondom ezt úgy, mintha én nem is ember lennék, s nem épp mellette ácsorognék. Talán mert valójában nem is vagyok már ember teljesen... Egyre inkább nem. - Aztán közben előadhatsz nekem egy szép magyarázatot. Tanár vagyok, úgyhogy ne is ellenkezz. - s mivel a kákalag jelenléte bizonyított számomra, így jelenthetem ezt az illetékeseknek majd a holnapi napon. Innentől nincs már dolgom errefelé, hogy időm engedi, hogy összekaparjam kicsit ezt a kölyköt.
Kijelenthetem, hogy a mai kiruccanásom egyáltalán nem úgy sült el, ahogyan én azt megterveztem. Mikor belevágtam, nem számoltam azzal, hogy egy kákalag akar majd vacsorára, arra meg pláne nem, hogy egy –mint később kiderül– tanár fog megjelenni a tónál. Hogy megmentőként, vagy sem, azt egyelőre nem tudtam eldönteni, de jelen pillanatban az is halálosan kínos, hogy ádámkosztümben, térdelve hányok előtte. Egyedül az ad némi megnyugvást ezzel kapcsolatban, hogy azonos nemű a tanár. Bele se akarok gondolni, mi lenne ellenkező neműnél… Biztos, hogy elvörösödnék a szégyentől és a lila ajkaimmal csodálatos párosítás lenne. Így azért szégyenérzetem nincs, elvégre a mellém érőnek is ugyanaz lóg a lábai között. Alkarommal gyors megtöröltem a szám, utána hagytam csak, hogy államat megfogva fordítsa maga felé a fejemet. Kissé remegő ajkaimat próbáltam meg vigyorra formázni a kérdései hallatán. – Úgy érti, hogy ma vagy általánosságban? Mert előbbi esetben még nem, utóbbi esetben két kezem is kevés lenne ahhoz, hogy megszámoljam az alkalmakat. –Az igazság elhangzott. Nem láttam értelmét annak, hogy hazudjak. A halovány pálcafény eléggé kihallgatás szituációt teremtett és az, hogy néhány pillanattal ezelőtt még egy kákalag akart magának, füllentés nélküli válaszadásra sarkalt. – A lélek –adtam meg az újabb, könnyed választ. Azt hiszem, valamivel több magyarázatot várt, mint egy szó, de ha mélyen elgondolkozok, valójában nem hazudtam. Elvégre azért ittam le magam, mert Ő, kit szívem választott, nem lehet az enyém. Az alkohol meg ugyebár sebgyógyító vagy fertőtlenítő, vagy tudjam is én pontosan, hogyan is szokták emlegetni. Az igaz, hogy csak abban a pillanatban használ, mikor magába önti az ember, de legalább arra a pár órácskára felejtteti az egészet. Közben pillanatok alatt megszáradtam, és a ruháim is azonnal nálam kötöttek ki. Mivel nem akartam ellenkezni, ezért csak biccentettem egyet, hogy hagyjuk el a helyet, bár nem nagyon akartam messzire menni. – Túl messzire azért ne menjünk. Elég, ha maga lát részegen. –És ez így is volt jó. Diáktársaim nem érdekeltek volna, ha meglátnak. A tanárok azonban sokkal jobban veszélytettek. Felvettem szépen az alsómat, majd rá a nadrágomat. Testem már most mutatta háláját annak, hogy nem tettem ki tovább a hidegnek, de azért még éreztem, hogy „dühös” rám. Pólóm, majd pulcsim, végül a lábbeli is felkerült. Kapucni fel, kezek a pulcsi zsebeibe süllyesztve. Kissé leszegett fejjel követtem a proffot arra, amerre menni szeretett volna. – Ha tanár, tuti nem itt. Soha nem láttam még az iskola falai között –reagáltam titulusára. Jól megnéztem már az összes itt tanítót proffot, hogy tudjam, kiket kell elkerüljek. – Aztán lehet, hogy új tag itt, nem tudhatom. Lehetne, hogy inkább kiadja a büntetőmunkát meg levon a pontokból és elválnak útjaink? Kíméljen meg a szent beszédtől, ami arról szólna, hogy: „micsoda felelőtlen viselkedés Mr. Turner. Maga a Mardekár szégyene. Még egy ilyen kihágás és írok a szüleinek!”. Ami persze soha nem történik meg, én újra megígérem, hogy nem csinálok ilyet, aztán másnap újra megtörténik a dolog –vontam meg aprón a vállaimat a kisebb monológ után. Elvégre felesleges lenne bármit is mondanom most, úgy is ez lenne a vége az egész beszélgetésünknek. Bármit kitalálhatnék.
"A vétek oly ügyetlen, ha remeg: Romlástól félve, magát rontja meg."
A
szőkeség válaszán egyik szemöldököm a magasba kúszik, s enyhén megcsóválom a fejem. Az alkohol néha igazságszérumként is működik, hiszen könnyedén eltünteti a gátlásokat és félelmeket, melyek alatt ott lapulnak az őszinte érzések és gondolatok, amik egy alkoholmámoros állapotban nem mindig szerencsések, ha a felszínre jutnak. - Nem félsz attól, hogy a kihágásaid miatt egész egyszerűen eltanácsolnak az iskolától? - zöld íriszeim a fehéres félhomályban kissé fenyegetőnek és kígyószerűnek tűnhetnek, de a belsőm egyáltalán nem olyan kemény és rideg, mint a külsőm. Állához sem érek vadul vagy erőszakosan, egész egyszerűen csak látni akarom a tekintetét. A szem a lélek tükre, szokták mondani, s ha valaki nagyon figyelmes, bizony sok mindent ki tud belőlük olvasni. - Az egész életedet megpecsételheted az ilyen tetteiddel. - fűzöm még hozzá, mikor elengedem az állát. Újabb válaszára már a másik szemöldököm is az első mellé fut, de végül megenyhülve sóhajtok. - A fiatalok és az ő lelki problémáik, mi? Na gyere, menjünk. - lépteim határozottan a rengeteg felé indulnak meg, de nem túl sietősen. Ha érzékelem, hogy lassul a szőkeség, akkor magam is lassítok. - Ezzel mindketten egyetértünk. Hamar terjednek a pletykák, főleg ha már volt ezek előtt kihágásod. - válaszolom magam mögé, mikor elhaladunk egy göcsörtös tölgy mellett. A lombkoronák nem sok holdfényt engednek át, így a pálcám újra fehéresen gyúl fel, hogy lássunk is azért valamit. - Az akadémián tanítok hivatalosan, a Roxfortban csak vendégtanár vagyok néha. - felelem a kilétemre utaló mondatára. - Ennyivel azért nem úszod meg... Hogy is hívnak? - pillantok magam mögé, miközben lépteim határozottan visznek előre. - Az ilyenek, mint te is, azért esnek mindig ugyanabba a hibába, mert senki sem foglalkozik velük. - szavaim halkan, ám annál váratlanabbul érkezhetnek. Az én módszereim mások, mint egy átlagos tanárnak. - A probléma forrását kell megkeresni, s azt valami módon megoldani vagy enyhíteni. Egy azonnali, kérdezés nélküli büntetés úgy vélem, nem lenne megoldás. Ahogy te magad is mondtad, minden elölről kezdődne, úgyhogy egy szóbeli figyelmeztetéssel nem fogod megúszni. - váratlanul megtorpanok egy egészen vastag törzsű fa mellett, mely felé odairányítom a pálcát. Láthatja a szőkeség, hogy a törzsébe apró kis lépcsők vannak belevájva, melyek mellett kapaszkodók is vannak. Odafent a magasban pedig egyelőre alig látható ugyan, de egy kisebb faház árválkodik. - Mit gondolsz, menni fog? - biccentek a feljáró felé, s ha megpróbál mászni, akkor én egyből utána indulok meg szorosan, hátha el kell kapni, ha zuhanna. Kár alábecsülni a fiatalokat, így én magam sem kezelem őt részegen úgy, mintha cukorból lenne.
– Tökéletesen fején találta a szöget! –Hát ki vagyok én, hogy hazudjak? Alkohol befolyásoltság alatt természetesen. – Jó, talán egy kicsit… –húztam el a szám a válasz végén. Jó párszor megfordult már a fejemben, hogy előbb vagy utóbb el fognak innen küldeni, de azt hiszem, egyelőre nem csináltam semmi olyan kaliberű dolgot, ami eltanácsolással járhat. Noha, természetesen eddig még egyszer sem buktam le, hogy a suli területén részegedtem le. Gyengéd érintése viszont meglepett. Erőszakosabb állfogásra számítottam a számonkérés mellé. Ki a fene lehet ő valójában? Mindenesetre szemeibe néztem egy kicsit, de aztán inkább elkaptam a tekintetemet. Nem szerettem volna, hogy a kétségbeesés valódi jeleit kihámozza belőle. Már pedig legbelül kétségbe voltam esve, hogy mi is lesz most, mit fog lépni. Meg mivel felhozta ezt a kicsapás dolgot, az is közrejátszik. – Hmm… talán. –Lelki problémák azok voltak dögivel. De most csupán egy erősödött fel annyira, hogy ezen cselekvésre ösztönözzön. Aprón bólintottam közben, és lassú léptekkel indultam meg a tanár után. Noha ő kicsit gyorsabb volt, minden igyekezetemet összeszedve szaporáztam meg lépteimet, hogy lehetőség szerint ne maradjak le túlzottan tőle. A kihágásos részre szándékosan nem reagáltam. Túl sok van már a listán, és ha most belemerülök, holnap estig mesélhetném neki. Arra meg szerintem nem kíváncsi, bár eddigi tapasztalataim alapján, nem tűnik rossz arcnak. Viszont tanár, nem bízhatok meg benne. – Jajj ne már… –drámaian sóhajtottam egyet, mikor mögé értem. – Pedig mind a kettőnknek sokkal könnyebb lenne, nem? Gideon vagyok. A vezetéknevem, meg a házam már hallhatta. Önben kit tisztelhetek? –Legalább a nevét megtudom és azt, hogy mikor erre jár, elkerüljem nagy ívben. Szavai viszont egész élesen hasítottak fájós fejembe. Foglalkozni velem? Ugyan már. Senki nem foglalkozna egy ilyen bajkeverővel, mint én. Talán pszichológiát tanít, hogy ilyen gyorsan megtalálta a probléma forrását vagy ennyire nyitott könyv lennék, ha részeg vagyok? Fel kell vérteznem magamat jobban az ilyesmik ellen. Nem szabad senkinek sem megmutatnom a gyenge oldalamat, mert azzal aláásnám a rólam festett képet. A váratlan megállása, és az én szoros követésemnek, a következő pillanatban meg is lett az eredménye. Egy puffanás a másik hátának, és egy puffanás a földre. Mint egy labda a falról, úgy pattantam le a másikról. Fújtam egyet mérgemben, hogyan lehettem ennyire figyelmetlen, de aztán ráhagytam ezt az egészet. Feltápászkodtam a földről, követtem pálcájának irányát a tekintetemmel. Csak ekkor pillantottam meg, hogy hova is hozott. – A meztelen fürdőzés után, ez meg se fog kottyanni. –Halkan nevettem egyet, és léptem is oda a kapaszkodókhoz meg a lépcsőkhöz. Azért persze óvatosan indultam meg felfelé, és csak a célomat néztem, semmi mást. Úgy voltam vele, ha most lenézek, tuti lezuhanok ilyen állapotban. Kellett némi idő, mire felértem, de megcsináltam. A kis házikó ajtaját be is löktem, és szinte minden zokszó nélkül feküdtem hanyatt a padlóra. Így sokkal jobb volt, mert nem forgott velem a világ. – Pszichológiát tanít vagy mi? –Fogalmam sem volt, hogy honnan is jött ez a kérdés, de neki kellett szegeznem. És inkább ezt, mint a pálcámat, nem?
"A vétek oly ügyetlen, ha remeg: Romlástól félve, magát rontja meg."
- Jajj de már! - válaszolom egyből gúnyos hanglejtéssel, mikor közelebb ér hozzám. - Valóban könnyebb lenne lerendezni egy “ejnye-bejnyével”, hogy aztán holnap mintha mi sem történt volna, egy másik helyen felfalasd magad valamelyik bestiával. - most keményen intézem hozzá szavaimat, hogy ezzel még inkább tudatosítsam benne, hogy ezt nem fogja megúszni most egy pár másodperces dorgálással. Szerencséjére vagy épp ellenkezőleg, de én akadtam rá, úgyhogy ezt a kört bizony végig fogjuk játszani. - Prof. Zorgoth Xal’godan. A bestiagondozó szakon volnék oktató, s biztosíthatlak, hogy eléggé rossz vége is lehetett volna az egésznek, ha elért volna téged az a kákalag. Ha már csak azt nézzük, milyen könnyedén lehúzhatott volna a víz alá, hogy ott tartson hosszú percekig... - halk, fenyegető él felbukkan a hangomban, de ez a múltnak szól. Most nem történt baj, de ez nem jelenti azt, hogy a jövőben is így lesz. Kell egy kis fejmosás, főleg ha... - Hé! - a testemhez hasonlatosan a gondolatmenetem is megáll egy pillanatra, mikor belém ütközik a szőkeség, s úgy puffan a földre, mint valami krumplis zsák. Mikor érzékelem, mi történt, az istenért sem tudom visszafogni magam, s úgy röhögök fel, hogy az bizony egy tanárhoz egyáltalán nem méltó dolog. - Khm... Nos... - nyelem vissza a röhögésem, s határozottan biccentek Gideon felé, hogy elkezdhet mászni. Remélhetőleg felfelé menet nem fog dobni egy váratlan hátast, de azért biztos ami biztos, végig a lábait figyelem, miközben haladok mögötte, hogy egy rossz pillanatban el tudjam kapni. Ám ilyenre nincs szükség, hiszen bár kissé lassabban, de végre felérünk. Ez a rohadt faház meg sokkal kisebb annál, mint aminek elsőre hittem... Kissé összegörnyedve, fejemet lehúzva lépek beljebb, majd lépek át a kiterülő szőkeségen, s mielőtt a gerincem is rongyosra törne a kényelmetlen póztól, inkább térdre ereszkedek a szögletes, vágott nyílás előtt, mely ablakként funkcionálhat. - Akár taníthatnék pszichológiát is. Vagy akár lehetnék egy aljas patkány, aki tanárnak adja ki magát, hogy a naiv kölyköket elcsalja ide. - sandítok magam mögé mosolyogva. - Szóval Gideon... Te mardekár szégyene... - utalok szavaira szórakozottan, melyeket még odakint mondott, hogy lerázhasson. Hát, nem jött össze. Nagyon nem. - Talán nyomasztóbb a klubhelyiség, mint egy kísérteties tó partja? Vagy biztosra akartál menni, hogy senki sem zavar meg a gondolkodásban? - ez sem jött össze, hála a kákalagnak, nem pedig nekem. Ha az a bestia nem nézte volna ki magának Gideont, esélyesen nem vettem volna észre a lebegő testét a víz felszínén. - Vagy talán életcélod rálépni a magányosan alkoholizálók rögös útjára... - próbálom egy kicsit oldani a helyzetet és beszéltetni a szőkeséget, hiszen nem célom az, hogy harapófogóval, akarattal húzzak ki belőle mindent. Ha gondja van, azt saját magának kell kibeszélnie önmagából, hiszen csak ekkor tudok segíteni, hogy ne haladjon hamarosan egy nagyon rossz irányba. Márpedig a sok kicsi sokra megy, s ilyen apró ballépésekkel bizony el fogják tanácsolni, holott lehet, hogy egy nagyon tehetséges fiatal, kinek csak arra lenne szüksége, hogy valaki meghallgassa. Egy olyan valaki, aki kész komolyan venni, s nem egy a haverjai közül. Nincs is erre remekebb alkalom egy éjjeli erdei csevegésnél!
Chh… ellenem fordította a saját fegyverem, hát ez milyen dolog már? Csalás!!!! Legszívesebben szemmel ölnék most, csupán az a probléma, hogy ilyenre nem vagyok képes. Ám ettől függetlenül igazat kellett neki adnom, és haragom pillanatok alatt el is illant. – Abban az esetben szívességet tett volna az összes Hugrabugosnak, akit szekálok. Lehet ők idézték oda. –Persze ez képtelenségnem hangzott, de hangos okfejtésnek még elment. Az, hogy nem láttam még itt a tagot, a bemutatkozása is megerősítette. A foglalkozása bebizonyította, hogy jobban ért a lényekhez, mint én magam, ezért ha eddig kételkedtem is a mondandójában, már nem tettem. Még a végén megkedvelem. Azt kellene még csak. A puffanás és kiröhögése után pláne nem. Miatta estem el és még ő szórakozik rajtam, hát az eszem megáll. Más körülmények között még én is nevettem volna, de így… Azért egy kisebb mosolyt megejtettem a bénaságom miatt, de utána már a mászáson volt a hangsúly. A feljutást követően pedig a kinyúláson. – A patkányokat kedvelem, főleg amikor reccsen a nyakuk. –Régebben rajtuk gyakoroltam néhány átkot. Sokkal praktikusabb, mint a bábu. – Uhh, és akkor most jön az, hogy megerőszakol és megöl? Vagy megöl és utána fog megerőszakolni? –Durr bele a közepébe, de ha egyszer magas labdát adott, akkor lecsapást érdemelt. Már pedig én az ilyeneket nem szoktam kihagyni. Abba persze bele se gondoltam, hogy ez valóbán megtörténhet. Egyik esemény se lenne a legjobb… túl fiatal vagyok mind a kettőhöz! Szóval meg ne próbálja megtenni, mert… igazából védekezni se nagyon tudnék. Vert helyzet. – A suli falai között mégsem lehetek részeg és ha a klubhelyiségben iszom le magam, az instant kicsapást jelent. Azt meg nem szeretném. A tó meg elég nyugodt hely volt ehhez a kis procedúrához és a gondolkodáshoz is. –Aprón megvontam a vállamat, aztán nagy nehezen odavonszoltam magamat a másik mellé és ülőhelyzetbe tornáztam magam. Így sokkal kényelmesebb volt és talán a beszélgetés is egyszerűbb. – Dehogy. Csak fiatal vagyok és szeretek mindent kipróbálni. Egyszer élünk, nem igaz? –Valamikor le fogom tenni az italt, a kérdés csak az, hogy mikor. A lelki sebekre akkor is ez a legjobb megoldás… Illetve lenne valami még, csak hát annak az eseménynek a létrejöttére nagyon csekély az esély. Lehet ki kellene beszélnem magamból ezt az egészet, de kinek? Nem bíztam még annyira Xal profban, hogy ő legyen az alany… nem, még nem.
"A vétek oly ügyetlen, ha remeg: Romlástól félve, magát rontja meg."
- Sok kamasszal volt már dolgom, s tapasztalatból mondom, hogy az ilyen piti kis szekálódások mögött is akad egy mélyebb tartalom. Valamiféle kisebbség érzet. Az egyén talán nagyon rossz valamiben, vagy úgy érzi, hogy bizonyos dolgokat nem érdemelhet meg, esetleg külsőségekben érezheti úgy, hogy lemarad a többi vele egykorútól. Ilyenkor kell egy bizonyos hatalomérzet, amivel kompenzálja az elmaradását, a félelemkeltés pedig épp ilyen. Nem véletlenül mondtam azt nem is olyan rég, hogy a probléma forrását kell megkeresni, a gyökeret, melyek ha nincsenek kiirtva, újranő minden. – fejtem ki hosszasan és lényegre törően, nem épp kerülgetve a témát, hanem bele a közepébe. Jó emberismerő vagyok, s szeretem őket elemezni. Találkoztam már Gideonhoz hasonló fiatalokkal, s egytől egyig súlyos probléma állt mind az ivászat, mind mások szekálása mögött. Persze, ezek a gondok egy felnőttnek talán nem jelentenének nagy bajt, de egy kamasz lelki világa teljesen más. Én már csak tudom... Kedvelem a nálam fiatalabb... Társaságot... - Ugyan még nem ismersz, és nem is kell egyből válaszolnod mindenre, de azért nem árt, ha megpróbálsz kezdetnek kicsit magadba nézni. – a komoly szavak ellenére váratlanul ajkaim apró mosollyá változnak, de ennek okát hamarosan Gideon is megtudja. - A Hugrabugosok amúgy is érzékenyek... – a következő elszólása kiválthatná belőlem a tanári szigort, de a mostani helyzet kissé más, mint a négy fal között, hivatalos körülményekben. Nem leszek hát dühös, vagy épp ingerült, egyszerűen csak meglendítem a pálcám már odafent a faházban, mire egy egészen apró, nem mindennapi patrónus jelenik meg. - Én is szeretem a patkányokat. – jegyzem meg halkan a szőkeség felé, azzal amilyen gyorsan jött a patrónus, olyan gyorsan illan is el. S még mindig nem vagyok ideges, hiába kezd furcsa témát feszegetni. Sőt, mintha egy halk hümmögéssel őszinte töprengésre is késztetne... Ami az én esetemben nem feltétlenül szerencsés, hiszen a jellemvonásaimnak bőven vannak fertői. Olyanok is, amelyek épp az ilyen kis fiatalokhoz köthetőek... Így inkább mintha mi sem történt volna, úgy hallgatom tovább a szőkeséget. Tekintetem olykor kikandikál az ablakon túl, ahol mesés látványt nyújt a hold fényében úszó, lágyan ringó tó. - Semmi más megoldást nem láttál az alkoholon és a magányon kívül? – egyből visszakérdezek, mielőtt még szöget ütne a fejébe az iménti merengésem. Időközben odatelepedik mellém, s így a kommunikáció is könnyebbé válik. - Épp ez az, hogy egyszer élünk. S meg kell találnunk az aranyközéputat. Ha elpazarlod az életed ilyen kis szórakozásokra, azt még nagyon bánhatod felnőtt fejjel. Pedig aztán biztos van olyan dolog, amit nagyon el szeretnél érni az életben. Nem így van, Gideon? – kezdek bele kicsit komolyabban a beszédbe, hiszen ha eredményt akarok elérni, akkor nem kerülgethetjük egész éjjel a témát. - Jobban vagy azért egy kicsit? – helyezem rá kezem váratlanul a vállára. - Azért valld be, a mászás segített egy kicsit... – nevetek fel halkan, nem zavarva fel az erdő csendjét.
Hangos, drámai sóhajjal nyugtáztam le szavait. Teljes mértékben eltalált mindent, ami nyomaszt, csupán az okot nem tudja, hogy miért is vagyok olyan, amilyen. Megmondani viszont nem szándékoztam, de talán az, hogy csak vendégtanár, némi megnyugvást adott. Lehet, hogy emiatt lenne szerencsés beszámolnom neki? Fene se tudja. – Minden bizonnyal van ilyen elnyomás. Vagy csak egyszerű mardekáros jellem –aprón megvontam a vállam. Hosszú okfejtésére csupán ennyit tudtam reagálni, a magamba nézéses szövege meg felháborított volna, de jelen pillanatban arra se volt erőm, hogy grimaszt varázsoljak az arcomra. Így inkább csak lehunytam a szemeimet, látszatát adva annak, hogy elmerülök gondolataim sűrűségében. Ezt ugyan nem tettem meg, csak némi pihenésre volt szükségem, azt hiszem. Az elmúlt események még nem csillapodtak le rendesen. Előbb ezt kellene elfelejtenem, aztán jöhet minden más. – Ez nekem is megy –halvány mosollyal utánoztam le a másik mozdulatait. A különbség csupán annyi, hogy az én patrónusom farkas alakot öltött fel. Kicsit hagytam fényleni, aztán megszakítottam a bűbájt és pálcámat magam mellé helyeztem. Attól a pillanattól kezdve tudott alakot ölteni a pajzs, mióta megláttam Őt. Legszebb emlék, és ez nyugtat, hogy legalább ennyi haszna volt az egésznek. – Most ezt láttam jónak. –Rövid válasz. Szekálhattam volna a sárgák közül valakit, ami jobb kedvre derített volna, de egy alkalmas tagot se találtam a kastély falai között. Vagyis volt valaki, csak… mindegy. Sóhajtva bólintottam inkább kérdésére, hogy jobban vagyok-e. Annyira még nem voltam, mint szerettem volna, de kicsivel már jobb. A mászás és a vajsör kiadása a szervezetemből segített. Keze a vállamon meglepett. Nem tudtam mire véljem, de megnyugvást kezdtem érezni magamban. Szorongásom oldódott valamennyit és ösztönösen döntöttem fejemet a másik vállának, ha hagyta. – Van, amit el szeretnék érni, de tudom, hogy az lehetetlen. –Későn ugyan, de válaszoltam kérdésére is. Egyelőre nem mondtam többet, próbáltam megtalálni a megfelelő szavakat. Ám, mielőtt megszólalhatott volna Mr. Xal, folytattam monológom. – Mikor olyan személyt szeretnél magad mellett tudni, aki meg tudna ölni a szemeivel, mert folyamatosan bántod, elgondolkodtatja az embert, hogy akkor mit is szeretne. Pedig nem érdemi meg… csak nem lehet velem, mert… az nem lenne helyes. Bár soha ne láttam volna meg azokat a rabul ejtő barna szemeit és bár ne lennének szőke tincsei, amikbe minden másodpercbe beletúrnék. Amúgy se értem magamat… ez nem helyes… eddig sose néztem így rá… –Miért is öntöttem ki lelkem egy részét? Magam sem tudom.
"A vétek oly ügyetlen, ha remeg: Romlástól félve, magát rontja meg."
E
llenkező esetben én azért egy cseppet elgondolkoznék azon, hogy még ha egy tanárnak “mások” is a módszerei, helyes az, hogy az éj leple alatt nem visszaviszi az iskolába a diákot, hogy akár a folyosókon beszéljenek, hanem elhozza még beljebb az erdőbe egy elhagyatott faházhoz, hogy biztosan ne zavarja meg őket senki? Még szerencse, hogy az emberek azt hiszik, hogy ismernek, mert tudják, honnan származom, s hogy olykor egy bestiává változok... Az “apróságok” így már nem is számítanak. - Egy farkas... Érdekes. Honnan ered ez az alak? - pillantok kíváncsian a patrónus felé, de érdeklődésem nem csupán erre terjed ki, hanem magára a tényre, hogy a patrónus-bűbáj egy eléggé erős varázslat, s nem is képes arra mindenki, hogy megidézze. Ez az iszákos kölyök elsőre nem tűnt olyannak, mint akit érdekelne egyáltalán a tanulás, vagy bármi más, de ezek szerint kellemesen csalódhatok. Mikor a feje a vállamra simul, egyáltalán nem húzódok el, csupán egészen apró, nagyobb lélegzetnek is tűnő sóhaj áramlik ki ajkaim közül. Vajon ő tudja, hogy ez így egyáltalán nem helyes? Mert én tudom. De hát mit lehet tenni, ha egy diáknak lelki problémái vannak... Vigaszt kell nyújtani egy tanárnak, nem igaz? - Szóval innen erednek a gondok. - felelem halkan, miközben egyik lábam felhúzom, s kitámasztom rajta a kezem. - Valójában semmi sem lehetetlen. Egyetlen érzés vagy akarat sem. Gondolj arra például, hogy van egy szép üveggömb egy üzletben. Te pedig mindennél jobban azt akarod, csak és kizárólag azt, de nem eladó. Közben viszont észre sem veszed, hogy ezt az akaratot és vágyat máshova is át tudnád ültetni, hiszen annyira vakon akarod azt az egyet, hogy nem látod, hogy az alatta levő polcon sokkal szebbek vannak, melyek sokkal nagyobb csodálatot válthatnak ki. S eladóak. Érted, mit akarok mondani, Gideon? - szavainak elsőre részére megadtam a választ, ám ott van a második is, mely mellett bizony nem lehet elmenni. Fejemet enyhén oldalra fordítom, úgy figyelem őt egy apró mosollyal. - Miért ne lenne helyes a szerelem? Majd ha egyszer felnősz, s eltűnik belőled a kamaszkori lázadás, és az érzelmek össze-vissza cikázása, akkor rájössz te is, hogy szeretni nem bűn. Senkit sem. Teljesen mindegy, kiről van szó. - mondom biztatóan, s jelképesen megveregetem a combját. A szavaim azonban nem teljesen igazak, hiszen van olyan eset, amikor de, szeretni igenis is bűn, különösen akkor, ha a korkülönbség egy kissé nagy, s az egyik fél még bőven kiskorú... Ám ezt inkább most nem teszem hozzá mindenki lelki világának épsége érdekében. - A választottad... Mi probléma lenne veletek? Tán más házból való? - kezdem kicsiben, holott valamiért sejtem, hogy a történet nem ennyire egyszerű. Ekkor azonban váratlanul ujjaim megint állára kúsznak, s magam felé fordítom az arcát, hogy az ablakon túlról besütő holdfény félhomályba borítsa azt a valójában ártatlan tekintetet. Az ártatlanság olyan csodálatos tud lenni... - Már sokkal jobb színben festesz. Egészen más, ha nem sápadt vagy a rosszulléttől, hanem ki van kicsit pirosodva az arcod. - enyhe mosoly kúszik ajkaim szegletébe, de végül elengedem őt, s kezem a combomra fektetem vissza.
– Jó kérdés. –Magam sem gondolkodtam még el az, hogy miért pont farkas a patrónusom alakja. Hogy őszinte legyek, azóta a pillanat óta, most idéztem meg másodszor és eddig senkit nem érdekelt a téma. – Valószínűleg azért, mert a nyáron összekaptam egy farkassal az erdőben. Normális farkassal, nem vérfarkassal. Egy szép karmolással ajándékozott meg, lehet innen. –Én magam sem tudtam ugyan, de a hangos gondolkodásból nem származhatott különösen nagy baj. Ez meg egész hiteles magyarázat is lehetett. A lényeg viszont továbbra is az volt, hogy alakot tudott ölteni, ami miatt nagyon boldog voltam. Lehet majd megköszönöm neki… áhh, még kiröhögne, inkább nem. – Asszem… –Kómás volt a fejem, de nagyjából értettem a szavai hátterét. Ettől függetlenül nekem a fényes gömb kellett, ami nem volt eladó, ha már ennél a párhuzamnál voltunk. Így aztán sok lehetőségem nem volt: szenvedhettem a saját hülyeségem miatt. No persze az sem volt tiszta, hogyha nem így alakultak volna a dolgok, lett volna-e esélyem, de már mindegy. Ezekkel a lakokkal kellett tovább játszanom és kihoznom a legjobb leosztást. Mr. Xal szavai jól estek, ahogyan az is, hogy engedte a közeledést. Már mint nem olyan értelemben, csak nem lökte el a fejemet, pedig minden zokszó nélkül megtehette volna. Elvégre eléggé idegenek vagyunk egymásnak még, ha úgy vesszük. Combom meglapogatása viszont szintén meglepett, de nem tettem szóvá. Csupán vettem egy mély levegőt a végén, aztán reagáltam a további szavaira. – Igen, de nem ez a legnagyobb probléma… –A találkozások ettől még megoldottak lennének. Elvégre azt nem tiltja a házirend, hogy más házbéli diákkal barátkozzon az ember, vagy válasszon magának szerelmet. Néhány dolog azonban necces lenne a különböző színek miatt, de még azokat is meg lehetne oldani, ha nagyon szeretnénk. – Mint mondtam, meg tudna ölni… Sajnos túl sokszor szekáltam az évek alatt, ezért nem hiszem, hogy lenne esélyem nála… No meg velem egynemű… –motyogtam a végét, mert erre nem tudtam, hogy mennyire kéne büszkének lenni. Azt sem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy miért mondtam ezt el a mellettem lévő tanárnak. Még a legjobb barátom sem tudja, pedig neki illene ezt. Csupán féltem, hogy elfordulna tőlem Simo, ha kiderülne… Pedig egyszer be kell majd avatnom. – Jobban is érzem most magam, mint voltam –vallottam be őszintén a dolgot. Az, hogy megint államnál fogva fordította maga felé a fejemet, hirtelen jött. Kellemetlenül kellene éreznem magam, de egyszerűen nem így volt. Valamiért megnyugvást találtam most. Vagy csak az alkohol mozgatja a testem és reagál úgy, ahogyan nem kellene.
"A vétek oly ügyetlen, ha remeg: Romlástól félve, magát rontja meg."
M
inden bizonnyal ha egy vérfarkassal találkozott volna Gideon, melynek szervezetét nem csillapítja a farkasölőfű-főzet, akkor már nem élne. Mégis kíváncsian, s némi kétkedéssel emelem felé méregben ázott, zöld szemeimet. - Hogy sikerült egy karmolással megúsznod? - pillantok végig rajta, mintha csak keresném azt a bizonyos heget, mely ezek szerint nem érhetett súlyos pontot, mert akkor elvérzett volna. Szörnyen nagy szerencséje volt, ezt meg kell hagyni, már ha igaz a kis története, hiszen a kamaszok szeretnek füllenteni, hogy a hazugságtól hatalmasabbnak tűnjenek. - És ha megpróbálnád valahogy jóvá tenni azt a sok évnyi szekálást? A fiatalok úgyis furcsán fejezik ki, ha vonzódnak egy másikhoz... Én például a Durmstrangba jártam, s volt ott egy szőke lány, akit nagyon kedveltem még fiatalon. Úgyhogy párszor kígyót küldtem rá, s kigúnyoltam, mikor megijedt... Ő is pontosan úgy tudott volna megölni a tekintetével, mint a te választottad. - a történet viszont itt meg is áll a boldog, együttérző végnél, hiszen valójában azt a lányt megmarta az egyik kígyó, egy időre lebénult a bal oldala, aztán ki is vették a szülei az iskolából, én meg kaptam egy hatalmas fegyelmit. Az volt az egyetlen szerencsém, hogy akkor még élt az a nő, aki vérfarkassá tett, hiszen ő volt anyám helyett anyám, s a tanárom is egyben. Gideon utolsó mondatára egyáltalán nem telepedik rám a meglepettség, inkább valamiféle furcsa mosoly kúszik ajkaim szegletébe. Azt hiszem, meg is találtuk a probléma forrását. - Szerintem nincs gond egyáltalán azzal, hogy egy másik fiú a szíved választottja. Talán most még nem viszonozza az érzéseid, amiről igazából nem tudhatsz biztosan, de az már pozitívum, hogy nem titkolod magad előtt az egészet. Ugye nem tartod ezt “bűnnek”? - szemöldökömet ráncolva pillantok felé. Nem tudom, mennyire figyelhet a részletekre még így alkoholmámoros állapotban, de talán kiérezheti azt a szimpátiát, ami felé, s az egész téma felé mutatok. Az én szabadelvűségem erre is kiterjed, bár nekem abból a szempontból szerencsém volt, hogy mikor kamasz voltam, s megtetszett egy másik szakon tanuló srác, ő bizony viszonozta az érzéseimet. Nem volt nehéz rájönnie igazából, mit érzek iránta, hiszen talán én voltam az egyetlen, aki nem gúnyolta ki a színes öltözködése és a feminim jellege miatt. Aztán elmúlt a láng, mint a legtöbb kamasz szerelemnél... - Ő az első fiú, aki iránt mélyebb dolgokat táplálsz? Mi fogott meg benne? - próbálom beszéltetni és érdeklődni, hiszen esélyesen nem sok mindenkinek beszélhet arról, hogy mik játszódnak le benne. Lehet, hogy jóval idősebb vagyok nála, s lehet, hogy férfi, de... Ennek nem kell akadálynak lennie. Valójában semmihez... - Ennek nagyon örülök. - sejtelmesen vizsgálgatom csillogó szemeit a holdfényben, de végül elengedem állát újra, mielőtt még túlságosan is kedvesnek tartana. Nem lenne szerencsés, ha elterjedne rólam egy olyan pletyka, melynek túlságosan sok a valóság alapja... - Mi lenne, hogy ha legközelebb, mikor eléggé mélypontra kerülsz, és olyan dolgok jutnak az eszedbe, hogy éjjel kóborolnál kint, inkább üzennél nekem? Hidd el, én is pontosan ilyen hitelesen tudnék lebegni a víz felszínén. Sőt, ha én sokat iszok, nem nézek ki ilyen tökéletesen, mint te. - elnevetem magam , bár az utóbbi kissé ironikusnak szántam, de hát meg kell hagyni, Gideon egyáltalán nem néz ki olyan rosszul, mint sokan mások ennyi alkoholtól.
Mr. Xal kérdése hatásos lett: fájdalom hasított a mellkasomba, miközben emlékeim között kerestem a választ. Ösztönösen kaptam is oda, és szisszentem is egyet. Mintha izzó vasat nyomtak volna oda hirtelen. Lehúztam pulcsim cipzárját, majd pólómat felhúzva mutattam meg a heget. – Valahogy így. Az utolsó, mire emlékeztem, hogy egy kővel vertem fejbe… Aztán a szobámban ébredtem. Apám jött utánam, mert megszöktem a szobafogságból és tudta hol keressen. –Minek szépíteni, nem igaz? Úgy is megsejtené a hazugságot. Mint valami legilimentor, vagy nem tudom. Ha megnézte magának a heget a tanárbá, visszaengedtem a pólóm a helyére és felhúztam a cipzárt. Egyre jobban kezdtem érezni a hideget, kezdett kimenni az alkohol adta melegség. Összébb is húztam magam egy kicsit, hátha úgy nem fáztam annyira. – A kígyókat azért kihagynám. Igyekszek, csak nem mindig tudok kitalálni olyasmit, amivel a kedvére tehetnék. Nyomozok már, hogy mik lehetnek ezek a dolgok, szóval nem adom ám fel olyan könnyen. –Ohh, de még mennyire, hogy nem. Legalább a semlegesség legyen meg majd közöttünk. Azzal már boldog lennék. Mégiscsak jobb az, ha nem néz rám úgy, mint akit ki tudna nyírni a szemeivel. – Bűnnek? –Ugyanolyan szemöldökráncolt képpel viszonoztam a nézését, mint amilyennel megilletett Mr. Xal. – Dehogy tartom ezt annak. Én igazából… hogy is mondjam. Kicsit furcsa meg minden, hogy ilyesmit érezhet az ember egy olyan személy iránt, aki egynemű vele. Ettől függetlenül ez nem bűn… részemről nem. Az érzéseknek nem mindig lehet parancsolni. –Remélem kielégítő választ adtam a kérdésre. Én azt vallottam, hogy senkinek semmi köze ahhoz, hogy ki kit szeret az életében. A négy fal között lévő dolgokhoz meg aztán pláne nincs. Ha ők úgy boldogok, akkor miért kellene éket verni közéjük? Azt viszont nem gondoltam volna sosem, hogy én magam is egy fiúba leszek majd belezúgva. Az élet viszont tele volt meglepetéssel… és még lesz is, ha rólam volt szó. – Igen… –egy apró bólintással erősítettem meg a válaszomat. Hogy mi fogott meg benne? Nos, arra senki nem tudna megfelelő választ adni. Inkább fordultam kicsit, hogy az ablaknak nevezett nyíláson kinézve csodáljam a tájat… már amennyit lehetett látni belőle. Kis csendet állítottam fel, és jó pár perc után törtem csak meg egy apró sóhajjal. Visszafordultam hát a másik felé, és fejemet visszadöntve neki kerestem a szavakat. – Elsősorban a tekintetet… Meg, hogy okos… vicces is. Habár a tréfáimat sose szereti… talán meg rajta hajtom végre… –nevettem fel a végén. Szerintem nem ilyen válaszra számított Mr. Xal. – Igazából nem tudnám megmondani… Csak azt érzem, hogy vele akarom tölteni minden percemet. Legalábbis azóta, mióta belenéztem a szemeibe. Attól a tekintettől nyílegyenesen hasított a fejembe a bűntudat is… –Mert így volt és most, hogy kimondtam, magamnak is bevallottam az egészet. Legalábbis azt a részét, hogy bűntudatom volt, amiért bántottam Őt. A gondolataimba merültem, talán emiatt sem esett le a bókja, ha ezt annak lehetett nevezni. Talán már fáradt is voltam, de jól éreztem itt magamat. Túlságosan is ahhoz, hogy vissza kellene menni a kastély falai közé. – Öhm… jó, majd küldök patrónust. Az szerintem gyorsabb lesz, mint a bagoly. Az meg, hogy jól nézek ki bebaszva… lehet túlzás, nem…? –Ártatlanul emeltem rá tekintetemet a másikra, várva annak válaszát.
"A vétek oly ügyetlen, ha remeg: Romlástól félve, magát rontja meg."
T
ekintetem kíváncsian szeli át a félhomályt, s a hold által enyhén megvilágított heget kezdem fürkészni. Kérdés nélkül érintem meg egy ujjbegyemmel nagyon finoman, s enyhén végighúzom rajta az ujjam halk, gondolkodó hümmögéssel. - Valóban szerencséd volt, de legalább volt annyi lélekjelenléted, hogy nem hagytad magad darabokra szedni, s nem is uralkodott el rajtad túlságosan a pánik. - némi erőt próbálok adni neki a szavaimmal, mely a jelenlegi helyzetben talán még a segítségére is lehet, hogy ez a depresszív hangulat fokozatosan javuló tendenciát mutasson. Azonban mivel állítása szerint ez volt az utolsó emléke a farkasról, így megeshet, hogy valaki, talán az apja a segítségére sietett, s ő űzte el az állatot. - Ezt nagyon jól teszed, azonban vigyázz. Megeshet, hogy inkább gyanakvással fordul feléd, ha épp jót akarsz cselekedni. Talán azt hiheti, hogy egy újabb aljas tréfának lesz az áldozata általad, így szívd fel magad, és a kellemetlen perceket se vicceld el. Ezzel nagyon elronthatsz egy tökéletes pillanatot. - Mr. Xal és az ő szerelmi tanácsadásai. Nem ő az első ember, akivel ilyesmi témában mélyedek el, hiszen már nem egyszer adtam jó tanácsot, s voltam remek hallgatóság. Mindezt úgy, hogy nekem még családom sincs. Egyszerűen remek emberismerő vagyok, s ezt az élet minden területén tudom alkalmazni. - Látod, a meglátásod ritkaságnak számít a fiatalok körében. A legtöbben bűnnek gondolják ezt, magukat pedig nem épp normálisnak, ha olyanhoz vonzódnak, aki a saját nemükből való. Nem mindenkinek könnyű kiállni a sorból, s vállalni ezt, elsősorban önmaga előtt. Mert ez nem “hiba”. Ez nem “rossz”. Csak más. S a másság teszi ilyen színessé ezt a világot. - szívemből jönnek a szavak, hiszen magam sem teszek különbséget férfiak és nők között, egyszerűen arra megyek, amerre húz a szívem. Az már más kérdés, hogy rettentően ritka, ha egyáltalán szikrát kap bárki iránt is... - Jól érzem, hogy a szekálós, szemét álarc alatt egy igazán romantikus fiú lakozik? - semmi gúny, semmi lenézés, őszintén, apró mosollyal kérdem, mikor visszahajtja a fejét a vállamra. Természetesen a vele egykorúak szemében ciki lehet az ilyesmi, sőt, minden bizonnyal a szüleinek sem mondana el ilyet, de hát ha már belementünk ebbe az egész témába, miért ne kérdezhetnék rá? Sokszor a kimondott szavak által jövünk rá igazán, hogy mi is lapul bennünk ott mélyen. Én pedig tanár vagyok, s nem épp az a kategória, aki a többi tanárral karöltve gúnyt űz a diákokból a hátuk mögött. Ez a mai este itt fog maradni ezek között a rozoga deszkák között több okból is. - Kicsit sem túlzás, s a külsődből bőven kovácsolhatsz magadnak előnyt annál a bizonyos kiszemeltnél. Ezt az ártatlan tekintetet pedig ha rám hallgatsz, beveted majd. Egészen hiteles. - nevetem el magam, miközben őt figyelem. - Mit gondolsz, visszamehetünk az iskolába? Ha két hét múlva megígéred, hogy újra találkozni fogunk, s elmeséled az addig gyűjtött tapasztalataid, akkor úgy veszem, hogy a tónál történt dolgok meg sem történtek. Áll az alku? - nyújtom felé kezem.
Ledermedtem. Már így is éreztem a hideget, hiszen az alkohol kezdett kimenni belőlem, és az adott némi melegséget, de ami megtörtént az előbb, arra nem voltam felkészülve. A másik ujjának érintése, majd a hegen való végig simítás kellem…es (?) érzéssel árasztott el. Furcsán mozgolódott bennem valami, de nem tudtam eldönteni azt, hogy mi is. Mr. Xal eddigi cselekedetei valami oknál fogva furcsán hatottak rám. Tudjuk be az alkoholnak inkább! Az biztos volt, hogy a tervezettnél kicsit később „öltöztem” fel, mert még fel kellett fognom a történteket. Elhúzódni ugyan nem volt kedvem, de tekintetemet inkább a kapucnim madzagjára összpontosítottam. Így kevésbé volt kellemetlen a szituáció. – Hát… varázsló vagyok, vagy mi a szösz. Na meg alapból, ha már bemerészkedek az éjszaka kellős közepén az erdőbe, akkor csak nem lehetek beszari alak, nem? S most teljesen mindegy, hogy a mugli erdőkről beszélünk vagy a Tiltott Rengetegről. Meg hát meztelenül fürödtem a tóban, mi kell még ahhoz, hogy bátor legyek? –Költői kérdés volt a vége, amit el is nevettem. Mindig is szerettem a vakmerőséget. Tuti emiatt fogok elpatkolni egyszer. Főleg, hogy ma is volt egy életveszélyes szituációm, de hát az élet ilyen. Nem szabad a négy fal között gubbasztani. Egyetértő bólintással nyugtáztam le a szavait. Vigyáznom kell majd ezzel a nyomozással az biztos. Azt viszont tudtam, hogyha nem próbálok meg mindent, nem fog sikerülni a tervem. Már pedig a semlegesség lenne az elsődleges cél… amit nagyon jól tudtam, hogy nehéz lesz elérnem. A sok évnyi szekálást nem lehet pár nap alatt semmissé tenni. Én bolond szerelmes hülyegyerek. – Feleslegesnek tartom azt, hogy magam előtt is elrejtsem a saját érzéseimet. Eleinte tagadtam, de aztán már úgy voltam vele, hogy azzal csak ártok. Aztán, hogy mi lesz most, majd a jövő hozza. –Jó érzés volt hallani, hogy nem ítélt el. mondjuk fura is lett volna azok után, hogy úgy kérdezett rá, ahogyan. Lehet, hogy ő is? Áhh, ez nem az én dolgom igazából, de azt jó pontnak könyvelhettem el, hogy megértett. Lehet ő lesz majd az a személy, akitől tanácsokat kérhetek majd később a romantikus dolgaimhoz. Ohh fúj… – Chh… csak az alkohol hatása… –dünnyögtem az orrom alatt. Egy halvány mosolyt azért elejtettem, mert így volt. Csak ezt senkinek nem kellett tudnia. Még a végén megtörik azt a vázat, ami a szekálós felemet mutatta. Az meg nem vetne rám jó fényt. Elég, ha majd az a személy látja a valódi énemet, akinek kell és kész, pont. – Na de prof bá’. Ugye tudja, hogy a diákjaival nem biztos, hogy jó ötlet a flörtölés? –Megfogadtam a tanácsait, de ezt muszáj volt vele közölnöm egy nevetés mellett. – Ha alvás után még emlékezni fogok erre, akkor benne vagyok. –Állt az alku, hogy ne állt volna. Még kezet is fogtam rá vele.
"A vétek oly ügyetlen, ha remeg: Romlástól félve, magát rontja meg."
A
vakmerőség olyan ármány, mely édesen kísérti meg a figyelemre vágyó, vagy épp bizonyítani akaró fiatalokat, s míg először kellemesen cirógat csak meg, később már hirtelen vájja belénk hegyes karmait, ahonnan nem tudunk szabadulni. - Az, hogy varázsló vagy, még nem jelent semmit. - vonom meg a vállam, kissé elrabolva a mágikus világ értékét. Közben egy kósza fekete tincset hátratűrök a többi ében szállal együtt, de egy szellő állandóan megbabonázza azt, s visszalöki a homlokomhoz. - Nem attól leszel bátor, ha ostobaságokat csinálsz. Ezt egy kicsit másban mérik, nem gondolod? Sőt... - féloldalasan sandítok felé, egy egészen apró célzott mosollyal. - Vagy inkább abba gondolj bele, hogy az ilyen tetteid, amikkel veszélyeztetheted saját magad, vagy épp a jövőd az iskolában, mennyire imponálnának a kiszemeltednek? Mennyire akarna együtt lenni olyannal, aki lényegében... Nem biztos pont az életében? - rádöbbentésemet elhalkuló hangom jelzi. Ugyan Gideon nem tett súlyos dolgot, de sajnos sosem lehet tudni, hogy az ilyen kihágásai mikor sodorják őt nagyobb bajba. Vagy egyszer végzetesbe... Ki tudja? Egyelőre azonban kár is azon filozofálgatni, hogy “mi lett volna, ha”. Talán ez a kis fejmosás rádöbbenti, hogy ideje lenne változtatni egy kicsit ezen a bizonyos vakmerőségen, ha nem akarja megütni a bokáját. Márpedig nem minden erdőt járnak olyan alakok, mint én... - És mit gondolsz, a jövőben támogatna a családod, ha szerencsével járnál? Vagy esetleg nem éppen elfogadó a környezeted... - ez pedig egy nagyon fontos kérdés, különösen ha egy ilyen kamasz ébredezik rá az érzéseire. Egy nem támogató szülő bizony sok problémát okozhat, számtalanszor láttam már ilyet a pályafutásom során. Egy fiatal még sérülékeny, egy törékeny porcelán, melyet talán meglehet ragasztani, ha eltörik, de sosem lesz ugyanolyan. Szavaira elmosolyodom. Ám e mosoly most egy kicsit más, mintha valami sötét aromával lenne fűszerezve, mely nem olyan együttérző és megértő, mint eddig, hanem... Fenyegető lenne? Ki tudja... - Még szerencse, hogy az alkohol hatása alól nem keveredtél ki, s holnapra arra sem fogsz emlékezni, hogy egyáltalán ilyen gondolat megfordult a fejedben. - a pálcám lassan kúszik a combomon, s a felhúzott lábamon, a térdemen megáll, majd azt a másik felé emelem. - Ugye, Gideon Turner, a Mardekárból? - aztán én is elnevetem magam, de ez a nevetés is más. Vészjósló, s balsejtelmet hordoz magában. Hogy miért... Azt egyelőre sűrű homály fedi. A pálcámat természetesen alig pár pillanatig tartom felé, nagyon hamar visszarakom a helyére. Elvégre nem akarom őt megijeszteni, s felborítani az eddig elért dolgokat a beszélgetésünkben. Csak egy kis intelem volt ez részemről, hogy vigyázzon inkább, miken kezd agyalni, s mik hagyják el a száját, ugyanis egy apró vicc komoly és kellemetlen fordulatokat szülhet. Amik... Még akár fájdalmasak is lehetnek egy olyan tapasztalatlan fiúnak, mint ez a szőkeség... - Akkor ezt megbeszéltük. - megszorítom a kezét az alku jeleként, majd az ablakban kapaszkodva felállok a földről, s nyújtom kezem a másik felé, ki ha elfogadja, akkor felhúzom, s előre indulok a lépcsők felé. Elvégre megeshet, hogy még az alkohol rúg benne pár utolsót, s nem lenne szerencsés, ha a jelenlétemben kitörné a nyakát. Egy újabb eltűnt diákot már nehezen viselne el az iskola...
Tarkót vakarás. A módszer, mely azt tükrözte, hogy elgondolkodtam a másik mondandóján. A mai beszélgetésünk alkalmával már sokadszorra. Idősebb volt nálam, na meg az elhangzottak alapján eléggé tapasztaltat is ilyen téren. Vagy legalábbis tapasztaltabb nálam, hiszen én még csak most fedeztem fel magamban az érzéseimet. Az érzéseket, melyeket még sosem éreztem más iránt… és ez kicsit ijesztően is hatott. – Jó ez igaz… De ameddig nem vagyunk együtt, addig ezt nem tudhatom. Előbb azt kell kiderítenem, hogy egyáltalán viszonozza-e az érzéseimet, aztán ráérek változni. –Én így gondoltam, aztán majd jön megint a kis fejmosásos rész, de nem érdekelt. Nem adhattam fel önmagamat egyelőre. Az túlságosan is rossz fényt vetett volna rám. A változás útjába nem állhattam, de azt eldönthettem, hogy mikor is lépek az ösvényre. – Ezen még nem gondolkodtam. Anya szerintem igen, de apa nem hiszem… Hiszen így nem lenne, ki tovább vinné a nevet a családban és hát ez elég érvágás lenne. De nem azért harcolok, hogy később feladjam majd családi nyomásra. –Ezt elég határozottan jelentettem ki. Elvégre hogy nézne már ki az, ha a nehéz út után, feladnám a jutalmat, csak mert nem támogatnak? Elég rossz dolog, ha a szülők nincsenek az ember mellett, de bármi is történjen én Vele fogok maradni. Bár ez még a nagyon távoli jövő, szóval kár volt ezen agyalni. A rám szegezett pálcára nem számítottam. Azért ennyire nem lehettem rossz társaság, hogy el kellett hallgattatni, no meg a beszólásom se. Az utóbbi talán, de azért… Mindegy volt. Ha el kellett jönnie az emlékvesztésnek, akkor el kellett. Aztán Xal is elnevette magát, ami miatt rosszallóan pillantottam rá. – Chh… ez szemét dolog volt. Ezek után azt fogom feltételezni, hogy a kikötözött áldozatot szereti, vagy azt, hogy nincs magánál a másik. –A nevetés előtt, kapott egy pajkos nyelvöltést is. Mik ki nem derülnek az emberről egy esti beszélgetés során. Jobb lesz, ha vigyázok és elkerülöm a tagot. A segítségét közben elfogadtam, és már két lábon álltam a talajon. Nem volt ugyan stabil, de próbálkoztam nem elborulni, mint egy zsák krumpli. Követtem lefele a másikat és feltételeztem, hogy a kastély lesz a következő helyszín, így máris annak falai irányába indultam meg. – Köszönöm az estit. –Ennyit azért érdemelt, mert tényleg jó éreztem magamat, habár még nincs vége az éjszakának.
"A vétek oly ügyetlen, ha remeg: Romlástól félve, magát rontja meg."
- Azért az sem utolsó szempont, hogy megfogd magadnak, s ha már ennyi éven át idegesítetted, szerintem célszerű lenne inkább a jobbik oldalad megmutatni, hátha az jobban megragadná. - adok Gideon számára némi tippet, hiszen ha ennyi idő alatt nem látott felőle túl sok érdeklődést, akkor szerintem ideje taktikát váltania, s erőltetnie a személyiségének azt a bizonyos jobb oldalát. Bár ha nem próbálkozik és nem kockáztat, akkor nem csupán a kudarc, de a szerencse is messze elkerülheti őt. - A mai világban igazából eléggé sok mindent meg lehet oldani. Nem feltétlenül kellene megszakadnia nálad a vérvonalnak. - ám ebbe most semmiképp sem szeretnék belemenni, mert egy ittas kamasznak ez véleményem szerint most túlságosan is sok lenne, s túlzásokba nekünk sem kell esni. Maradjunk egyelőre csupán az érzelmi vonulatánál az egésznek, a többire akkor is ráér majd, ha már egyáltalán komolyabbra fordulnak a dolgok. Már ha lesz ilyen... - Anyád és apád pedig mindig tiszteletet megérdemelnek. - felelem szigorúan. - Azonban még ők sem állhatnak a gyermek boldogságának útjába egy ostoba, régimódi felfogás miatt. - teszem hozzá már kissé lágyabban és biztatóbban, mielőtt még a pálcámat felé fordítanám. Megeredt egy kissé a nyelve Gideonnak, s nem is sejti, hogy milyen közel tapogatózik az igazsághoz. Egyelőre nem célom őt elhallgattatni, hiszen ha minden ilyen apró megjegyzés miatt mindenkin mágiát alkalmaznék, akkor a fél világnak még élete sem lenne. Utolsó megjegyzését viszont inkább elengedem. Erre már nem tudok, s nem is szabad semmit sem válaszolnom, csupán ajkaim rezdülnek egy különös, baljóslatú mosolyra, aztán végleg elteszem a pálcám, mintha mi sem történt volna. Ez a szőkeség jobb lesz, ha nem agyal ilyesmin, s megmarad neki az az illúzió, hogy én csupán egy segítőkész tanár vagyok, és semmi több. Mondom, semmi több... - Ezt az estét ne nagyon hangoztasd a barátaidnak sem. Tudod, hamar terjednek a pletykák, s mire észbe kapsz, már írják is az eltanácsoló leveled, és még a végén soha többet nem láthatod azt a bizonyos kiszemelted a saját pletykásságod miatt. - fejezek ki némi intelmet már az erdő szélén, melybe ugyan arra utalok, hogy saját magát sodorhatja veszélybe, mégis inkább a saját bőröm menteném azzal, hogy hallgatásra bírom. Aztán meglátjuk, mi lesz ennek a vége. - Igazán nincs mit, Gideon Turner. Vigyázz magadra, s egy ideig kerüld az ilyen helyzeteket. - egészen a mardekáros klubhelyiségig kísérem őt, ahol végül útjára engedem. Halk sóhajjal fordulok meg, s egy hoppanálás után már az akadémián levő irodámban találom magam, ahol nekiállok annak a bizonyos jelentésnek, mely a kákalagról szól. Elvégre, az volt a fő küldetésem, de hát ki gondolta volna, hogy annál sokkal érdekesebb dolgokra bukkanhat az ember éjjel a tónál...
