Finley Hammond

A családja szerint kötelességtudó. A kollégái szerint maximalista. Ezek olyan dolgok, amiket szeretni lehet valakiben...? A barátai szerint... nem, ők inkább csak haverok.

Édesanyja szerint elfojtja az érzelmeit. Édesapja szerint inkább túl heves. A barátai szerint... nem, ők még mindig csak haverok.

- Ezer éve, Hammond!
- Szeva Peterson, hogy ityeg? Rendben vagy a tavalyi baleset óta? Elég randa zuhanás lehetett!
- Minden rendben, haver, rossz pénz nem vész el, vágod. Jól nézel ki, mint mindig. Megyek, keresek valami rendes piát.
...
- Carter, told már ide a képed! Olvastam a Prófétában a kinevezésedről a Varázslény-Felügyeleti Főosztályon! Húzós volt az első pár hét?
- Nemigen kellett gondolkodnom, hányra állítsam az ébresztőt, mert napok óta le sem feküdtem. Dehát tudod, hogy van ez, Hammond, ha az ember elhivatott és meg is szeretne élni abból, amit szeret. Gondolom, neked ezutóbbi azért nem probléma.
...
- Gratulálok a kis trónörököshöz O'Shea! Az ikerlányok után tudom, hogy össze akartál hozni már egy srácot is! Dana megvan?
- Megvan, köszi, Hammond. Ja, ő is mindig három gyerkőcöt tervezett, úgyhogy csak összeállt végre a család. Á, megjött Kendrick, képzeld, a hatodik hónapban van...

Pár órával később Finley Hammond hazafelé tartott a rögtönzött roxfortos osztálytalálkozóról. Bár esőre állt az idő, gyalog indult neki az így egyórás útnak. Évek óta nem látta a srácokat, jó volt újra találkozni pár ismerős arccal. Pontosabban egészen addig a pillanatig örült a viszontlátásnak, míg egyértelművé nem vált számára, hogy ezt senki nem viszonozza közülük igazán. A beszélgetések során minden alkalommal ő volt az a fél, aki érdeklődött a többiek felől. Ő volt az, aki egyáltalán tudta, mi történt társaival az elmúlt hét év során. Ha megpróbálna visszaemlékezni, valószínűleg egyetlenegy visszakérdezést, vagy konkrét érdeklődést nem tudna felidézni irányában. Mindenki elmondta, hogy remekül néz ki, gratuláltak kitüntetéseihez, melyeket ifjú aurorként gyűjtött be, megemlítették, hogy megnézték édesanyja legutóbbi kiállítását, vagy találkoztak az apjával a Minisztériumban, és ennyi. Sem egy kérdés a magánéletével kapcsolatban (pedig legutóbbi szakításáról a feltörekvő színésznőcskével még a Szombati Boszorkány is leközölt pár cikket), sem érdeklődés az egészségével kapcsolatban (holott egy tavalyi rajtaütéses akció után hónapokig gipszben volt a lába, és méregzöld volt az egész bal karja egy átok miatt), de még egy udvarias "És te hogy vagy, Finley?" sem hangzott el egyikük részéről sem. Jó, mondjuk a keresztnevén eleve nem szólította senki az édesanyján kívül. Még apja is csak "fiamnak" hívta, ha egyáltalán külön megszólítást intézett hozzá.
Nem tudta eldönteni, hogy az okozza számára a nagyobb csalódást, hogy az évek távlatából rá kellett döbbennie, hogy az emberek ugyan tisztelik őt, elismerik képességeit, féltékenyek rá, vagy akár még félnek is tőle, de semmiképpen nem kedvelik őt annyira, hogy hiányozzon bárkinek is, vagy az zavarta inkább, hogy egyáltalán felmerült benne, hogy ez gond lehet és foglalkoztatja a kérdés.
Ez mindig így volt? A sulis évek alatt egyszerűen elég volt számára a népszerűség, és nem kutatta annak okait? Tényleg nem vette észre, hogy az emberek mind csak azért csapódtak hozzá, mert gazdag volt, tehetséges és jóképű? Vagy pontosan tudta ezt, csak nem érdekelte? Ha így volt, most miért agyal ennyit ilyesmiken? Ez azt jelzi, hogy gyengül, és csírájában kéne elfojtania ezeket az érzéseket, vagy pont ez jelzi, hogy benő végre a feje lágya?

- Hé, Hammond! - gondolatmenetéből egy vékony, széparcú, szőke srác és egy bűbájjal túlméretesre vastagított ajkú lány zökkentette ki. Halványan ismerősnek tűntek.
- Zane? Merritt?
- Nocsak, megismersz minket. Megtisztelő. - öltött nyelvet a lány. Most már biztos volt benne, hogy ők ketten egy évfolyammal alá jártak a Mardekárba. Mindkettejükkel kavart egy darabig. Ha jól rémlett, egyidőben. - Hallottuk, hogy talit szerveztek itt  a környéken, és éppen erre volt dolgunk. Micsoda véletlen, nem igaz? Nincs kedved dumálni kicsit? Zane pont meghívott magához némi múltidézésre. Tudod, sulis dolgok, meg ilyesmik. Ha te is csatlakoznál, egészen sok mindent felidézhetnénk...
A szőke srác az alsó ajkába harapott, ahogy végigmérte. Tekintete ugyanolyan hosszan időzött Finley feszes bicepszén, mint drága, márkás karóráján.

És a kérdések elhalványultak, a gondolatok kimerültek. Nincs kinek és még inkább nincs miért megfelelnie. Annyit ad hát magából, amire a világnak igénye van.
De félreértés ne essék: pontosan annyit fog elvenni cserébe, amennyire ő igényt tart.
Ez így fair, nem?

Magas, szálkásan vékony test, világos bőr, sötét haj. Szürke szemek, húsbavágó tekintet.