Not Ruby

Ha dolgozom, Ruby vagyok.
Nem szeretem ezt a nevet, de a sajátom, és ha kell, kihasználom. Munka közben jobb is, ha nem ismerik az igazi, teljes nevemet. Nem azért, mert szégyellném vagy titkolnám, hanem mert támadási felületet biztosíthat ellenem és a családom ellen is. Márpedig a saját életem fontos számomra, legalább annyira, mint a szeretteim biztonsága.
Ha dolgozom, erős vagyok, magabiztos, komoly és határozott. Amilyennek egy üzletasszonynak lennie kell, mert valljuk be, sokszor fontos az üzleti része az ereklyekutatásnak, még akkor is, ha a nagyrészét másokra hagyom. Átoktörőként pedig fontos, hogy bízzak magamban és a képességeimben. Elég egyetlen pillanatnyi bizonytalanság és volt Ruby, nincs Ruby.
Nem félek a fájdalomtól és a sérülésektől, nem rémisztenek meg a veszélyhelyzetek. Mondhatni egyenesen élvezem és keresem őket és a velük járó érzést. Lehet adrenalinfüggőnek nevezni, de nem szeretem, még akkor sem, ha bőven van benne igazság. Ahogy azt sem hallgatom szívesen, hogy a halálba kergetem magam egyszer a vakmerőségemmel, mert ezt a tényt minden erőmmel igyekszem kitörölni az agyamból. Könnyebb, ha az ember nem néz szembe vele.
Otthon csak Lori vagyok.
Nem állítom, hogy az otthoni énem 180 fokos fordulat lenne a dolgozó énemhez képest, de elég nagy változás. Szeretem az otthoni teendőket végezni, szívesen főzök és sütök, jó is vagyok benne, a takarítás remek kikapcsolódás szokott lenni és élvezem azt a kevés időt, amit a családommal tölthetek. Valószínűleg, ha több időt töltenék odahaza velük, nem állnék így a dolgokhoz és nem lenne velük ennyire jó kapcsolatom, de így minden remekül tart. Egészen addig persze, amíg meg nem jelenik az unokahúgom, mert a gyerekekhez nagyon nem értek és pillanatok alatt le tud fárasztani az a kiscsaj is.
Otthon képes vagyok lazítani. Amennyire kergetem mindig az izgalmat, annyira jól tud esni néha egy kis pihenés, amikor nem ébredek minden reggel a jól ismert izomlázzal és összeszedett sérülések fájdalmával.
Mostanában lett egy második otthonom, itt, Londonban. Az egyik része még idegen tőlem, mert ragaszkodom a családomhoz, a másik fele viszont, nos, már most fontosabb mint bármi más ezen a világon. Nem mindig tudom kikapcsolni magamban a kötődést és a ragaszkodást, amit egyes emberek iránt érzek. Sokkal könnyebb volt, amíg csak a munka során megismert egyéjszakás kalandjaimat kellett másnap elfelejtenem, ott nem volt lehetőség sem arra, hogy valakit túlzottan megszeressek. Mert sajnos erre nagyon hajlamos vagyok, szeretek szeretni és szeretem, ha szeretnek. Kár, hogy megannyi hátránya van ennek és emiatt igyekszem távol tartani magam azoktól, akik emiatt sérülhetnek... vagy talán csak magamat védem.

Annyira könnyű tönkretenni mindent. Elég egy rossz mozdulat, egyetlen apró, rossz döntés és minden a porban hever, amit az ember adidg a pillanatig elért és felépített. Az életet pedig nem érdekli, honnan jöttél és kinek születtél, ugyanúgy pofon vágja a gazdag arisztokratát és a nyomorgó koldust is. Csak ezt nem olyan könnyű felismerni, amikor az embernek mindene megvan és sérthetetlennek érzi magát.
A lehető legjobb helyre születtem én is. Második gyerek voltam egy nővérrel, később két kisöccsel, gazdag szülőkkel és olyan családnévvel, ami önmagában kiemelt a tömegből. Minden meg volt alapozva előttem, az út kitaposva, nekem csak végig kellett volna mennem rajta. De persze én nem ezt akartam.
Már kisgyerekként a magam ura voltam, nem hallgattam a szüleimre, a felnőttekre, senkire. Ha én jól akartam érezni magam, akkor mindent megtettem érte. Az egyetlen ember, aki hatni tudott rám, Tempi volt, a nővérem. Azt hiszem, ez a mai napig ugyanígy van. Ő az egyetlen ember az életemben, akihez kifejezetten szoros kapocs köt és akivel minden emlékemet nagy becsben tartom. Nagyban meghatározott engem emberként, ahogy A kincses szigetet bújtuk és olvastuk rongyosra, már akkor elhatározva, hogy mi igazi kalandorok leszünk. Ezt természetesen elő is kellett adnunk otthon a birtokon, mert ennél jobb szórakozást nem is tudtunk elképzelni magunknak, úgyhogy már 5-6 évesen átéltem néhány halálközeli élményt, amikből csak azért menekültem meg, mert Tempest mindig időben megállított a mutatványban. Valahogy ő földhöz ragadtabb volt... vagy csak éppen elég évvel idősebb nálam ahhoz, hogy életben tudjon tartani.
Az Ilvermornyt megkezdve is azonnal kiemelkedtem a többi diák közül, bár nem éppen a csupa jó tulajdonságommal. Persze, jó tanuló voltam, nyitott a világra és főleg arra, amivel már akkor tudtam, hogy később foglalkozni akarok, de a magatartásom hagyott némi kivetnivalót maga után. Mondjuk azt, hogy a kedves, szőke, kék szemű kislány egyáltalán nem volt kedves. A második évre már képtelen voltam számon tartani, hányszor hívott be apám az irodájába, hogy miért vertem meg ismét az egyik fiút. Nekem pedig mindig volt rá egy nyomós okom, és akkoriban is éppen annyira foglalkoztatott, hogy a kicsi Max kinek a borja, mint amennyire most érdekelnek a családnevek. Azért szerencsém volt apámmal igazgatóként, így nem igazán kellett félnem attól, hogy kirúgnak a sok verekedésért. Merlinre, milyen jó bandavezér lett volna belőlem, ha az utcán kötök ki!
Az iskola lehetőséget biztosított rengeteg órák utáni tevékenység kipróbálására is. Elméletben magaviselethez volt kötött, de, nos, nekem ezzel nem kellett törődnöm. Vagyis ezzel sem. Aktív tagja voltam a párbajszakkörnek, hosszabb-rövidebb ideig csináltam mindenféle magnix küzdősportot, amit bemutattak, rúnaismeretből, számmisztikából és SVK-ból pedig mindig a legjobb voltam. Mondanám, hogy minden másból is, de ahogy egyre több mindent vállaltam magamra, akadt, ami megsínylette. De ez így volt helyes, tudtam, mit akarok és azt a három tárgyat sokkal többre értékeltem mint bármi mást, amit az iskola nyújtani tudott nekem. Apám szerette volna, ha másban is gondolkodom, nem az átoktörő élet lesz az egyetlen célom, de tekintettel arra, hogy tizenhét évesen már legalább tizenhárom éve ez volt az egyetlen, amit el akartam érni, nem járt sikerrel.
Követtem Tempit a Salemre. Elvileg nem igazán volt szükségem rá, mert a varázslóbankba azonnal elfogadták a gyakornoki jelentkezésemet, de mindenképpen tanulni akartam, elsősorban rúnaismeretet. Meg hát... a nővérem is ott volt, így nekem is ott a helyem. Úgyhogy ezen is átrágtam magam, ahogy a bank gyakornoki programját is teljesítettem, majd azzal a lendülettel otthagytam mindent. A saját szakállamra akartam végezni a munkámat, kötöttségek és szabályok nélkül, legalábbis nem olyanokkal, mint amik ott vártak rám. Tudtam, hogy képtelen lennék sokáig a bank szolgálatában maradni, túlságosan láncra verve éreztem magam, így azelőtt léptem még, hogy megutáltathatták volna velem a hivatásomat. Legálisan akartam csinálni mindent, akkor még tényleg ez volt a célom, de azt hiszem, apám jobban ismert, mint gondoltam, mert már akkor kijelentette, hogy ha hülyeséget csinálok, ne is számítsak rá. Én persze nem vettem őt komolyan, hiszen mi is történhetne velem? Ugyan már, én mindent megoldottam eddig is, ezután is menni fog.
Aha, hogyne.
Betársultam a nővérem mellé, ismételten ő lett a követendő példa, de ezúttal nem csupán arról volt szó, hogy a testvérem és ezért vele akarok tartani, hanem a munkáink is tökéletesen egybevágtak. Neki és a múzeumnak könnyű volt dolgozni, mindent megtehettem, amit csak akartam, úgy végeztem a feladataimat, ahogy csak kedvem tartotta, nem sürgetett senki, és nem rám hárult az üzleti része az egésznek. Utáltam alkudozni a pénzemért, megtettem, ha kellett, de jobb szerettem, ha csak az igazán izgalmas rész marad rám.
Idővel ez sem volt tökéletesen kielégítő, mivel a múzeumi megbízások csakis legális alapon működhettek. Én pedig úgy kergettem az adrenalint, mint narkós a tűt, nem bírtam betelni vele. Tudtam, hogy nem lenne szabad, hogy a legrosszabb ötlet, amit tehetek, de elhitettem magammal, hogy ez csak egyetlen alkalom lesz. Csak egy. Elvállalom a munkát, szépen és maradéktalanul elvégzem, kifizetnek, utána pedig soha többet nem ütöm bele az orrom semmibe, ami illegális. De annyira jó voltam benne, annyira profin csináltam már akkor és annyira, de annyira élveztem, hogy nem volt megállás. Elindultam lefelé a lejtőn és nem volt mibe megkapaszkodnom. De nem is próbálkoztam vele, mert elhittem, hogy nem lehet ebből semmi baj, mert mindent profin kezelek.
Aztán eljött az a bizonyos pillanat, az az egyetlen apró hiba, ami mindent lerombolt az orrom előtt. Ugyanolyan bulinak ígérkezett mint bármelyik másik, semmivel sem éreztem nagyobbnak a rizikót mint a többinél, talán nem is volt akkora, én viszont elcsesztem, csúnyán elbaltáztam egy hatalmas, bár kicsinek tűnő kérdést, aminek köszönhetően a MACUSA aurorjai előtt találtam magam. Meglehetősen magas pozícióban lévők előtt, teszem hozzá. Nem hazudtam nekik, kár lett volna tagadni, úgyis láthatólag mindent is tudtak rólam - persze apám miatt ez nem meglepő. Ő volt az egyetlen, aki tudott arról, hogy én abban az időben hol vagyok, de ő is kihúzta a lábam alól a talajt. Megmondta, hogy nem fog segíteni, tartotta is magát ehhez. Tiszteltem benne, hogy ehhez tartja magát, akkor is, ha az nekem nem kecsegtetett semmi jóval és eléggé szíven ütött.
Apám segítsége nélkül nem volt nagyon esélyem rá, hogy megússzam a büntetést, legalábbis nem a semmiből. Ha meg akartam oldani, magamnak kellett, így fel is ajánlottam, hogy ha a MACUSÁ-nak bármi olyan feladatra kéne ember, amit én gond nélkül el tudnék végezni, szívesen kiváltom azzal a büntetésem. Arra számítottam, hogy körberöhögnek, hiába próbálkozom meg, de máshogy alakultak a dolgok. Talán a nevem lehetett az oka, talán a munkásságom, talán a jellemem, valószínűleg a külsőm is. Elküldtek Angliába, hogy működjek együtt a Gringotts bank koboldjaival és az ottani átoktörőkkel, mert ez egy fontos kapcsolati pont lenne a két ország között. De természetesen nem ez volt az egyetlen feladatom, ó, nem. Be kellett férkőznöm a kibaszott mágiaügyi miniszter köreibe, hogy információt szivárogtassak át a nem túl demokratikus ügyleteiről. Ekkor majdnem én lettem az, aki arcon röhögött mindenkit, aki abban a teremben volt, de sajnos vagy sem, teljesen komolyan gondolták, amit mondtak. Utólag belegondolva talán nem véletlenül esett rám a választás. Aranyvérű voltam, otthonosan mozogtam politikai és egyéb magas presztízsű körökben, átoktörőként tudtam vigyázni magamra, és nem is gyanakodtak volna rám, szemben egy aurorral vagy MACUSA munkatárssal. Azt hiszem. De lehet, sosem fogom megtudni a miértjét, nem óhajtottak ilyesmibe beavatni, én pedig ezúttal is tartottam magam az elveimhez, hogy nem kérdezek bele olyanba, amihez nincsen semmi közöm, csak végzem a dolgomat. Minél hamarabb szabadulok, annál jobb, és visszatérhetek az eddigi munkámhoz.
És itt vagyok most Londonban, egy alvó test mellett fekve az ágyon. Csak nézem az arcát, a békés vonásokat és azon gondolkodom, hogyan ronthattam el mindent ennyire. Mert hiába az elvvel, hogy ez nem több mint munka, nem tudok tenni az ellen, hogy a szívem hevesebben ver, akárhányszor ránézek. És fáj, mert tudom, hogy ennek egy napon, inkább hamarabb mint később, vége szakad. Mert ez nem más, mint munka.

Átlagos magasságú nő, hosszú, szőke hajjal és kék szemekkel, arcán finom vonásokkal, amik éles kontrasztot alkotnak az átlagnál izmosabb, erőteljesebb testével. Öltözéke nagyon változatos, mindig a helyzet határozza meg, hogy mit vesz fel, munka közben a kényelmet részesíti előnyben, de ha ki kell öltöznie, akkor az sem okoz neki nagyobb lelki törést és általában jól is állnak rajta a ruhák. Feltéve persze, hogy jól eltakarja a legutóbbi sérüléseit...