Hideg van. Olyannyira, hogy leheletem kristálytisztán látszódik a Hold által megvilágított sötétségben. A fény, mely éppen csak beszökött a lombok között, de mikor felnéztem az égre, tökéletesen láttam, hogy csak félig észlelhető az égitest a horizonton. Tekintetem lassan kúszott vissza magam elé, mintha egy filmben lettem volna és éppen egy lassított jelenetet látnánk. Magas fák törzse, apró bokrok körvonalai és kesze-kusza gyökerek emelkedtek ki a földből. A cserje halk nesszel csörrent meg, melyre hirtelen kaptam oda tekintetem. Fénylő szempárral találkoztam. Szemeim szerencsére már hozzászoktak a látási viszonyokhoz, de még így is beletelt egy kis időbe, hogy felismerjem a kirajzolódó alakot: egy farkas volt az. Fogalmam sem volt, hogy kerültem az otthonomhoz közeli erdőbe. Csak sétálni indultam, mert apa megint szobafogságot rendelt el. Természetesen megszöktem belőle, mert én olyan jól nevelt gyerek vagyok. Csupán az ördögszarvak tartják a glóriámat a helyén, de ezt senkinek sem kell tudnia. Fáztam… Vacogni kezdtem, pedig jól felöltöztem, legalábbis azt hittem. Az alváshoz használt ruháim voltak rajtam: egy fehér póló és egy fekete rövidnadrág, lábbeli azonban nem. Ki alszik cipőben, amúgy is? Homlokráncoltam… furcsállottam… nem így indultam el… valami nem stimmelt. A morgás viszont kizökkentett gondolkodásomból. A farkas valódinak tűnt, és lassú léptekkel indult meg felém, én pedig ösztönösen léptem ugyanannyit hátra. A lehullott levelek, kavicsok és apró faágak karcolták a talpamat, de ez volt a legkisebb gondom. Óvatlan hátrálásom meghozta eredményét…
A roxfoti ágyamban aludtam. Nyugtalanul forgolódtam, de egyáltalán nem ébredtem fel. Homlokom gyöngyözött a verejtéktől és néhány ilyen gyöngyszem végig is szaladt arcomon. Éreztem, hogy pólóm is kezd átázni és rám tapadni, illetve sebhelyem is kezdett felizzani… A fájdalom egyenesen hasított végig rajta. Felszakadásokat éreztem…
Egy faág reccsent a talpam alatt. Tipikus filmbéli jelenet, mikor az ember menekülne a vad elől, tuti biztosan akkor kerül a lába alá valami, ami hangosan adja meg magát a rálépő súlya miatt. Ezzel természetesen felbőszítve a természet szülte teremtményt és támadásra sarkalni azt. Több sem kellett a farkasnak: a sétálása futásba váltott át, és jómagam is ugyanezt tettem meg. Száznyolcvan fokos fordulat után iramodtam meg és vettem az irányt az általam vélt helyes felé. Azonban az állat gyorsabb volt. Hamar a földön kötöttem ki. Ösztönösen nyúltam volna pálcám után, de nem volt nálam. Kezem ügyébe viszont egy kő volt, mellyel fordulatból mértem ütést az állat fejére. A farkas nyüszített egyet, és ellentámadásba lendült…
Hangos és fájdalmas ordítással ébredtem fel. Ziháltan kapkodtam a levegőt és azonnal mellkasomhoz nyúltam. Éreztem, hogy nedves, ezért gyorsan pattantam ki az ágyból és vettem az irányt a fürdő felé, mit sem törődve azzal, ha valamelyik szobatársam ébren volt vagy felébresztettem volna. Az ajtó becsukásával sem törődtem, úgy vettem le fehér felsőmet és vizsgáltam meg a sebeimet. Már régen szereztem, de most úgy éreztem, mintha friss lenne… és a vér is ezt támasztotta alá…
“People are lonely because they build walls instead of bridges.” @Gideon Turner
Mostanában minden nagyon furcsa, semmit sem tudok igazán hová tenni, sem a szüleimet, sem a környezetemet. Megjegyzem nagyon fura az is, ahogy az új tanfelügyelő kezeli a mostani helyzetet, persze, hogy senkinek sem tetszik a viselkedése. Nekem sem tetszene, ha… és igazából nem is tetszik, de vagy a mostani vagy Runcorn egyre megy. Nem hiszem, hogy most akarják feltalálni a spanyol viaszt erre az egészre, mert nem lehet, egyszerűen nem tudnak valami kézzel foghatóval elénk állni és azt mondani, amit hallani szeretnénk. Persze igyekszem viselkedni, kevésbé megsiratni anyát és kiábrándítani apát, belőlem. Mert ha valamit a legkevésbé sem akarok, akkor az az ő szörnyülködő arcuk az év minden napján, ha rólam kell beszélniük. Ezért is igyekeztem végezni a feladataimat, mindenkivel jó kapcsolatot ápolni és rájönni, hogy mi folyik körülöttem. Mindenki összesugdolózik, titkolózik és nekem vagy van türelmem kideríteni és utána járni a dolgoknak, vagy nem. Általában a vagy nem lép érvénybe, mert úgy vagyok vele, hogy mindenkinek megvan a maga baja és jobb ha azzal is foglalkozik. Ezért sem kerítettem nagy feneket annak mostanában, hogyha Gideon eltűnt és inkább egy lánnyal beszélgetett, mint velem. Bevallom az elején egy kicsit zavart, hogy sosem volt mellettem amikor kérdeztem volna tőle valamit, de már megszoktam, hogy esetleg benőtt a feje lágya és a csínyek mellett a lányok is elkezdték érdekelni őt. Teljesen megértem, hogyha én például esetleg Ayame-t látom meg akkor minden egyes alkalommal inkább az ő társaságát választom, mert sokkal kevesebbet láthatom őt, mint Gideon-t. Jár így a varázsló fia.
Viszont az cseppet sem mókás amikor éjnek idején az említett személy a rémálmai miatt felébreszti a többieket, vagy legalábbis engem biztosan. Így is nehezen sikerült elaludnom, mert a holnapi LLG-től egy kicsit nagyon tartok. Nem azért, mert nem szeretném azt a tantárgyat, csak néha nem tudom mivel megmagyarázni azt, hogy az állat teljesen megérti mit is kérek tőle, mindenféle erőfeszítés nélkül. Nem akarom, hogy dilinyósnak nézzenek, ezért ezt a vagány részletet mindig elfelejtem megemlíteni akkor ha bemutatkozom. Nem akarok én lenni a következő Dr. Dolittle, szerintem ez teljesen érthető. Szóval felébredtem és mivel jó barát vagyok, úgy döntöttem, hogy megnézem mi a helyzet vele. Utána mentem, csak tisztes távolságból követtem őt, hogyha esetleg valami csínyen törné a fejét, akkor esetleg még időben le tudjam állítani. Bagman-nek mindenhol van szeme, még ott is ahol nem kellene szóval, inkább együtt „kapjanak el” mert én még ki tudom magyarázni a helyzetet azzal, hogy prefektus vagyok, de ő nem annyira. Hacsak nem tartozik azon „szemek” közé akikkel Bagman rendelkezik. Nem számít.
Nyitva volt az ajtó, így nem volt más dolgom, mint szépen megtorpanni ott abban a szent helyben. Arra azért nem számítottam, hogy ez a kép fogad ha véletlenül nem ülök meg a helyemen és inkább követem őt ide ahelyett, hogy inkább visszaaludnék. Pedig talán elég lett volna megvárni őt, míg itt végez és ha visszajött, akkor akár megkérdezni tőle, hogy mi van vele. Nem, nekem követnem kellett és megtudni, hogy mégis mi folyik itt vagy inkább hogy van. Lehet, hogy Lestrange vagyok, de amióta a nővérem siket, azóta semmit sem bízok a véletlenre. Érdekel, hogy a családommal és a barátaimmal mi történik. – Te, jól vagy? – igyekeztem nem meglepett hangon megszólítani őt, sem pedig tolakodóan, sokkal inkább tűntem ténylegesen kíváncsinak, mintsem akaratos magyarázatot kérőnek. Amúgy sem vagyok nagyon akaratos, de neki kéne ezt a legjobban tudnia. – Valami rosszat álmodtál?
Miért? Miért pont most és miért pont ezek az emlékképek villantak be? Épp elég volt egyszer átélni azt az estét, nem akartam még álmaimban is küzdeni vele. De már nem számított… A fájdalom újra átjárta a testemet és fel is szakította a sebeimet. Már csak azt nem tudtam, ez hogyan volt lehetséges. Mintha ténylegesen újra megtörtént volna az egész. Ugyanazok a ruhák… ugyanazok az érzések. Még az időjárás is passzolt hozzá. Talán beszívtam és kiesett az egész? Nem, biztos voltam benne, hogy ez nem így volt. Mert ha mégis, akkor a farkas, mi megtámadott, vérfakasnak kellett volna lennie. Ők meg ugyebár, csak teliholdkor öltenek alakot, szóval… biztos, hogy álom volt.
A fürdőben azonnal a mosdókagylóhoz mentem. Még ujjaimat néztem, melyeken vérem leledzett, megnyitottam a csapot, hogy megteljen a kagyló vízzel. Próbáltam túltenni a remegésemen, hogy legalább az arcomat meg tudjam mosni, de nem mentem. A félelem minden porcikámban ott volt és ezen az sem segített, hogy a hátam mögül Simo hangját hallottam meg. Ahogy felnéztem, alakja a tükörben is látszódott. Ijedtemben azonnal sebemhez kaptam pólómat, és gyorsan el is zártam a vizet, nehogy elárasszam az egész szobát. – Persze, minden rend… –válaszoltam volna azonnal, de biztos voltam abban, hogy látott mindent. Sóhajtva ráztam meg a fejemet és fordultam vissza a csaphoz. Előbb arcomat mostam meg, majd már így is átázott felsőmet mártottam a vízbe. – Sajnos… ne haragudj, ha felkeltettelek… –Lassan szívtam be a levegőt, majd ugyanolyan lassan fújtam is ki azt. Közben próbáltam sebemet kitisztítani a ronggyal, mely a felsőm volt jelen pillanatban. Még mindig rejtély volt számomra, hogyan szakadhatott fel. – Nem vagyok jól… Valami megmagyarázhatatlan ok miatt felszakadt a sebem… Az álmom meg olyan valóságosnak tűnt, pedig régen történt az esemény. Tényleg bocs, ha felébresztettelek… A többiek? –Reméltem, hogy legalább ők az igazak álmát alusszák még. Most elég volt nekem az, hogy ellássam magam, nem kellett még a nyakamba az ő leszidásuk is, hogy nem tudtak miattam aludni. Simo is biztos aludt volna még, erre én marha felébresztettem a legjobb barátomat. Gratulálhatok magamnak.
“People are lonely because they build walls instead of bridges.” @Gideon Turner
Az ember mindig kiáll a barátai mellett, vagy legalábbis próbál. Én is ilyen voltam, még ha nem az volt az első célom, hogy a legmenőbb gyerek legyek az évfolyamon, akkor is. Szerintem éppen elég, ha ezért a címért a bátyám viaskodik az ő évfolyamán, nem kell nekem is hasonló elveket vallanom, nem igaz? Természetesen egy kissé bizonytalanul török rá szegény Gideon-ra, még én sem hiszem el, hogy nem hagyom szegényt nyugton, de attól függetlenül, hogy sokszor tetettem magam érzéketlennek, attól még igenis érdekel, hogy mi van vele, hiszen a legjobb barátom. Jól lehet, hogy van amit nem szívesen teszek meg, pedig sokak szerint én is ugyanolyan Lestrange vagyok, mint a többiek és ennél fogva nekem is valami bajkeverőnek kellene lennem. Persze tudom, hihetetlen, hogy nem vagyok az. Na mindegy. Nem is ez a lényeg. Végső soron elég ha én tudom az igazságot magamról. Jól lehet annak is megvan az oka, hogy Mardekáros vagyok. De ezekbe a részletekbe most igazán nem mennék bele.
Beljebb merészkedek a folyosóról és becsukom magam mögött az ajtót. Nem hiányzik nekem az, hogy elkapjanak itt, de tényleg. Ki tudja mivel büntetne minket Bagman, szóval inkább nem is kísértem a szerencsénket. – Ez különösnek hangzik. Sajnos nem tudom mi történhetett veled, de ha újra megtörténne segítek kideríteni. – már ha nem fél ilyesmit is megosztani velem. Eddig semmi olyat nem tettem amiért bizalmatlannak kellene lennie velem és nem is hiszem, hogy lesz ilyen. Mi értelme volna keresztbe tenni neki? Semmi hasznom nem származik belőle, de tényleg. Legalábbis nekem biztosan nem. Növelni az ellenségeim számát meg inkább nem akarom, mert vannak szerintem éppen elegen, nyilván csak a családnevem hallatta miatt is.
Kíváncsian beléptem mellé, természetesen hagyom neki, hogy elrendezze magát, nem kisbaba, tudja kezelni szerintem a helyzetet, ha meg mégse, akkor biztosan segítséget kérne tőlem. – Minden rendben van, szerintem visszafeküdtek aludni. Ne aggódj miattuk. – magyarázok. – Most inkább magad miatt aggódj. – elhúzom a számat, mert tényleg nem tudom én ezt hová tenni. Komolyan mondom és ez egy kicsit nagyon zavar. – Nem tudom mi lehet ami miatt az álmod ennyire valóságossá válik. – vallom be az igazat.
Nehéz dolog olyan emléket elfelejteni, melynek szemmel látható és maradandó nyoma volt. Túl sokat viszont nem szabadott már ezen agyalnom, hiszen ami történt, az megtörtént. Mind a támadás, mind pedig az, hogy újra éltem az egészet. Utóbbinak más áldozata is volt. Na nem úgy, hogy ott volt velem a helyszínen, hanem úgy, hogy szerencsétlent felébresztettem. Talán az az egy szerencsém volt ezzel, hogy Simon volt az áldozat. A többiek valószínűleg nem díjazták az ébresztést, de nagyon reménykedtem abban, hogy aludtak, mint a bunda. A legjobb barátom is max csak éberalvása miatt kellhetett fel… legalábbis ezt feltételeztem. A pontos okát nem tudtam, de azt hiszem jobb is, ha most nem faggatom ilyesmivel. – Köszönöm, kedves tőled. –Rá mindig számíthattam, akármi is történt velem. Bármit elmondhattam neki, de egy valamit azért még mindig nem mertem. Fogalmam sincs, hogyan reagálna rá, még ha rólam is volt szó. Pedig az ilyet az ember a legjobb barátjával osztana meg elsőnek, nem pedig egy lánnyal, akivel nem is olyan szoros a kapcsolata. Talán az lehetett a kiváltó ok, hogy még magamban sem tudtam teljesen letisztázni ezt az egész helyzetet. Olykor elég nyilvánvaló, de olykor meg nem. Őrlődés… ez lehet a legmegfelelőbb szó azt hiszem. Igyekeztem mihamarabb rendbe szedni magamat. Sóhajtva pillantottam a másikra, mikor beljebb lépett. Szavai megnyugtattak. Legalább a többiek aludtak. Abban pedig igaza volt, hogy most magammal kellett foglalkoznom. Igyekeztem is mihamarabb elállítani a vérzést, hogy visszabújhassak a puha és meleg takaró alá. Vagyis nem, mert az ágyneműt is ki kellett cserélnem az izzadtság miatt. Mindegy is, legalább a sebemet le tudtam kezelni, a pólómat pedig kiterítettem száradni. – Lehet meg kellene említenem a gyengélkedőn? –Gondolkodtam hangosan, ráemelve tekintetemet a mellettem lévőre. – Ahm… elkísérsz majd? –Feltételeztem, hogy igen lesz rá a válasza, de azért jobb ezt hallani a másik szájából is. Néha kell az embernek a támogatás, ha olyan dolgokat tervez, amik nagy mérföldköveket eredményeznek az életében. Habár jó lenne előbb elmondani neki azt a titkot, amit Melly tudott… nem, arra még nem voltam kész.
“People are lonely because they build walls instead of bridges.” @Gideon Turner
Lehetséges, hogy távol kellett volna maradnom ettől az egésztől, nem beleavatkozni az ő dolgába. De érdekelt, hogy mégis mi van vele. Mostanában nem tudom hová tenni őt és ez egy kicsit zavar. Lehet haragszik rám? Elhúzom a számat és megrázom a fejem, nem az ki van zárva, nem hiszem, hogy valamivel megbánthattam őt, mert tudom, hogy nem csináltam semmi olyat, amiért haragudnia kellene rám. Ám miután vettem a bátorságot és beljebb léptem, már egy kicsit megkönnyebbültem. – Erre valók a barátok Giddy. – komolyan nézek rá és kihúzom magam. Azt hittem elég egyértelmű, hogy nem feltétlenül kell bizonygatnom neki, hogy jóban-rosszban mi barátok vagyunk. – Talán jobb lenne, a javasasszony sokkal jobban ért szerintem ehhez, mint te meg én. Hátha van valami kenőcse vagy gyógyszerre erre. – okoskodok, nem mintha jó megoldás lenne ha távol marad ő ettől, úgy értem nem szól és halogatja. Sokkalta rosszabb lesz. – Elkísérlek, de csak reggel. Nem hiszem, hogy Mrs. Abbott díjazná ha ebben az időben riasztanánk őt fel a legszebb álmából. De talán hozhatok valamit, ha kell. – csak nem tudom mit hozhatnék, mondjuk valamit amitől nyugodtan aludhatna esetleg. Bár az is lehet, hogy nem ártana neki egy kis friss levegő, hátha lenyugtatja őt az, hogy járkál egyet és lefárasztja magát egy kicsit és békésebben alhat majd. – Ha gondolod akkor kivihetlek a friss levegőre is, mondjuk fél órára? – gondolkodom egy kicsit rajta, bár nem erőltetem ha ő inkább visszafeküdne és aludni akar inkább, akkor hagyom neki. Lehet, hogy szüksége lesz az energiára, ha holnap esetleg bekerülne a gyengélkedőre és ki kellene kúrálni őt valami miatt amihez én például nem értek. Megmérgezni szerencsétlent meg inkább nem akarom, szóval nem kezdenék el kotyvasztani valamit aminek esetleg jó hatása lehet. Inkább segítséget kérünk mástól, szóval nem szeretném ha a nem hozzáértésem miatt még nagyobb baja lenne. – Ha visszamegyünk a szobánkba kapsz csokit, hátha segít valamit.
Helyeslően bólogattam szavára. Jól esett, hogy mellettem volt bármikor is szükségem volt rá. Meg is veregettem a vállát és őszintén mosolyogva néztem rá. Szavakba viszont nem tudtam önteni az érzéseimet vagy a véleményemet jelen pillanatban. Ezért belül reménykedtem abban, hogy ennyi is bőven elég volt ahhoz, hogy megértse a mondandómat. Az évek alatt amúgy is összeszoktunk már annyira, hogy fél szavakból vagy gesztusokból tudjuk, mire is gondolt a másikunk. – Hát igen, biztosan lesz majd valamilye. Ohh, nem is gondoltam arra, hogy most azonnal menjünk. Azért nem szeretném, hogy kiátkozzon a gyengélkedőről, mert megzavartam az álmát. Annyira nem vészes ez a dolog. –Most éreztem csak fájdalmasnak azt a sebet meg az álmot. Szóval annyira tényleg nem volt gáz, hogy emiatt a gyengélkedőre szaladjak éjjel. Reggel bőven elég lesz meglátogatni a javasasszonyt. Rosszul érezném magam, ha őt is felkelteném ilyesmi miatt. Igaz, hogy neki készenlétben kellene lennie minden esetre, ha jól tudtam, de azért, ha nem volt muszáj, inkább hagytam aludni. – Mehetünk, csak előbb felveszek valami melegebb göncöt. –A friss levegő mindig jól jött, na meg az is, hogy tilosban járhattam. Mert hát nem kellene kint lennünk ilyenkor, de mivel Simon prefektus, azért volt némi előnye annak a jelvénynek. Mentem is vissza gyorsan és hangtalanul a szobába, hogy felöltözzek. Félmeztelen, ilyen hidegben azért csak nem szerencsés csavarogni. Meghűlni nem volt szerencsés. Egy melegebb pulcsi a pólóm fölé, egy melegebb nadrág, cipők és már indulásra készen is voltam. – Fahéjas-almás, ugye? –Csillogtak a szemeim a csoki hallatán. Ez az ízesítésű volt a kedvencem, amióta megtaláltam a Mézesfalásban. Minden egyes kockáját élvezettel fogyasztottam el, amikor csak tehettem. Ritka kincs volt, ezért nagyon vigyáztam rá, meg nagyon is spóroltam vele. A múltkor azonban nem tudtam venni magamnak, ezért reménykedtem abban, hogy a következő falulátogatásomkor már lesz ebből a csodálatos nyalánkságból. – Messzire azért ne menjünk. Nem akarok nagyobb bajt hozni a fejedre. –Elég nagy kockázattal járt számára ez a kiszöktetés. Mint valami börtönből mennénk ki. Hagytam, hogy Simon menjen előre, én meg szorosan követtem őt. Ha valakibe belebotlanánk, még el tudtam rejtőzni. Ő prefiként kint lehetett, én azért nem.
“People are lonely because they build walls instead of bridges.” @Gideon Turner
Egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy Mrs. Abbott ne tudna segíteni neki kitalálni mi is a baja. Sokkal inkább abban kételkedtem, hogy Giddy lesz elég bátor és elmegy a gyengélkedőre egyedül. Épp ezért kellettem én. Hogy megértse nem szégyen ha valaki gyengélkedőre kerül valami miatt. Én is voltam, nem egyszer, nem kétszer. De túléltem a gyengélkedőt. Jó persze van amikor nem szívesen teszünk így de akkor is, muszáj. Különben úgy hiszem amíg a lányát és fiát nem piszkáljuk és használjuk céltáblának addig Mrs. Abbott sem fogad rossz szívvel. Vagy legalábbis engem nem fogadott rossz szívvel, amikor elmondtam neki, hogy mi is a bajom. Olyan ő, mintha mindenki második anyukája lenne, legalábbis én így látom ezt. – Csak nem fog kiátkozni ha jól viselkedsz. – biztatóan néztem rá, jól megnyomva a jól viselkedsz részt, hogy tisztában legyen Mrs. Abbott-al nem kellene tréfálkozni se ártani neki. Nem tudom mennyire értékelné az ilyen vicceket. – Jó, én sem pizsamában terveztem menni. – halkan elnevetem a végét. Nem tudom ki őrjáratozik ma, de nagyon remélem, hogy tőlünk a bátyám fog, ha vele találkoznék akkor csak simán azt mondhatnám – amíg Gideon elrejtőzik – hogy nem tudok aludni. Különben se mennék a Tiltott rengetegbe, anyának és apának sem kell félnie. Kisebb koromban még érdekelt, hogy mi lehet az erdő mélyén, de mára már nem annyira. – Az is van, de nem csak. – természetesen tudtam, hogy mostanában ezt a csokoládét szereti, sokáig nem értettem, hogy miért van úgy oda érte, ezért a szokásos csokoládéadagom mellé vettem egy ilyet is, de azóta se vitt rá a lélek, hogy megkezdjem. Mégis mi van akkor ha megutálom én ezt az ízt? Hogy fogom én őszintén azt mondani neki, tényleg olyan finom mint állítja de közben grimaszolva húzni fogom a szám, hogy én ettem ennél már jobbat is? Szóval most igazából itt volt a lehetőség rá, hogy kiderítsem mi lesz ennek az íznek a sorsa. – Csupán az udvarra terveztem kimenni, ne aggódj, mondjuk a szökőkúthoz. – motyogok halkan, miközben én is igyekszek felhúzni egy kapucnis pulóvert s, magamhoz veszem a prefektusi jelvényemet. Nem tűzöm ki – lehet jobb lenne – de aki nem tudja, hogy prefektus vagyok az így járt és kész. A csokoládékat is magamhoz teszem, vagy legalábbis a fahéjasat és az én kedvencemet biztosan. – Annyi, hogyha kilépünk a klubhelyiségből akkor csak szépen és csendben közlekedjünk. Kitudja melyik szellem van ellenünk. – mármint Hóborcot kivéve. De szerintem ezt nem kellett neki sem részleteznem, nem is nagyon akartam, mert amint kiléptünk a klubhelyiségből csendben kellett lennünk addig amíg ki nem érünk innen.
– Kikérem magamnak, én mindig jól viselkedek. –Ki is húztam magamat büszkén. Sértő volt azt feltételezni rólam, hogy nem viselkedtem jól, mert ez így is volt. A fél perces drámai hatást követően, halkan fel is kuncogtam. Tudtuk mind a ketten, hogy a jól viselkedés nem szerepelt a repertoáromban, nem véletlen nyomta meg Simon is azt a szót. Ha jó gyerek lettem volna a kezdetektől fogva, most nem utálna a fél Hugrabug. Meg úgy eléggé unalmas az élet… mindig csak jót tenni… chh, fúj nem. – Senki nem is venne komolyan egy pizsamás prefektust, már ne is haragudj. –Még magam is kinevettem volna, ha ebben a szerelésében kapott volna el. Az volt az egyetlen szerencsém, hogy Simon a barátom volt, és így nem kellett azon aggódnom, hogy elkap. Mert a legtöbbször ott volt ő is, vagy fedezett minket. Ilyen egy jó barát. A csoki témára felcsillant a szemem, a megerősítő válaszra meg pláne. Imádtam azt az ízesítésű édességet, és jól esett az is, hogy Simon vett belőle. Nem is emlékszem, hogy mikor ettem utoljára olyan finomat. Sok félét kipróbáltam már, de ez volt az, ami teljes mértékben megfogott. – Szuper, és ne aggódj. Az osonásban már nagyon jó vagyok és addig nem teszek egy lépést sem, ameddig jelt nem adsz. –Mi is lenne velem Simon nélkül. Valószínűleg már kicsaptak volna a suliból. Sokszor mentette meg a hátsómat, de ez mindig viszonzásra került. Az meg, hogy most csendben kellett lennem, természetes volt. Kockázatot vállalt miattam, hogy kivisz a levegőre. Óvatosan és halkan követtem a barátomat kifele. Minden sarkon elbújtam, és csak akkor indultam meg, ha Simon megadta a jelet. Szerencsénk volt, mert senkibe és semmibe nem botlottunk bele. Hiányzott volna még egy balhé a nyakunkba... jah, nem. Kiérve a szökőkúthoz, kerestem egy olyan helyet, ahol kevésbé voltunk feltűnők. Amikor az megvolt, lehuppantam a földre, ezzel is kevésbé kilátszódva. Simonra néztem, és nyújtottam a kezemet, várva a csokit, mint valami öt éves kölyök. Ezzel le lehetett kenyerezni, de elég volt, ha csak ő tudta és senki más. Kihasználták volna a gyengepontomat, azt meg nem engedhettem meg magamnak. – Simo figyelj… el kell mondanom neked valamit…
“People are lonely because they build walls instead of bridges.” @Gideon Turner
Komolyan néztem rá, de nem sokáig persze. Tudom, hogy csöppet sem olyan ártatlan, mint amilyennek ezt mutatja mások számára. Én ismerem őt, ahogy azt is, hogy hány ellensége van, pusztán azért mert ő olyan, amilyen és erről mindenkit biztosít azzal, hogy megtréfálja őket. – Na persze. – kuncogom el a végét. Még hogy ő mindig jól viselkedik. Természetesen nem veszem be ezt, de szerintem nem kell ezt pont neki bizonygatni. – Lestrange vagyok, még akkor is komolyan vennének, ha nem kell. – elhúztam a számat, de ebben igazából semmi rossz nem volt, ha azt vesszük. A következő néhány pillanatot azzal töltöttem, hogy valami vastagabbat vegyek fel magamra, mint a pizsama. Egy pillanatig sem lett volna kellemes, ha megfázok odakint, lebetegedve meg, kétlem, hogy hasznomat lehetne venni és inkább vigyázok magamra, mintsem másoknak aggódnia kelljen miattam. – Megegyeztünk. – bólintok egyet a kijelentésére még, egy jel biztos megkönnyebbíti mindkettőnk dolgát, az enyémet alapból, az övét meg még inkább, ha nem kell amiatt aggódnia, hogy lebukhat. Bár kétlem, hogy félne ettől, nem olyan fából faragták őt. – A jel a szokásos, három lábdobbantás a padlón, ha tiszta a levegő, kettő, ha még nem biztonságos. – magyaráztam úgy, mintha még soha nem hallott volna erről a jelzésről tőlem, pedig de, nem ez az első, de van egy olyan érzésem, hogy nem is ez az utolsó. Én mindvégig nyugodt voltam, tudtam, hogy ha sikerül kijutni a kastélyból, akkor már minden vész elmúlik és csak egy viszonylag rejtett hely kell, ahol Gideon levegőzhet. Sokkal többre úgy hiszem, nem kell most gondolnom, mint ügyelni arra, hogy össze ne essen nekem az udvaron. Azt elég nehéz lenne kimagyarázni és bizonyára a Mardekár házpontja bánná, azt meg most inkább nem kockáztatnám meg. – Most olyan vagy, mint egy kisgyerek. – utaltam arra, ahogy kinyújtotta a kezét és követelte vele a csokit. – Kár, hogy nincs nálam egy fényképezőgép. Te is láthatnád magad és biztosan viccesnek tartanád. – vagy sem, de inkább nem hergeltem tovább őt és a nevetést is inkább magamban tartottam. Inkább leültem mellé, kibontottam a csokit és felé nyújtottam, hogy törhessen belőle magának. – Hmm mit szeretnél elmondani? Csak nem előbb kapsz sárkányt a szüleidtől, mint én? – jó persze, eddig reménytelen kísérleteim voltak a sárkány kikönyörgésére a szüleimnél, van, aminek sikerült határt húzniuk az életemben eddig. De talán majd ha felnővök akkor nem kell tőlük érnem, mert… valószínűleg akkor sem lehet sárkányom.
– Erre mondják azt, hogy a neved híre megelőz, vagy valami ilyesmi. –Ez néha tud jó is és rossz is lenni, de ezt mindenki döntse majd el maga. Nekem a neve nem volt fontos. Már mint olyan értelemben, hogy ezt kihasználjam, vagy bármi. Én azért barátkoztam össze vele, mert jó arc és ennyi. Se több, se kevesebb. Persze hallottam pletykákat a családnevéről, de pont nem érdekelt. Jó, hazudtam. Egy csöppet azért jó dolog, hogy egy Lestrange barátja az emberfia. Főleg, hogy Simo a legjobb arc, de ezt nem mondtam neki sűrűn. Még a végén elhízik a mája miatta. Zökkenőmentesen kijutottunk a kastélyből. A jelek jól jöttek: mindig három kis dobbantás volt, amit még nagyon régen találtunk ki és amire csak bólogattam az indulásunk előtt. Az ilyen esetekre jól jöttek ezek a vésztartalékok, hiszen ha időben jeleztünk a másiknak, megúsztuk a büntetéseket… vagyis a nagyobb részét. Olykor elkaptak minket, de ez is benne volt a pakliban. Kockázat nélkül nem volt igazi a megtervezett kaland és olyankor, mikor fokozott volt a járőrözés, mindig jobban pezsgett bennem az adrenalin. Ebben az évben persze vissza kellett fogjam magam egy kicsit, hogy az RBF-re koncentrálhassak. Az álmom miatt, ez éppenséggel nem is sikerült túl jól. Emiatt is jöttünk ki a levegőre, mit mélyen be is szívtam. A csoki viszont sokkal boldogabbá tett, és Simo is kapott egy pajkos nyelvöltést, mikor megjegyezte az öt éves létemet. Hát igen, a csoki az csoki. Ellenállhatatlan dolog. – Néha tudok az lenni és ezt is csak te tudod rólam. Bőven elég is, mert még a végén elveszteném a hitelességemet –halkan kuncogtam is a végén. – El tudom képzelni, nem kérek fényképes bizonyítékot. –Na persze, még az kellett volna. Boldogabb voltam kép nélkül, mert aztán nem lehetett tudni, hogy kinek a kezében köt ki az a fénykép, ha nem semmisül meg idő előtt. Ahogy leült mellém, döntöttem is a fejem a vállának és törtem a felém nyújtott csokiból. Egy kocka elmajszolása után, a boldogabb téma valahogy elillant. Kibukott belőlem valami, aminek témáját muszáj volt elmondanom neki. Hiszen a legjobb barátom… – Chh, most nem lesz meglepetés, mikor eljössz hozzánk. –Bár úgy lett volna, hogy sárkányt kapok, de nem. Más nyomta a lelkemet. – Az az igazság, hogy szerelmesvagyokegysrácba. –Olyan szinten halkan és érthetetlenül hadartam el, hogy az valami hihetetlen. Biztos voltam benne, hogy nem értette meg elsőnek, de nem akartam még egyszer elismételni, ha nem volt muszáj. Inkább tömtem magamba a csokit, mert az adott boldogságot.
“People are lonely because they build walls instead of bridges.” @Gideon Turner
Legyintek a megjegyzésére, miszerint a nevem híre megelőz. Az a baj, hogy ehhez a névhez túl sok minden fűződik, az én családomnak – értem ezalatt a szüleimet, a testvéreimet és Rody bácsit – annyiban van egy kis szerencséje, hogy a jó oldalt választották. Míg másnak kevésbé. – Nem mindig olyan szuper, hogyha az ember vezetékneve Lestrange. A zizi rokonaim híre jobban elterjedt és az emberek tudatába éget, mint az amit apa vagy a nagybátyám tett a jó cél érdekében. – egy kicsit szomorú is vagyok ezért, de ugyanakkor büszke is, büszke apára és Rody bácsira, meg persze anyára, de ez más kérdés természetesen. Mivel a megbeszélt jelek szerint intéztük a dolgokat nem történt semmi nagy baj és gond nélkül kijutottunk az udvarra. Valószínűleg nem kell nagy zajt csapni idekint sem, hogy ne vonjuk fel más figyelmét magunkra. Nem mintha olyan zajosak lennénk. Csak sosem lehet tudni hozzánk hasonlóan kinek nincs még álma ugyebár. – Semmi bajod nem származna belőle, talán több barátod lenne és kevesebb ellenséged. Nem gondoltál még erre, mint lehetőségre? – csak kíváncsiskodom, nyilván nem áll szándékomban megváltoztatni őt, csak akkor nekem sem kell a kemény srácot játszanom mindig, – aki igazából a bátyja árnyékában köszöni szépen jól meg van húzódva – hanem én lehetek. – Kár, pedig már azt hittem. – lebiggyesztem a számat, már komolyan azt hittem, hogy egy sárkány az. Természetesen még az én szüleimet sem tudtam meggyőzni, hogy hadd kaphassak egyet. Akkor menőzhetnék mindenki előtt és kevésbé akarnának velem barátkozni, mert félnének a sárkánytól. Mindegy, ezt még lehet át kell gondolnom egy kicsit. Apa biztosan mérges lenne rám, ha másokat ijesztgetnék vele. Talán ezért nem kaptam még sárkányt? Kíváncsian pillantok Giddy felé, amikor elhadarja, hogy mi a baja igazából és bár odafigyeltem a szavaira, mielőtt a tudatomig elértek volna és értelmes mondatott értettem volna meg belőle, a lényegét mindennek, már nem tudtam mit válaszoljak neki vagy hogyan reagáljak rá. – Jó vicc. – sóhajtottam végül halkan és a csokit majszoló barátomra néztem. Mondjuk ilyenekkel nem szokott viccelődni. Lehet, hogy engem tesz próbára, végül is egy rakás dologgal szoktunk ökörködni, de ilyesmivel még nem. Elhúzom a számat. – Ugye csak viccnek szántad? – általában mindig elszokta röhögni magát, amikor beveszek dolgokat, de most nem történt semmi ilyesmi. Helyette most inkább én nevetek kicsit kínosan. Nem tudom mit mondjak neki. – Engem nem zavar. – szólalok meg végül halkan. Az indokát persze nem mondom el miért. Végső soron ha ezt betegségként fognánk fel, akkor a nagybátyámat is annak nevezném, ami persze nem igazán állja meg a helyét. – Elmondod ki az?
– Ebben van igazság, de engem ez cseppet sem érdekel. Már, mint az, hogy zizi rokonaid mit tettek vagy mit nem. Számomra te is zizi vagy, csak a jó értelemben. Így bírom a fejed, és azért, mert te Te vagy. Tök mindegy, hogy Lestrange a neved. –Ez mondjuk egy elég zavaros magyarázat volt, de talán megértette Simo, hogy mit akartam ezzel mondani. Ha nem, majd rákérdez. Sosem ítéltem el a neve miatt. A történeteket ugyan hallottam a családjáról, de Simo sose volt olyan, akikre rá lehetett volna húzni azt a bizonyos lepedőt. Leoról ezt nem mondhatnám már el. A régi dolgok miatt, amiket műveltek velem a bandájával… mondhatni, hogy emiatt lettem én is olyan, amilyen? Áhh, már akkor sem kellett félteni, mert elég nagy szám volt fiatalabbként is. Az meg sokszor bajba is sodort. – Az túlzás. Egy igaz barátom van a személyedben, a többiek maximum haverok lehetnek. –Tartja a mondás, hogy barát csak egy van, de haver lehet annyi, amennyit magad mellett tudsz tartani. – Ellenség nélkül meg unalmas lenne az élet, de talán jövőre csökkentem majd a számukat –megvontam a vállam. Nagyon nem érdekelt amúgy, hogy mennyi volt belőlük. Ha okot adtak arra, hogy bántsam őket, hát megtettem. Néhányuknál már az is bőven elegendő indok volt, hogy Hugrabugos volt. A legkönnyebb célpontok az egész suliban. A háztársaimat nem igazán piszkáltam, mert tartsunk össze ügye, de hát ha bunkók voltak, kaptak ők is. A másik két házban meg volt is, meg nem is célpont. A sárkány témát egy kisebb mosollyal zártam le. Ezzel már eldicsekedtem volna neki, ha valóban lenne otthon egy példány. S most, hogy megemlítette, talán bezengem majd otthon, hogy kell egy. A kérdés csak az volt, hogy hova is tenném. Esetleg egy minifajta még nem okozna túl nagy kárt a szobámban, de abban meg nem volt kihívás. Egy kifejlett példányt egyébként is nehezebb szerezni. – Nem, nem vicc… –Ilyesmivel nem viccelt az ember. Én legalábbis biztosan nem tettem volna meg. Láttam rajta, hogy annak akarta hinni, de ki kellett ábrándítanom, hogy nem így volt. Ez viszont azt sugallotta, hogy nem kellett volna megmondani neki. Még akkor sem, ha most azt mondja, hogy nem zavarja. Elkapkodtam. Hülye voltam, amiért elárultam a titkom, de a legjobb barátomról van szó, csessze meg… minden hülyeségemről tud, erről is joga van… vagy nem? – Persze, te –vágtam rá azonnal, rezzenéstelen arccal a kérdésére. Erre biztos, hogy nem számított, de kis hatásszünet után, elvigyorodtam. – Nyugi, nem. Bár jóképű vagy, meg minden, de a legjobb barátom. Se több és remélem, hogy nem is kevesebb. Bizarr lenne, ha egy más testrészem reagálna a közeledben –kínosan felkuncogtam a végén. – Nem… még nem mondanám meg, mert lehet csak beképzelem a dolgot, de te leszel az első, aki megtudja majd. –Mint minden mást, ami történt velem.
“People are lonely because they build walls instead of bridges.” @Gideon Turner
Gideon megjegyzés magyarázatára csak pislogok egyet, szerencsére teljesen megértem, hogy mit akar mondani, de úgy túlbonyolítja a dolgokat, mintha muszáj volna. Mindegy is, nincs miért aggódnom és azt hiszem ez az ami most leginkább számít. – Én is a jóféle ziziséged miatt tartalak a barátomnak. – válaszolok vissza azért, hogy értse megértettem nagyjából amit mondani akart nekem és még viszonozom is a kedvességét egy hasonlóval. Azt hiszem nem kell túlságosan túlmagyaráznom ezeket a dolgokat, főleg nem neki, amíg megért addig nem aggódom semmin sem. – Akkor is hinnék neked, hogyha mást mondanál, de örülök, hogy így gondolod. – persze ilyenkor mindig nőt egy kicsit a májam, amikor épp dicsértek és naivan elhittem bármit is mondtam rám, úgy jót, mint rosszat. Talán ezért tud hatással lenni rám a bátyám is, mert mindent magamra veszek és annak megvan a következménye. – Ha te csökkented én valószínűleg növelni fogom. A bátyám elmegy és azon gondolkodom, hogy átveszem a helyét a Mardekár kviddicscsapatában. Valószínűleg kevesebben fognak hallgatni rám, mint amennyien most hallgatnak rá, de egyre jobban megy a kviddics is. A számmisztikáról nem beszélek, az még mindig nagyon ütős tantárgy. Főleg mert… egyik perctől se válik a legkedvencebb tantárgyammá. – lehet, hogy túl sokat beszélek neki a jövőbeni terveimről, de milyen vagány lenne, hogyha egyszer az én ötleteimet hallgatnák meg a többiek, nem pedig a bátyámét. Bár valószínűleg a bátyám tanácsait megfogadva fogok cselekedni, attól függ, hogyan alakul majd. Még mindig kétes, hogy ez a rövid távú álmom valóra váljon. De sebaj. Leülve mellé a csokit majszolgatva olyan témát hoz fel, amit talán tőle vártam a legkevésbé, bár az efféle híreket, tényeket már egész jól kezeltem. Nem úgy, mint gyerekként. – Na persze. – sóhajtok egyet meglátva Giddy komoly arcát, amikor közli velem, hogy én vagyok a kiszemeltje. Komolyan nézek rá, jelezve, hogy ez akkor sem volt olyan vicces, mint hiszi. De szerencsére elvigyorodik, és elmondja az igazi véleményét rólam. – Haha az vicces lenne. Bár egy kicsit zavarna, hogy nem tudom mihez kezdenék akkor veled és a helyzeteddel. Még egy nagyobb cikk csokit inkább? – felé nyújtom a féltábla csokit amiből eddig törögettem és egész nyugodtan eszegettem amíg fel nem hozta ezt az érdekes témát. – Gondolom én inkább meg se szólaljak most azzal, hogy kik tetszenek. – elnevetem a végét, még akkor is, hogyha ebben az egészben sokkal több az igazság, mint amennyit én el szeretnék belőle mondani. De ha már volt kedves szerelmi témát behozni, talán nem lesz olyan ijesztő ha ezt folytatom vagy inkább viccelődök vele.
Mert volna mást mondani. Biztos kapott volna egy tockost érte jutalmul, ha nem tartana a barátjának és mert nem hitt volna nekem. Egy biccentéssel le is zártam azt a témát, de amit utána mondott, kicsit furcsán hatott. – Úgy csináltok basszátok meg, mintha vérre menne az a játék. Pedig a szórakozás és a kikapcsolódás lenne a célja, de ehelyett egyesek ebből is olyan vérre menő versenyt csinálnak, mint a házkupából. De, ha neked mindennél fontosabb a csapatkapitányi poszt, akkor ne aggódj érte. Szerintem hallgatni fognak rád. Kicsit kinyitod a szád, ha nem és minden meg van oldva. –Bár nekem mindegy volt, hogy ki vezette a csapatot. Annyira nem érdekelt a kviddics, hogy ezen aggódnom kellett volna. Mindenki azt szerette, amit akart, de nekem az a sport nem volt a kedvenceim között. Egy-két meccsre még kimentem elsős koromban, de annyi elég is volt belőle. Mindenki ugrált ott, meg éljenzett… hát én unalmasnak tartottam. – Milyen szerencse, hogy ez egyáltalán nem történt meg soha és nem is fog. –Rákanyarodtunk egy olyan témára, amit talán nem az éjszaka kellős közepén kellene megvitatnunk. Mégis itt volt az ideje, hogy megosszam vele, mert tudnia kellett Simonak, miként reagáljon és viselkedjen a közelemben. Az, meg hogy valami nem reagált rá, az csak jót jelentett. Amúgy sem mozdultam volna rá a legjobb barátomra. Az olyan, mint a házinyúlas hasonlat: rá nem lövünk. Inkább törtem a csokiból, amit felém nyújtott. Tele szájjal nem beszéltem hülyeséget legalább. – Elmondhatod nyugodtan, de ha hosszú a lista, inkább menjünk vissza, nehogy lebukjunk. –Kellemetlen lenne, ha elkapnának minket idekint. Nekem pláne, Simonak meg akár a jelvényébe is kerülhet. Azt meg persze nem akartam. Sosem bocsájtanám meg magamnak, ha az én hülyeségem miatt kapna ilyen büntetést. Már pedig a tanfelügyelőből kinézem, hogy elkobozza tőle. Főleg, meg azt nem játszott, hogy elkapott tilosban… mindenki tudta, hogy barátok vagyunk és nem mártanánk be a másikat.
