"Nem szürkének születtél, Nem hagyom, hogy elvigyen a tél…"
– Jajj már Dolohov, ne kéresd magad! Csak egy ártatlan vajsörözés, nem értem miért látsz bele rosszat… –csóváltam meg a fejemet a padján ülve, mikor már mindenki más kiment a teremből. Na igen, én magam se gondoltam volna azt, hogy el fogom hívni a hétvégén egy vajsörre. Ha logikusan gondolkodik az ember, akkor minden bizonnyal azt a következtetést vonná le, hogy meghülyültem, amennyiben nincs semmilyen hátsószándékom ezzel. Már pedig Alex is jogosan gondolhatja ezt, hogy valami nem stimmel. Ismerve a múltunkat, nem csoda az, hogy kételkedik meghívásom hitelességében, de ez az ő baja… meg az enyém is. – Mindenesetre, ha elfogadod, akkor háromkor várlak majd a Három Seprűben. –Ezen végszóval hagytam is magára a teremben, mert lassan kezdődött a következő óra és természetesen az enyém a kastély túlvégében van… mert miért is ne?
A kérdéses nap gyorsabban eljött, mint azt hittem. Mindaddig kételkedtem magamban is, hogy meg mertem ezt a dolgot lépni, ameddig lábaim egyenesen a pulthoz nem vittek. Ott már egészen jól ismertek, hiszen mondhatni törzsvendég vagyok itt. Minden alkalommal egész szép összeget hagyok itt a sörök miatt, de ha egyszer megunhatatlanul finom, miért vonjam meg a szervezetemtől és magamtól az élvezetet? Egy vajsör helyett, azonban most kettőt kértem ki. Bíztam abban, hogy el fog jönni Dolohov is, ha meg nem… Nos, abban az esetben sem fog kárba veszni a nedű. A galleonok kicsengetése után, fogtam mind a két korsót és kerestem egy olyan helyet, ahol a másik megtalálhat. Ez a bejárattal szemben lévő asztalok egyike volt, azok közül is a baloldali legszélső. Gondos egyensúlyozásokkal vettem célba helyemet, és még épp időben csaptam le rá, ugyanis egy kisebb csoport próbált meg odaülni. Elég volt egy morranás a kisebbekre és már iszkoltak is arrébb. Éljen a mardekáros lét. Az italok letétele után, levettem a kabátomat és elfoglaltam az egyik széket, amelyikről a bejáratra láthatok rá. Kicsit izgultam, de be nem vallanám ezt senkinek se. Az órára pillantottam. Még volt tíz perc háromig… Azonban magam sem tudtam, hogy mit is szeretnék. Spontán ötletnek tűnt az egész meghívás, az se biztos, hogy el fog jönni…
Rendkívül szürreális kép az, mikor az a fiú, akiről eddig úgy gondoltad, hogy utál téged állítólag minden hátsó szándék nélkül meghív egy vajsörre. Lehet, hogy nem kellett volna olyan sokáig szöszölnöm a tankönyvemmel és akkor nem talált volna meg, de hát na, nem tehetek róla, hogy a táskám ilyenkor mindig túl kicsinek bizonyul. Reggelente valahogy érdekes módon minden könyvem szépen elfér egymás mellett ilyenkorra meg már tiszta káosz lesz. Na mindegy is. Szóval szerinte abszolút érthető, hogy nem mondtam igent rögtön a meghívásra, hanem „kérettem magam”, hogy az ő szavaival éljek. Nem is tudom, ha mondjuk én kérdeztem volna tőle ilyesmit akkor boldogan a nyakamba ugrott volna és azt mondta volna, hogy „Hát persze Alex, tök szívesen”? Nem, ezt még elképzelni is nehéz, leginkább azért, mert sosem kérdeztem volna ilyet Turnertől. A kérdéses időpontig minden áldott nap átrágtam magamban ezt az egészet. vajon mit akar tőlem? Valami újabb ízléstelen tréfa áldozata leszek? Esetleg rájött, hogy baromság másokat szekálni és békülni akar? Kétségtelenül ez volt a leghülyébb felvetésem. Végül a kíváncsiságom győzött, egyszerűen nem hagyott békén a gondolat, hogy vajon mi a fenét akarhat. Úgy voltam vele, hogyha nem jön el maximum egyedül leszek, és a tömeg valószínűleg visszatartja attól, hogy valami nyilvános megalázást vigyen véghez. Vagy ha mégsem, akkor bíztam abban, hogy a tömegből valaki megsajnálja majd a szerencsétlen hugrabugos nyomit. Az egyenruhát a hálókörletben hagyom, farmerbe bújok és meleg pulcsiba. A pulóver kapucniját mélyen arcomba húzom, úgy indulok le a faluba. Nem szeretek késni, mint általában mindenhol most is pontos vagyok. A karórám szerint éppen három óra van, mikor belököm a Három Seprű ajtaját. Leveszem a kapucnit, beletúrok szőke tincseimbe, hogy aztán barnáimat végigjárassam az asztalok között. Hamar megtalálom a mardekáros fiút, így egy tétova sóhajtás után könnyed léptekkel sétálok az asztalhoz és leülök. Egyelőre csendbe burkolózva mérem fel a terepet, keresem a potenciális csapdákat. Nem bízhatok benne.
"Nem szürkének születtél, Nem hagyom, hogy elvigyen a tél…"
Idegesen tördeltem az ujjaimat. Noha volt még egy kevés idő, hogy betoppanjon Dolohov, mégis féltem attól, hogy nem fog eljönni. Ha mégsem élvezhetem majd társaságát, azt egyébként is csak magamnak köszönhetem, hiszen már idejét se tudom, hogy mióta szekálom őt. Talán itt az idő a fegyverszünetre, ezért invitáltam meg? Én magam sem tudom az okát igazából és ezen az sem segített, hogy a pulcsim cipzárját fel-le húzogattam idegességemben. Úgy tettem, mintha az valami megoldást nyújtana a számomra, de nem így történt. Hogyan is oldhatna meg egy cipzár egy olyan gondot, ami évek óta fennáll? Ezt én magam sem gondolhattam komolyan. Az idő pedig ólomlábakon járt eközben. Még volt öt perc a megbeszélt időpontig, én meg minden egyes másodpercben az ajtót kémleltem, hogy megpillanthassam a srácot, kit várok. Idegesen túrtam tincseim közé, és fújtam ki a levegőt. Vajsörömért nyúltam, és kicsit kortyoltam belőle. Nem szerettem volna úgy fogadni, hogy már üres korsók pihennek előttem. Ahogy letettem az italom, nyílt is az ajtó és legnagyobb meglepetésemre Dolohov lépett be rajta. Ösztönösen intettem neki, mikor megpillantott, hogy jöjjön csak közelebb, nem bántja senki. Így is tett. Leült velem szembe a szőkeség, mindenféle köszönés nélkül. Láttam rajta a gyanakvást, és mire észbe kaptam volna, beállt a kínos csend. Igazból tényleg fogalmam sem volt, hogy mit is mondhatnék most neki… Kínos, mint valami randi… Hova gondolsz Turner? – Ahm… örülök, hogy eljöttél Dolo… izé, Alexander. –Jajj istenem, mit csinálok én? A keresztnevén szólítottam! Utoljára szerintem kis pisis elsős koromban tettem meg ezt, vagy még akkor sem. Na mindegy. – Ez a tiéd, de ha félsz attól, hogy valamit csináltam vele, kérj nyugodtan egyet a számlámra –toltam elé a teli korsó vajsört. Ha elfogadja annak örülni fogok, ha nem, akkor valószínűleg kérni fog egy újat. Valószínűnek tartom, hogy én magam se fogadnám el magamtól, pedig tényleg nem csináltam semmit sem az itallal, de ezt úgy sem hinné el. – Megértem a gyanakvásod, de esküszöm neked, hogy valóban nincs semmilyen hátsó szándékom. Nézd –vettem elő a pálcámat a zsebemből, és nyújtottam át neki. – Pálca nélkül úgy sem tudlak bántani, nyugodtan vedd el, ha ettől biztonságban érzed magad. –Ha nem vette el, letettem az asztalra, hozzá közel. Aztán beállt a kínos csend… Én hívtam, de mit mondhatnék most? Belső harcokat folytatok önmagammal, mert az egyik felem azt mondja, hogy most azonnal szúrjak ki vele. A másik felem pedig egyáltalán nem akarja bántani már, de miért nem? Mit láttam meg, amit eddig nem? Mi az, ami miatt egy ember ennyire megváltozhat? Inkább korsómért nyúltam, és emeltem a számhoz. Most nagyobbat kortyoltam, mint az előbb. Körülbelül a feléig leittam az italt, aztán néztem rá Dolohovra. – Rémesen kínos, hogy nem tudom mit mondjak most… Igazából abban se voltam biztos, hogy el fogsz ide jönni. Tényleg, miért döntöttél amellett, hogy elfogadod a meghívásom? –Ügyesen átpasszoltam neki a lehetőséget a beszédhez, ezzel nyerve magamnak egy kis időt. Kíváncsian fürkésztem a szemeit… aztán zavartam kaptam is inkább a tekintetem és próbáltam nyugodtan ülni vele szemben várva a válaszát.
Intett nekem. Komolyan intett nekem, mintha olyan jó cimborák lennénk. Jó, ez az egész kezd egyre furcsább lenni. Az egyetlen ami valamelyest megnyugtat, hogy ő is legalább olyan idegesnek látszik, mint én. Hogy ez jó, vagy rossz jel az már részletkérdés. Biccentek egyet, hogy én is örülök, hogy itt vagyok, mert ez valahol épp így van. Végre van valami halvány kilátás arra, hogy elássuk a csatabárdot. Ötödik éve megy ez a hercehurca, mintha sosem akarna véget érni. De most… Mégis van valami halvány remény arra, hogy befejezzük, vagyis inkább befejezzék. Ismét egy csendes biccentéssel hálálom meg, hogy meghívott. Nem gondoltam volna, hogy lesz ennyire udvarias, de végülis ennyit megérdemlek. Nem? Azután, hogy mennyi fájdalmat okoztak nekem ez az egy vajsör igazán semmi. Hogy lássa, hogy nem vagyok annyira bizalmatlan, mint amilyennek látszom iszok egy kortyot az elém tolt vajsörből. Nagyon szeretem az ízét, olyan lélekmelengető az egész ital. Egy hideg téli estén bekuckózni a barátokkal és vajsört iszogatni… Csodás program, én mondom. Ez most mondjuk kicsit úgy hangzik, mintha valami alkoholista lennék, de amúgy nem vagyok az. Esküszöm. - Nem kell – tolom vissza elé a pálcáját. Hangom halk és rekedtes, amin egy újabb korty itallal igyekszem segíteni. Közel sem iszok annyit, mint a velem szemben ülő fiú, de azért jócskán megcsappan a korsómban lévő ital mennyisége. Mindig oda kell figyelnem arra, hogy a lehető legkifogástalanabbul viselkedjek, mert manapság így sincs túl jó híre a családunknak, és nem akarom, hogy én szúrjam el még jobban. Halkan felnevetek, amint beismeri, hogy ez az egész tényleg elképesztően kínos. Ülünk itt egymással szemben, úgy, hogy nem ismerjük egymást és nincs egyetlen közös témánk sem. Mint egy pocsék randi, komolyan. - Hogy miért döntöttem így? – hátradőlök a székemen, hogy aztán elmélázzak ezen a kérdésen. Végül miért is döntöttem így? Persze, mert túl kíváncsi vagyok. De ezen felül azt hiszem ösztönzött még valami… de erről inkább ne is beszéljünk. – Kíváncsi voltam, hogy mit akarsz, és bíztam benne, hogy egyedül jössz – vonom meg aztán vállaimat, miközben válaszolok a kérdésére. Ennyi, és semmi több.
"Nem szürkének születtél. Nem hagyom, hogy elvigyen a tél…"
Jobban át kellet volna gondolnom ezt az egész meghívásos dolgot. Csupán az volt a baj, hogy ott, abban a pillanatban a teremben, spontán jött ez az egész invitálás. Ha jobban megtervezem az egészet, most nem ülnénk itt egymással szemben, mint két vadidegen… Ami valahol igaz, mert mégsem tudunk sok mindent a másikról. A kapcsolatunk annyiban merült ki mindig, hogy „boxzsáknak” használtam a másikat, amit itt lenne az ideje befejezni. Öt évnyi dolgot egyetlen vajsörrel azonban nem lehetett feledtetni. Az általam hozott vajsörből kortyolt. Apró kavics tört le a kőszívemből a látottak miatt. Némi bizalmat kaptam tőle most és ez egy jó alap lesz a továbbiakhoz. Pálcámat nem fogadta el biztosításképpen, de nem tettem el. Inkább ott hagytam, ahova tolta Alexander és ennek így volt rendje. Ezzel is inkább azt szerettem volna biztosítani, amit már mondtam neki: nincs ártó szándék bennem… jelenleg. Halk nevetése kissé zavarba hozott viszont. Hát igen, eléggé kellemetlen egy helyzet, abban mind a ketten biztosak voltunk. Hátradőlt székében, én pedig ugyanezzel a mozdulattal dőltem kissé előrébb. Hogy miért, azt nem biztos, hogy meg tudnám magyarázni. Távolságot tartott, legalábbis ezt éreztem és nem akartam, hogy túlságosan is eltávolodjon most. Ezzel a mozdulatommal pedig elérhettem ezt. De miért is akartam, hogy a közelemben legyen…? – Ohh… –Apró, halk szavacska a reakcióm válaszára. Ha tudná azt, hogy én magam is kíváncsi vagyok arra, hogy mit akarok, vajon kiröhögne? Minden bizonnyal, ám ezt az örömöt még nem adhattam meg neki. – Egyedül vagyok, mint a kisujjam. Thales és a többiek úgy tudják, hogy gyógynövénytant tanulok. Szóval nem kell attól tartanod, hogy betoppannak ide. Ők is épp valamit ügyködnek a klubhelyiségben. –Amiből én most kimaradtam, mert hát fontosabb dolgom akadt. Úgy is beavatnak, ha jónak látják a dolgot, kár volt ezen aggódnom. – Fegyverszünetet szeretnék… –bukott ki belőlem váratlanul. Hangom halk, szinte motyogó volt, de Alexander jól hallhatta szándékomat. – Szenvedtél már eleget miattam, ráadásul ez az RBF évünk is. Amúgy se lenne túl sok időm szekálni téged a tanulás mellett, ha nem akarok megbukni. Már pedig az kellemetlen lenne. –Hát igen, a nagy Turner megbukik az RBF évében. Szép kis pletykák lennének belőle. Arra pedig nem volt szükségem.
Hazudott a barátainak csak azért, hogy velem találkozzon. Itt valami nem stimmel, csak azt nem tudom, hogy mi. Ezek olyanok, mint a testvérek, szétválaszthatatlanok, feltétel nélkül bíznak egymásban és támogatják egymást mindenben. De Turner mégis titkolózott előlük, tudván, hogyha ez az egész kitudódik a barátai számára, akkor megütheti a bokáját, és nem csak a hazugság miatt. Vagy talán ebbe bele sem gondolt? - Azt hiszem, nem akarom tudni, hogy min ügyködnek… - Ezt inkább csak úgy magamnak jegyzem meg, mert sejtéseim szerint ha ők összedugják a fejüket akkor a következő időszakban a fél Hugrabug vagy a gyengélkedőn köt ki vagy idegösszeroppanást kap. Tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen célkereszt, hiszen általában én szoktam megvigasztalni a többieket. Szegény Glenn és Nora… Legalább annyit kapnak, mint én. De mivel én vagyok az, aki megpróbálja magát erősnek mutatni minden helyzetben a vigasztalásuk is rám marad, amit cseppet sem bánok, mert nagyon szeretem őket, csak néha jól esne, ha egy kicsit valaki az én lelkemmel is foglalkozna. - Szóval fegyverszünetet – ízlelgetem a szót, mintha nem tudnám értelmezni. Mert elég nehéz is ezt az ő szájából komolyan vennem. Mégis, úgy látom tényleg nincs trükk és álca, hanem komolyan gondolja, hogy békét kötne. Néhány másodpercre elkapom a tekintetét, hogy megbizonyosodhassak igazamról. Váratlanul ér azonban, hogy milyen zavarba jövök pillantásától. Pedig semmi különösebb okom nincs rá. Néha nem értem magam. Hogy elkerüljem a csúnya vörösödést vagy a zavar más megjelenését arcomon iszok egy újabb kortyot, mintha a vajsör segítene a helyzeten, holott amúgy mit sem használ. - Mi garantálja, hogy nem versz át? – Összeszedem magam, és fürkésző barnáimat ismét arcára emelem. Lássa, hogy komolyan kérdezem. Bizalmatlan vagyok,, azt hiszem az lenne igazán furcsa, ha nem lennék. De ennyi szenvedés után számomra már nem elég két szép szó ahhoz, hogy higgyek benne. Túl sokszor vertek át és hagytak el, hogy szükségem legyen valamiféle biztosítékra. Mert bár kékjeiben nem látok hazugságot, de tudom, hogy az emberek jobban tudnak hazudni, mint azt feltételezném róluk. Átverhető vagyok, akármennyire szeretném, hogy ez ne így legyen.
"Nem szürkének születtél. Nem hagyom, hogy elvigyen a tél…"
Némaság. Ez a lepel hullott le ránk. Pár szó ugyan elhangzott közöttünk, hogy ne legyen túlságosan kínos és elcseszett randiszagú az egész összefutásunk. Ám ez se sokat segített a némaság megtörésén. Előrébb lettünk volna szerintem, ha a kapcsolatunk normális mederben csordogált volna a kezdetektől fogva, de most már mindegy volt. Az a múlt, ez pedig a jelen, s ez a vajsörözés lenne részemről a lezárása a régmúlt dolgoknak. – Most valahogy én se. –Persze később szóba jöhetett az, hogy tudjam, de itt és most, ebben a szent pillanatban szerintem kiátkoznám őket a Három seprűből. Valószínűleg nagy durranást akartak, hiszen közeledett a szünet és hát ajándék, vagy mi. Azt is sejtettem, hogy a legtöbb elszenvedő majd a Hugrabugosok lesznek, de most nem szabadott erre gondolnom. Még a végén kiül a gonosz mosoly az arcomra, és azt a halovány kis esélyt is elszalasztom, amit megkaptam a velem szemben ülő, elragadó barnákkal rendelkező fiútól. Gyorsan meg is masszíroztam az orrnyergemet, hogy mind a két dolgot kiverjem a fejemből. Bolond vagyok, nem szabadott egyikre sem gondolnom. Utóbbit nehezebb volt elfelejtenem, de hát ez volt. Követve Alexander példáját, én is kortyoltam a vajsörömből, miután bólintottam egyet megerősítésképpen. Igen, a fegyverszünet tőlem nem éppen hihető, erre fel is kellett volna készülnöm. De hát eddig tényleg abban sem voltam biztos, hogy idejön. Az meg egyenesen csoda, hogy maradt is. Szóval jah, inkább visszadőltem a székemben, és ujjaimmal dobolni kezdtem az asztalon. Kérdése elgondolkodtatott… Fogalmam sem volt, hogy mit adhatnék biztosítéknak, és ha most visszadobtam volna a kérdést, a hitelességemen is csorbult volna. Így nekem kellett elsőnek javaslatot tennem, utána már nem ciki megkérdezni tőle, hogy mit szeretne. – Mondanám, hogy a szavam, de az nem lenne elég. –Próbáltam kicsit húzni az időt, aztán beugrott valami. Mielőtt megosztottam volna vele, vajsörös korsóm fülét kezdtem el piszkálni. Vártam úgy fél percet, aztán kezdtem csak bele. – Hallottál már a megszeghetetlen esküről? –Egyelőre nem fejtettem ki bővebben a tervemet, hiszen tudnom kellett a válaszát hozzá. Még egyszer, mikor apa mesélt anyának az egyik tagról, kit elkaptak, akkor hallgattam ki őket és ott volt szó erről a dologról. Talán ez elég biztosíték lehet majd számára.
Most valahogy én sem. Jól hallok, vagy cseng a fülem? Ez ugye nem csak képzelgés, hanem valóban a valóság? Szóval nem csak hazudott értük, de az án társaságom ellenében az övékre nem vágyik. Megdöbbentő. És rémisztő. Valahol rettegek attól, hogy most hiába a szép szavak, meg az, hogy hitelesnek látszik előbb vagy utóbb úgyis pofára esek majd. Nem, nekem egyszerűen nem lehet szerencsém semmivel. Néha azt hiszem valaki megátkozott, hogy az egész életem egy kész csőd legyen. a családom darabokban, sosem vállalhatom fel azt, aki én vagyok, és állandóan pofára esek. Ujjammal az asztalon dobolok, mintha csak őt másolnám. Olvastam egyszer egy tanulmányt, hogy állítólag mikor tetszik nekünk valaki automatikusan utánozni kezdjük tudat alatt a mozdulatait. Nem szoktam túl gyakran ilyen izéket olvasni, amúgyis nehezen birkózom meg a betűkkel, nem még az ilyen nehéz szövegekkel. De persze itt épp szó sincs erről, csak puszta véletlenség, hogy ugyanúgy próbáljuk meg levezetni a felesleges energiáinkat, míg itt ülünk. - Sajnos nem. A szavad már nem elég. – Én szeretném a legjobban, ha még elég lenne, de annyiszor futottam rá erre, hogy bennük nem tudok megbízni. Ez persze az általános naivitásomon mit sem változtat, de legalább azt elérték, hogy szűküljön a lista. Rekedten felnevetek az eskü említésére. Most komolyan szórakozik velem, esküszöm. – Te most csak viccelsz velem, ugye Turner? – kérdezek rá hitetlenkedve. Ilyen hülyeségek miatt nem kötünk megszeghetetlen esküt. Mármint lehet, hogy tönkreteszi ezzel az életem, de egyrészről az, hogy megígéri hogy engem nem bánt a többieken nem segít. Másrészről azért nem függ tőle egyikőnk élete sem valójában. – Különben is, kell hozzá egy harmadik fél, és a te barátaid biztos nem vállalnék, az enyémek meg hát… maradjunk annyiban, hogy ők sem – teszem hozzá végső eltántorításként. Mármint nem, amúgy sem egyeznék bele. Ez nem olyan, mint hogy eljövök vele meginni egy vajsört. Ez egy életre szól.
"Nem szürkének születtél. Nem hagyom, hogy elvigyen a tél…"
Valahogy nem lepődtem meg azon, hogy elhiszi azt, hogy nem bántom, ha csak a szavam adtam neki. Túl sokszor ígértem már meg neki ezt így, csodálom azt is, hogy egyáltalán elfogadta a meghívásomat. Pedig most bármennyire is hihetetlen volt a szituáció, tényleg igazat mondtam neki azzal, hogy nem akarom tovább bántani. Talán ezért is bukott ki belőlem az eskü dolog, ami miatt nevetni is kezdett. Egy pillanatra elsötétült tekintettel néztem rá miatta. Jobb lábammal idegesen doboltam is a földön, aztán vettem egy mély levegőt. Lassan fújtam ki, lenyelve ezzel minden olyan szót, amit azonnal ki akartam mondani. Azokkal bebizonyítottam volna azt, hogy továbbra se bízhat meg bennem, már pedig én éppen az ellenkezőjét akartam elérni. Nyugodtságot próbáltam felvenni, nem akartam elijeszteni. – Viccesnek hangzott? –Mert szerintem nem, de lapozzunk is inkább. – Hülye ötleteim vannak, tudok róla Alexander. Senki nem mondta azt, hogy valamelyik barátunknak kellene ezt elintézni. Amúgy meg én szopnék, ha megszegem, nem te –megvontam a vállamat és az utolsó kortyokat is kiittam a korsómból. Neki csak a kezét kellene adnia hozzá, a puha bőrével… jami. Neki semmit nem kellett volna megígérnie, csak nekem. S ha én szegem meg, az én életem megy kárba, nem az Övé. Még hasznot is szerezhetne, hiszen provokálhatna… Vagy ez csak nekem jutott most eszembe? Mindegy is. – De nézd: ha tudsz jobbat, hogy mivel bizonyíthatom azt, hogy igazat mondok és fegyverszünetet szeretnék veled kötni, akkor mond nyugodtan. Csupa fül vagyok. –Egyébként is vissza akartam dobni neki ezt a labdát, csak az hülyén hangzott volna, ha elsőnek Alexander ötletét hallgattam meg. Elvégre én kezdeményeztem ezt az egész találkozót és égő lett volna terv nélkül ücsörögni előtte. Vagyis így történt, aztán spontán jött ez a dolog, de ezt a velem szemben ülőnek nem kellett tudnia. – Vagy tudod mit? Hagyjuk is inkább… Nem is értem, hogyan gondolhattam azt, hogy egy olyan srác, mint te megbocsájt majd nekem mindazok után, amit tettem vele… Sajnálom, hogy raboltam az idődet. –Jobbnak láttam, ha inkább nem erőltettem ezt az egész dolgot. Már ott elszúrtam, hogy szekáltam és ez lett a következménye. Fel is keltem az asztaltól, összeszedtem a holmim és indultam ki, csupán egy pillanatra álltam meg mellette. – Egyébként kedvellek –vállára tettem kezem fél pillanat erejéig, még ezt elmondtam neki, aztán már indultam is meg a kijárat felé. Titkon persze reméltem, hogy nem hagyja, hogy lelépjek… de ez csak álom.
Látom, hogy szíve szerint valami olyat mondana, amit nem akar. De vajon miért fogj vissza magát? Mondjuk eddig sem ő volt az, aki szemtől szembe jött nekem. A haverjai valahogy mindig hangosabbnak és tettrekészebbnek bizonyultak, mint ő. Ezért rá nem is haragszom annyira. Igazából ha belegondolok, nem is haragszom rájuk. Sajnálom, és egy kicsit szánom őket, hogy ez jelenti a legnagyobb szórakozásukat. - Alex. Szólíts Alexnek – javítom ki valami érthetetlen belső indíttatásból. Leginkább a közeli barátaim hívnak Alexnek, Alexandernek talán csak apám, a tanáraim meg Carol, ha haragszom rá. A többieknek simán csak Dolohov vagyok. Talán nincs is semmi oka, hogy megkérem rá, hogy így használja a nevem. Talán ez is csak egy eszköze a köztünk lassan megkötődő törékeny békének. Nem kell mindent így túlgondolni. Nem, abszolút nem szabad. – Nem érek annyit, hogy bárki élete kárba vesszen miattam. – Bármi megeshet. Én kiprovokálom, a barátai veszik rá, vagy csak szimplán valami olyat tesz, amiről eszébe sem jut, hogy beletartozhat az eskübe. Nem kell ez nekem. Nem tudnék élni azzal a tudattal, hogy tönkretettem valakit a saját lelki békém érekében. A probléma így amúgy sem szűnne meg, hiszen a többiek úgyis ott folytatnák, ahol abbahagyták. Néhány percig barnáimmal az arcát fürkészem, ám mielőtt megszólalhatnák ő teszi meg. Mi az, hogy olyan srác mint én? Mintha lenne bennem bármi különleges. Az inkább ő. Vagyis na, nem, mindenki különleges a maga módján. Addig nem terveztem megakadályozni a távozását, míg ki nem mondja, hogy kedvel. Hogy tessék? Karom reflexszerűen kap utána, ujjaim a csuklójára fonódnak, így rántom vissza az asztalhoz. – Várj – szólalok meg, ha esetleg a mozdulatból nem értené, hogy mit akarok. – Maradj még. - Nem fejeztük be.
"Nem szürkének születtél. Nem hagyom, hogy elvigyen a tél…"
Egy pillanatra fennakadt a szemöldököm. Megengedte, hogy Alexnak hívjam, az Alexander helyett. Ezt nem tudtam, hogyan is kellett volna kezelnem, de zavartságomat megpróbáltam leplezni előtte. Fogalmam sem volt, hogy miért is érintett ez meg jobban, mint kellett volna. Egyre furcsább volt ez a béküléses dolog kettőnk között. Békének még túlzás volt mondani, de egy kezdetleges fegyverszünetnek inkább. Csak egy aprót biccentettem, hogy tudomásul vettem ezt a dolgot. Valahol jól esett, az engedékenysége. Egy apró mosolyt is csalt vele az arcomra, de ezt nem vettem észre magamon. Ösztönös lett volt? Ki tudja. – Túlságosan is alábecsülöd magad és emiatt vagy egyébként kihasználható. Miért hiszed azt, hogy nem érsz annyit, hogy valaki az életét is kockára tegye érted? –Muszáj volt megkérdeznem tőle, mert érdekelt a válasza. Ha nem esett le neki, hogy nekem valahogy ér annyit, akkor nem igazán olvasott a sorok között. Persze ezt azonnal letagadtam volna. Meg miért is gondolkodtam én ezen el egy pillanatig is? Bosszantott az biztos. Az, hogy lebecsüli magát, pedig nem kellene. S miért is éreztem azt, hogy kellene ez ellem tennem? Mostanában túl sok furcsaságon járt az agyam… Leléptem… volna. Csuklómon ujjak fonódását éreztem, mely úgy hatott, mintha reflexszerű mozdulat lett volna a másiktól. Földbe gyökerezett a lábam, mikor szavakkal is megerősítette, hogy maradjak még. Ezt reméltem persze, de most, hogy meg is kért rá, már valahogy nem volt bennem annyi bátorság, mint hittem. Igen, elvesztettem a kezdeti lendületemet. – Van értelme? –Persze, hogy volt. Ha csak nézhettem, vagy csak a közelemben volt, már feldobta a napomat. Kordában kellett volna tartanom az érzelmeimet, de hát a kamasz énem ezt nem igazán engedte meg. Felé fordultam, de nem ültem vissza egyelőre. Csak az asztalnak dőlve pillantottam rá. Kezemet kihúztam fogásából, de nem a durva mozdulatokkal. Nem zavart igazából, csak jobb volt megelőzni a bajt, hiába esett jól. Ujjaimmal viszont akarva-akaratlanul is végigsimítottam a kézfején egy pillanatra, mielőtt elkaptam volna a kezemet. Zavartam köszörültem meg a torkomat, jeleztem ezzel, hogy inkább válaszoljon, mielőtt kínosabbá vált volna a helyzet.
Legalább őt is sikerült meglepnem a kéretlen felajánlással, nem csak magamat. Nem értem néha mi üt belém. Képes vagyok egyetlen pillanat alatt megbolondulni és tökéletes butaságokat mondani – mint például most. Az ajkaira kiülő mosoly nem tudom, hogy elégedettséget, valódi örömöt, vagy éppen azt jelenti, hogy elraktározza ezt a jövőre, és egy óvatlan pillanatban ellenem fordítja majd. Akármi megtörténhet. - Selejtes politikus gyerek vagyok, aki még az anyjának sem kell és hatodik éve hallgatja, hogy semmit sem ér. Vajon miért becsülöm alá magam? – teszem fel az ironikus kérdést. Nem haragszom én rá, megértem, de akkor is eldobott magától. Kereshetett volna, találkozhattunk volna az elmúlt években, de nem volt rám kíváncsi. És most sem az. Kétszeresen selejtes vagyok, bár szerencsére a külvilág csak az egyikről tud. Nem szabad, hogy kiszivárogjon a titkom. Az meg, hogy ők hatodik éve szekálnak és éreztetik velem azt, hogy világra sem kellett volna jönnöm ő is pontosan jól tudja. Aztán rájövök, hogy bár a tények köztudottak talán mégsem kéne neki kiöntenem a szívemet. Mármint oké, épp békülünk vagy ilyesmi, de azért nem vagyunk legjobb barátok. – Bocsánat, nem rád tartoznak a problémáim – kérek elnézést zavartan lesütve a tekintetem. Nem vagyok én hozzászokva, hogy Carolon kívül akárkivel is megbeszéljem a bajaim, ezért végképp nagyon furcsán veszi ki magát, hogy itt lelkizek. Nem tudom, miért akarom hogy maradjon. Nem tudom miért kapok a csuklója után, de valamiért ez tűnik ösztönösen jónak. Hogy miért ébrednek fel a pillangók a gyomromban, ahogy végig simít a kézfejemen, mikor elengedi a kezemet. Torokköszörülésére észreveszem magam, hogy ideje lenne válaszolnom. – Szeretném. Szeretném, hogy legyen értelme, hogy maradj. Nem haragszom rád, szeretném ha ezt is tudnád – nézek fel rá, egyenesen a szemébe. – És bár attól, hogy te leszállsz rólam a haverjaid nem fognak, szeretném ha… nem is tudom. Barátok lennénk? – teszem fel a kérdést. Elvégre nem leszünk rögtön barátok. Sőt lehet, hogy sosem, mert bár most olyan időszakát éli, hogy szeretne békülni, de jövőhéten meg visszatér az az énje, aki örömét leli abban, hogy piszkáljon. Nem láthatom előre a jövőt, de megpróbálok megtenni mindent azért, hogy a lehető legjobban alakuljon.
"Nem szürkének születtél. Nem hagyom, hogy elvigyen a tél…"
Szavai kellemetlen érzést váltottak ki belőlem. Az első két dologról nem tehettem, de az utóbbiról igen. Borzasztó volt belegondolni abba, hogy miket tettünk vele. Rossz ember voltam, de itt volt az ideje a változásnak. Ezért is hívtam el, ezért is akartam békét kötni, amit jól tudtam, hogy nem lesz könnyű menet. – Sajnálom Alex, de tényleg. Őszintén mindent, amit tettem vagy tettünk ellened. Tudom, hogy ez nem törli ki az évek óta gyülemlő dolgokat, de több nem lesz. Azt meg ne mond, hogy selejtes vagy, mert nem. Csak a magad módján helyes. –Hogy mi? Gideon, te marha! Most komolyan kimondtam azt, amit? – Már, mint izé… szóval. Magad módján normális. Anyukád meg bánhatja, hogy nem részese az életednek. –Próbáltam terelni a témát és gyorsan reagálni a többi mondandójára, még mielőtt extra kínos vált volna a helyzet. Vagy már elkéstem vele. Még szerencse, hogy nem mondtam túl hangosan és a körülöttünk lévő kocsmai nép nem hallotta, csak Alex. Ezt hogy fogom én kimagyarázni… Kérlek, csak ne kérdezzen rá, vagy ne feszegesse ezt a témát, mert akkor el fogom ásni magam. – Ebben igazad van, de nyugodtan elmondhatod, ha bánt valami. Meghallgatlak szívesen. –Próbáltam sugallani, hogy megbízhat bennem. Csak ezzel elkéstem pár évet, de mint azt már korábban is említettem, változni akartam a szemében. És a magaméban is. De csak Alex társaságában. Mindenki máséban ugyanaz a Gideon maradok majd, mint voltam. Nem mindenki érdemelte ám meg a békejobbom és a barátságom. De nem ám.
A pillanat, mikor megfogta a csuklóm, egyben félelmetes és gyengéd is volt. Nem gondoltam volna az eddigiek alapján, hogy maradásra akart bírni. Össze is zavart rendesen, de némi habozás után, itt maradtam vele. Szavait után visszaültem vele szemben és próbáltam nem zavarba jönni attól, hogy a szemeimbe nézett. Valami elindított bennem. Megmagyarázhatatlan volt számomra, mert a kezdetleges dolgokat már korábban éreztem, de eddig sosem volt alkalmam kontaktust létesíteni vele. Jó, ez így nem volt teljesen igaz, mert mikor lefogtam, vagy bántottam, akkor igen. De az durva volt… a mostani meg gyengéd. – Te aztán tényleg egy vérbeli Hugrabugos vagy. Annyi rosszat tettem veled és mégsem haragszol… –Sóhajtva kezdtem el kapargatni az asztalt, közel Alex kezéhez –amennyiben az az asztalon pihent; ha nem, akkor csak az üres korsó mellett, de óvatlanul is közel a másikhoz. – Jó lenne, ha barátok lennénk. ~ Fenéket lenne jó csak a barátságod! Többet szeretnék…~ – A többieket meg bízd rám. Valószínű, hogy nem fog ez nekik tetszeni, de ezzel ne törődj. Ha bántanak, meg szólj nyugodtan, és elintézem őket. Ez a legkevesebb. –Több, mint valószínű, hogy szét fogják szívatni a fejem érte, de nekem teljesen meg fogja érni. Alex közelsége mindent megér nekem.
Sosem beszélek a problémáimról, legfeljebb Carollal. Egyébként mindent elfojtok magamban és igyekszem nem tudomást venni róluk, holott tudom, hogy ott vannak és folyamatosan mérgezik az életem, a mindennapjaim. Talán ezért szakad ki belőlem, mint ahogy átszakad egy gát is, ha túl nagy nyomás éri. A nyomás nagy mostanában, hát eddig bírta a visszatartó erő. Lesütöm a tekintetem, nagyon szégyenlem magam, hogy ez történt. Nem itt, nem most és nem neki kellett volna, de ami egyszer már megtörtént, azon nem tudok változtatni. Fel sem tűnne a szóhasználata, ha nem javítaná ki magát. Bár így sem gondolok semmi többre, mint egyszerű nyelvbotlásra. Elvégre a helyes mondhatjuk, hogy a selejtes ellentéte, hiszen ami helyes az jó. Közel hibátlan, közel tökéletes. Érhető, hogy egy pillanatra összezavarodott. – Neki is joga van élni, ilyen család nélkül egyszerűbb. Meg hát nem is sok mindenről marad le. – Őszintén, eddig nem tettem le semmit az asztalra és várhatóan nem is fogok. Jó, jól beszélek nyelveket meg elég jónak számítok az iskolai kviddics-csapatban, de az biztos, hogy az élmezőnyhöz kevés vagyok. Anya jobban tette, hogy lelépett, én mondom, akármennyire bánt is a dolog. További hozzáfűzni valóm nincs, bár kétségtelenül jól esnek szavai. De nem akarok átmenni idegesítőbe, nem akarom elüldözni már rögtön. Vissza kell fognom magam. - Kösz. – Kap mellé egy halvány mosolyt is, hogy lássa, örülök, hogy támogatni szeretne. Ugyanakkor mindketten tudjuk, hogy hiába a békülés nem ő lesz az első ember ezentúl sem, akinek elsírom a problémáim. Túl képlékeny és bizonytalan ez az egész helyzet még most. Összezavarom magam. Semmi logika nincs abban, hogy maradásra akarom bírni, semmi okom nincs rá. Talán csak az, hogy valójában jól érzem magam mellette. Talán eddig is jól éreztem volna, ha nem lett volna a sleppje. Talán ezért sem menekülök, vagy hagyom, hogy meneküljön. alkarjaimmal támaszkodok az asztalon, kissé előre dőlve, ezzel is azt üzenvén, hogy nem bántom, nem haragszom. Kíváncsi vagyok rá. Amikor látom, hogy ujjai az enyémek felé közelítenek erős késztetést érzek, hogy elkapjam a karom, de egyetlen idegszálam sem rezdül. Nem hagyom. Megnyugszom, mikor keze végül az asztal lapját találja meg, de belső vívódásom külsőleg nem látszik. Hálát adok apám génjeinek, ez a politikus vér, én mondom. - Sokszor mondtak már, hogy találó volt a beosztás – jegyzem meg mosolyogva. Én magam is úgy gondolom, hogy nem kerülhettem volna ennél jobb helyre. Megtaláltuk egymást, én és a Hugrabug, mint zsák a foltját. – Jó lenne… - ismétlem utána. És valóban, jó lenne ha képesek lennénk túllépni a múlton. - Rendben. – Mindketten tudjuk azt is, hogy a barátai nem fognak leszállni rólam, legfeljebb élete végig szivatják, amiért az idióta hugrások mellé állt. Ahogy azt is tudjuk, hogyha elkapnak a többiek, nem fogok beszélni róla. Sosem beszélek róla.
"Nem szürkének születtél. Nem hagyom, hogy elvigyen a tél…"
– Ha te mondod. –Csupán ennyit tudtam reagálni a szavakra, amiket mondott. Vagyis csak ennyit akartam. Különösebb okot nem láttam arra, hogy miért áll így hozzá Alex a dolgokhoz, de nem akartam belemászni a családi életébe. Ahhoz ez a békülés elég tükörjégen táncolt még, és egy óvatlan pillanatban is beszakadhatott. S valami belső hang azt súgta nagyon, hogy kettőnk közül én leszek az a balfasz, aki el fogja érni azt, hogy szilánkokra törik. Így is vívódtam magamban az érzéseim miatt, hát még most mennyire lesz ez nehéz. Vajon Alexnek is? Jó lett volna megtudni, de nem voltam legilimentor, hogy turkáljak más fejében. Pedig néha nagyon is jó jött volna az a képesség. A mosolya, mely halovány volt csupán, kicsit megnyugtatott. Eddig nem igazán kaptam tőlem ilyen gesztust, de hittem abban, hogy ezen beszélgetés után, kicsit többször lesz alkalmam látni mosolyogni. Sokkal jobban állt neki amúgy is, mint a búslakodó arc, amit legtöbbször mi idéztünk elő neki. A békejobb után elhatároztam, hogy kihátrálok majd a szekálásából. Azt viszont nehéz lesz majd elérnem, hogy a többiek ne piszkálják, de mindent meg fogok tenni ennek érdekében. Maradásra bírása zavarba ejtő volt számomra. Erre nem számítottam, hiába is reménykedtem benne titkon. Mégis jól esett, hogy nem engedett el… azt hiszem. Magam sem tudtam eldönteni, hogy most akkor mi is van, mert furcsa érzelmi hullámok játszódtak le bennem, melyek egyik pillanatról a másikra határozták meg cselekedeteimet. Ahogy előre dőlt, és ujjaim közeledtek kezéhez, némi vér szökött az arcomba és el is öntött miatta a melegség. Aztán kapcsoltam, és kézfeje helyett, az asztal lapját kezdtem el kapargatni, mint a kakas a szemétdomb tetején. – Nem is hazudtak, abban biztos lehetsz. –Megint az a mosoly… Itt volt az ideje annak, hogy tényleg lelépjek. Úgy éreztem, hogy érzelmeim kezdtek eluralkodni rajtam, és a gyenge oldalam igyekezett a felszínre törni. Ezt nem engedhettem meg magamnak, azt meg teljes mértékben kizártnak tartottam, hogy Alex lássa is. Nem, nem és nem. Utolsó szavaira csak bólintottam egyet, majd elhúztam kezemet és felálltam a helyemre. – Ahm… mit szólnál, ha inkább mennénk? Kezd elfogyni idebent a levegő. Persze, ha nem akarsz mutatkozni velem, nem kell együtt visszamennünk a kastélyba. –Bár én örültem volna neki, azt mégsem várhattam el, hogy már most barátként sétáljunk vissza az iskola falai közé. Az igaz, hogy okozott ma már meglepetést, így nem ástam el minden lehetőséget. Ha jött, ha nem, én megindultam vissza és el is búcsúztam tőle vagy a suli előtt, vagy még a Három Seprűben. Egy biztos volt: most már boldogabb éjszaka várt rám.
