Zorgoth Xal'godan

Nem mindenki tartja pozitívnak az őszinteségem, s bár számtalan hátrány ért miatta, mégis úgy tartom, hogy inkább élek olyanként, kit megvetnek a származása és a vérében folyó méreg miatt, de önmaga lehet, mint olyanként, kit elismernek, de az egész életét lényegében más bőrében éli meg, így ez számomra nagyon is pozitív. Én felvállaltam mindent, mikor életcélommá vált, hogy tanár legyek. Ki akarna mégis annyi hazugságot maga köré? Hiába forgatom jól a szavakat, valaki egyszer úgyis rábukkant volna a sötét kis titkaimra. S ha már titkok, könnyedén az emberekbe látok, nagyon hamar ráérzek a hazugságokra. Ez amolyan “családi örökség”, hiszen hét éves koromig gyakran hallgattam végig a kínvallatásokat - még akkor is, ha nem akartam. Ezek pedig inkább számomra pozitívumok, de hogy más mi pozitívat lát bennem... Nos, ezt még nem kérdeztem.

Minden és semmi. Leginkább e két csoportba tudnám sorolni a világot, melynek egyik fele megveti a vérfarkas énem, az egykori halálfaló családom, s ezáltal mindent, ami vagyok. Hogy engedhették meg, hogy fiatalokkal foglalkozzak? Miért nem rohadok én is az Azkabanban? Biztosan hátsó szándékaim vannak, senki se csodálkozzon, ha egyszer hullahegyek lesznek mögöttem... Számtalanszor hallgattam végig már e kérdéseket és megállapításokat, de már a kezdetektől sem foglalkoztattak a megbélyegzések. Nem holmi fellángolásból vallottam, így felkészültem rá, hogy a társadalom egyik fele nem fogadja nagy örömmel. A másik fele viszont elfogad ilyennek, s azt értékeli, amivé váltam önerőből, nem pedig azt, ahova születtem, s amivel megátkoztak.  

Hogy milyen érzés az, mikor a születésed pillanatában kattan a bilincs a csuklód körül, s aki csak tudja, elveszi a szabad akaratod? Bármilyen borzalmasan is hangzik, gyermekként egyáltalán nem volt olyan szörnyű, de hát egy gyermek naiv és megvezethető, s tapasztalatok híján nem úgy értékeli a jót és a rosszat, mint egy felnőtt. Egészen hét éves koromig azt hittem, hogy természetes, ha a pincénk áporodott, dohos szaga fémes illattal vegyül olykor, s a kísérteties csendet sokszor sikolyok és üvöltés tölti meg. Úgy hittem, hogy egyetlen Úr van csupán ezen a világon, akit akkor még csak magamban “fura, orrtalan bácsinak” hívtam, hiszen a nevét nem mondhattam ki, mert oly hatalmas volt, s a családom annyira tisztelte, hogy nem szabadott csak úgy indokolatlanul a szánkra venni. Azt hittem, hogy minden más velem egykorú azt tanulja, hogy hogyan kell a levegőt elapasztani a nyaknál, hogyan kell gondozni egy inferust – ami vicces, de később rájöttem, hogy nem is szorulnak gondozásra, mert mágiával "működnek"... -, vagy éppen hogyan kell kiirtani magunkból minden szép gondolatot, mely a muglikhoz - akik apám szerint egy külön állatfajt képeztek - volt köthető. Egyszóval, a gondolataim és az érzéseim nem voltak a sajátjaim, hiszen ezeket más mondta meg nekem. Épp úgy, ahogy terveim sem lehetettek. Hiszen mielőtt már megszülettem, azelőtt eldőlt: Halálfaló leszek. Illetve, lettem volna...
Hogy milyen érzés, mikor egyik pillanatról a másikra elvesztesz mindent és mindenkit, s rájössz, hogy valójában egy teljesen másik ember életét élted, s nem voltál eddig önmagad? Tragikus és egyben komikus. Tragikus, hiszen 1998-ban, mikor az a bizonyos ostrom történt, mindenkim odaveszett az erdőben. Tudom, most az a szöveg kellene, hogy én egyáltalán nem féltem, sőt, hét évesen még némi trükkel is segítettem a sereget! Ám ez közel sem így volt. Ugyanis míg a többiek előrenyomultak, engem egy korhadt fa mélyére raktak be, s utasítottak, hogy ne mozduljak, visszajönnek értem. Én pedig nem mozdultam. Nem is tudtam volna... A félelem annyira a húsomig hatolt s megdermesztett, hogy még ha konkrét utasítást kaptam volna, hogy induljak meg, akkor is képtelen lettem volna rá. Minden ködös volt, sötét, tele iszonyattal... Kiáltások, dobogások, csattanások, sikolyok... Én pedig vártam. Az időérzékem elvesztettem, de talán akkor nyertem kicsit vissza az öntudatom, mikor a napsugarak megtörtek a ködfátylon, madárcsicsergést hallottam, a szél bágyadt fütyülését, s ezeken kívül... Csendet. Hatalmas csendet. Győztünk! - gondoltam én. Elbuktunk. - suttogta az erdő. S mindez komikus, hiszen mikor kiléptem a fényre, s megláttam azt a sok holttestet ott heverni a sajátjaink közül, az volt az első gondolatom, hogy azok a hülye inferusok sem fognak végre ott kóborolni a házunk körül, mert hogy a nagybátyám előszeretettel foglalkozott velük. Aztán az jutott eszembe az egyik vértócsa láttán, hogy olyan szívesen meginnék egy nagy pohár vérnarancs-limonádét, mert hát na, mégis sok időre hagytak itt étlen és szomjan! Aztán csak hallgattam a madarak nótáját, s rájöttem, hogy ilyet most hallok először itt, Nagy-Britanniában. Ahol én éltem Norvégiában, ott ugyanis mindenféle nyomorúságos bestia volt, hiszen a családunk egyik fele azzal foglalkozott, hogy a Nagyúr seregének mindenféle veszedelmes lényt szolgáltasson. Így hát érthető, hogy a mi birtokainkra még a napfény is alig sütött rá ott északon... Többen éltek közel a Nagyúrhoz a családunkból, de én Norvégiában születtem, s ott is maradtam egészen mostanáig.
Hogy milyen érzés teljesen üresnek lenni egy olyan világban, ahonnan kiirtottak mindent, ami Te voltál? Leginkább szabadnak mondanám, bármilyen hihetetlenül is hangzik. Ám ez nem a boldog értelemben vett szabadság, még ha voltak akkor ilyen pillanatai is. Elveszettnek éreztem magam. Nem tudtam, hogy gondolkodjak, mit érezzek, merre menjek... Így először az apró lábak hazavittek némi segítséggel, s egyedül, hét évesen több hétig ott rostokoltam a bús falak között. S vártam. Titkon reménykedtem abban, hogy majd mindenki hazajön, sőt, magamban meg is ígértem, hogy soha többet nem fogok rosszalkodni, miközben a nagybátyám arra akar tanítani, hogy irányítsak majd egy infernust, ha nagy leszek. Sőt, magamtól mentem megetetni a rúnakígyót! Sajnos ez idő alatt pár bestia életét vesztette, hiszen nem mindegyikről tudtam, hogy pontosan mi a menete a gondozásának, s a tartalékok is egy idő után elfogytak. Ez pedig számomra újabb lelki törést jelentett. A családom egyik fele kínvallató volt, a másik viszont bestiákkal foglalkozott, olyanokkal, melyeket a csatákban be lehet majd venni, így a norvég birtokunkon számtalan lényt rejtegettünk. Imádtam köztük járni, imádtam hallgatni a kígyókat, s elképesztőnek tartottam mindig, ahogy egy bestia a szelídség halovány jelét mutatta. A legközelebb hozzám mindig az a különleges rúnakígyó állt. Rengeteget beszélgettem vele (illetve velük), s azokban a kegyetlen és magányos időkben ők jelentették nekem a társaságot. Szörnyű volt látni, ahogy a lények nagy része szép sorjában kilehelte a lelkét... Én pedig hét évesen semmit sem tudtam tenni, hiába néztem végig számtalanszor az etetésüket és a gondozásukat. Csak egy gyerek voltam.
Hogy milyen újra szeretni és újra meglátni a reményt? Csodálatos. Pár héttel a tragédia és a bukás után már nem voltam egyedül. Feltűnt, hogy az ételtartalék különösen fogy, s nem minden volt úgy, ahogy hagytam. Nagy volt a birtok, bárki elbújhatott rajta... S egy valaki meg is tette, ki akkor mutatta meg igazi arcát akaratán kívül, mikor beköszöntött a telihold. Az volt az egyetlen szerencsém, hogy mindig arra tanítottak, hogy egy zárt ajtó életeket menthet. Veszélyes helyen éltünk, sosem lehetett tudni, hogy mikor szabadul ki véletlenül egy bestia. Mikor pedig a Hold teljes pompájában tündökölt odafent, hangos morgásra és kaparásra ébredtem. Valami volt odakint... S az a valami egész álló éjjel ott toporgott az ajtóm előtt. Szinte éreztem a vérszomját, éreztem, hogy az életemet akarja, s tudjátok, abban a pillanatban ez is egy hatalmas törés volt bennem. Pár hete kerített hatalmába a halálfélelem, azóta minden szétrohadt körülöttem, most pedig az életemre törtek... Megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy jobb lenne, ha inkább én vetnék véget a saját életemnek, az talán nem lenne olyan fájdalmas. Igen, akkor még csak hét éves voltam, s akkor éltem át életem második leghosszabb éjszakáját. Reggelre virradóan elcsitult minden, s mikor résnyire kinyitottam az ajtót, különös látvány fogadott. Egy mezítelen, idős hölgy feküdt a folyosón. Nem tudtam hirtelen, hogy mit gondoljak, így hát hirtelen felindulásból belerúgtam egy hatalmasat. S ezzel a rúgással kezdődött el a mi történetünk... A hölgy vérfarkas volt, s egy koholt vád miatt üldözték. Sehol sem talált menedéket, kivéve itt, nálam, s mivel eddigre nem tudott az ellenszerhez jutni, mely teliholdkor megtartja a lélekjelenlétét, így átváltozott egy rémes bestiává lelkileg is. Kellett neki idő, amíg tisztázza önmagát, s ehhez egy menedékre volt szüksége. Nekem pedig hét évesen valakire, aki mellettem van... Hamar összebarátkoztunk, s hamar elkezdtem kötődni hozzá. Egy idő után pedig már kialakult valamiféle különös ragaszkodás mindkettőnk részéről, hiszen őt nem érdekelte, hogy egy halálfaló családból származom, ő csak a kíváncsi gyermeket látta bennem, azt, ami neki sosem lehetett. Fél év keserves munkával, nyomozással, lefizetéssel végre tudta tisztázni magát, hiszen rá akartak verni egy olyan gyilkosságot, melyet nem követett el. Így hát visszafogadták a Durmstrangba, ahol tanított már nagyon hosszú évek óta. Szomorú volt megtapasztalni, hogy egy felreppent, aljas pletyka milyen hatalmas méreteket ölthet. Féltem, hogy azzal, hogy visszafogadták mélységes bocsánatkéréssel, elveszíthetem őt. Ő azonban biztos volt benne, hogy a gyermekévé fogad, így mikor rendeződtek végleg a dolgai, el is kezdett intézkedni. A megmaradt állatokat, melyeket együtt gondoztunk, elszállíttatta az akadémiára, így lehetőségem volt őket meglátogatni, ha arra jártunk. Engem pedig bejuttatott a Durmstrangba, s nagyon hamar célt adott az életemnek. Én is tanár akartam lenni. Mégpedig olyan, aki hivatalosan is a bestiákkal foglalkozik, a tudását átadhatja másoknak, s megértetheti az emberekkel, hogy ne ítéljenek a külsejük alapján, hanem lássanak sokkal mélyebbre a lényekben, s így megtalálhatják az igazi kincset. Hatalmas fájdalom volt számomra látni akkor, ahogy meghaltak a birtokunkon azok a bestiák, melyek születésemtől kezdve az életem részei voltak. Így a célom olyan erőssé vált, hogy mindent megtettem annak érdekében, hogy elérjem. Kár, hogy az élet újra arcon csapott.
Hogy milyen érzés egy kiirthatatlan méreggel a testemben létezni, mely nem a saját hibámból került belém? Mintha a lelkem egy újabb része veszett volna homályba. Ameliát második anyámként szerettem, de elkövetett egy hibát. Az egyik telihold más volt, mint a többi... Eddigre már kijártam a Durmstrangot, s az akadémián tanultam tovább, hogy magam is oktató lehessek. Ekkor még senki sem tudta, hogy milyen család áll mögöttem, így még nem ért semmiféle hátrány. Aztán egy nap Amelia más helyről szerezte be a Farkasölőfű-főzetet, pedig ezt sosem szabadott volna. Vesztére. Ugyanis valamit elrontottak vagy kihagytak a főzetből, hiszen annak nem érkezett meg a hatása. Az eddigi teliholdakat mindig együtt töltöttük, ahogy a mostanit is. Ő viszont már nem tudott szólni, hogy meneküljek... Borzalmas érzés volt a harapása. Egyetlen hajszálon múlott, hogy nem szaggatott apró darabokra, s az utolsó pillanatban rá tudtam rúgni az ajtót. Eddigre azonban már a szervezetembe jutott a mérge, melyet már nem lehetett megállítani. Átokként száguldott végig rajtam, egy újabb billogot hagyva... Amelia jó lelkű asszony volt. Lelkiismeretes, szeretetteljes, s képtelen volt együtt élni a tudattal, hogy az egyetlen embert, akit szeretett a világon, képes volt bántani, így sötét idők következtek a számára. Hiába próbáltam elhitetni vele, hogy nem lesz semmi baj, csak egyetlen éjjelről van szó havonta... Ő mégsem volt képes elviselni, mikor látta az átváltozásomat s azt a borzalmas kínt, ami ezzel járt. Megszakadt a szíve, s ezzel olyan lelki teher került a vállára, mellyel nem tudott együtt élni. A lelkemből pedig újabb réteg vált semmisé, mikor megkaptam a halálhírét. Ő volt az egyetlen ember, akit a családom elvesztése óta képes voltam szeretni és elfogadni, s húsz évesen ő is elment tragikus módon, hiszen véget vetett az életének. Miattam. S a bűntudata miatt. A hét éves gyermeki énem emlékei és érzései újra erősen felbukkantak, annyi különbséggel, hogy most már egy fertőzéssel a testemben kellett élnem. Ez a teher pedig számomra is hatalmas volt, mintha minden romba akart volna dőlni körülöttem. Újra...
Hogy milyen érzés életemben először az, hogy önmagam lehetek? Felemelő. Nem tudtam már ennyi titokkal és fájdalommal létezni tovább, éreztem, hogy a lelkem egyre kisebbre zsugorodik a tehertől. Tudtam, hogy ha ez így folytatódik, akkor mindenre rányomja majd a bélyegét, s el fogok süllyedni a sötétben. Egyre többször agyaltam azon, hogy mi van, ha kitálalok? Megkülönböztetnek, talán üldöznek, de a tetteim szöges ellentétei a múltamnak. Egyre többször ábrándoztam azon, milyen lehet nem rejtegetni a családi tetoválásomat, milyen lehet nyíltan beszélni arról, hogy vérfarkas vagyok, hogy halálfaló családból származok... S e gondolatok megnyugtattak. Rájöttem, hogy valójában senkinek sem érdekel a véleménye, s mikor ez tudatosult bennem, már könnyebb volt. Úgyhogy egy szép napon kiálltam a nyilvánosság elé, s bevallottam mindent. Volt, aki elfogadta, s a származásom és a vérembe folydogáló méreg mit sem számított neki, s akadtak azok, akiknek első számú ellensége lettem. Éreztétek már azt, hogy egyetlen levegővétellel mintha minden teher eltűnne a vállatokról? Én pontosan ezt éreztem, miután bevallottam mindent. Sok hátrány ért, számtalan megkülönböztetés, de engem nem érdekelt semmi, csak mentem a célom után, melyet ugyan nagyon nehezen, de végül évek múltán sikerült elérnem. Oktató lettem. S már nem az a gyermek voltam, aki mellett meghaltak a bestiák. Már volt megfelelő tudásom és tapasztalatom ahhoz, hogy életben tartsam őket, s ami a legfontosabb, hogy megértsem őket. Ezt pedig másoknak is át akartam adni, így hivatalosan maradtam az akadémián oktatóként, vendégtanárként pedig a Roxfort mellett a többi iskolában is megfordultam. Mély nyomott hagyott bennem a múlt, amit nem volt egyszerű elnyomni, elfelejteni, s ez a jellememben is meglátszott, de bizonyítottam. A világnak és önmagamnak is.
Boldog vége lenne a történetnek, ha itt lenne a vége, igaz? Apám egyetlen gondolatát azonban direkt a végére tartogattam. ”A vér nem válik vízzé. Te egy Xal’godan vagy, ha akarod, ha nem.” S e bölcsességét hamarosan fogom csak megérteni...

Tudom, hogy nem kellene rátennem még egy lapáttal az engem körbelengő sötét pletykákra, mégsem tudnám magam elképzelni színes holmikban. A lelkem nyomorúságosnak érezné a külsőm, s ha nincs meg az összhang, az bizony sok bajt okozhat... S ha nem lenne elég a baljós öltözetem, a testem nagy részét ében vonalhálózat szövi át, mely eleinte kiegészítésnek indult csupán, hogy ne legyen túl látványos a Xal’godan jel, mely még fiatalon, hét évesen, nem sokkal a csata előtt került rám, így ez a jel számomra tartalmatlan, csak a származásomra utal, a tetteimre nem. Hamar rájöttem, hogy az egyediségem ezekben a vonalakban is képes megnyilvánulni, így rövid időn belül számtalan mindent varrattam magamra. Bőven volt hely, hiszen a több, mint 190 cm-es magasságom ad pár extra felületet. Fekete hajkoronám olykor hátrafésülve, olykor hetykén oldalra söpörve hordom, mely az öltözékemmel karöltve különös kontrasztot teremt a sápadtas arcommal, s a méregben ázott, zöldes szemeimmel. Mondták már páran, hogy olyan a tekintetem, mint egy kígyóé. S mindig azt válaszoltam sejtelmesen, nem a tekintetem olyan, hanem a nyelvem...